Nógrád. 1973. május (29. évfolyam. 102-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
■Ú A műtőrőldilettánsok, műkedvelők Műkedvelők, dilettánsok, amatőrök? S7f\.í ^TSZOKRÓL, fi limesek r ül, fotósokról. festőkről, szobrászokról, táncosokról, zenészekről eseti szó öt cikkben. Befejezésül illene választ adni e sorozat feleimében és most főcímében is szereplő ki nem mondott kérdésre: végül is kik ezek a fiatalok és kevésbé fiatalok, akik választott élethivatásuk, fizetett munkájuk mellett szabad idejükben a művészet valamelyik ágával foglalkoznak? Vajon amatőrök, dilettánsok, műkedvelőik? Aki válaszolni próbál, annak először vissza kellene kérdeznie: fontos egyáltalán az elnevezés? Nem elég a negatív meghatározás, nem hivatásosok? Ismerjük el, ez a kajánkodó visszakérdezés nem egészen jogtalan, hiszen végül is nem mindegy, hogyan nevezzük őket? A lényeg az, hogy valóban nem hivatásosok, tehát nem a művészet gyakorlásából, nem műalkotások létrehozásából, vagy interpretálásából élnek. Talán mégsem egészen mindegy, hiszen a szavakhoz, még azonos tartalom mellett is. különböző hangulati-érzelmi elemek tapadnak. Itt van például éppen a „hivatásos5’ szó. Ha az amatőrökkel szemben használják, tekintélyt ad, szakmai, mesterségbeli tudást sejtet. Ebből következik, hogy az „amatőr” a köztudatban hozzá nem értést, mesterségbeli hiányosságokat, ta- nulatianságot asszociál. A „műkedvelő” még valamivel elutasítóbb hangulatú, pedig valójában semmi más, mint az amatőr szó szerencsés magvar fordítása. Ám. amíg az amatőrnek azért van valami elegáns csengése — az amatőr egyéni passzióból csinálja, amit csinál —, a műkedvelő szóhoz inkáíbb eröltetettség, időlegesség, gyönge színvonal képzete társul. A dilettáns még ennél is súlyosabb kifejezés : ügyetlenséget, eredménytelen erőlködést, tehet- ségtelenséget jelent közgondolkodásunkban. Ha most visszaidézzük e sorozat korábbi cikkeit, köny- nyű bebizonyítani, hogy ezek a szavak ilyen hangulati-ér- aeimi felhangokkal mennyire különböző mértékben felelnek csak meg a valóságnak. Az amatőr színjátszócsoportok legjobbjai — bizonyos műfajokban — a profikkal is képesek vetélkedni. A fotózásnál majdnem elmosódik a határ, a képzőművészetnél is gyakran. A filmezésnél viszont még elképzelhetetlen ez az összeolvadás. A zenekarok között pedig valóban sok a dilettáns csoport. Ráadásul mindez nem azt jelenti, hogy a profi produkcióik között nincs rossz színvonalú, ha úgy tetszik, amatőr jellegű produkció, csakhát az amatőr- színvonalat, mint kifejezést, nem lenne jó a gyönge színvonallal azonosítani. A két fogalom nem szinonima, egymással nem felcserélhető. Rá kellene talán bízni a nyelvészekre, hogy döntsék el: a három közül melyik a leghasználhatóbb. (Legutóbb a tévében Benedek István meglepő módon éppen a legmegbé- iyegzőbb szó, a dilettáns mellett tort lándzsát.) A NÉVNÉL AZONBAN sokkal fontosabb, hogy tulajdonképpen mire tartjuk ezt a mozgalmat: a művészeti élet szerves, egészséges folytatásának; a művészet utánpótlási forrásának, netalán egyenrangú társának? Már szó esett arról, hogy valóiban lehet egyenrangú társ is. Nem kevés a példa arra, hogy hány kitűnő színészt, fotóst, festőt, sőt, filmest is adott már az amatőrmozgalom. Ezek szerint utánpótlási forrás is lehet, soha sem fogja éles határ elválasztani a profik és amatőrök világát, s nagyon helyes is, hogy nincs ilyen határ, bármennyire is zúgolódnak emiatt egyes hivatásos művészek. A színvonalért, az igazi,. az értékes műalkotásokért keli kiabálni, s nem a határokért, még ha tudjuk is, hogy manapság egyre nehezebb művészi iskola, rendszerezett tudás nélkül hivatásossá válni. Egyre nehezebb, de éppen a legtehetségesebbek számára nyitva kell tartani ezt az utat is. Ezért nem fontos a határvonalak kérdése. Ám mindez eltörpül az amatőrmozgalom — maradjunk talán ennél a