Nógrád. 1973. január (29. évfolyam. 1-25. szám)
1973-01-14 / 11. szám
. I—“----------------------— i$ it Hann Ferenc: I I Megöltem Mongurát? Hatvankettőben végképp összecsaptak fölöttem a hullámok. Lassan megszoktam már, hogy a kétbalkezesek rendjébe sorolnak — bármihez nyúltam, csak teljes csőd, katasztrófa lett az eredmény —, de az a kudarcsorozat, ami akkoriban üldözött, megtörte minden ellenállásomat. A könyvesboltban, ahol dolgoztam, közölték velem, hogy megelégelték ocsmány működésem. Mióta náluk vagyok, legalább ötezer embert beszéltem le Almási és Cserjés regényeiről, melyek eddig a legnagyobb bevételt jelentették. — Ez nem etikai bizottság, mégcsak nem is irodalmi mi- nőségvédő iroda. Ez egy üzlet! — közölte velem Józsi úr, a bolt vezetője. — Talán érdeklődjön valamelyik könyvkiadónál, hátha éppen lektorra van szükségük! A könyvszakmában hamar híre ment az esetnek, sehol nem volt számomra állás. Kapp Kornél hívta fel a figyelmemet . — nála laktam a konyhában levő szennyesládán — a Magyar Nemzet egyik hirdetésére: „Állatgondozót keresünk! Lakást bizto-’ sítunk. Bérezés megegyezés szerint — Kelvirág Szövetkezet, Mikliánpuszta — — Mit akarsz ezzel kis Kapp? — kérdeztem megrökönyödve. — Ügy gondolom megnyugodnál, ha egy időre vidékre költöznél. Kapsz lakást, olvasni biztosan lesz időd, és senkit nem fertőzöl meg szaktanácsaiddal. A birkák ugyanis köztudottan türelmesek. — Ne hülyéskedj! — dühöngtem. — Mit keresnék én Mikliánpusztán ? — Nem az a fontos, hogy hol él az ember, hanem az, hogy hogyan — harsogta Kapp egyik elmés megállapítását. — Próbáld ki, vesztenivalód úgy sincs, és ide —- mutatott a szennyesládára — bármikor visszatérhetsz. Az az igazság, hogy arra gyanakodtam, rám únt szállásadóm, s miután nem szeretek terhére lenni senkinek (meg hát állásom sem volt) összecsomagoltam néhány könyvet, krepp-papírba göngyöltem egykét kedves tárgyamat, és elfoglaltam az új posztot Mikliánpusztán. Nem szívesen vallom be, de tény: megszerettem a birkákat. A karámokkal szegélyezett alacsony épületek között kuksolt egyetlen szobából álló házikóm. Este, amikor már parázslott dobkályhám oldala, Totyogott tetején a szegfűszeggel, borssal megszórt bor, ágyamra kuporodtam és olvasgattam. Egészen boldognak éreztem magam. Nem volt olyan este, hogy kezembe ne vettem volna Imre Ignác könyvét; a Víz alatti herceg- ség-et. Az évek folyamán bibliámmá vált ez a könyv, s talán mert Imre Ignáccal is volt szerencsém beszélgetni egy alkalommal, kétszeresen szerettem. Mongura János, a regény hőse, rettenetes kanosszát járt, de úgy, hogy nem engedett keménységéből. Sok apró dologban hasonlított élete az enyémhez, csak ő talpig férfi maradt olyan helyzetekben is, amikor én behúzott nyakkal oldalogtam el vereségem mezőiről. Lassan kezdtem azt hinni: Mongura János és én egyetlen személy vagyunk, legfeljebb egyetlen személyiség két, alig eltérő variánsa. A birkák között elszoktam az emberi szótól. Sokszor beszéltem magamban, magamhoz: — Na, Mongura, most mihez fogsz? — Mongura, Mongura, megint elfelejtetted megnézni a tápadagolás aránytáblázatát! A birkák megértőén fogadták mosolyogtató monológjaimat. Bámultak nedves beszter* ceiszilva-szemükkel, és bégettek rám egy-egy sorozatot. Mongura János tehát belém költözött, vagy én költöztem az ő páncéljába, emberség-ke- ménység-szálakból font, idejétmúlt lovagzekéjébe. Együtt éltünk, megbonthatatlan harmóniában. Soha