Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
Madách Imre Kampfs Péter, Az ember tragédiája fRészletj XIV. SZÍN (Farkas András illusztrációja) AZ ESZKIMÓ: (Leborulva.) Kegyelem, uram! Az első fókát néked áldozom, Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts ei LUCIFER: Hát ahhoz a fókához mily jogod van, Hogy éltével váltod meg a tiédet? AZ ESZKIMÓ: Hogy birok véle: hisz látom, körülem Miként eszi a férget fürge hal. Halat a fóka, a fókát meg én. LUCIFER: S a nagy szellem veled táplálkozik. AZ ESZKIMÓ: Tudom, tudom, de a kicsiny időt, Melyben mozogni hágy kegyelmesen, Vásárolom meg véres áldozattal. ÄDÄM: Mi gyáva nézlet! LUCIFER: S mást tevél-e te? Az a különbség csak közöttetek, Hogy ő fókát, te embert áldozál Az Istenségnek, melyet alkotál Saját képedre, mint ez az övére. AZ ESZKIMÓ: Látom, haragszol, és érzem, miért ínségemben, hogy fel mertem sóhajtani A nap jótékony Istenéhez, a ki Nem kér, csak ád, ki ősregénk szerint Itt is parancsolt egykor. Oh! bocsáss meg, S elátkozom örökre, ÁDÁM: lm, nagy Isten, Tekints le és pirulj, ml nyomorult, A kit remeknek alkotál, az ember! AZ ESZKIMÓ: Nagyon haragszik társad, éhes ő is? LUCIFER: Sőt mert nem éhes, ép'azért haragszik. ÁDÁM: Mi helytelen faragsz rossz élezeket! LUCIFER: Igazság az, nem élez. Okoskodásod A jóllakotté, míg itt társadé Éhes gyomornak philosophiája. Okokkal egymást meg nem győzitek. De egyet érttek rögtön, hogy ha te Kiéhezél vagy ő majd jóllakott. Igen, igen, akármint képzelődől, Mindég az állat első bennetek, És csak midőn ezt el bírád csitítni, Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen Megvesse azt, mi első lényege. ÁDÁM: Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez, Ki minden szentet kárörvendve vonsz A föld porába. Hát minden nagy eszme, Nemes cselekmény, konyhánk gőze csak, Vagy oly körülmény dőre magzata, Mit egytül egyig a hitvány anyag Nehány törvénye mozgat^ s tart lekötve? LUCIFER: S van-é különben? Azt hiszed talán, Hogy Leonidás meghal a szorosban, Ha a helyett, hogy barna levesével Táplálkozik olyan köztársaságban, Melynek még pénze sincs, lucullusi Villában issza édes mámorát Kelet minden kéjének? Vagy talán Brutus meghal, ha a szép Porciához Haza siet s a harcz izgalmait Kiheveri egy jó ebéd után? Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség? Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt, Nem napvilág, szabadság-érzet ezt, Átörökítve késő származékban Alakban és szellemben önmagát? Hányán mondák, hogy számoltak magokkal És felköték egy fára magukat. De ha leoldák hívatlan kezek, Az élet új érintkezése már Feledteté velők a számadást. Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében Jő a világra, hogyha szerecsen •MADÁCH IMRE MázStven esetendefe. IM. Január íl-én szfi- Betett Alsós?« regován. A jubileum és az előkészületek alkalmá. ból közlünk részleteket főművéből. Az ember tragédiájából. Farikas András &2 Ulusz&ráciőkas s Tragédia Sinn kiadásához készítette» Itt szeret a pisztráng... K ázmér a kőkorláton ült, és a hegyeket nézte. Még gyerekkorában szerette meg őket. a Hárdi-hegyet, a Létrást, Meradna-patakot. Elmosolyodott. Az óriási lapulevelekre gondolt. melyek nagy nyugalma alatt villámgyorsan csörgött a Meradna- patak, a ráncos kérgű fákra, melyek övezték, a nagy, lapos kőre, melyről magasan zuhogott le a víz abba a katlanba, ahol nyüzsögtek a pisztrángok. Hirtelen úgy érezte, hogy nem is a kőkorláton ül, hanem egy farönkön, a Meradna partján, és titkolt rettegéssel, hogy megint elkapja a lópofájú állami halőr, horgászik. A patak hangosodó zúgással rohant előtte, majd a zúgás elhalt valahol. i Megszomjazott. Meleg ígérkezett. tiszta volt az ég és a napfény csodálatos bőségben ömlött: lecsurgott a házak oldalán, és a kőkorláton. ahol Kázmér ült. Vágyakozva gondolt egy korsó sörre, majd, amikor a vágyakozás összeszikkadt-torkú valósággá sűrűsödött, átballagott az úton, s úgy harminc méterre, a kőkorláttól_ bement a kocsmába. A kocsmában kevesen voltak. Az asztalok mellett mindössze két ember ült, távol egymástól, mindketten kalapban, előttük sör. Csend volt. Kázmér vett egy sörösblokkot, és a habos, hideg sörrel a kezében a kocsmaajtóba állt. Egy autóbusz pöfögött el az úton. Kázmér kiitta a sörét, visszatette a pultra az üres korsót, és kiment. Végignézett az úton. Márta még nem jött. Kázmér ezt a lapulevelék nyugalmával vette tudomásul. Márta mindig így szokta. Tudja. hogy megvárom, gondolta. Mindig megvártam. Kicsit bizonytalanul erre gondolt, aztán, hogy talán " nem sokáig lesz kiszolgáltatva mindenféle közbejött dolognak. Mindenféle dolog. Gyerek, nagymami, mittudom . én. Nagyon nehéz így. Visszament a kőkorláthoz, és felült. A szemközti házakra meredt, aztán a hegyekre, aztán számolni kezdte az autókat. Hatnál tartott, amikor távol az útr kanyarban feltűnt egy kék folt: az új kosztümje, gondolta Kázmér, és bólintott. A házak, a hegyek barátságosan vették körül Kázmért. Amikor a kék folt kicsit közelebb ért, a közeledőben kivehetővé váltak Márta mozdulatai — őzszépségű mozdulatok. —- Kázmér lehunyta a szemét és valami nagyon szépet érzett. Könnyű szél lebbent a mozdulatlanságban : Kázmér tiszta ízű csókot kapott, aztán lekászálódott a korlátról, és elindultak. — Hová megyünk? — kérdezte Márta. Az erdőben majd leveszem a blúzomat — mondta egy- szercsak Márta —, melegem van. Kázmér bólintott. Szórakozottan bámult egy házat, és csak ösztönösen lépkedett. Megint nem volt jelen. Lapulevelekbe csavart eleven pisztrángokkal az ingében óvatoskodott az erdőben hazafelé. A csodakék ég ugyanaz az ég volt, az erdő- szagú levegő megtöltötte Kázmér egész testét. Vadat is szeretett volna látni, szarvast, esetleg őzeket. Soha nem csapott zajt az erdőben, kerülte a száraz ágakat, óvatosan nehezedett a rőtre szikkadt avarra. A halak megmegmozdultak az ingében, Kázmér kapkodott. A mozdulatra magához tért. Csodálkozva vette észre, hogy jó ideje óvatosan lépked az úton, és hirtelen a melléhez kapott. Vakarózni kezdett, de hiába. — Mi van? — kérdezte Márta és megállt. — Semmi — mondta Kázmér —, mozognak a pisztrángok. Márta furcsán nézett. Kázmér elmosolyodott. — Csak gyere — mondta. Lassan kiértek a házak közül. A város messze alattuk nyúlt. Füst lebegett fölötte, s minden remegett a hőségben. A hangok nem jutottak ide fel, mégse volt csönd. Kázmér Márta ölébe fúrta a fejét, befészkelte magát és Önfeledten lebegett. Elalvás előtti állapot, gondolta még, aztán semmire sem gondolt. Kontúrtalanul gomolyogtak elő képek és mondatok, minden rendszer híján, s Kázmér nem csinált rendet közöttük. Hagyta, hogy ellepjék, mint a víz, és közben Mártát hallgatta. — ... látod, ma sem tudtam pontosan jönni. Kázmér megmozdult. Lehunyta a szemét és elvigyo- rodott — Sose tudtál — mondta. Márta mondott valamit — hanglejtéséből Kázmér arra következtetett, hogy megsértődött. Nem figyelt, mert behunyt szeme mögött a sokszor órákig tartó, hiábavá- rakozásokra gondolt, s arra az egykedvűen viselt torokszorongató gyötrelemre, amely ezeket a hiábavaló várakozásokat követte. Sok esetben érdeklődéssel vizsgálgatta magát, vad képzeteit, melyeket nem akart maga elé idézni; gyilkos indulatait, melyek egyébként összeférhetetlenek voltak vele, mégis kivédhetetlenül ellepték. Nem használt ellenük sem ital, sem más. Csönd volt. Kázmér kinyi- tóttá a szemét, s látta, * hogy Márta valahová a város felé néz. konok, kissé haragos arccal. Gyöngéd lett. — Már nem tart sokáig ■- mondta. Márta lenézett. Kázmér, mintha parányi megvetést, (vagy kétkedésfélét?) fedezett volna fel tekintetében. A közös elkeseredésnek tulajdonította és örült, hogy most beszélgetni fognak erről — Mikor jössz el? — kérdezte szelíden, de kérdése egy darabig a fejük fölött lebegett, azután lomhán eltűnt a környező fák között. Nem csönd, valami egész más maradt utána. Kázmér hideget meg meleget érzett egyszerre. Kényelmetlen volt, mert nem akarta. Nagyon várta a választ. — Miféle pisztrángok mozogtak? — kérdezte Márta. — Szeretlek — mondta Kázmér egy kis félmosollyal, és megsimogatta Márta haját. Hosszú csönd lett: mindketten az erdőt hallgatták. —Ez olyan, mint a Meradna? — kérdezte Márta. Lenn álltak a völgyben, s lábuk előtt fél méter széles csermely surrant — A — mondta Kázmér — a Meradna egész más volt Nagyobb is, és más is. Sokat beszélgettek lefelé. Kázmér mesélt a pisztrángokról. a halőr hatalmas kutyáiéról, amit később agyonlőttek. mert őzet ütött le. Piszkos szájú Pista bácsiról, a faiskola vezetőjéről, málnáról, vaddisznókról. Mire leértek, Kázmér egész jól érezte magát, elmenekülhetett az erdőjébe, patakpartjához. Jópofa ez a kis csermely, gondolta, de azért a Meradna egész más volt. Tisztább a vize, mint ennek. Különben nem is élnének benne a pisztrángok. Azok csak tiszta vizű patakban élnek meg tiszta vizű, gyors sodrású patakban. Szép lakhely. Jó volna pisztrángnak lenni egy ilyen patakban, gondolta hirtelen, és kicsit tényleg Irigyelte a pisztrángokat. Szeretnék pisztráng lenni. Hangosan felnevetett — Mit nevetsz? Márta kacsát odább állt, és fadarabokat rugdosott a vízbe. A fadarabkák villámgyorsan tűntek él egy szikla mögött. amely méterekkel alattuk volt. Kázmér még mindig nevetett. — Mit nevetsz? — kérdezte újból Márta, ég hozzátette : — nem ér kihagyni a másikat. Kázmémak jólesett hallani Márta hangját. Eszébe jutott, hogy mostanáig csak ő beszélt. — Már nem nevetek — felelte Kázmér és tovább nevetett Madarak szőszőttek » fákon. Meleg volt. Szél nem fújt, a falevelek mozdulatlanul konyultak le az ágakról. Márta tovább rugdosta a fadarabkákat. Kázmér meg lehajolt, és szedegetett belőlük. — Gyere — mondta Mártának —, játsszunk. — Mit? — Vízipólőt — mondta Kázmér —, de ez másféle, mint amire te gondolsz. Ez speciális vízipóló. Nem én találtam ki — tette hozzá gyorsan. összeszedett egy csomó fadarabkát. Felét odaadta Mártának. — Bedobjuk itt fönn — mondta Kázmér —, aztán meglátjuk, melyikünké ér ide a sziklához hamarabb. A* nyer. Játszani kezdtek. Márta nyert. Kázmér hiába igyekezett kiszámítani a sodrást, a másik fadarab mindig gyorsabbnak uizonyult. Az utolsó fadarabra egy lehántolt, fehér színű, félig szikkadt rövidke bokorágdarabra rámer redt. Te fogod ezt nyerni, mondta magában a fadarabnak. Az utolsó, döntő játszmái te nyered. Ügyes, és fürge kis fadarab vagy. És te fogod megválaszolni a megválaszolatlan kérdéseimet. Mindent föltettem rád, fadarab. Mártára sandított. Márta rámosolygott Kázmérra, aztán egyszerre dobták vízbe « fadarabkákat. A lehántott, fehér színű, félig szikkadt rövidke bokorág azonnal kilőtt, és. másfél méter előnnyel rohant' a szikla felé. Kázmér a nagy hadvezérek diadalát érezte. De csak egy pillanatig. A szikla előtt egy méterre Kázmér fadarabját egy vízből kiálló kő kibillentette az irányból, s egy forgóba terelte, ahonnan nem tudott kijutná. A másik szépen, nyugodtan úszott, kikerülve a követ, és eltűnt a szikla mögött. Kázmér a forgót nézte: mélyebb volt. mint máshol, sötétzöld; nyugodt. Tetején ott himbálózott a fehér bökorágdarab. Szomorú lett. — Látod — mondta Mártának, itt szeret a pisztráng; Ilyenféle helyeken. — Igen — mondta Márta, és az órájára nézett. K ázmér lassan emelte fel a tekintetét. Végigsák- lott Mártán, az új kosztümön, a blúzon, amit nemrégen vett föl, nyakán, száján. s végül megállapodott. Tiszta vizű, gyors sodrású patak volt Márta szeme, de Kázmér hirtelen borzasztó pontosan tudta, hogy 6 soha nem lesz pisztráng ebben a patakban. Dél lett, mire a városba értek. — Nem tudom. Egy bizonytalan mozdulat jelezte mindössze, hogy valamerre fölfelé. Hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. Kázmér a földet nézte, apró köveket rugdosott, és patakcsobogást hallott. Furcsa érzések zuhogtak benne, mint mindig, ha Márta mellett volt, furcsa, megfoghatatlan. és gyönyörű érzések, magasról, mint a Meradna lapos kövéről a víz. Kázmér újból a patak partján állt. és lenyűgözve bámulta a tajtékos katlant, melynek sötétzöld szélében szörnyű nagy pisztrángok lapultak, örökké éhesen. Alig tudtam olyan napot kifogni, hogy ne kapott volna el a halőr, gondolta magában mosolyogva. Apámnak mindig egy húszasába, meg egy liter borba került a napi halpecsenye. De azért mindennap megfogtam vagy húsz darabot. Volt köztük harminc- dekás is. Az út elágazott. Megvár tak egy motorbiciklit, aztán elindultak balra, az üszögi úton. Szőlők és gyümölcsösök voltak körülöttük, apró házak. kutyák, s egy-két bá- mész öregasszony. ® MÓ6RÁB = 1973* február 4,, wssarnap * VAROSRÉSZLET (Jánossy Ferenc tusrajza|
