Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)
1973-02-18 / 41. szám
\ Urr Ida •* Leonyid Gurumi A kabát függ a holdfényben A kabát függ a holdfényben csak a szívtájat éri fény, a nyak s derék sötétbe lóg, mint pók hajszálnyi kötelén. A fényháló a szív helyét öleli át, majd 'megpihen s mint sárgaszínű vonalzó fekszik a fal redöiben. Ki van gombolva a kabát bélése fénylik mint a hal a hold vizébe emeli aztán feljebb lép csakhamar, a zsebre süt, az akasztót is eléri hajnalfele, árnyéka nincs. Felémmered a fák ötujjú levele. Tájak, emberek Az eriki álmodozó Boőr András: TÖREDÉKEK Elnéző-szerelmeddel a legszebb emlékek is lassan szétgurulnak. .Kívánóin most. láttalak volna bár, sokszor szigorúbbnak, Mikor igent mondtál. Eljött azzal a perccel, Egy életeim mellé, Halálom ezerszer. Ő R H Á Z meg Ideiglenesen letartóztat“ ták, szemet szúrt a napernyője — mért ne lehetne akár álcázott géppisztoly?! Biztos, hogy írt is neki onnan a fogságából, de a levél a sok cenzori kéz valamelyikén elsikkadhatott. Később, kerülő úton tudomására jutott, hogy a lány ügye tisztázódott (fél év, egy év alatt? D. s bár jócskán megsápadt a hosszú fogság alatt, a napernyője is elrongyolódott kissé, annyit forgatták, vizsgálták, s így az ossz szín- és fényhatás már nem lesz. nem lehet ugyanolyan, mint amikor síindult, de azért folytatja az útját, ha ő úgy akar-* ja, ha még várja egyáltalán. .Akarom, akarom, akarom, mindig is várni foglak!” — egy egész oldalt írt tele csak ezzel. Ám, a Szuezi-csatomában még mindig ott meredezt k a roncsok (máig is ugyanúgy), neki kellett vágjanak, hogy megkerülik Afrikát Azóta semmit sem tud róla. Talán a nigériai partoknál feltartóztatták a hajót, megint az ernyő miatt? Meg kellett volna írnia, ne mutatkozzon azon a tájon a fedélzeten, egyszerűen zárkózzon a kabinjába, plein air ide. plein air oda. Vagy már a Jóreménység-foknál viharba kerültek (eredetileg az is volt a neve, hogy Caco Tormento- so)? Egyik este mégis úgy gondolta, megpróbálja, hátha sikerül, különben is bármelyik pillanatban megérkezhet, nekifogott, örökké várni nem lehet, megírja. Ment is. sőt, feltűnően könnyen — a lám- «M, mint a szűrt napfény, a (Radic* István rajza) füstkönnyfl pára —í s akkor egyszercsak: mintha... mintha... valaki, kinn az ajtó előtt (sötét van a lépcsőházban, ellopják a körtét, vagy minduntalan kiég, ki tudja). Kirohant, kitárta az ajtót, de senki, csak a ház nehéz, éjszakai szuszo- gása és egy villanásnyira, amint a társbérlő a konyhában vizet iszik, hálőingére kapott pongyolájában, bojtos papucsában, fülében a két megsemmisítőén meredező vattacsomó, néma tiltakozás az ő gépelése ellen. Hát, hogy is 'hihette, hogy menni fog személyes találkozás nélkül ?1 Ebben csak a tárcabácsik hihetnek, de rikítanak is ám a színeik, s fényeik hasogató- ak. Szégyenkezve visszament szobájába, és apró fecnikre tépte, amit addig írt. Várt tovább, s mostanában az is eszébe jutott, hogy talán nem is kanyarodtak be a Gibraltár!-szoroson ... Talán a hajó lengyel hajó volt. Mért ne lehetett volna? Akkor pedig a lány Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül érkezik meg végül is. Hacsak... Meglehetősen sokára szólalt meg. — Ma reggel ' bemondta a rádió: százhatvanezren fekszenek Varsóban hongkongi influenzában. Menthetetlenül betör hozzánk is. — Naná — mondta a rovatvezető. — De enyhe, azt mondják. — Enyhe, na persze. Kivéve azt a bizonyos százalékot. Azt a bizonyos elkerülhetetlen százalékot vagy ezreléket, szóval azt a bizonyost. — Be vagy gazolva? Az író előrehajolt. — Nyavalyát —• mondta. — De szeMINDEN FALUBAN akadnak csodabogarak, filozófusok. Ilyen különcnek számított Erikben Petrosz-keri. Felépítette légvárait, 8 azok rendre összeomlottak az érdes élet csapásaitól. Amikor egy-egy álma szétfosz- lott, jól látszott, hogy Petrosz-keri szeme megtelik szomorúsággal. Először jó harminc esztendeje tévedtem a faluba. Petrosz-keri még fiatal volt, de már átélte a nagy csalódást. Parcellájára szép gyümölcsöst varázsolt, de nem volt hajlandó körülövezni kerítéssel. „Gonosz-gazdagok már nincsenek, az enyéim az enyémet nem bántják” — gondolta Petrosz-keri. S valóban, amíg a fiatal fácskák növekedtek, egy ujjal sem nyúlt hozzájuk senki. Végre a kert termőre fordult. Akkor ütött be a baj. Egyszer a kertjébe menve, Petrosz-keri teljesen lecsu- pasztva találta kedvenc gyümölcsfáit. Ráadásul a fosztogatók, kíméletlen pusztítást végezve, letördelték a fák ágait is. Jól emlékszem Petrosz-keri összehúzott szemöldökére, bánatos, töprengő tekintetére. Úgy adódott, hogy sok esztendő múltán ismét Erikbe vetett a sorsam. Minden ismerősnek tűnt: ugyanazok a földek, hajlatok, ugyanaz a gólya a gyors, köveken zuhogó hegyi folyó partján, mint régen. Alaposan körülnéztem. Nem, nem minden a régi itt. A dűlőutak mentén körték aranylottak, halovány fényben égtek a pelyhes őszibarackok, és senki sem őrizte őket. Sehol egy kerítés, vagy tüskés bokorsövény. És senki nem lép az őrizetlen gyümölcsösbe, avatatlan kéz nem ér az ágakhoz. Hirtelen megláttam öreg barátomat — Petrosz-kerit. Szembe jött velem és mosolygott. Arcvonásaiban minden ott gyűrűzött: az átélt kudarcok szomorúsága, a teljesült remények öröme. Vagy csak álmomban jelentél meg, kedves erűd álmodozóm? Jó bor Néhány esztendeje valamelyik újságban felfigyeltem egy orvos jegyzetére, aki Kamretném neked megírni még a Fiatal lány napernyővel-t. — Ahá! Már azt hittem, felelet nélkül hagyod a kérdésemet. — Most azonban egy kis baj van. Elárulom neked, már hosszú évek óta várom a lányt, de eddig még sehogy sem sekerült megérkeznie. Tudod, nagyon messziről jön, s a hajójának már nem sikerült átcsúsznia a Szuezi- csatornán, a többit elképzelheted. — Elképzelem — a rovatvezető vigyorgott. — És nem is valami túl gyors járatú az a hajó. Sejtettem — mondta az író. — Valami régi, lerobbant lengyel gőzös, még' szénért is minduntalan meg kell álljon. Ügy látszik nem tellett neki gyorsjáratú luxushajóra. —Nem, nem tartozik a szépségüket kamatoztató lányok népes táborába. —* Ugye?! — Biztos lehetsz benne. — Érzésem szerint most végre befutottak Gdanskba, múlt pénteken lehetett, akkor álmodtam róla, vonatra ült. nyilván azonnal vonatra ült, hiszen tudja, hogy várom, de csak Varsóig jutott el, ott elkapta a hongkongi. — Mindig közbejön valami — mondta a rovatvezető, a fotel karján ült,- onnan figyelte az írót, határozottan kedvére való volt a játék — vagy talán a játék szó nem is egészen pontos ebben az esetben? — Most ott fekszik egy varsói kórteremben. Ez aggaszt. bár akik ott együtt vannak vele. bizonyosan örülnek neki. A napernyője ott lóg a csatkában dolgozott. Később az orvos neve más összefüg- függésben többször is felbukkan a lapokban. 