nem hittem voína, hogy ez a páros megbomolhat, hogy alteregóm hűtlen lehet hozzám. Pedig így történt. A postás piros sárkányeregető zsineggel átkötött csomagot hozott. Kapp Kornél küldött néhány frissen megjelent könyvet. Köztük volt Imre Ignác új regénye, az Ucalegon. Mindent félredobtam. Leültem az itatóra, és belelapoztam a könyvbe. Meglepődve láttam mindjárt a második oldalon Mongura János nevét. Alig vártam, hogy elteljen a nap. Befűtöttem kerek hasú kályhámba, feltettem melegedni a bort, és olvasni kezdtem. Mire végére értem a könyvnek, olyan egyedül maradtam, mint a kisujjam. Mongura János megváltozott. Szerelmei megölték magukat, barátait elárulta, gazdag hivatalnok lányát vette feleségül pénzért, lakásért, autóért, elárult és beárult, kufár lett. Düh és elkeseredettség ágaskodott bennem. Előkotortam egyetlen polgári ruhámat. Félcipőben mentem le a karámokhoz. Kora téli reggel volt, minden szőkén feszült a hideg napsütésben. Kiengedféfig-me<J37g saJUt magsflws? ölöm meg. Tudtam, hogy Imre Ignác a valóságot írja meg. Etikus író, nem légbőlkapott történetekkel gyötri olvasóit. Ügy jár el, ahogy a hivatalos előírások megszabják: az élet valóságából keres hősöket, az ő sorsukat fogalmazza meg. Mongura tehát a valóságban is él, s ha hihetek Imre lg' nácnak, a Kottár utcában lakik. Megnyomtam a csengőt. Semmi zaj. Óvatosan lehajol' tam, hogy benézzek a kulcs' lyukon. Biztos voltam a dolgomban. Láttam, a kulcs a zárban van, de tolla nincs el fordítva. Belöktem. Hallottam hogy koppan az előszoba kö* vezetőn. Tollkésemmel néhány perc alatt kinyitottam az ajtót. A bordó virágmintás heve- rőn arccal felém fordulva egy férfi feküdt. Felemeltem melléről a nyitott folyóiratot. A legfrissebb szám volt, még nem olvashattam. „Imre Ignác: A TÖRTÉNET VÉGE. (A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel részleteket közlünk a trilógia harmadik részéből.)” tem az állatokat, eléjük löktem a napi adagot és a fagyott sártaréjokkal díszített dűlőúton elhagytam Miklién- pusztát. Pestre utaztam, hogy megöljem Mongura Jánost. Teljesen világos volt előttem, hogy ezt kell tennem. Ez nem bűn. Hogy is lehetne az, hiszen Szujó Zoltán illusztrációja Meredt szemmel olvastam a közömbösen sorjázó betűket: . .És ekkor már bizonyossággá vált a sejtés. A bordó virágmintás heverőn, arccal az érkező felé, ott feküdt holtan Mongura János.” Néztem az arcát. Éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. w — fis melyiken? Nem árulná el? — A -.balatoni«, ugyanis táborban, voltaim, expressz- táborban tetszik tudnL .. — Hogyne, hogyne. És hány napig volt a táborban? ■— Hát. tízig. Eredetileg, de.. szóval van egy öreg, aki beteg és előbb haza kellett jönnöm és így csak hét napig. Izzadságoseppek csorogtak végig az arcán. Isimét remegni kezdett a gyomra. Nem mert a vallatója szemébe nézni. Ez már szabályos kihallgatás. Csak most nyugodt tudna maradni. Csak most ne veszítse el a fejét. Üristeri,- ha itt minden kiderül, akkor vége. Nincs apó többet, meg Kálmán bácsi, meg a fiúk. Akkor csak hűvös van, kemény hűvös cella. Milyen lehet egy cella? Eddig csak filmen látta; ágy darócpokróccal. kukucskáló az ajtón... — A táborban miért nem szólt, hogy előbb eljön? Miért tűnt el észrevétlenül? Csak nem terheli valami a lelkiismeretét, kedves fiam? — Á, nem! No, ez inkább nyöszftés volt, mint emberi hang. — Nem? Csodálom? Amikor a bűnét elkövette nem volt ilyen nyugodt. Idegességében még a személyit is a táborban felejtette. Így volt? Tériké!... a listát legyen szíves! Nem kell a lista, tudja anélkül is. Már előre elkészítette gondolatban. Egyedül a személyi nem szerepelt a tervben. — ... egy farmernadrág, két mintás ing, egy pár surranó. ., — alig ért el hozzá a hang. ■— ... Egy kék pettyes selyemkendő— folytatta gondolatban a felsorolást. Kék pettyes selyemkendő a nyakban, hullámosán ráomló gesztenyéhaj..., kék pettyes se- lyemkendő a gesztenyehajban, csodálatos mandulaszemek. . „ virágos bikini és víz, víz.. Egy nézés, egy mosoly. Jókedvű nevetés a legújabb fazonú srácokkal; farmerek, mikrokordok, tarka-cscfdás színű ingek, bőrzekék __övék a selyem kendős... rajta meg húszforintos trikó, kézi varrással csípővé tett kockás nadrág, Apó békebeli öltönyéből. A zsebében egy húszas. — Ébredjen fiam, nem ábrándozunk! Szóval? — ... Meg egy kék pettyes selyemkendő... Értetlenkedik uram? Nem tudja, hogy jön ide ez a mondat? A listára tartozik, érti? És az enyém, nem a tarka ingeseké. Minden reggel á nyakamba kötöm úgy megyek dolgozni. És a farmerhez a lila virágos ingcsodát veszem fel, És a villamoson bárkit leszólíthatok, mert a lányoknak tetszik a szerelésem és én olyankor boldog vagyok. Érti? Érti a fenét, hogy is érthetné? — Most- itt marad nálunk egy kis időre... Lépcsők lefelé, félhomályos folyosó. Egy ágy darócpokróccal, az ajtóin kukucskáló... és csend, kopogás, csend, kopogás... Apó. Fekszik otthon, egyedül, várja őt haza, nincs vacsora, mosás, csak egy ágy darócpokróccal, Lépcsők felfelé, fény, nagy fény. Bántja a szemét. Ax táborvezető rendes nő; „Mindent mondj el, hogy is hívnak?” Ja, Col, igen Col, nekem mindent mondj el! Mindent? Akkor itt ülhetnek reggelig. Jó csaj a táborvezető, kisegíti a kérdéseivel. Sóvárgásból? Igen, abból. Meg hiúságból? Igen, előre kinézte, hogy kit érdemes kirabolni. Ha már életében egyszer lopásra szánja magát az ember, legalább nézze meg, mit lop. „Nem volt lelkiismeretfurda- lásod? Miért tetted?” Válasz az, hogy a kék pettyes kendős ■ miatt van az egész? Nem válasz. Hiába magyarázná a táborvezetőnek, hogy milyen érzés az, ha valaki tetszik az embernek, de érzi, hogy az távol van tőle, társadalmilag, vagy hogy mondják ezt. Szóval, hogy figyelembe sem veszi az embert, mert nem olyan fej, mint a többi, mert nincs mikrokord, meg bőrzeke, csak az Apó békebeli nadrágja van, szóval nem értené meg, pedig rendes csaj. — Fejezzük be, mindegy — mondja. Lépcsők felfelé, kopog az eső a szoba ablakán. Lehajtja a fejét. Itt vannak. Középen az asztalnál a 15o centis, körülötte a többiek. A táborvezető csaj szeméből biztatás sugárzik. Ez a szembesítés. Gesztenyehaj a vállon, mandulaszemek, Eljött a kék pettyes kendőért. A 150 centis szónokol: — Mindenki átveheti a holmiját. Most mit hallgatnak? Miért sütik le a szemüket? Szégyenkeznek talán, helyette? Nem kell, nem kell a sajnálat kedves úrfiak! Vegyék csak vissza a lopott holmit, nekem egy időre külön ruhatárat rendeltek...! — A kendőt, a pöttyöst, neki adom — hallja távolról. Micsoda? Kedves mandulaszemű, csak nem a táborvezető pofázott? Nagylelkű akarsz lenni, mert megtudtad. azt hiszed, hogy miattad...? Megremegett a teste. Pfuj, a sajnálat a legrondább dolog a világon. Még a szegénységtől is rondább. Mert a nyomort lehet büszkén viselni, de a sajnálkozás megalázó. A 150 centis a ceruzával az asztalt kopogtatja. A károsultak lassan ébredeznek. Mit susog ott az a két srác? Mit lökdösik egymást? — ... Űgyis rossz már az a farmer, most kaptam újat... A 150 centis elképedten bámul IVf >st kell megszólalni... A Borzasztóan szégyellte magát, lehajtott fejjel mondta maga elé, de azért határozott kemény hangon: —> Nem kell semmi, senkitől. Egyáltalán nem azért... Nem jótékonysági egylet ez. Különben is. először feljelentést teszünk, aztán adakozunk...! Nem kell, nem kell... Lépcsők lefelé, csönd, nagy csönd; eey ágy darócpokróccal ... kukucskáló az ajtón.. Apó, Kálmán bácsi, a fiúk a kendőt neki adom.., Megalázó, igazán nagyon megalázó... FRISS HAJTÁS Ä múlt esztendőben megyénkben a költészet terén isméi néhány oroszlánkörmöket mutogató fiától is jelentkezett. Tőlük közlünk most egy-egy verset A költő és g gondviselés # önéletrajz A szú percenése nemrég víg zeném volt s naphosszat néztem mint sző hálót a pók éltem éldegéltem ám jött az ősi vágy keresni kergetett s így lettem nomád. Költő: Vándorbotom királyi pálca útiruhám királyi köntös ezüstportól csillogó út amelyen járok bár göröngyös, nem trónolok cifra széken s nincsen úri-palotám menny kupolás ám a népem gazdag remény-karaván. Otthonom a föld-kerekség országom a végtelen — Király vagyok, nomád fenség kardom tőle és címerem Drágám Drágám ha tudsz Hozz vissza még Két napot csak az ifjúságból Szeretnék szépen elbúcsúzni Ez őszbe fordult rossz világtól A kertjeimben gaz volt Nem vetettem Így hát aratni sem volt gondom Betakarítom most a semmit Kopott bolond Sárgult porondon. Színes útján az álmaimnak Heves sok bénult látomásom — nekem hódol — a Mindenség, tarsolyomban hordozok erdőt, hegyet, napot, felhőt, éjt és hajnalcsillagot. Én vagyok a mihden-áldott bennem érnek a jövő titkait termő álmok és az alkotó erő. Gondviselés: Légy látó ki értse mi érthetetlen látszat kínálta rejtély megbújva észrevétlen emberek arcán a húsban, a vérben öröm-mosolyban kínban és kéjben légy látó ki értse hogy kacagjon, sírjon miatta-érte. Szepesi József ha tudsz Ok kérnek tőled még egy percet Add vissza nékik ifjúságom, Drágám ha tudsz Egy pillanatra Igézz meg engem Csoda lenne Beléhullni sötét, veszejtő Boldogítóan szép szemedbe. S akkor jöhet már rossz, .a rosszra Ősz haj öregség bitang végzet Benned lakom már boldog rabkér $ Megdicsőülten s téged nézlek. Csonka Bess# , A város szélén Beszakadtszemü sötétség. Betört arcú, elvakult homok =~ földek, Szilánk — kopasz kövek. Ring fátyol — haja arcába, selymet hízeleg fodros-testű, fanyar-havú tornyára. Konganak acél-hideg köpök, harangoznak virágok buja szirmai, süvöltenek a kék fenyők, érces hód korona-bojtjai. S aranyai a kiöntött melegnek, szétnyúlnak a tompa lámpák hűvösért. Hűsülnek a hüllők szellői a nappalok fénytelen partjain. Nyelvükkel fölnyalják a nedv árnyait. A porban végig szürkülök alkonyig. $ utána elfehérillök Holnapig. Hajnalig. Karátb László Figyelj rám Homlokodon izzadságcseppek fénylenek a kezed csupa por szénhordás meg lapátnyél nem neked való gyenge vagy te már add át fiadnak nézd ő bírja már. B. Iván Gizella Rádióüzenet jelentem a Sors-frontján bekerítették Számításainkat Gond-sortűzben menetelve fogytán Sikerélmény-muníciónk tábort ütöttünk Kctezer-Hős-szigeten Igazságvédő Szó-barikádjaink mögött háromszáz Szív-láng dobjatok le közé villámröptű gépeitekről tollat és papírt Szabó Gyula Í V, Kiss Mária NÓGRAD — 1S73. január 14., vasárnap 0