nagyobb tekintélyt adó elnevezésnél — legfőbb haszna mellett. A résztvevők számára azzal a nehezein pótolható lehetőség-, gél jár, hogy személyiségüket' kibontsák, végigpróbálják képességeik skáláját, teljesebb emberi életet éljenek. Ezért az amatőrmozgalom igazi, legfőbb haszonélvezői soha sem a nézők, a hallgatók, és nem is az adott művészeti ágak, hanem az aktívan cselekvő emberek, akik többek lesznek azáltal, amit amatőrként művelnek. S mégegy fontos fényi Nagyon kevés az olyan amatőr, aki csak egyedül dolgozik, akt művészi próbálkozásait ne valamilyen kollektíva keretei között folytatná. Meleg, együttérző, egy életre mély nyomokat hagyó kollektív élmény az ilyen. Gyakran nem is a művészi bemutatkozás sikere, vagy balsikere adja ezt az élményt, hanem a körülmények: az együttes stúdiómunka, az együttes utazások, fesztiválók, együttes viták és közös töprengések. Mindez majdnem olyan fontos ebben a mozgalomban, mint maga a mű, ami a legszerencsésebb esetben megszületik. S MÉRT ÉVRŐL évre több lesz azoknak a száma, akiknek növekszik a szabad ideje, egészen bizonyosan több lesz azoknak a száma is, akik felfedezik magúknak a művészet és a művészeti kollektívák együttes örömeit, Nem árt, ha a névben is mihama- rább megegyezünk, de még fontosabb, hogy az amatőrmozgalom ilyen felfogásában is mind többen értsünk egyet. Bernáth László ..MBgmM K erti Károly: Anya gyermekével M Kereskedelmi regeszet Aggasztó méreteket öftt az ún. kereskedelmi régészet Latin-Amerikában, a Közel-Keleten és a Távol-Keleten. Ez a kifejezés egyszerűen lopást, méghozzá az egész emberiség közkincsének meglopását takarja. Vállalkozók, kalandorok engedély nélkül kutatnak régészeti leletek utón és folytatnak ásatásokat az elmaradt országokban, vagy ritkán látott területeken. A műemlékek _ kifosztja már régi keletű, de soha nem öltött olyan, már-már kereskedelmi méreteket, mint a legutóbbi évtizedben. Közép- és Dél-Amerika egyes országaiban. Napok óta az foglalkoztat, hogy ki a bandzsal. A szakmailag éretlen, több milliós közönség, vagy az úgynevezett szakvezetés? Verácskánál könnyebb dolgom volt, mert bandzsaságát nyomban elárulta, amikor rám nézett és a mellettem álló barátom kezét szorongatta. De ez férfiak esetében egyáltalán nem ilyen egyszerű, különösen ha nem a tekintetükből, hanem a nyilatkozataikból kell megítélni őket. Persze, hogy valamelyikünknél baj van az optikával, az feltétlenül kitűnik a hangosan kimondott véleményekből is, ha a nézők véleményét nem is veszi át „egy. az egyben” a Magyar Távirati Iroda és nem közlik dőlt betűvel a fővárosi lapok. A baj régi keletű, és mint látni fogják, antagonisztikus ellentmondások forrása. Ha jól emlékszem azzal kezdődött, hogy egy labdarúgó-mérkőzés után arról értesültünk az éter hullámain át, hogy Soroksárott, az Egyetértés pályáján a hazai együttes 2:l-re megverte az éllovas Újpesti Dózsát. A szurkolók szinte egyöntetűen állapították meg: nagy baj az a magyar—osztrák válogatott-mérkőzés előtt, hogy annyira gyengén szuperált az annyi válogatottat adó élcsapat csatársora, és főleg a védelme. Ámde még aznap megnyugtatott bennünket a rádió, idézvén a szövetségi kapitányt, hogy elégedett a válogatott játékosok formájával. Gondoltuk, neki van igaza, ő látta a mérkőzést. Egyelőre csak a gyanú élt bennünk, hogy baj van az optikával. Azután jöttek klubcsapataink összecsapásai és a képernyőről némi képet kaphattunk arról, hogy milyen dinamika izzik egynémelyik játékosunkban, mint például Fazekasban és az egy félidőt kitűnően bíró Kocsisban. Néha találkoztak is a labdával, bár nem sokáig, csak amíg oda nem adták az ellenfélnek. Puszta megjelenésük pesz- szimizmust árasztott országszerte, és nagy reményekkel nem nézhettünk a sorsdöntő összecsapás elé, mert úgy éreztük, Bene egymagában kevés, hogy megnyerjen egy mérkőzést. Ámde — és ez már némiképp