1967-ben három kamcsatkai komszomolista két lapos fenekű. saját készítményű csónakon, több mint harminckétezer kilométernyi vízi utat legyőzve, Kamcsatka partjaitól leevezett a Fekete-tengerig. E három bátor ember egyike Zorij Báláján orvos volt, akinek a cikkével az említett újságban találkoztam. Érdekes, hogy ez jutott az eszembe: ki ez a Báláján? Vajon nem földim-e, karaba- hi? Hiszen minket, karabaho- kat már semmilyen különösebb ismertető jegy sem különböztet meg másoktól. Földünk egyaránt felnevelt írókat és katonákat, kiváló tudósokat, énekeseket, sportolókat... mégis szerettem volna, ha erről a Balajánról kiderül, hogy Karabah szülötte!... S íme, egyszer csak olvasom Báláján tárcájában: „Kamcsatkában élek, Kamcsatka — második hazám. Szerettem, mert számomra ez a világ közepe.” És zárójelben: „Általában a világ közepe — természetesen — Karabah.” Na, mit mondtam! A kara- bahok között akadt már flottaadmirális, hadd legyen tengerjáró-világutazónk is, ahogy mondják, a mi Thoor Heier- d álunk. Egy jó esztendő múlva, a sors személyesen is összehozott Balajánnal, éppen Karabah ban. Gyorsan megbarátkoztunk. Emlékeztettem Zorijt a „világ közepére”. Vidáman kérdezte: — Emlékszel erre a tréfára? — Megjegyeztem Zorij, mert segített a leleplezésedben. Zorij ismét felnevetett: — Kedves földi, te is maszk nélkül járkálsz az utadon. Így hát két „lelepleződött”, szűkebb hazájába feledékenyen szerelmes karabah, tíz napig, szusszanásnyi szünet nélkül kóborolt szülőföldjén. Tíz nap nem kis idő, sok mindent sikerült kihúznom a földiből. Mindent el sem mesélhetek — egész könyv kellene hozzá. Egy-két történetéről azonban nem hallgathatok. Az utazás szere te te egyszer Kamcsatka északi részére hajtotta Balajánt. A vihar ott érte a tundrán. A világtól elvágva negyvenkét napot töltött egy öreg korják jurtájában, félig nyers szarvashúsláztábla mellett, szinte látom, és azóta mintha egy kis saját nap sütne odabenn ... Azokról a bizonyos százalé- lékokról most mélyen hallgatok, legalábbis még gondolni se akarok rá — de aggaszt még valami. — Éspedig? —- Ha majd felépül, s elindul, még mindig oly hosszú üt áll előtte, fél Lengyelország és egész Csehszlovákia, annyi minden történhet. — Mire gondolsz? —■ Az ember már ennyi várakozás után televan kétellyel, remegő izgalommal, meg minden. Például nem sütik-e rá, hogy bolond — télvíz idején nyári ruhában és napernyővel közlekedni, méghozzá egy megviselt napernyővel ... Felberregett a telefon, halkan és kedvetlenül válaszolgatott a rovatvezető valakinek, az író felállt, felvette kabátját, s nyúlt a kéziratért, hogy beteszi a táskájába. L etette a kagylót a rovatvezető és kikapta a kéziratot az író kezéből. — Mit babrálsz vele? Ki mondta, hogy babrálhatsz vele? Hogy azt mondtam, hogy marhaság? Meg hogy elegem van sok mindenből? Ettől függetlenül átverem, ha a jóisten és a főszerkesztő is úgy akarja. Aztán majd jön a lány a napernyővel. Várom! — Én is. Komolyan. Már egy emelettel lejjebb járt, mikor hallotta, hogy fenn kicsapódik az ajtó, s egy zilált fej jelent meg a lépcsőkorlátnál. — Egyek vagyunk a szódabikarbónában ! — kiáltotta utána a rovatvezető. sál, szárított hallal táplálkozott. Helikopter, vagy kutyafogat segítségére gondolni sem lehetett az éjsötét viharban, Zorijt, a tapasztalt, sok nehéz helyzetet megért embert, elfogta a keserűség. Megérezte — és nem minden irigység nélkül — azt a pszichológiai sorompót, mely elválasztja őt az öreg korjáktól. Zorij Észak foglya volt, a korják — Észak gazdája. Semmi nem ingatta meg a nyugalmát: sem a vihar, sem az egyhangú koszt, sem az elzártság. „Az öregnek még a szakálla sem nőtt ki” — mesélte nevetve Báláján. „AZ ÉSZAKI HÓVIHAR koromsötéttel von be mindent. Meggyőződésem, hogy a civilizáció a vihar szüneteiben született meg.” Ilyen feljegyzéseket készített Báláján az öreg korják sátrában. A nagy vízi úton, amikor kilométereken át cipelték lapos csónakjukat a kiszáradt medrekben, Báláján megsértette a jobb karját. Jerevánba érkezvén jelentkezett a kórházban, ahol azonnal ágyba fektették. Hosszú kezelésre volt kilátás, de Zorij szinte követelte az azonnali operációt, mondván: egy hónap múlva a csoport folytatja útját, neki addigra feltétlenül meg kell gyógyulnia. A sebészek természetesen meg voltak győződve, hogy égy hónap kevés a gyógyuláshoz, de az operációt hamar elvégezték. Folyt a műtét, érzéstelenítés nélkül nyitották meg és varrták össze a sérült izomzatot, a beteg pedig énekelt. Kétórás operáció — kétórás énekszóló. Zorij hangja egyszer sem remegett meg. Nem forrt a torkára. A legcsodálatosabb azonban, hogy a seb begyógyult a megjelölt Időpontra. Zorij pedig sietett Odesszába, kamcsatkai barátaihoz, Anatolij Szalnyikovhoz és Anatolij Jer- visinhez. Onnan folytatták a megszakított utat. A moszkvai Maják rádióadó időnként egy tréfás dalt sugároz a kamcsatkai tengerészekről: A hőség nem győz fe, bemászunk a vízbe, nem félünk csak a szúnyogtól, t bemászunk a vízbe. A dal szövegét Báláján írta. Egyébként prózaíró, költő és művész. Elbeszéléseit oroszul önti formába — a verseket örményül. Jerevánban megjelenő könyveit maga illusztrálja. Előttem — Báláján könyvének kézirata. Az Ajasztan Kiadó küldte el véleményezésre. Kijelentem: egy sajátos próza születésének tanúi vagyunk, mely még sok örömet okoz majd. Érdemes figyelni rá, ahogyan ez a kicsattanó, malomkőemelő, tréfát'és vidám fecsegést árasztó férfi papírra veti gondolatait. „Nagyapám állva szelte a kenyeret” — olvasom a kéziratában, s a szívem nagyot dobban a jellemzés súlyától. Vagy íme egy dialógus: Van otthon egy vörös paradicsomom. Ötödik napja őrzöm. — Nekem pedig egy fris* uborkám. Nagyon vigyázok rá. — Cseréljünk. — Hány napra? Ez Kamcsatka.” „..Ma meghalt egy betegem. Több mint húsz esztendeje hordozott szívében egy apró lövedéket. Nem meghalt — megölték. Ma, amikor hangot kap a követelés: szüntessék meg a háborús bűnösök felelősségre vonását. Mint orvosra —- nincs rám szüksége. A szíve megállt — elnehezült a kilenc gramm ólomtól. De az én szívem ver. Nekem kell ítélkeznem...” Miután elváltunk Karabah- ban, levelet írt nekem: „Már itthon vagyok. A földrajzi térkép legszélén. Ügy éreztem: ideje hazatérnem és zúdultam ide, a térkép szélére. Emlékszel a dalra, amit szülőfalumban, Agortában énekeltek nekünk »Ahacsi, Gurum. Gurumi meral a...-« Gyakran elénekelem a Varjakoknak, ők meg mosolyognak. Azt hiszik, hogy az örmény himnuszt kántálom...” Ugyanebben a levélben: „Készülök Csukotkába, Ott nagyon jó ,az időjárás, csak éjjelente mutat a hőmérő mínusz hatvan fokot.” Nálunk, az örmény hegyekbe járja ez a mondás: „A korsóból csak azt lehet kiönteni, amit beletöltöttek.” Zorij Báláján korsójából jó bor folyik. Hegyi történet A birkanyáj lefelé ereszkedett a hegyről, a nyári legelőről a téli pihenőhelyre. Félúton az öreg pásztor felfedezte, hogy eltűnt a legjobb, legidősebb kutyája. ■— Karabas! — szólította a kutyát A visszhang messze, a hegyek oldaláról zuhant a mélybe, de az állat nem került elő. „Bizonyára kimúlt” — gondolta a juhász. A hegyi kutya, ha ráérez a végre, elmegy a gazdájától, hogy ne saomo- rít§a. Néhány nap múlva a pásztor felvette volna a nemezköpenyét de nem találta. Lehet hogy ottmaradt a nyári legelőn. Kora tavasszal a nyájat ismét felhajtotta a hegyi mezőre. Azonnal észrevette a köpenyét, mellette — az elveszett Karabast. Mindent megértett: a kutya ottmaradt, őrizte a köpenyt. Körben, a fű összetaposva, lerágva senyvedt, s néhány isten tudja honnan szerzett csont fényesedet! Az eb sovány volt — bőre a csontjára feszült —- szőre szennyes- szürke csomókban meredt a külvilágra. •— Karabas! —■ szinte ugrott felé az öreg pásztor, egy darab húst elővéve a táskájából. DE A KUTYA NEM fogadta el sem a húst, sem a gyöngédséget. Idegenül vicsorítva sárga fogaival, farkát maga alá húzva elment, egyre távolodott, vissza sem fordulva a szólí- tásra. Karabas nem tudta megbocsátani gazdája feledékenysé- gét Havas Ervin fordítása Go ndolatmorssák Vizsgálódásaim jelenlegi központja magam vagyok. Még nem tudom, hogy lelki fájdalmaim vannak, vagy egyszerű gyomorégésem. ★ A szenvedés legjobb táptalaja az együttérzés. A befelé forduló költőnek üzenem: Babits már fenn van az elefántcsonttoronyban, és szorosan fogja belülről az ajtót. / * A bánat hasznos dolog, valakinek mindig örömet szerzünk vele. tép A saját születésünk csodája és a saját elmúlásunk között van kifeszítve az a húr, melyen játszani csak annak volna szabad, ki mindkettőből megsejtett valamit. A ragadós példát vidéken légyfogónak nevezik. ♦ Az igazi férfi bármily csömört kap, mindig visszatér a nőkhöz, mert csak tőlük nyerhet feloldozást. *■ A hit többek között arra jó, hogy világítson tévelygéseink 1 bizonyosságára. * A pók irgalmatlanul dühre gerjed, ha valaki megakadályozza a hálószövésben, azért öli meg az áldozatait, melyek gyanútlanul összekuszálják a művet, amelyért annyit fáradott * A nők legnagyobb részének legkevesebb két férfi kell ahhoz a felismeréshez, miszerint az első volt az igazi. „ Cs. D„ j i NuöRÁD — 1973. február 18., vasárnap
