Nógrád. 1973. március (29. évfolyam. 50-76. szám)

1973-03-25 / 71. szám

ÖREG EMBER (Jánossv Ferenc rajza) Razzia A vendéglátóipart egységek- , nek nagyon kell ügyelniük a hi­giéniára. Néhány illetékes szak­emberrel a napokban részt vet- ' íem egy ellenőrzésen. Elsőként a Lidércfény étte­rembe látogattunk el. A he- j lyiség tiszta, gondozott, az ab­roszokról egy rossz szót sem le­het mondani. Mivelhogy nincse­nek. Kinyitottuk a hűtőszekrényt, jí amelyben egy családi fénykép­albumot, egy Rejtő-regényt, egy csomag Harmónia cigaret­tát és egy nagy lábasban, 1892- ból származó pirított májat ta­láltunk. — Miért tartanak a frizsider­ben ilyen régen készített ételt, amikor a rendelet szerint a könnyen romló mójkészitményt huszonnégy óráig sem szabad tárolni? - tettük fel a kérdést a szégyenlősen mosolygó vezető­nőnek. — Ezt a pirított májat még szépapám készítette, aki korá­nak messze földön híres sza­tócsa volt. Ne tekintsék ezt semmi másnak, mint kegyeletes hagyománytiszteletnek — vála­szolta szerényen. — Az imént felszolgáltak eb­ből a májból! — Teljesítenünk kell a tervet, ugyebár! A vezetőnő udvariasan az aj­tóig kísért: — Legyen máskor is szeren- :sém — mondta fogcsikorgatva. Viccel a világ körül MOS2SKVA =■ § ezért ébreszt fel éjnek Fetyára tiszt* nadrágot ad- uak az óvodában. A kisfiú elszalad, és beleesik egy tó­csába. Az óvó néni rákiált: — Petya, miért sároztad be a nadrágodat? Amire Petya halkan: — Olyan gyorsan estem el, hogy már nem volt időm le­húzni. o o PÁRIZS 'Egy fiatal színésznő meséli ■barátnőjének: — A fiúm valóságos álom, de ha este elmegyünk valami bisztróba, vagy lokálba, akkor megbolondul. Utolsó frankig minden pénzét elkölti. Mondd. Madeleine, hogyan-lehetne ezt megakadályozni ? Madeleine elmosolyodik: — Egyszerű, Yvonne! Menj férjhez hozzá C.. PRÁGA Élelmiszerboltba!! a vásár­lók az űrutazásról beszélget­idején ? — Igen, doktor. Ugyanis egy kicsit össze kell foltozni őt... ROMA Válóperi tárgyaláson a bíró megkérdi: — Mikor volt az első né­zeteltérésük? — Egy órával az esküvő előtt Én az esküvőre akartam menni. Giuseppe meg legszí­vesebben tovább is ágyban maradt volna... BECS A színikritikus találkozik egy nem éppen sikeres ifjú drámaíróval1 — Olvastam a drámáját, mester. — A legutolsót? — Remélem.,. VARSÓ Két szomszédasszony be­Mósodik állomásunk a Kő- <orszak cukrászdába vezetett. A <edves- kis boxokban szerelmes párok bújtak. Két forró csók kö- j rótt teljesen mindegy, hogy friss-e az a sütemény, vagy nem friss. A fiatalok remek fogaza­tokkal rendelkeznek, ők még a kőkemény Stefánia-tortát is el­ropogtatják. Az egyik poháron rúzsfollokat fedeztünk fel. Mi­dőn felelősségre vontuk az üz­letvezetőt, így válaszolt: — Elnézést kérek, előfordul az Ilyesmi. De talán legyen szabad felhívnom szíves figyelmüket, nogy a rúzs a legkitűnőbb fran­cia mórka. A Megdicsőülés bisztróban a fagylaltmérő kisasszony is, a vaníliafagylalt is másnapos volt A Jó bor, Jó egészséghez cím zett, alkoholmentes birkacsárdá­ban a kadarkával töltött pohár Fenekén erdélyi rakott káposzta nyomaira bukkantunk. A Vidám Marhafelsál vendég­lőben a felszolgáló köpenyére néztünk. Mindnyájan megfogtuk zakónk gombját, aztán együtt mormoltuk a varázsigét: — Kéményseprőt látok, sze­rencsét találok I Az ellenőrzés befejeztével szi­gorú büntetéseket szabtak ki a mulasztásokban vétkes vezetők re: fejenként 15 forint bírságát kötelesek befizetni hathavi rész­letkedvezménnyel. Családfenn­tartóknak árkedvezmény. Galambos Szilveszter Márton Kiárai Alma Ä TEMETÉS DÉLUTÁN kettőre tűzték ki. , Tíz órakor átjött Vilmos Tamás barátja- aztán nemso­kára Ákos is becsengetett. Szanaszét leültünk a szobá­ban. egymástól távol és . hall­gattunk. Én a fotelben gub­basztottam, magam alá húz­tam a lábamat és egy fest­ményt bámultam a falon. Azon csodálkoztam, hogy már több éve ott függ. de még so­se néztem meg igazén... A képen cirkuszoskocsi állt Rá volt írva, hogy Czája. Előtte két fürdőruhás nő na­pozott a nyugágyban, egyikük ölében majom játszadozott babával. Távolabb pityókás bohóc hevert és kedvtelve nézegette őket. Arra gondoltam, hogy le kellene vetnem a rózsaszín kardigánomat. Rá akartam nézni Ákosra, hogy tényleg le kell-e vetnem. De Ákos úgy helyezkedett el a sarokban, hogy az állólámpa burája tel­jesen eltakarta. Csak a keze látszott. Mozdulatlan cigaret­tájáról akkor hullt le a hamu. Az ablakon túl látszott a szemközti szürke ház, esett a hó & a szürkeség még fehé­rebbé tette a hópelyheket. Megcsikordult a rekamié. Vilmos felállt a sötétségből, nagy léptekkel az ablakhoz ment és arcát odanyomta az üveghez. Olyan érdeklődéssel nézte a hóesést, mintha a vi­lágon az volna a legfontosabb. — Mikor jönnek a roko­nok? — kérdezte Ákos. Már nem égett a cigarettája. Le­dobta a padlóra. Lábával ki­tapogatta a csikket és rátapo­sott. Vilmos megfordult é% visz- szaült a félhomályba, isméi nyikorgóit a heverő. Nagy so­kára szólalt meg: — Talán már be is jött a vonat. Bár lehet, hogy késik... Ezt nekem kellett volna vá­laszolnom. de megint az lárt az eszemben, hogy le kellene vetnem a kardigánt, és felöl­tözni a Mártától kölcsönvett fekete ruhába és kávét is kel­lene főzni... és fel kellene állni. Kibontottam. szorosabbra kötöttem ruhám övét. néztem a kezemet, ahogyan ezt csi­nálja. aztán kimentem a konyhába. Hideg volt Meggyújtottam a gázt kávét tettem a dará­lóba, a szekrényből kikészí­tettem a csészéket. Az egyik kistányéron egy megrágott fél alma hevert A fogak helye már megbámult. Leültem az asztalhoz és néz­tem az almadarabot. .-Hátha nem is mi laktunk itt.” Kinyitottam a bejárati aj­tót. Hátha nincs odaírva a névtáblára, hogy „Berkes Ta­más”. .. ..Mindjárt hazajön a mun­kából. Mindig hallom a lépé­nek. szélget: — A Holdon például egy ki- — Már régen elvesztette a ló csak tizenhét deka... kedves férjét? Az eladó kisasszony össze- — Két hónappal az egybe­csapja a kezét: kelésünk után. — És senki nem reklamál?! — Legalább nem szenvedett sokat, szegény... ■ár * V. Kokljuskint ÜGYINTÉ HAMBURG — Attól tartok, nekem so- hast a lesz gyerekem! — si­ránkozik Hirschom úr egy ba­rátjának. — Ez nálunk afféle családi vonás Már az anyámnak sem volt gyereke. — Akkor hogyan jött a vi­lágra maga? — Ügy, hogy az apám má­sodik házasságából születtem. * BUKAREST A vendég méltatlankodik a felszolgálónak: — Hallja, főúr. ebben a ra­gulevesben nincs is ragu! A pincér könnyedén ránt a vállán: — Na és. kedve* vendég? A szalontüdőben talán van sza­lon? * TEXAS Éjjel kettőkor cseng a se­bészorvos telefonja: — Doktor úr — hallatszik a vonal túlsó végéről egy női hang. — a férjem megsértett engem, BELGRAD Az áruházi portásnak mond­ja a vevő: — Nyakéket szeretnék vá­sárolni. — Kinek? — A feleségemnek. — Üvego6ztály, harmadik emelet, jobbra... * LONDON Egy napilap hirdetési ügy­nöke felkeres egy vállalatot, és igyekszik meggyőzni az igazgatót, hogv minél több hirdetést adjon fel: — A reklám, kérem, az egyetlen biztos út a sikerhez' — Na. ne mondja, uram. — Egy példát is mondok önnek. — Hallgatom, uram! — Nézze, kérem, a kacsa a legnagyobb csendben tojik Ellenben a tyúk, amikor tojik, hatalmas kotkodácsolást visz véghez. — Na és? — Ez a magyarázata annak, hogy a tyúktojás iránt na- gyoh'i a kereslet Kévés® Tibor gyűjtéséből Hol volt. hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren sem túl, egy hivatalban dolgozott Nyikiforov hivatalsegéd. Egy­szer ezt az utasítást kapja: — Vidd el ezt az iratot! Elviszi. Máskor meg ezt kérik a kézbesítőtől: — Menj és hozd el az ira­tot! Elhozza. Egyszer meg így fórmednek rá: — Nagyon sokáig voltál oda, Nyikiforov polgártárs. — Én? Sokáig? Hogy én so­káig voltam? Hát igy állunk? — sértődött meg Nyikiforov. a kézbesítő. — Na, jó. Majd én elbánok veletek. Megmu­tatom én nektek! ! I Legközelebb aztán, amikor elküdték irtokkal, akkor fog­ta, egy iratot kiemelt a többi közül, és bedobta azt a leg­közelebbi szemétkosárba. Ezen az éjszakán alig aludt valamit. Sokáig azzal a kelle­mes gondolattal hitegette ma­gát — elképzelve minden lé­tező lehetőséget — hogy mi­lyen pánik lesz akkor, ami­kor kiderül, hogy eltűnt egy akta. Azt is remélte, hogy ez­után jobban elismerik majd munkáját, jobban odafigyel­nek tevékenykedésére. Ám eltelt egy hét. és senki­nek sem tűnt fel az akta hiá­nya. „Lehetséges, hogy kevés egyetlen aktát eltüntetni?” — gondolta némi zavarral Nyi­kiforov. És amint adódott a következő alkalom, titokban a szemétkosárba dobott* de mostmár nem egy, hanem tíz darab ügyiratot: „No, most aztán bosszút állok rajtatok” — gondolta magában. Ismét az izgalmas várako­zás napjai következtek. Nyiki­forov minden reggel bement az igazgató titkárnőjének, a csinos Ljudocskának az iro­dájába. — Mi újság errefelé? — érdeklődött kíváncsian. — Nem történt semmi különös? — Mi történhetett volna? —■ csodálkozott rá Ljudocska. — Hát így állunk? — felelt önmagának Nyikiforov. — Még ez is kevés? A második hét végére lefo­gyott a kíváncsiságtól, az iz­galomtól sápadozott, és a har­madik hét elejénél nem is bírta tovább idegekkel. Ami­kor a következő csomag irat­a kistányéron seit ahogy átjön az udvaron. Most is hármat fog majd csengetni, ahogy szokta. Ée nem halt meg... Mert akkor minek harapott az almába? Megdaráljam a kávét? Ákos állt a küszöbön. Gyor­san kezembe vettem az alma- darabot. — Mi van magáinál? — kér­dezte riadtan Ákos — Mutas­sa csak! Hirtelen ott termett az asz­talnál, megfogta a kezem és erőszakkal szétfeszítette. Amikor az alma a földre gurult, értetlenül nézte. Kicsit belerúgott, hogy tényleg al­ma-e. lehajolt és a szemétko­sárba dobta. Ahogy az alma eltűnt a sok piszok között, elhittem, hogy Tamás meghalt. Odamentem Ákoshoz és ütöttem, ahogy csak tudtam. Alig mozdult. A falon egy korabeli plakát ló­gott. Azt nézte mozdulatlan, megfagyott mosollyal. Ekkor világosabb lett. Mint­ha odakint szétszaladtak vol­na a szürke felhők. Valaki függönyt eresztett Ákos arca elé. A függöny libegett. Ákos Tamáshoz kezdett hasonlítani. Nagyon féltem, de átöleltem a nyakát és gyorsan minden jó lett. Csókolgattam a kezét, és azt mondtam: „Szeressen egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit..Lépések jöttek ke­resztül az udvaron A hangza­varon át meghallottam anyó­som zokogását: •,Hol a fiam? Jaj, hol a fi­am?” NEM GYÚJTOTTAK fel a villanyt. A homályos arcok egymásra meredtek az előszo­bában. Két nagynéni is jött, és Ta­más fia. „Mi történt?” — kérdezte TántL — ,>Hát mi történt itt?” Arra gondoltam, azt kellene válaszolni, hogy meghalt De hiszen ezt tudják. Akkor pe­dig nem kell szólni semmit Sími se lehet, beszélni se, — Feküdjön le mama mondták anyósomnak a szo­bában. Párnát tettek a feje alá: — Vegye be ezt a Sze- duxent! — Hogy még sírni se tud­jak? — kérdezte felháborod­va. Odaültem mellé a dívány­ra. Jó lett volna tudni, hogy én miért nem sírok. Hisz még a filmeken, meg a köny­veken Is tudok. Mama elcsen­desedett. A mennyezet gipsz­rózsáit bámulta. A pléd alatt kicsi, szánalmas volt a teste. „Meg kellene simogatni az arcát” — gondoltam, de nem mertem, olyan csend volt a szobában. Egyszercsak Márta állt mel­lettem. Nyújtotta felém a fe­kete ruháját, hogy vegyem fel. Az jutott eszembe, hogy Márta velünk szilveszterezett. ZÉS tál elküldték, akkor útja már csak az ismert szemétkosárig vezetett: a kapott iratköteget teljes egészében beledobta, ,.No, most aztán ráeszmél­tek, hogy miiven fontos az én munkám” — gondolta teljes meggyőződéssel Nyikiforov. — „Rá bizony, kedveskéim.” Azóta teljes három év telt eL Ljudocska már egészen hozzászokott Nyikiforov reg­geli vizitjeihez. Sőt- ha késik pár percet, már nyugtalanko­dik is miatta. Nyikiforov ezen idő alatt még jobban lefogyott. Makacs üstöké, mely feje búbján ék­telenkedik, észrevétlenül meg­őszült. Arca ráncoktól lett ba­rázdáltabb. Csak a szemeiben ég az önérzet olthatatlan lángja, „Rájöttök, hogy ki vagyok én! Rá kell eszmélnetek!” — reménykedik még mindic Nyikiforov naponta leróva a távolságot az irodák és a sze­métkosár között. A szilveszter tiszteletére vette a ruhát. — Azt a pénzt én kölcsön­adtam — szólalt meg ekkor a mama. Fakó. színtelen volt » hangja. Szeme se rebbent» csak tovább nézte a mennye­zetet. — Milyen pénzt? — kér­dezte Ákos. Az egyik nagynéni vála­szolt: — Hát a temetésre. Négyez­ret küldött.. — A barátai nem találták meg itthon a félretett pénzét — mondtam neki —- Én kór­házban voltam, és nem tud­tam előadni... Ezért írtak, hogy küldjön, — Minek butaságot csi­nálni? — kérdezte valaki. Szerettem volna megmondani hogy nem akartam öngyilkos lenni, csak elaludni. De nein szóltam semmit. — Jaj, Istenem — mondta ismét a mama. — Mi lesz ez­zel a nagy lakással? A gye­reknek is jár valami. — Mama, majd a temetési után. Ezt a fiú mondta. Ügy visszhangzott a szava, mintha üres templomban lenne. „Ugyan, ml közöm egy ide­gen asszony gyerekéhez...” Tudtam, ha most megszó­lalok, sírni fogok. Amíg a Farkasrétre értünk a busszal- és kinéztem az ablakon és láttam a havas tájat* úgy éreztem, hogy ez már egy másik világ. Ezt ta­lán látják a halottak is. A koporsó körül lobogtak a gyertyák. Fagyott virágok il­lata terjengett. Éppen Ákos beszélt vala­mit Láttam, hogy mozog a szája. Ültem a pádon. Márta állt a hátam mögött és a vál­lamon tartotta a kezét. Gon­dolkozni akartam, hogy mit mondott Tamás utoljára. Mi volt az utolsó mondata. De csak régi szavak suttogtak körülöttem: „De finom volt ez a paprikás krumpli... Tet­tél bele ügyé, cseresznyepap­rikát?. . Ákos abbahagyta a beszé­det. Már énekeltek. Ahogy néztem a szomorú- szipogó arcokat, imádkozni kezdtem, hogy kibírjam nevetés nél­kül. Szomorú dolgokra gon­doltam. Arra. amikor gyer­mekkoromban magától meg­döglött a kiskutyám. Vagy amikor az ajándékba kapott madárnak, hogy meg ne szök­jön. gonoszul összekötöztem a lábát.. „Csak ne bevessek. hisz’ senki sincs a koporsóban.” MÄSNAP. AMIKOR kimen­tem a temetőbe, a drótkeríté­sen át már messziről meglát­tam a sírt. A koszorúkat, vi­rágokat teljesen belepte a hő. Csak a színes szalagok ma­radtak szabadon. Lobogtatta őket a szél. Mintha sok-sok győzelmi zászló lenne leszúr­va egy dombra. Bementem a kapun. A ra­vatalozó nyitva volt. Leültem az üres padra. az üres rava­tal elé. Csend volt és békes­ség. Csak később hallottam meg a villamosokat. Olyan volt, mintha nem is a falon túl. hanem a fejem felett csi­lingelnének. SIMON LAJOS: Öregek tél után Köszönthetjük levett kalappal, megint a )ó, meleg napot, ó, fényözön, élet-rügy, hurrá.: még itt vagyunk, megadatott nézni, hogy a gyökér-szakító tél után mint éled a fa. s a léglökéses szárnyú, bátor madarak hogy húznak haza. Milyen a boldogító zápor, hogy száll a felhő messzire, s már életünktől olyan távol hogy zeng a gép erős szíve. Dióért nyögve lehajolni doronggal tépett fák alatt, s megint csak életet remélni, ha szürke lombok hullanak. Fordította: Sigér Imre MÖGRÄD — 1973. március 25,, vasárnap fj

Next

/
Oldalképek
Tartalom