meghökkentette laikus szívünket — a szövetségi kapitány VASÁRNAPI JEGYZET Optika továbbra is számított .rájuk. Mi úgy láttuk, hogy egynémelyik'játékos két- ségbeejtően formán kívül szerepel, a szakvezetés nem így látta. De hogy az optikával mekkora baj van, azt a jugoszláv klubcsapattal vívott edzőmérkőzés világosan megmutatta. Mi abból, hogy a jugoszláv klubcsapat a Népstadionban háromgólos előnyre tett szert, ismét nem a pozitívumot láttuk meg. A szakvezetés ellenben észrevette, hogy válogatottunk — amelynek sikerült végül is kiegyenlítenie háromgólos hátrányát —, győzelemmel felérő döntetlent ért el. (Persze, ha azt vesszük figyelembe, hogy értünk mi már el kétgólos vezetéssel is győzelemmel felérő döntetlent, ez már csakugyan fejlődés!) Mindenesetre itt már vagy a közönség, vagy a szakvezetés vészesen bandzsított, mert ahol a közönség rosszat látott, ott a szakvezetés jót, s ami tetszett a szakvezetésnek, nagyon nem tetszett a közönségnek. Bizonyára nem egyfelé néztünk. De hát melyikünk szeme hordott félre? Gondoltuk, majd a nagy összecsapás választ ad a kétségekre. Ott majd meglátjuk. De amíg a szakvezetés majd szétpattant a bizakodástól, mi laikus nézők váltig az osztrák—holland összecsapásra emlékeztünk, s borsódzott a hátunk a puszta lehetőségtől is, hogy mi lesz itt a Stadionban, ha az osztrákok megismétlik a hollandok ellen nyújtott formájukat. Mert mi a szakvezetéssel ellentétben úgy láttuk, hogy az osztrákok jól fociztak, veszélyesen fociztak, kitűnően gördültek a támadásaik. S bennünket még az sem nyugtatott meg, hogy akik jól fociztak, azok idegenlégiósok. Mi laikusán úgy képzeltük, hogy olyan mindegy, ki rúgja Géczi kapujába a labdát, csak gól az. Baj volt elfogult szurkolói optikánkkal! Azután jött a meccs. Hamarosan rúgtunk egy gólt, Szepesi a rádióban már azt hitte, hogy berni vagyunk a világbajnokság tizenhatos döntőjében, amikor nekünk képernyő előtt ülő szurkolóknak elkezdett borsódzani a hátunk, mert jól tudtuk, ilyenkor a mi gyermekeink elfelejtik, hogy szabad még egy gólt rúgni és nem muszáj a mi kapunk előtt vaktában rugdosni a labdát. S úgy is lett. Csak amikor már a második labda is benn táncolt már a kapuban, akkor döbbentek rá az aranylábú fiúk, hogy a gól akkor is gól, ha azt egy idegenlégiós rúgja. S a félidei szünetben megengedték nekik, hogy ők is támadhatnak. Már akkor nem volt muszáj a mi kapunk előtt rúgni a labdát Persze, a mi rossz szemünkkel mi azt is úgy láttuk, hogy azok az osztrákok is tudnak passzolni, azok is vannak olyan gyorsak, mint a mieink, még ha technikásabbak is a mieinknél néhány fokkal. Persze akkor még nem tudtuk, hogy az volt az utasítás: rúgni egy gólt és nem kapni egyet sem. Mi csak az# láttuk, hogy egy gól után nem támad a csapat, ki gondolta, hogy utasításra nem támad. Mindenesetre, mi szurkolók nagyon büszkék voltunk, hogy ismét sikerült hazai pályán egy győzelemmel felérő döntetlent kiharcolni. S megint csak az optika! Mi a mérkőzés után mégis azt hittük: ezek után a szakvezetés levonja a következtetést és tesz valamit annak érdekében, hogy döntetlent felülmúló győzelmeket is elérhessen válogatottunk, hogy klubcsapataink' ne hulljanak ki rendre a nemzetközi bajnoki tornákból. Végül az egyik szakvezető megnyugtatott bennünket: „Ilyen jól a magyar válogatottat még nem láttam játszani.” Érdekes, mi már láttuk! OLVASÓTÁBOR A tábor szóhoz sotkféle képzettársítás kapcsolódik. Ha kimondjuk, hadrakelt seregek gomolyognak szemünk előtt, nyaraló úttörők szalonnasütésének illatát érezzük, de felrém- ienek sötét képek is, hiszen évszázadunk leSnyomasztóbb entlékei is a „tábor” szót viselték nevükben. Csak éppen ebben az összetételiben új: olvasótábor. S há első hallásra követni próbáljuk értelmét, sátrakat látunk, melyeket könyvekbe merült emberek ülnek körül, kimenekülve a zajló világból a természet nyugalmába, a csöndbe ahol érzés és gondolat zavartalanul teremti újjá az írói szóba foglalt élményeket. Ám az olvasótábor mégsem egészen ilyen seregtós. A Hazafias Népfront új kezdeménye vallójában régi hagyományt elevenít fel: a népfőiskolákat, s a népi írók egykori együttléteit hajdani fiatalokkal — valamikor ezek a táborozások adtak módot érdeklődő, művelődő, útkereső emberek gondolatcseréjéhez. A mai olvasótáborok többféle céllal indulnak, szervező* sük, módszereik a kísérlet jegyeit viselik, sbizonvár-a évp-kH„ kerül, míg az 1972-ben induló, 1973-ban izmosodó, terjedő' vállalkozás kiteljesedik, ledobva magáról a korai sokat markolásból eredő nyűgöket. A hajdani együttléteken az életet jól ismerő, a társadalom gondjait művekben ábrázoló, javakorú írók vitáztak olvasó, töprengő fiatalokkal. A mai táborokat jórészt fiatal írók vezetik, akik maguk is útkeresők — vezetettjeikkel együtt. A fiatal írók keze alól — kevés kivétellel — kiemelkedő mű még alig-alig került ki, s akiket vezetnek, azok még nem olvastak tőlük semmit, s maguk az írók is, az egybegyűlteken keresztül ismerkednek az élet valóságával. A fiatalok viszont sokfélék. A néhány iskolában — tavaszi szünetben — szervezett olvas ótáboroik általában művelt, s művelődni vágyó, értelmiségi pályákra készülő gimnazistákat tömörítettek, akik örülnek, hogy végre van kivel vitatkozni az elolvasott könyvekről és kicserélni az összetorlódott gondolatokat, amelyek sokkal elevenebben foglalkoztatják őket, mintsem vélnénk. (Hogyan lesz az ember alkoholista? Miért olyan sok az öngyilkos? Miért olyan gyakori a válás? — kérdezték a szobi gimnazistáik, amikor az általuk kiválasztott témák kerültek a tervbe.) Ám a tavaszi táborozásnak más célja is ván: a művelődés felé elindítani azokat a dolgozó fiatalokat is, akik eddig nem voltak lelkes barátai a könyvnek, érdeklődést, tudásvágyat kelteni a tovább nem tanulókban. S ez a nehezebb feladat, legalábbis lassúbb sikert ígérő. Azt hihetnénk — hiszen a táborozás önkéntes —, hogy aki idejött, abban már „mozog” valami, azt már belső szomjúság űzi a sejtett, de meg nem talált források félé. Ez nincs mindig így. A fiatalok eseményre, társaságra vágynak, s jönnek; alaptudásuk hiánya, félénkség vagy a beszédkészség csiszolatlansága miatt azonban megszólalni nem igen mernek, s kétséges, hogy a hallottak valóban művelődésre késztetik-e őket, ha maga az olvasás is fáradságos számukra. Mert az általános iskola után tovább nem tanuló fiataloknál megdöbbentő gyorsasággal tűnik el a tanultak hatása, ha addig nem szoíbtak rá a könyvre, azután már egyre nehezebben fognak. (Az egykori autodidakták lassan kivesznek, mert akiben érdeklődés él, az ma már tovább tanul.) Szélsőséges példáikat hasonlítottam össze: az értelmiségi pályákra készülő gimnazisták „válogatott csapatát”, s az általános iskola után munkába lépett falusi fiatalokat, bár az olvasótáborok szélesedő mozgalma más rétegekre is kiterjed. Bizonyps idő és tapasztalat kell hozzá, hogy a hatásokat, eredményeket áttekinthessük, lemérjük, s azután bontakoznak majd ki a körvonalak: merre tovább, hol, mivél, mire lehet jutni? Az mindenesetre máris bebizonyosodott, hogy az olvasótábor hasznos és jó: elmélyíti a fiatalok gondolkodását, csiszolja kifejezőkészségüket, helyes irányba tereli érdeklődésüket, közösségi élményeket, tapasztalatokat ad. De. hogy az egyáltalán nem olvasó fiatalok számára milyen formában és oldószerrel lehetne közelebb hozni az értékes irodalmat, azt még nem tudjuk. És hogy egyáltalán mindenkit olvasó emberré lehet-e nevelni? Hogy nem ésszerűbb-e az ún. „közvélemény-formálók” kibontakoztatása minden közösségben, ak/ik a „többiek helyett olvasva” élőszóval tájékoztatják a betűktől idegenkedőket'1 Sok ^ita es kísérlet folyik még majd erről, ne vágjunk Bozóky Éva I NÓGRÁD — 1973. május 6., vasárnap I
