Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)

1973-04-08 / 82. szám

TALAMT TERVEZETT ki­rándulás kapcsán (ami végül is elúszott a ködben), Z. nagy gesztiku látások közepette ki­jelentette, hogy magnót is hoz. — Neked van magnód? —« kérdezte G. A rádiósok előszeretettel ne­vezték a rádiót Sorvasztónak. C. már ezerszer, tízezerszer hallotta, észre sem vette. De akkor hirtelen az jutott eszé­be, hogy érdemes lenne az ef­féle elnevezések gyökereit ki­kutatni. Voltak egynémely tapaszta­latai. Vácon az egyik épületszár- cyat Lordok Házának ne­vezték a rabok. Semmi külö­nös. Ugyanolyan cellák, ugyan­olyan billenthető ablakok, ugyanolyan rácsok, ugyan­olyan szalmazsákok, ugyan­olyan alumínium lavórok, ugyanolyan kiblik. ugyanolyan magas lábú, cseppnyi tetejű, wemmire nem jó idétlen aszta­lok. elbamult hokedlik, ugyan­olyan tömör vasalt ajtók, ugyanolyan rideg-fekete „ku­tyákkal”, ugyanolyan ideg- boraolóan ciripelő cirklikkel. Semmi különös. Csak éppen az itteni rabok halálraítéltek, vagy életfogytosak voltak. Ök maguk nevezték el börtöm- ruszlegüket Lordok Házának. G. egyik unokahúga szövő­gyárban dolgozott, tizenöt év uta egyhuzamban. A gyárat az tdők során modernizálták, már ami a gépeket illeti- (Más minden maradt a régiben: a Dante poklára emlékeztető öltöző, mosdó — és, hogy az ^éjjeli műszakban még egy pohár szódavizet sem lehetett kapni.) Egyre újabb, egyre esodásabb, egyre gyorsabb gé­pek érkeztek — az már szinte természetes, hogy egy töké­letes gépből többet kell ellát­nia a szövőnőnek. („Elvtársak, a rohanó élet követeimén vei­hez a mi gyárunk is viszo­nyulni akar töretlenül...”) G- unokahúga ekkorára bizony már egy kissé törődött volt- IA törődöttség is többféle. Vagy időszakos, vagy befeje­zett Megtöretett! G. unoka­húga kissé törődöttségével is már ebbe az utóbbi kategó­riába tartozott.) Igazi jó me­ló« volt mindig, szívós, hajtős. makacs, mint egy kemény, fo­gós kopó. soha nem nyafogó, ha sűrű volt az erdő, arra gondolt, lehetne sűrűbb is. ha sok volt a bogáncs, kullancs, azt mondogatta magában, le­hetne még több is. és hajtott rendületlenül tovább. (Nem­hiába, ami csak prémium, jel­vény, jutalom és díszoklevél létezett a gyárban, mind meg­kapta. Nemhiába: felruhúzko­dott, régi nagy. sötét dobozos Orion rádióját kicserélte egy kis. lapos, világos dobozú Vide­otonra, tévét vett. fiókos könyvállványt — a polcokat egyszer s mindenkorra he­lyükre tett díszsorozatokkal — nem te könyvek: könyvszob­rok! —, a fiókokat harisnyák­Rákosy Gergely: A könyökcsövek világa kel töltötte meg, és mert a Gázművek szerint csaknem kétévtizedes, gyászszínűre égett rezsója a cserére még nem érett- meg, vett saját költségén egy hófehér zo- máncos gázrezsót- És ez még nem minden. A Tűzoltó utca egyik mellékutcájában volt a lakása. — A Tűzoltó utca mellékutcája! Aki ismeri a Tűzoltó utcát, annak kár is többet mondani, aki meg nem, annak úgyis hiába. — Szoba, konyha, természetesen gang, és a gang végén a közös vécé. Már régóta mondogatta G. unokahúga: „Legalább egy külön vécét szeretnék, egy gusztusos külön vécét. Ahol. ha az ember már torkig van a férjével, vendégekkel, láto­gató rokonokkal, el lehet ül­dögélni. Ahol meg lehet nyu­godni. Ahová vissza lehet vo­nulni. Mint egy előkelő hölgy a boduárjába. Dédelgetem a gondolatot, és nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne legyen külön vécém ” — G.-nek nem volt szíve kijavítani: nem bö- duár, hanem budoár; külön­ben is Utálta a kijavítgatós embereket — és különben is minek, egészen pontosan ér­tette, miről van szó. Tizenhá­rom évi dédelgetés után az­tán az asszony végre belevá­gott: a konyha fele fürdőszo- ba+vécé lesz. Dehát ezt elhatározni, és véghezvinni, nagy különbség. Engedélyt kivárni! — Ez önmagában ésszel felfoghatatlan hosszú ideig tartott. Ha egyáltalán ésszel felfogható az. hogy év­tizedekig tartó embertelen körülmények önköltségén tör­ténő megszüntetéshez hatóság! engedély kell! Pecsét kell! Határozat kell! — Kivitelező szakembert felhajtani- A fel­hajtott szakembert lekenye- rezni. hogy ne fél év múlva, hanem egy kicsit korábban kezdjen neki. Kinyomozni a boltot, ahol valóban van kád. Megkenni a boltvezetőt, hogy a valóban levő kádkészletből valóban adjon is el egyet, ha másként nem. hát IKKA-utal- ványra. IKKA-utalványt sze­rezni. Aztán megindítani a hajszát • mosdókagyló, vécé- csésze után- A csővek után. Könyökcsövek! A könyökcsö­vek utáni hajszába még G. te bekapcsolódott Meghökkentő, hogy az írótársadalom milyen elképesztő tájékozatlanságot árult el e téren. Legtöbbjük csak kályhakönyökcsövekről hallott * ezzel vége. fogalmuk sem volt az egyéb könyökcsö- kaL zoknikkal és alsóneműk- vek világáról. Azt te lehetne mondani: földalatti világáról, zsebében, ráadásul olyan idők­ahová osak összekötők révén, körmönfont jelszók segítségé­vel lehet csak beférkőznt- „Nem értem — morgolódott G. —, hogyan akartok ti így szocialista realista regényt ír­ni?! Mit csinál a hősötök, be­megy egy vasboltba vagy egy cső- és szerelvényszaküzletbe és csak úgy ukmukkfukk vesz egy könyökcsövet? Egyet­len hamis pont és oda az egész művetek realitása. A könyök­csövek világában bennfentes majd felkiált: Hát én ennek az (rónak már azt ser hiszem el. hogy az Annája szeme kék!... Micsoda, hogy a ti hőseiteket nem érdeklik a könyökcsövek?! Vegyétek tu­domásul. hogy nincs ember, aki rövidebb-hosszabb élete során legalább egyszer ne kényszerülne szembenézni a Könyökcsőproblémával Hogy ti ezt megkerülitek, kihagyjá­tok? Haha! Nem én mondom, már Hemingway megmondta: az író csak azt hagyhatja ki büntetlenül, amit töviről he­gyire ismer, különben ijesztő rések keletkeznek művében- Szakadékok. Vigyázat, egy­szerre csak azon veszitek ész­re magatokat, hogy egy mély­ségesen mély könyökcsőve- rembe estetek, ahonnan nincs többé kiút.. • Hogy én egy kissé szét vagyok borzolva? Lehet, de én akár regényt is tudnék írni ezzel a címmel: „A könyökcsövek titokzatos világa”. Persze azért csak be lehetett szerezni azokat a ti­tokzatos könyökcsöveket. G. kiszimatolta, hogy egyik óbu­dai boltban léteznek. Nem rontott ajtóstul a házba- Egy rekkenő nyári délután — ak­kor már hetek óta az üzlet körül ólálkodott, a környék kispados házmestereit, mozgó fagylaltárusait, cigány utca­seprőit személyes ismerősei­ként üdvözölte, és esténként Krúdy-regényeket olvasott —, igen, egy rekkenő nyári dél­után szóba elegyedett a kér­déses bolt kifutófiújával, meg­hívta egy fagylaltra, másnap ismét, és szombaton kivitte a gyereket a Vidám Parkba Ka­rikákat dobáltak, dodgemez- tek, megjárták az Elvará­zsolt Kastélyt, kipróbálták a Játékterem minden automa­táját, és G. közben elmesélte, hogy ő maga is kifutó egy Rumbach utcai bőrhulladék- kereskedőnél — visszaemléke­zett piros svájcisankájára és a két nagy kerekű tolókocsira — méghozzá kitűnő eredményű, friss egyetemi diplomával a ben. mikor az újságok szerint ilyen nem létezett. „£n autó­szerelő szerettem volna lenni” — mondta a fiú a csodacsó­nakban. „Na és. hol van az megírva — mondta G. —, hogy már nem lehet az?! Csak egy esetben lehetetlen, ha feladja.” — „Nem adom fel!" — A fiú arca sugárzott a színes lámpák fényében- ösz- szemelegedtek. Nemsokára már ő kérdezett. „És hová kellett cigőlnie a bőrhulladé­kot?” — „Hová? Hát sport­cipőkészítő maszekokhoz, ká- téeszekhöz. A hulladékból fut- ballcipőstopli lett, némelyik ragyogó karriert csinált, el- nyomorodott, félretaposott ko­rában sem hajították a sze­métdombra, hanem vitrinben őrizték kegyelettel — az aranylábú csapat aranyclpős csatárának egyik stoplija.’' Míg a fiú hullám vasutazott, G. lenn egy pádon várta, s közben arra gondolt, majd­nem hogy tisztátlan ez a kap­csolat kettejük között, hiszen egy kimondatlan cél a moz­gatórúgó, melyet csak egyik fél ismer. „Mint egy okádék homokos, úgy viselkedem — gondolta émelyegve- — Egy pók, aki mintha lantot pen­getne, szövi be a legyecskét” Felnézett, egyik kocsi éppen akkor ért fel a holtpontra, sziluettje egy pillanatig meg­állapodott az alkonyi égen, majd ujjongó hujjogatások és lelkes sikoltozások közben el­tűnt a mélyben. „Azért egé­szen mégsem — mondta G. magában —. azért egészen nem. És tényleg szeretném, hogy ez a gyerek valaha au­tószerelő lehessen. És ez már egészen független a könyök- csövektől. De a könyökcsö­vekre emellett változatlanul szükségem van, mert azt te szeretném, ha az unokahúgom álma is valóra válna-.. Te jó isten, mi vagyok én. jótékony Mikulás? Vagy csak ez is ku­tya önzés, a saját álmok elte­metéséért elégtétel vétel? A kővetkező héten a se­géddel sörözött, a nemsokára elérkezett a pillanat, mikor a boltvezetőt invitálhatta meg egy cigányzenés vacsorára Mindvégig az űrügy: a cső­ét szerelvényszakemberek életének beható tanulmányo­zása. Unalmas este volt, sok­kal szívesebben töltötte volna a kifutófiú társaságában. A boltvezetőt nem érdekelték se a csövek, se a szerelvények, se a kereskedelem, csak két dolog: a pénz — ő így mond­ta: jövedelem — és a Duna­kanyarban levő nyarólja — így mondta: hétvégi házikő. Szenvedélye pedig a horgá­szat. De egyelőre csak elmé­letben- A parton vége-hossza- nimcs sorban mindenféle em­ber üldögél, és ő nem akar egy lenni közülük. A saját verandájáról szeretné kivetni a horgát. Mégiscsak más. Je­len pillanatban leghőbb vá­gya egy teleszkópos olasz üvegbot. Dehát ezt nem olyan egyszerű megszerezni. Általában, amit az ember sze­retne, azt sohse lehet kapni... G. mohón belekapaszkodott a felcsillanó lehetőségbe. „Én megszerzem 1” — mondta gyorsan. Egy rövid hónap leforgása alatt sikerült megszereznie a teleszkópos üvegbotot, való­ban remek darab volt, végte­lenül hajlékony, pehelyköny- nyű, s egy mozdulattal alig félméteresre összetolható. Csak amikor átadta, akkor rukkolt elő a könyökcsövek­kel. „Akármilyen, akármennyi! — lelkesedett a boltvezető. — És nehogy azt képzelje, hogy az üvegbot miatt!” G. bizonykodott, hogy dehogyis képzeli, magában pedig arra gondolt, hogy ez a körülmény mást már örökké tisztázatlan marad. Mindezt összevéve, két évig tartott, míg G. unokahú­gának sikerült kiszakítania magát a közös budá gyötrel­meiből. G. ekkor már a ja­pán közmondás — Mire kész a ház. itt a halál! — ma­gyar változatát formálgatta. Ez Idő tájt a kemény kopó már időnként nyüszített. — „Mi a baj?" — érdeklődött G. „Dagad a bokám”. — „El kell menned orvoshoz, majd felír valamit.” — „Felír, azt elhiszem! De a tizennyolc gépből nem ír le egyet se.” — „Csak nem úgy érted, hogy tizennyolc gépet egy­magádnak kell ellátnod?!” — „Naná, hát hogy értem?” — „Ogy emlékszem, valamikor csak négy géped volt.” — „Jól emlékszel, négy rossz gép, szakadt a szál. elakadás, minden. De azért csak négy gép volt az a négy gép, 8 es a tizennyolc csak tizennyolc, ha ultramodern is. És ezért a szál itt is szakad ám, ha nem is olyan gyakran. Nem tudom, lehet, hogy csak kiké­szültem, elavultam én is, a gyár talán jobban tenné, ha bennünket is kicserélne ult­ramodern munkásnőkre, akik­nek feszes a bokájuk, s az idegeik dralonból vamnak.. Igen. csak ennyi. G. unoka­húga a gyárat mindig csak gyárnak nevezte. A Lordok Háza, Sorvasztó stb. ismere­tében G. ezt rendkívül fi­gyelemreméltónak tartotta. Szinte megrendítőnek, bár tu­datában volt, hogy sokan az efféle árnyalatokat észre sem veszik. Amikor egy rab a börtönét Lordok Házának ti­tulálja, abban a nekikesere­dett cinizmuson kívül invi­tálás is lappang, valahogy így: „Aki nem hiszi, próbálja ki, tessék, tessék, csak foly­vást tessék, várjuk az újabb madarakat, s nyilván nem hiába mert ahogy elődeink voltak, lesznek utódaink is!” Viszont mikor Z. és kollégái a Rádiót Sorvasztónak neve­zik úton-útfélen (tájékozatla­nok és vadidegenek előtt pe­dig még külön nyomatékkai), abban kendőzés, taszítás és álcázás rejlik — védik, óvják átlagon felül kényes munka­helyüket. (G.-nek és F.-neiS volt alkalmuk elégszer látni, hogyan és mennyire sorva- doznak odabenn a szerkesz­tők. P.-nek különösen, aki mint Ezüst Kecske-díjas hang játékszerző, különös­képp szívesen látott vendég volt a Rádióban.) HA VALAKI A FELESE­GET nem bé-nejemezi, oldal- bordámozza, hanem egysze­rűen azt mondja: a felesé­gem — az a házasság lehet nehéz, küzdelmes (időnként veszekedésekkel tarkított), dft egy majdnem bizonyos: ® házastársaikat az átlagosnál erősebb, biztos és megbízható szálak fűzik össze. G. unoka­húga most, tizenöt év múltára is. ha akár éppen akkor tért is haza tizennyolc gépe mellől dagadó bokával, s ha né­melykor még annyi energiája sem maradt, hogy a konyhá­ból elrekeszelt fürdőszobájá­ban az IKKA-utalványra ki­küzdött kádjába vizet enged­jen — a gyárat mindenkor csak gyárnak nevezte. HÉRA ZOLTÁN: KELTEGÉTÖ Váci Mihály ébresztése Az égbolt borult rád? hétalvő, meddig alszol? Agyadat otthagyhatnád. • gyen érzetén. Beleizzadt, he elképzelte magát meztelenül, pocakosán, vékony lábszárral a többiek szemeláttára. Icuka te ott lesz a könyvelésről, az a csinos fekete nő, akivel már néhányszor beszélgetett ebéd közben. Icuka biztosan jól mutat majd, de ő?l Egyik este, amikor az asz- saony még nem volt otthon, főpróbát tartott. Pezsgőspo­hárral a kezében pucéran sé­tálgatott a lakásban és pró­bált fesztelenül viselkedni a bútorok előtt Egy fotel he­lyettesítette az igazgatót. Né­hányszor megkerülte, majd egy alkalmas pillanatban odalépett hozzá. — Igazgató kartárs, a ruca ügyben lenne egy javasla­tom. .. Arról van szó ugyan­is. .. Az utolsó napokban expan- derezett. Kevés sikerrel. In­kább csak elfáradt bele, lát­ványos eredmény semmi. — Előbb kellett volna kez­deni! Ezt tette a kényelem! Olyan vagyok, akár egy béka! Azon töprengett, hogyan mondhatná le a meghívást. Beteget jelent. Elutazik. Meg­halt a nagyanyja. Esetleg ő hal meg. Gyanús, nagyon gya­nús! Beke tud a dolog. 31, el­ső lenne, aki besúgná az igazgatónak, hogy azért nem ment el, mert szégyellt levet­kőzni. Szilveszter előtti napon, az­tán elmondott mindent az asszonynak. — Nem! Ilyen ocsmánysá­gokban nem veszek részt! — Az asszony szeme szikrákat szórt. — Hogy képzeled?! A mi családunkban erkölcsös emberek éltek! — De fiacskám, értsd meg... nemcsak mi leszünk meztelenek! És talán nem is kell egészen... Talán elég csak, ha pizsamában... —■ Akkor is! Rám ne szá­míts ! Térden felüli szoknyát sem viseltem soha! — Jó, akkor te nem jössz — sóhajtott Tóbiás —, majd azt mondom, hogy elváltunk. De nekem muszáj elmenni, hiszen, ugye, beszéltem ne­ked a ruca tervemről... Most majd odaállok az igazgató elé és mint férfi a férfinek kendőzetlenül... Sokáig beszélgettek, végül az asszony nagy nehezen be­leegyezett. — De akkor vennem kell egy új kombi nét. Nem aka­rom, hogy megszóljanak... És neked is szükséges egy új alsónadrág, olyan modem fa­zonú, fiús... Nem járathatod le magad jégeralsóban! — Csak már túl legyünk rajta — csóválta a fejét Tó­biás. — Azt hiszed, én újon- gok a boldogságtól? Elmúl­tam ötvenéves, még ha fia­talabb lennék! Az igazgató hűvösvölgyi villájában, minden úgy in­dult, mini. egy közönséges szilveszteri összejövetelen. Ital, szendvics, magnó. Aztán egyre jobb hangulat lett. Előkerültek a papírtrombiták, a fejekre fölkerültek a kü­lönböző papírfityulák. Beke egy cowboly-kalapban feszí­tett, az igazgató, bohócsüveg­ben. A fiatalok táncoltak, de még mindig semmi!... — Mi lesz már? — hajolt közel Tóbiáshoz az asszony. — Hiába vettem fel az új kombinát? Babarózsaszínt vettem, az fiatalít! Tóbiás nem figyelt az asz- szonyra. Az igazgatót leste, hogy az mikor ad jelt a vet- kőzésre. Közeledett az éjfél. Tóbiás Letette a zakóját, ki­oldotta a nyakkendőjét és meglazította a cipőfűzőit. Ügy tervezte, ha már vetkőzni muszáj, akkor megelőz min­denkit és elsőnek köszönti meztelenül az igazgatót. De éjfélkor is csak a szo­kásos pezsgődurrogás — és még senkisem volt ruhátlan. Ráadásul Beke Gerzson kö­szöntötte elsőnek az igazga­tót. Tóbiás Vince csak ötö­diknek. Végül Tóbiás már nem bír­ta tovább. Egy alkalmas pil­lanatban, amikor senki sem volt az igazgató körül, oda- sompolygott: — Bocsánatot kérek..., mi­kor kezdjük?... — Mit, Tóbiás kartárs? — Hát azt... hiszen tetszik tudni... — Azt? Fogalmam sincs, miről beszél — A vetkőzésről, igazgató kartárs... Ha nem tetszik haragudni, én már ki is fűz­tem a cipőmet... — Maga le akar vetkőzni? — Én nem. igazgató kar­társ... illetve, ha mindenki, akkor ugye én sem vonhatom ki magam . de, hogy úgy mondjam, nem is akarom ki­vonni. .. vagyis, ha az igaz­gató kartárs úgy látja jónak, én, meg a nejem talán el is kezdenénk... Az igazgató akkor már úgy nevetett. hogy a bohócsü­veg rázkódott a fején. —■ Tóbiás kartárs, magát alaposan beugratták! Ki volt az a pihent agyú, aki kifun- dálta ezt a... ezt a... Tóbiás Vince olyan gyűlö­lettel nézett Beke felé, hogy az igazgató ettől rögtön kita­lálta. — Szóval Beke volt? — Igen, kérem. Beke kar­társ engedte meg... ezt a minősíthetetlen viccet velem szemben,.. És ezt kikérem magamnak .. Én, igazgató kartárs mindig a hivatal ér­dekeit tartom szem előtt... Mert kérem a rucákkal kap­csolatban is lenne... — Ne vegye úgy a szívére! — veregette vállon az igazga­tó. Elvégre szilveszter van! De ígérem, hogy ezt a pernahajder Bekét összeszi­dom. • rPóbiás Vince visszaim- *■ bolygott a felesége mellé és dühében legszíve­sebben azonnal levetkőzött volna. Különösen, hogy látta mint kacag együtt Beke az igazgatóval. Aztán hirtelen belenyilalt a félelem. Űristen, hiszen Be­kének is van egy tervjavas­lata a rucákkal kapcsolat­ban! Benőtt a fű már, sebeid lelegelte, jöhetnél új arccal immár. Öröködbe a semmi ült, pókszálon cipekedve — jó volna ám, ha visszatalálnál Látogatsz éjjel, jössz, beszélsz, s foszlasz is széjjeL Jöhetnél egyszer napvilágnál Sűrűi az élet, minden megéled, pihe pihén, virágon virág. Rád tülekednek, rád petéznek, jó volna ám, ha megmozdulnál Leszálltál, nyugszol, úgy maradsz — csörgik a szarkák a tőnáL Jó volna ám, ha odacsapnál Lengyel Péter: r PAJTA NÓGRAD - 1973. április 8., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom