Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)
1973-04-30 / 101. szám
1944. május 1. Tépett zubbony feküdt a fa tövében. Langyos tavaszi eső áztatta napok óta. Gazdája rendfokozat nélküli tüzér volt, akit a pusztító háború küldött a föld aia névtelenül és igazságtalanul. KI volt, míg élt, kik siratták, ki tudta azt? Miért kellett meghalnia és miért így? Azt már sokan tudták! Semmiért, értelmetlenül. Szabó tizedes már kiesett térből és Időből. Nem ér- aett éhséget, szomjúságot és fáradtságot, mert a hajszolt fromtélet zsibbadtá tette. Nem tudta mikor van ünnep és hétköznap. Az éjszakái is nappalokká váltak már évek óta. Cigaretta és félelem volt élete lényege. Félt az oroszok tűzerejétől. A katonáktól, a szovjet emberektől nem, hiszen apja, a ’19-es vöröskatona felszabadítóknak nevezte őket Félt a németektől, mert azok gondolkodás nélkül szétlőtték a kis csoportokban visszavonuló szövetségest, különösen a magyart Félt parancsnokától, attól a vadállat vitéz Ridel főhadnagytól, aki már két munkaszolgálatost és egy nagybajusza alföldi bakát lőtt fejbe, mert nem tudtak olyan ütemben mozogni, ahogy ő szerette volna. Állandóan ordított, pisztolyéval hadonászott, csürhének, söpredéknek, kommunista bandának nevezte alakulatát. Nem egy fáradt honvédnek zúzta szét arcát pisztolya agyával. Gyáva kutya volt előtte minden honvéd, mert azok mindenfelé lövöldöztek volna már, csak éppen kelet felé nem. Tudták, hogy a fogság a mennyországot jelentené számukra. Szabó tized« lehajolt a zubbonyért. Egyetlen rántással tépte le a piros posztóparolit. — Mit csinálsz!.. „ ordított vitéz Ridel főhadnagy. — Dögcédulát kerestem... alázatosan jelentem. Az oszlop vonult tovább. Szabó tizedesen különös elszántság vett erőt Tegnap a kis sorál fsúu öregjei templomba osontak, tehát vasárnap volt. Akkor holnap május elseje lesz. Mennyit beszélt erről az apja. A munka ünnepe. A munkások ünnepe. Az egész Szovj et-Oroszország ünnepel ilyenkor. Vörös zászlók a Vörös téren és boldog, szabad embereik vonulnak az utcákon. Most is vonulnak. Vörös csillag van sapkájukon. Kezükben géppisztoly. Nyugat felé tartanak. Piros vérük áztatja a földet és félelem nélküli életet hoznak az emberiségnek. Szabó tizedes kivette zsebéből a piros posztóparolit. Mi lenne, ha zubbonya egyik gombját befedné vele. Egy kis piros folt mutatná meg érzelmeit koronás gombjai és a tűzkereszt között Így esne fogságba. Az én apám kommunista volt — mondaná az orosz harcosoknak —■ és én is az vagyok, mert utálom a háborút a hitleristáikat és utálom az urakat Gyűlölöm a szegénységet, a pusztulást és a halált. Én is munkás vagyok. Lakatos... értitek ... lakatos. Én is ünnepelni akarok vörös zászló alatt nevetve, énekelve. Aztán eszébe jutott a felesége, a gyermekei és a piros posztódarabkát rágombolta zubbonya zsebére. Bal oldalon, a szíve fölött — Bált csinálsz!... — te disznó kommunista! — ordított vitéz Ridel főhadnagy úr és felemelte pisztolyát A frontkatona füle már megszokta a dörrenést. Oda sem figyeltek az elfásult emberek, csak akkor, amikor egy pisztolyagytól roncsolt arcú honvéd kezében csattant a Mauser puska zárdugattyúja. Ismét töltött. Csak úgy szokásból. A főhadnagy mozdulatlanul feküdt az árok szélén. Övegesedé szemmel meredt a semmibe. Szabó tizedes — zubbonyán a piros gombbal — az ébre állt és a 40 emberből álló század gyorsított menetben folytatta útját szlovák partizánterületen 1944. május elsején. Dénes Béla nem rohannák, ezek étnek a természet lágy ölén... Így beszélgettek út közben, s aztán tervezgettek is, fehér falú házat, bólogató fákat, szölőlugast Egy kicsit, ábrán- ciozgattak is: villanyról, televízióról, törpe vízműről, aszfaltos bekötő útról, eszpresszóról. S ha majd benépesül a környék, jó szomszédság is kerekedik. Előbb tehát Bordóék érkeztek meg, s mivel a völgy keskeny földútja még alkalmatlan volt a gépjárműforgalom fogadására. Bordó úr üggyel- bajjnl, ám ügyesen kormányozta kocsiját, baj nélkül élérte a telket, s az út mentén szépen félreállt. A kocsi kissé oldalra billent, mert a jobb oldali kerekei már az árok füves partján állapodtak meg. A család kikászálódott, behordták a csomagokait; nyújtózkodtak, lélegeztek, gyönyörködtek a télékben. Tizenöt-húsz perc elteltével Kék úr nem kevésbé üggyel- bajjal, ám mégis ügyesen kanyarodott. a földútra vezette kocsiját — egészen addig, amíg Bordóék kocsijához nem ért, ami váratlan akadályt jelentett. Látható, sőt, bemérhető volt, hogy csak úgy lehet elkerülni, ha ő egészen az ellenkező árokpartra húzódik. Am így is csak milliméterek választják el őket: előadódhat egy kiadós összekoccanás, a szép kocsiknak csúnya sérülése. Kék űr a lendületben levő autót megpróbálta túllendíteni a kritikus ponton, összeszorította hozzá a fogát. Feleségének egy éles Apu, vigyázz! — kiáltására azonban AZ A VI ATIKUS A magasságot ma már csil. lagméríöldekkel jelölik.* Volt tdö, amikor még csak arasz- szal mérték és csodaszámba ment egy-egy ugrásszerű emelkedés is. Ne feledjük el hát a merész kísérletezőket, akik először tépték el magukat a földtől, hogy meghódítsák a levegőt. És mert a mának és a holnapnak | tegnap a kulcsa. TI angos robajjal dolgozott A az „Anzani”. Kicsit várt még. hallgatta a motor egyenletes ütemű járását. Teste átvette a könnyű faváz rázkódását, villanyáramhoz hasonló rezgése bőre alá hatolt, húsa rostjai közé. Meghúzta az indítót. Oj érzés, egészen friss még, szárnyakkal a hátában. Igaz, nem először próbálkozik, de a szárny halott maradt, valahányszor megkísérelte az emelkedést. Nem sikerült még életre mozdítania, engedelmes, nagy madárrá idomítania, mely akarata hullámain felvinné a levegőbe, ug- rásnyira közelebb a mérhetetlen éghez. Repülni! Elszakadni a földtől — elroppan- tanl a láncot, a lebilincselő nehézkedést. Repülni! A Franciának már sikerült. Látta körözni a háztetők felett, átsiklani a hidak ívénél is magasabban, a folyamon. Hányszor nekikészült reménykedve: Na, most. talán most neki is sikerül. Aztán csak futott, gurult a szárnyas gép a hepehupás rét füvén, meg-megbillent a buckákon anélkül, hogy arasznyira is elvált volna a földtől. Hiába rángatta-csavargatta a farok- zsinórt, csak gurult, gurult A többiek is mind. mintha leragadtak volna. Egyedül a Mérnök libbent föl tavaly nyáron, ugyanitt, alig magasabbra mint a pillangó. A Mérnök is maga szerkesztette gépét Mindent maguknak keH kitalálni, felfedezni, mintha előttük senki nem repült volna még a világon. A Wright* testvérek a Franciát is megelőzték odaát, túl az Atlantióceánon. Mindent újrakezdeni, elölről. magányosan. Meg-meg- újuló nekifeszüléssel őrlődni, újra meg újra próbálkozni már-már dühöngve a tehetetlenségtől. Sejtette már, ez a baj. Az indulat kioltja a megfontolást a higgadt logikát. Ráeszmélt: csak annak sikerülhet nagy dolgokat megoldani, aid uralkodik önmagán. Elszánt, szívós türelemmel, élesre fent figyelemmel gondolta végig a sikertelen kísérletek részleteit Az „Anzani” dübörög, Most először tolta ki gépét a hangárból úgy, hogy csak futtatja, figyeli, tanulmányozza. Nem szólt senkinek előre. Sárit, a mátkáját sem hívta. mint más alkalommal, hogy jöjjpn ki, nézze, 6 legyen az első lány, aki szállni látja. Kapcsolt A légcsavarcsapágyat kicserélte, mert rángatott Most simán forog. Fokozatosan felpörgeti lendületét. A repülőgép megdöccent nyiszorogva gurult a mezőn. Jócskán maga mögött hagyta már a hangárt, a messzire elnyúló, tágas rétről kis skatulyának tűnt fel, körülötte a fák gyufaszálakká kicsinyed- tek. Vakondtúrások lánca szelte át a pályát, a pilóta ugratni próbálta a gépet. Megbillentette a botkormányt. Közben a feszülő zsinóron végigsiklatta a tekintetét, egészen hátra, a farokig. Egyszerre megszűnt a rázás, ringott a gép. Mellkasa megdobbant, akkorát ütött, hogy belezsibbadt. Álom, vagy valóság? Meg kellene csípnie magát, de most nincs idő. Ha álom is — száll a gép. Suhog a levegő, feszül a szárny. Szinte a vállában érzi, mintha a testéből nőne ki. A lélegzete sugárzik. A levegőben villogtak a kerekek. Embermagasságban. Mégis szólni kellett volna Sárikának. (A gyerekkori Édenkertből kiűzte az Ür. Most az Űr fölé emelkedett!); * Az úttest fölött suhant a gép. Ég felé tárt arccal bámulták a járókelők. Kalapot lengettek, kendőt lobogtattak. Emeletmagasságban repült A sebesség óránként ötven kilométer. ’ „Anzani” légcsavar, szárny — mind ugyanaz. A farokuszony új csak. Három hónap telt el. Most ősz van, szeptemberi napsütésben ragyog alatta a város. És a cseresznyepiros ajkak. Sárika a Dunaparton, a megbeszélt helyen, a Lánchíd kőoroszlánjánál. Külön meglepetést tartogat a számára. Az újságok megírták, hogy átrepüli a Dunát. A király végignézi a Várból. A királynak nem hoz semmit; egy lyukas garast sem adott aviatikára. Saját műhelyük jövedelmét áldozzák rá. Még kölcsönt is vett föL Most már nem lesz gond visszafizetni. „Látványos” repüléseket rendez majd vidéken, pénzért. A motorzúgásba belecsendült az üdvrivalgás. A Francia a La Manche-csatornát repülte át. ő most még csak a Dunát, de egyszer majd az Adriát. Regényt is írhatnának errőL A repülő emberről, fent, egyedül a felhők fölött. (Elégtételt vehet az éden- kerti kiűzetésért. Az Űr futár ral levelet meneszt hozzá, csengő aranyakat ígér, ha fölviszi a felhők fölé. Válasza kurta lesz. néhány szó: Nem. Kegyelmességed kiűzött. Én vagyok az a jött-ment kölyök.) A láthatár peremén fölívelt a Lánchíd. Megcsillant a folyó. A parton tarka sokaság, színes szalagok, harangszoknyák. Tekintete a cseresznyeajkú lányt kereste a kőoroszlán talapzatánál. Föntről nem tudta személyekre bontani a tömeget. Pedig biztosan ott van. A megcímezett bonbondobozt most kidobta. Kinyílt a kis piros selyemernyő, egyenletesen eresakedett lefelé. Tapsra verődtek odalent á tenyerek. Hurráztak. éljeneztek. A folyam fölé siklott. Át- ellenben a Vár, a Zölden fénylő kupolák. Valahol ott lesz a király. Szél csapkodott, hullámzott a víz. A városban csendes volt a levegő. Itt kavargott. Lökdöste, rángatta a gépet. A szárny nyikorgóit. Óssze- szorította a fogát. Átjutott. A domb előtt visszakanyarodott. A Vár magasan áll, odáig még nem szállt föl magyar repülő. Ha nincs zél, megkísérelhetné. Most a szárnyat paskolta a szél, ahogy dőlt, fordult. Megbillent a gép. Az „Anzani” köhögött. Süllyedt. A motor kihagyó ütemmel, szagatottan járt. A pilóta a kormányba kapaszkodott. A benzinadagolót nyomkodta. A motor nem húz. Súlya nő. A légcsavar lassul. Alatta hegyesre korbácsolt hullámok. A zuhanás elkerülehetetlen! Villámgyorsan határozott: inkább a víz mint a szárazföld. A folyó nem töri össze, talán a motort is megmentheti. Torkába szúrt a . gyomra. Csobbanás. A világ elsötétült. Aztán a feje fölbukkant. A légcsavarba fogódzkodott ideges lett egy hibás mozdulatot tett amitől csakugyan előadódhatott volna az összekoccanás, ha idejében nem fékez. A hirtelen megtorpant kocsiban mindhárman előrebuktak. Ez a kudarc kihozta sodrából Kék urat féktelen indulat lett úrrá rajta, hangosan káromkodott. Visszatolatott közben nyomta a dudát hadd tudja meg az a másik, hogy milyen ostobán parkírozott az út mentén. A leeresztett ablakból szitkokat szórt a bordó kocsira, amit rohadt tragacsnak nevezett. A dudaszóra és a káromkodásra előszaladt a Bordó család, ámulva és lélegzetvisszafojtva szemlélte végig Kék úr újabb manőverét. Most sikerült baj nélkül előznie. Ára alighogy megállt, nyomban kiugrott az autóból, oda fordult Bordóhoz: — Nem állna inkább keresztbe az úton? Nincs magának szeme? — Talán inkább a maga szemével van baj! — kiáltott vissza Bordó. — Az ilyen vaknak egy futballpálya sem elég, hogy előzzön a ronda targoncájával! Kék úr elfehéredett. — Vaknak nevezett? Maga süket! Bordó urat elöntötte a fekete indulat.. — Süket a nagynénikéje! A csöndes reggelben, a derűs ég alatt most éktelen lárma kerekedett: Kék úr és Bordó úr válogatott cifraságokat kiáltozott egymás tesi fogyatékosságáról. A testi fogyatékosságok után a szellemiek kezdődtek, először kőnk- ' rét formában, az állatvilágból kölcsönzött fogalmakkal: — Maga lő? — Maga szamár! Ezt követően áttértek a tegező formára: — Te ökör! — Te barom! Ennek kimerültével pedig az idegen szavak következtek, amelyek úgy jelentek meg, mint furcsa kultúrnövények a vadvirágos réten: te pitiáner, te idióta, kretén, paranoiás... Később szociológiai és matematikai értelmében is minősítették egymást: — Te pauper, te senki! — Te nulla! Az asszonyok egy ideig der- medten, figyeltek, aztán ők is bekapcsolódtak, rögtön a te- gezés szintjén kezdve: — Te liba! 1 — Te pulyka! Ök azonban mindvégig megmaradtak a szűkén vett háztartás fogalomkörében: — Te fonnyadt uborka! — Te núdli! A férfiak veszedelmesen kezdtek közeledni egymáshoz, közben rekedtre kiáltozták magukat. Tekintsünk most el attól, amit még mondtak (már nem is tűri a nyomdafestéket), mert apai és anyai ágon folytak a szitkok, és végső soron — mintegy utolsó menedékül — megidézték magát az Istent. A kezek már ütésre emelkedtek, amikor a gyerekek —, akik mindeddig fejüket lehajtva hallgattak — most az apák közé ugrottak, széttuszkolták. csillapították, csitítgat- ták őket. A férfiak morgolódva engedelmeskedtek, acsar- kodva tágítottak, távolodtak egymástól. Aztán Bordóék bementek a telekre, Kékék autóba szálltak, föthajtottak a sajátjukra, és ezzel el is volt intézve a dolog. Űjra csönd támadt a felhőtlen ég alatt. Az idő csakugyan szélcsendes, derűs maradt egész nap. Bordóék fölásták a konyha- kertnek valót, de nem volt kedvük a nagy lélegzéshez. Kékék kiásták a 'nagy körtefát, de nesm jött meg tőle a várt étvágy. Ami még e nap említésre méltó eseményei közé tartozik: hogy a gyerekek délután vízért mentek a kerekeskútra. Már messziről megpillantották egymást, látnivaló volt, hogy egyszerre érnek majd oda. Ettől mintha megtorpantak volna, de aztán egyikük sem állt meg. Valóban, egyszerre érkeztek. A fiú egy gondolattal előbb. Fölhúzott egy vödör vizet. Kiemelte a kútká- vára, várt vele egy kicsit, elnézte a szép, fekete leányt, aki félig háttal állt neki és Inkább a mezőt fürkészte. ,— Add ide a kannádat! — mondta a fiú. A leány megfordult, látta mosolyogni a nyúlánk, erős fiút. Csapzott, barna haja a homlokába hullott. Hogy a lány nem mozdult, a fiú hozzálépett, kivette kezéből a kannát, tele öntötte vízzel. Aztán újabb vödörrel húzott föl, a maga kannáját is telelöty- lyintette. A VÖDRÖK EGYMÁS mellett álltak a fűben. A fiú meg nekitámaszkodott a kútnak, egyre csak nézte a leányt. — Szervusz — monta egyszerre. — Szervusz — mondta valamivel halkabban a leány, de most már ő is nevetett egy kicsit. ÖJro repült. Tág körben szállt Most látta először föntről a faluját. Az ott a szülőház! Lejjebb ereszkedett szinte súrolta a kéményt A kovácsműhely előtt Apa kalapáccsal integet. Mama homlokához kapja a kezét. Mama ijedős — moso- lyodojt el. Az aviatikus elfeledte azt a zuhanást. Fénylett az arca most övéinek mutatja be a csodát. A falu aprajamagyja kitódult a Legelőre. Az Edénkért Üra is eljött. Kezét nyújtotta a startnál. Gratulált a bátorságához, a sikerhez. Persze, nem ismerte meg. ö nem szólt. Melengette magában a titkot. Ez az Edénkért az övé. igazibb, mint amaz Volt. Ezt akarat és tudás teremtette. Ide főúrnak nincs bejárás. Örök Éden: emelkedés. Fölemelkedni önmagunkhoz. Többnek, különbnek lenni ma. mint tegnap. Egyetlen jogos uralom: leigázni a Félelmet, megnyitni az Ismeretlent. Éden — sorsunk uralma. Előredőlt, az ütemet' hallgatta. „Anzani, Anzani” — mondta hangosan. Erős, megbízható motor. Kiheverte a zuhanást. A szárny letört. Másikat csinált. Űjra kinőtt. Szüntelenül gondolkodott. Az okot kutatta, hol, miben hibázott. Nincs megállás. A félelem csak a veszteglők sarkába mar. Lassan húzta a kormányt. Emelkedett. Simogatta a magasság. A templomtorony hegyén rézkereszt csillog. Sosem látta ilyen közelről még. Csak lentről. Égre mutató ujj. Beszélték, hogy a valóságban nagyobb, mint az ember, a gömb: hordónyi. Ez is csak mese. ívben fordult a birtok fölé. Kastély, piros tető. kis tornyok. Nyárfák. Varjak rebbentek föl. A fészekben tá- togó csőrű, riadt fiókák. Melyik volt az a fa? Az a sudár, a legsudárabb. A tó milyen békés! Akkor is ilyen volt, azon a délután. A kikötőben csónak pihent. A tó közepén apró sziget, filagóriával. Asztal, pad. Mesesziget. (Hány éve? A bokrok között lopakodva kúszik a tóig. Megtapogatja a csónakot, ujját a vízbe mártja. Egyszerre ott termett a fiúj zaj nélkül, nesztelenül. A tetten érés mozdulatlanná bénítja. A fiú kíváncsian nézi az idegent. Élesre vasalt fehér nadrág és hosszú ujjú trikó az öltözéke. Kezében képeskönyv. Megszólal: — Akarsz evezni? A dermedés oldódik? — Ha megengeded. — Akkor jó — mondja a fiú. — Bevihetsz a szigetre. En vagyok a kapitány, te a matróz. Később azt mondja a fiúnak, válassza ki a legmagasabb nyárfát, ő fölmászik és hoz varjútojást a fészekből. A fiú azt mondja, ha Igazán hoz, máskor Is eljöhet játszani. Ö máris ugrik, lábával átkulcsolja a fa derekát. Sebesen kúszik fölfelé. Egyszerre szóváltás üti meg a fülét lentről: — Te már mindenféle jött- ment kölyökkel cimborálsz?! És csattan utána a parancs: — Tüstén gyere le onnan! Rémülten lecsúszik. fölhor- zsolódik a tenyere. — Zofort! Meg ne lássalak többet!) Zúgó motorral keringett a tisztás fölött. Hol van a fehér- nadrágos fiú? Merre jár? Csak az Űr jött ki. Az öreg főúr. Száraz volt a parolája. 17 lfelejtett — gondolta. ■**J Csak én nem fejeltek. Az ülés alól előhalászta a levelet, a nehezékkel. Postázta. A parányi piros ernyő libegve szállt alá. A fiúnak címezte: „Itt vagyok, Apád látja, mégsem kergethet el. Te csónakodon vittél a mesébe — én egyszer szárnyakon viszlek magammal a csillagok közé.” Dékány Kálmán Tavasz-köszöntő Napsugár duzzaszt rügyet a fán, eljön hát, eljön a tavasz talán, Bóbitás bibié jön, lépeget, kiáltva szálldos vizenyős rét felett. Ébred a tücsök, cirpel egy nagyot: — Zöldül a mező már, nein hallgatok! Jánosbogár is égre tekint: — Lámpámat viszem este megint! Lies-lőcs! — mormolja kis patak: — Erdő. rét engedd, hogy átfogjalak! Tasnádi Varga Éva NÓGRAD - 1973. április 30, hétfő 1
