Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)

1973-04-17 / 89. szám

Tavaszi tárlat r73 Képernyő élőit Kő Pál; Gyűrűfű (festett diófád Sgész hóntepban látható Salgótarjánban,, a Megyei Jó­zsef Attila Művelődési Köz­pont üvegcsamokában a ta­vaszi tárlat. A sorban ez már a harmadik. Az ünnepi meg­nyitóra — április 4-én — zsúfolásig megtelt a csarnok, a kiállítás iránt érdeklődik a közönség. Ügy véljük, a to­vábbiakban még tudatosabb közművelődési tevékenységre van szükség ahhoz, hogy ez a közönség számban is to­vább növekedjen, összetételé­nek belső arányai pedig mó­dosuljanak. Annak ellenére vélekedünk így, hogy ismer­jük a salgótarjáni kiállítások látogatottságának adatait, amelyek a magyar vidéki vá­rosok között — beleértve a legnagyobbakat is — igen kedvező helyet biztosítanak e szempontból Nógrád székhe­lyének. Az is igaz, amit Bereczáty Lóránd említ a tavaszi tárlat ízléses katalógusának elemző igényű előszavában. Neveze­tesen, hogy máris felnevelő­dött. Salgótarjánban egy mű­vészetpártoló és -értő közön­ség, a kiállítások társadalmi bázisa, s ez a népművelést is dicséri. Nem dicséri azonban az — tesszük hozzá —, hogy a tárlatokon az érdeklődők között a munkásság még min­dig nem képviselteti magát a város életében betöltött sú­lyának megfelelően. Marx azt írja: „A művé­szet funkciója szerint, harc a szép, teljes értékű, harmoni­kus emberért.” A műalkotás — s a tárlat, a műalkotások gyűjteménye — mélyebb élet- ismeretre, erkölcs iségre, az érzelmi élet gazdagításának igényére, a személyiség még teljesebb kibontakoztatására nevel, életmódot, -szemléletet magatartást alakít. A mun­kásság művelődése, ezen be­lül esztétikai nevelése, a képzőművészeti kiállításokra való szervezése, ezért nem­csak az esztétikai neveléssel foglalkozóknak, a népműve­lőknek ügye, hanem társadal­mi kérdés. A művészi aktivi­tástól a befogadó aktivitása elválaszthatatlan. A salgótarjáni tavaszi tár­lat — az észak-magyarorszá- gi képzőművészek területi kiállításainak utóda — az évek során a nógrádi kiállí­tási program legrangosabb eseménye. Ezen túl, észak- magyarországi területi, sőt országos jellege is erősödött. A rendezők ügyeltek arra, hogy az itt élő legjelentősebb alkotók mű veikkel jelen le­gyenek a kiállításon. Ez egy­úttal a kiállítás magas szín­vonalát is garantálja. A Nóg­rádiban élő jelentős alkotó­kon túl az északi országré­szen élők jelentős reprezen­tánsai közül is többen szere­pelnek a kiállításon. Remény­re jogosít a művészpálya kez­detein állók szereplése is a tárlaton. Ez a fórum számuk­ra rangot jelent, s az itteni szerepelés a továbbiak során kötelező — elkötelező — ere­jű. A tavaszi tárlat — hagyo­mány. Alkalom arra, hogy legalább évenként egyszer megközelítően áttekinthessük az északi országrészen — s elsősorban Nógrádban — élők törekvéseit, a művészi pályák alakulását, kultúrpoli­tikai és esztétikai tanulságo­kat fogalmazzunk meg. Kul­túrpolitikai szempontból sike­res a kiállítás. A rendező szervek, a helyi mecénások — gyárak, intézmények — lehetővé tették valamennyi itt élő alkotó szereplését, illetve díjak alapításával járultak hozzá a művészi alkotó mun­ka kiemelkedő eredményei­nek, elismeréséhez. Ugyanak­kor pályakezdők legjobb mű­vei is ott láthatók a tárlaton. S a kiállítás — részben — országos jelleggel is bír, a nem itt élők alkotásai révén, ügy érezzük, a harmadik sal­gótarjáni tavaszi tárlat ran­gosabb a korábbiaknál. Ran­gosabb — mert közéletibb! A kiállítás művészi súlyát, esztétikai értékét tekintve is érvényes ez a megállapítás. A kiállítás szakmai értékelése hosszabb időt, s a szakembe­rek részvételét igényli. Mi ez­úttal csupán néhány benyo­másunkról szólunk. Az első és legfontosabb az, hogy mű­vészeink tehetsége és felké­szültsége immár vitathatatla­nul számot tarthat az orszá­gos figyelemre e tárlaton is. Alkotásaikon keresztül az or­szágos eredményekhez igazod­va — azt nem másolva — te­remtik meg nyelvüket, sajá­tos kifejezési formájukat, a nógrádi táj, ember és környe­zet nyújtotta sajátos ízeknek megfelelően. Néhány szót a festészeti anyagról. Lóránt János Ma­dáchiba a művész gondolatisá­ga további fejlődésének is do­kumentuma. Művészi pályá­jának fontos képe ez. Folyta­tás és kezdet. Folytatás, hi­szen a képszerkesztés módja, a kompozíció megfelel az ed­digi lóránti gyakorlatnak. A vonalak, forrnák ritmusa, a színek rendszere a lényeges kiemelésének eszköze. Éppen ebben a lényegesben érezzük egy változó gondolatiság kez­detét. A kép Madácbot „cse­lekvés” közben ábrázolja, amint eljátszogat egy kis ör­döggé degradált Luciferrel. Itt van az emberileg lénye­ges, amit nagyon komolyan, s azért mégis egy árnyalatnyi, mosollyal vehetünk tudomá­sul: mindnyájan eljátszoga­tunk időnként egy-egy „kicsi” ördöggel. Vagy ő velünk? Itt az ember tartja a madza­got. Űj lehetőséget ígér a művészi pályán belül a Gur- zuf című kép „kékje” Is. Feledy Gyula Westerplatte című olajképe kubisztikus megoldásán belül a szintetiz- musra törekszik. Bár a tár­gyakat, figurákat alkotóele­meire bontja, ezeket az ele­meket elsősorban nem szét­szórja, hanem lényegük sze­rint összefoglalja, így közve­títve a művész tiltakozó, em­lékeztető mondanivalóját. Mustó János festményei, a Dózsa, a Janus Pannonius számot ad a művész kompo- zlciós törekvéseinek további alakulásáról is. A képek nem nélkülöznek bizonyos megha­tározó expresszivitást, sajáto­san ötvöződve a naiv művésze­ti hatásokkal Jánossy Ferenc ezúttal nem legjellemzőbb képeivel szerepel — egyidő- ben több egyéni tárlatot ren­dezett —, ezek expresszivitá­sa most inkább a lírai maga­tartás felé közelít (Zsuzsika). Iványi Ödön önarcképét, Mű- teremsarok-ját említjük meg. Ezek Iványi munkásságán belül egyfajta összegezés, si­keres, konkrétabb igényű ösz- szefoglalás jegyében születtek. S ide tartoznak Farkas And­rás szelíd, realisztikus képei a csordásról, a fogatosról. A szobrászati anyag temati­kailag, s mennyiségileg is gazdagabb a korábbi tavaszi tárlatokénál. Idős Szabó Ist­ván szobrairól most nem szó­lunk — jelenleg a Műcsar­nokban van gyűjteményes tárlatéi, amelynek értékelésére visszatérünk —. Vasas Károly és Kő Pál műveit említjük. E két szobrász jelentkezése is erősíti a tárlat országos és közéleti jellegét. Vasas Ká­roly itt látható plasztikáinak anyaga a bronz. A térbeli művészetek közt a szobrászat egyébként is a legdrámaibb művészetek közé tartozik. Fokozottan érvényes ez Vasas szobraira, amelyeken erősen érvényesül az akarati jelleg (Lovasok). A tárlaton levő műveken is érezzük az erő­teljes formálás jegyeit. Kő Pál faszobrait emeljük ki (Chagall és én. Utcaseprő). Mély líraiság, ugyanakkor egyfajta groteszk látásmód adja a sajátos ízt. Gyűrűfű című festett faszobra az em- > bér és a táj mélyebb kapcso­latának elválaszthatatlanságá- ra, a megőrzés fontosságára is utal. A grafikai anyagból Cso- hány Kálmán, Czinke Ferepc lapjait említjük elsősorban. Csohány, a népművészet hangján szóló művész a pász­tói népmesék, örömök és szo­morúságok, újrafogalmazója Czinke Ferenc színes famet­szeteinek (Variációk egy Dö- ssa-fejhez) a köaéletiség mű­vészi átélése jelzi értékét. Általában hangsúlyozzuk, hogy az idei tavaszi tárlat értékét politikus, közéleti hangja jelenti, A közéletisd- get mélyebben értő művek (Lóránt, Feledy, Kő Pál, Va­sas Károly, Csohány, Czinke stb.) adják a tárlat gerincét, az elkötelezettség hangját erősítve. Tóth Elemér Farkasok és bárányok Színvonalas vasárnap esti szórakozást nyújtott a tévé Osztrovszkij háromfelvoná- sos komédiájának felújításá­val. a Farkasok és bárányok József Attila Színház-beli elő­adásának felvételről történt bemutatásával. Osztrovszkij drámaírói alkotásai nemcsak a XIX. század orosz színhá­zaiban hoztak fellendülést, hanem a magyar színházak­nak is mind a mai napig si- kerdarabjai. Ide tartozik a most látott Farkasok és bárá­nyok is. amely ugyan egy regi világ darabkáját szele­teli ki. mégis olyan általáno­sító erővel, hogy a szórako­záson kívül ma is tartogat hátborzongató tanulságokat, a gátlástalan törtetők, a fondor­latos karrieristák alakjaiban. A feudálkapitalista Orosz­országban különösen kedve­zett a helyzet az akkori ne­mesek és polgárok pénzéhes cselszövéseinek. Ezt a légkört eleveníti föl Osztrovszkij: Farkasok és bárányok című komédiája, amelynek közpon­ti figurája Murzaveckája, a fondorlatos nagybirtokosnő. aki a vallásos vénkisasszony, a szegények jótevője álszent pózban tetszelegve, kegyetlen terveket sző különféle vagyo­nok és adományok megszer­zésére. Alkoholista, szélhámos, zavaros viselkedésű unokaöcs- csét Kupovinához a gazdag özvegyhez kívánja feleségül adni, hogy rátehesse kezét a hatalmas Kupovin-birtokra. Segítőtársra is akad a minden hájjal megkent, okirathami­sitó ügyvéd, Csugonov és a szegény rokonlány. Glafira személyében, akik a maguk módján ugyancsak farkasok. Közben az apróbb halakat, a szegények megajándékozására kicsikart adományokat is be­falja. Mert azért akadnak mindig hiszékeny bárányok is. mint például a megrögzött agglegény, Linvájev. akit jó módjáért a szegény Glafira szemelt ki áldozatul, vagy az együgyűségig ártatlan Kupo- vina, aki minden átlátszó cselnek felül. Ámde a helybe­li. Murzaveckája által dróton mozgatott farkasok is rajta­vesztenek végül, mert megér­kezik Pétervárról, a városból a még farkasabb Berkutov és ő már őket is befalja a bá­rányokkal együtt. Megszerez birtokot, hivatalt, befolyást, és csinos özvegyet egycsa- pásra. A vak is látja, hogy mellette a korábbi farkasok­nak már csak konc és mor­zsa juthat. Az Osztrovszkij-drámát, amely már szinte meseszerű, karikatúrákba illő figurákat állít a cselekmény középpont­jába, kitűnő színészi együttes vitte színpadra, a Murzavec- káját alakító Gobbi Hildával az élen, aki kúriájából ter­vei marionettbábuit mozgat­ja. Gobbi széles skálájú ala­kot formált az egysíkúan kapzsi, számító és könyörte­len vénkisasszonyból. Különö­sen meghökkentő, mindenre elszánt, ravasz tervének ki­kovácsolása után az első fel­vonást záró, szinte már sze­mérmethen mea culpája. Ab mást Éva, a városi, mondén világból vidékre csöppent nagyvilági hölgyből, Glofirá- ból egyszerű eszközökkel te* remt fekete ruhában járó. ol* vasót morzsolgató, imaköny­vet forgató szűzi ártatlansá* gbt. miközben minden szán­déka arra irányul, hogy a mit sem sejtő Linvájevet az ujja köré csavarja, „férjül vegye”. Koncz Gábor az ütő- dött Murzaveckij vázlatos szerepét külsődleges eszközök­kel kívánja plasztikusabbá tenni és ez többé-kevésbé si­kerül is. Gobbi Hildához mél­tó társat teremt a mindenbe kapható zugügyvédből Ráday Imre, ki végül is legnagyobb vesztese a farkastervek vál­tozásainak. A két bárányból, Kupovinából és Linvájevből, Baro Margit és Módi Szabó Gábor épít rokonszenves tí­pusokat. Az özvegy a csinos és buta nőknek azt a válfa­ját viszi színpadra, akik nem veszik észre kiszolgáltatott­ságukat, áldozatmivoltukat. s minthogy mindenkiben és mindenben csak jót látnak, a csalárd körben is boldo­gok. Soós Lajos olyan Berku- tovot állít elénk, aki szerte- !en fölényében és dörgő hang­jával is megsejteti, hogy ó a főfarkas, 6 az az erős, aki a farkastörvény alapján föl­falja a gyengébbet. Mindent egybevetve: a ren­dező Kazán István és a nagy­szerű színművészek a halha­tatlan Osztrovszkijt varázsol­ták elénk. Lakos György A nyelvi vetélkedő válaszai 1. A látszata helyett látszat­}a a helyes. 2. Van. Egyek vagyunk. S. Az egy emberöltő 30—35 ét>. 4. Nemulass, haddelhadd, ha- ragszomrád, nebáncsvirág. 5. Faj=kutya, fajta=komon- dor, bernáthegyi. 6. Elévülés, csak tág értelme marad meg: a szórás, hin­tés. n. 1. Helyes. 2. Helytelen a jó része, mert csak a java része volt hibás, a többi jó volt. 3. Adaptálni a helyes, hoz­záilleszt értelemben, adop­tál: nevére írat.­4. Nincs. Szerb-horvát a he­lyes elnevezés. 5. Beleüti az orrát, nem kö­tik az orrára, az orráig sem lát stb. 6. Kisgyermek, babája tartja el, kuglibaba, a guzsaíy felső vége, hajózási kife­jezés, stb. Régészeti kiállítás Holub Sándor salgótarjáni amatőr régész rövid két hó­nap alatt gyűjteményéből már a harmadik régészeti kiállítást rendezte meg a TIT megyei székházában. A jelenlégi ki­állítás a bronz- és rézkorban élt ősember különböző hasz­nálati eszközeit, vadászszer­számait mutatja be. A gaz­dag anyag egyik értékes da­rabja az a Zagyvapálfalván talált bronzkori kismécses, amelyik belsejében megköve­sedett zsírmaradványt őriz. A közemúltban megnyílt kiállí­tás a tervek szerint május elejéig tart nyitva. Ágasvár (I.) Múló idő szép emlékei NŐGRÁD - 1973. április 17.» kedd Alig hagyjuk el Salgótar­jánt, kitárul előttünk a szép kisterenyei völgy, és mögötte a csodálatosan kék Mátra, ha­zánk legmagasabb középhegy­sége. Az 55 kilométer hosszú és 30 kilométer legnagyobb szé­lességű hegység zöme Heves megyéhez tartozik, de jut be­lőle Nógrádnak is elég, Mát­rám indszenttől Jobbágyi köz- yegig. Ismerjük meg jobban, sze­ressük, védjük a mi gyönyörű Mátránkat. A földtörténeti újkor köze­pén (középmiocén) keletkezett. Utoljára mozdultak így meg a föld erői vidékünkön. Föld­rengések, iszonyú villámlás, dörgés, tűz- és hamueső kí­sérte a hatalmas vulkánok működését. Folyt, sistergett az izzó láva, és 400—600 méter vastag andezit (piroxén) taka­róvá keményedett. A termé­szet e félelmetes és hosszú vajúdásából létrejött szülőföl­dünk vadregényes tája, mely­nek völgyeit a szépséges Mát­ra és Cserhát koszorúzza. A mi medencénket éppen a Mát­ra legszebb része, a 965 mé­ter magas Galyatetőtől — Piszkés-tetőn (964 m), Kiskőn (787 m). Szamárkőn és Ágas­váron (789 m) keresztül — a 753 méteres Övárig terjedő gerinc szegélyezi. E vonulat­ból is kiemelkedik szépségé­ben a megragadó — Vöröskő- •.51 (781 m) Ágasvárig húzódó — Mátra-bérc. Bá nem a leg­magasabb, mégis uralja az egész vidéket az Ágasvár fes­tői vulkáni kúpja. Ha a Hat­van felé haladó vonat abla­kán Taron vagy Pásztóhoz közeledve kinézünk, erről meggyőződhetünk. Szóljon most ez az írás az Ágasvár természeti szépségeiről, törté­nelméről, a hozzá fűződő mondákról. A Mátra e legszebb és tör­ténelmileg is legnevezetesebb, legérdekesebb kiemelkedésé­nek kétágú csúcsára épült a tatárjárás után a hatalmas, bevehetetlen vár. A csúcs al­só és felső ágán óriási bás­tyák álltak. Innen kapta ne­vét: Ágasvár. A két bástyát az északi irányba berobbant vulkáni kút megmaradt déli peremére épült várfal kötötte össze. Alatta a megmászhatat- lan vulkáni kürtő. A vár ud­vara, épületei, kútja a csúcs déli oldalán voltak. Ebből az irányból Is hatalmas sziklafa­lak tették megközelíthetetlen- né. Még fokozta a jelentősé­gét, hogy az országban párat­lan várcsoport egyik tagját képezte. Kissé alatta, az Övár csonka vulkáni kúpján még az avarok által épített hatal­mas (40 kh területű) erődít­mény állt. Távolabb pedig a hasznosi vár (333 m) bástyái törtek az ég felé, s a hármas várcsoport védte a völgyben vezető hadi utat. Egyedülálló, lenyűgöző lát­vány számunkra, ha az Ágas­vár elpusztult ormairól vé­gignézünk a napsütötte tájön. így nem csoda, ha Salgótar­jántól Pásztóig és országszer­te annyi szerelmese van e csodás tájnak. Különösen a kisterenyei és nagybátonyi emberek keresik fel leggyak­rabban, a természetkedvelők ez utolsó menedékét, ahol még nincs műút, nincs levegőt szennyező autó, de van nap­fény, lombsuttogás, madárdal. Hívunk mindenkit az ágasvári turisták jelszavával: „Ember a mélyből, jöjj fel a napra!” Ágasvárra a legszebb utak Nagybátonyból, Mátravere- oélyből, Tarról, Hasznosról, Pásztóról vezetnek. Mi induljunk most el Nagy­bátonyból, azon az úton, melyen olyan sokat jártunk barátokkal, úttörőkkel, fiata­lokkal. Melynek minden for­rásához, sziklájához emlékek fűznek bennünket. Ifjúságunk egy része a felszabadulás után, ezeken a túrákon szeret­te meg a természetet, de szü­lőföldjét is. Alsókatalin-bányateleptől már végig erdőben vezet az út (piros jelzés). A hajdan mozgalmas, bányacsillék zöre­jétől hangos település most viszonylag csendes. Csak a harisnyagyár kéménye ontja (sajnos) a sűrű füstöt. A' kis boltban meg lehet vásárolni a hátizsákból esetleg kimaradt konzerveket, frissítőket, azu­tán hajrá, neki az útnak! A műútról kis hídon át balra térünk, s már az erdő­ben vagyunk. Rövid idő múl­va sötétzöld, fiatal gyertyá­nosba érünk. Gyönyörű, ké­nyelmes útjáról egy hirtelen emelkedő visz fel a Kétbik nyergébe. Orrunkba vág itt a fenyók balzsamos illata. Bár a meredek próbára tette az erőnket, de megyünk tovább az enyhe lejtőn. Kis híd, majd néhány méter emelke­dő, és máris első pihenőnkhöz értünk, mit egy óriás tölgy jelez. Lenn a mélyedésben van a híres Büdöskút. Ásvá­nyokban gazdag (kénes), kristálytiszta vize miatt kapta a nevét. Aki iszik a forrásból, szinte újjáéled, megfiatalodik. Hosszabb lankán vezet tovább utunk, azután nedvessé válik a talaj, az út meredekebb iesz. Bokros, málnás terület ez. Valamikor idáig nyúlt le a faóriásokból álló bükkös, A meredek oldalában ered a Mézeskút forrása. Ügy emle­getik, hogy vize lángra lob- bantja a fiatal szíveket (ta­lán még az idősekét is). Ré­gen búboskemencéhez hasonló kőépítmény védte a forrást. A 40-es években irtották ki a oükköst, s egy hatalmas szál­fa szétzúzta a forrás építmé­nyét. Azóta már nem olyan tiszta a vize. Egy vastag, öreg vadcseresznye vigyázza most a kutat. Jól esik hűs tövében kisebb pihenő, a még nagyobb meredek előtt. Hirtelen emelkedik a sziklás út. Itt nehéz felkapaszkodni, de ismerős minden köve, bokra, mely segít az előreha­ladásban. És kitárul előttünk egy magas fekvésű völgy, hol óriássziklák hevernek szerte­szét. s a hatalmas, hajdan sűrű erdő emlékét őrzik a gyéren megmaradt bükkóriá- sok. Felettünk hosszú szikla­fal, melynek párkányán vezet a Szorospatakról jövő út, és nemsokára találkozik a mi ös­vényünkkel. A bükkfák régen «ima törzsén mindenütt forra­dások. A múló idő szép emlé* keit jelzik. Saláéi F. József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom