Nógrád. 1973. január (29. évfolyam. 1-25. szám)

1973-01-07 / 5. szám

Madách Imre « Az ember tragédiája (Részlet) (IX. SZÍN. Farkas András illusztrációja) NÉPTÖMEG: Most a Conventbe. Polgártárs, vezess! Kiszedted-é az árulók nevét? (A nép letakarodik az állványról. Sva mint rongyos, felgerjedt pómö kibontakozik a sokaságból, s egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan.) ÉVA: Danton! tekints ez Összeesküvőre, Téged kívánt megölni, én ölém meg, ADÁM: Ha e helyet jobban megállta volna, Rosszul tevéi; ha nem, tetted helyes» ÉVA: Tettem helyes, s jutalmamat kívánom: Tölts vélem egy éjét, nagy férfiú! AD AM: Minő rokonszenv kelhet ily kebelben? Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé? ÉVA: Valóban, polgár, úgy látszik, te is Kék-vér aristocratáúl szegődtél, Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. Te férfi vagy, én ifjú, s nő vagyok, Bámulatom hozzád vezet, nagy ember., ÄDÄM: (Félre.) Végig borzongat; elfordul szemem, Nem birom e szörnyű káprázatot, Minő csodás hasonlat! — A ki az Angyalt ismérte, s látta azután Hogy elbukott, az látott tán hasonlót. Azon vonások, termet és beszéd, Minden csak egy kicsinyke semmiség, A mit leírni sem lehet, hiányzik, S minő egészen más lön az egész; Azt nem bírhattam, védte glóriája, Ettől pokolnak gőze undorít eL ÉVA: Mit is beszélsz magadban? ÁDÁM: Számolom, Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám, A hány áruló van még a hazában. NÉPTÖMEG: Fel a Conventre, csak nevezd meg őket. (Ezalatt Robespierre, Saint-Just s más Convent- tagok új néptömeggel jönnek, s egy rögtönzött emel­vényre állnak.) SAINT-JUST: Hogyan nevezné, ő fő cinkosuk. (A nép zúg.) ÁDÁM: Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered, Minő erős vagyok? SAINT-JUST: A népben. Ámde a nép bölcs, megismert S a Convent végzését megszentesíti. ÁDÁM: Nem ismerek bírót magam felett Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom. (Ismét zúgás a nép között.) SAINT-JUST: Barátod az, ki a hon ellene. A felséges nép majd ítél fölötted, Előtte vádollak, honáruló: Csempészetért az állami javakban, Rokonszenvért az aristocratákkal. Vágyódásért a zsarnok uralomra. ÁDÁM: Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam, : Vádad hamis! ROBESPIERRE: Ne hagyjátok beszélni! Tudjátok, nyelve sima, mint kígyó. Fogjátok el, szabadságunk nevéoen. NÉPTÖMEG: Ne halljuk őt, halljuk, vesszen el! (Körülveszik s elfogják.) ÁDÁM: Ne halljatok hát, ámde én se halljam A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást; Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le. Robespierre, megelőztél csupán, Ez az egész, ne kérkedjél vele. Magam teszem le a fegyvert, — elég volt. De ím ezennel felszólítalak, Hogy három hó alatt kövess ez úton. — Bakó, ügyes légy — órjást vesztesz el! (Fejét a nyaktiló alá hajtja.) sMADACH IMRE százötven esztendeje, 1823. Január 21-én si­etett Alsósztregován. A jubileum és az előkészületek alkalma. Jól közlünk részleteket fömüvéből. Az ember tragédiájából. Far- ias András az illusztrációkat a Tragédia finn kiadásához ké­jZÍtöttCo 8 fsJÖGRÁD - 1973. január 7, tasárnap fogadott fiú □ Izmos, egészséges fiú volt. Tízhónapos korában tudott menni és másfél éves korá­ban már beszélt. Nevelőapja mindent megadott neki, anya­gilag és tudását illetően is, amire csak képes volt. Szerette a fiút; saját képére akarta alakítani. Hitt abban, hogy a nevelés majdnem minden, el tudja nyomni az őseitől örö­költ idegen indulatokat és a vérében élő titkos ösztönöket. Tovább akart élni benne; ha már testileg lehetetlen volt legalább szellemileg folyta­tódni, halhatatlanná lenni ál­tala. Felesége számára azon­ban csak játékszer volt a gyermek, lehetőség nagy vá­sárlásokra, öltöztetésre és vet- kőztetésre. Cicomázási vágya egyre nagyobb méreteket öl­tött, mindent megvett, amit gyermekek számára csak ki­találtak, lassan minden gon­dolata a fiú körül forgott, semmi egyébbel nem törődött. Az orvos aggodalommal fi­gyelte az asszonynak ezt a korlátokat nem ismerő tevé­kenységét. féltette őt és a gyermeket, és talán saját ma­gát is, egész életüket. Félel­me jogos volt, mire a fiú be­töltötte a három évet, neve­lőanyja nem tudott többé nélküle élni. bolondja lett, az őrülésig szerette. Rajongásában kínzó gondo­lat vert gyökeret agyában, nem hagyta nyugodni, éjjel­nappal gyötörte. Szorongó fé­lelem fogta el. mi lesz, ha a fiú megtudja, hogy nem ő az anyja, fogadott gyermek csak. Jogtalanul nevezi sajátjának. Riadtan gondolt arra a perc­re, amikor majd föltárul a ti­tok, s ő idegenként áll a fiú előtt; a hibákat, melyeket szülőanyjának elnézett volna, neki majd kétszeresen fölrója és talán felelősségre vonja, amiért nem engedte elpusz­tulni, belenyúlt az életébe, fölnevelte őt abban a hitben, hogy az orvos fia, s most nem tartozik igazán senkihez, meg­alázták, tönkretették az éle­tét, jobb lett volna meghal­ni. Igen — lehet, hogy min­dezt szemére veti majd, vagy még többet is. Nem! — nem szabad megtudnia semmit, meg kell akadályozni, bele­őrül, ha elveszíti. Terve ké­szen is volt már, csak az ura belegyezését kell megnyernie. Tudta, hogy ez nehéz lesz,' sok harcba kerül majd, min­den erejét össze kell szednie, ha győzni akar. El kell men- niök ebből a kis faluból, itt mindenki tud mindent, el­menni valahová, ismeretlen emberek közé. Körültekintés­sel fogott hozzá, kikereste a várost, ahol majd nyugodtan élhetnek, és csak azután szólt az urának. Az orvos hallani sem akart a dologról, nem ér­tette az asszony túlzott aggo­dalmait és egzaltált érzelmeit. De a felesége egyre erősza­kosabb lett, hisztériás roha­mokat kapott, az orvos bot­ránytól tartott, és végül is engedett a nézete szerint esz­telen kívánságnak. A városnak, ahová mentek, tízszer annyi lakosa volt, mint előbbi lakóhelyüknek. Az asz- szony lassan megnyugodott. Később az ura is beleélte ma­gát az új helyzetbe, itt is megszerették, praxisa növeke­dett, többet keresett mint ré­gen, jobban éltek mint az­előtt. Két éve laktak már itt, csöndben, zavartalanul, mikor valami történt. Az orvost egy régi páciense kereste fel, a faluból, ahonnan idejöttek. Az asszony .meglátta, amint távozott a rendelőből, és új­ra megrohanta a félelem, alig várta, hogy az urával beszél­hessen. Elmondta újra kétsé­geit, aggodalmait és hajszol­ta az urát, menjenek tovább, még messzebb, itt nincsenek biztonságban, valaki felfedezi a titkot a város valamelyik lakója előtt, elterjed a hír és a fiú fülébe jut. A férfi he­vesen tiltakozott az újabb tá­madás ellen, ideges lett, ösz- sze is vesztek. De az asszony nem tágított, folyton erről be­szélt, nem evett, nyugtalan- Rága földúlta mindnyájuk éle­tét. Az asszony félelmei az orvosra is hatni kezdtek, las­san ölő méregként szívódtak föl idegeibe, őt is megzavar­ták. Egyhónapi szívós ellen­állás után letört, és ment, ahová a felesége kívánta. Üj helyükön már csak egy évet töltöttek, a szerencsétlen vé­letlen ide is elhozott egy is­merőst. Az asszonyban vibrá­ló rémület bujkált, bárhová mentek, mindenütt megjelent valaki régi életükből. Közös elhatározással most már kül­földit utaztak. LV. Eleinte nehezen boldogultak az ismeretlen világban, s más­fajta emberek között, az ide­gen nyelvben. Évek kellettek, amíg szerény keretek között élni tudtak, és nem voltak többé ráutalva értéktárgyaik eladogatására. A fiú gyorsan alkalmazkodott az új körül­ményekhez, hamar olyanná lett, mint az itt született gye­rekek, az iskolában is meg­állta ' helyét. Amint az évek múltak, zavaró esemény nél­kül, az asszony mintha vég­érvényesen megnyugodott volna, csak a fiúnak élt, bol­dognak látszott. Lelke tudat­talan rétegébe mégis, mintha valami sejtelem bújt volna meg: szeme nem volt tiszta, árnyak rejtőztek pillái alatt. Az orvos azonban nem vett észre semmit, örült, hogy vé­ge a hányatott, kóborló élet­nek. Mikor a fiú tizenhárom éves lett, járvány ütött ki az iskolában. Azonnal eltiltották osztálytársaitól, az utcára nem engedték, csak az udva­ron játszhatott egyedül, s a rendelőnek tájékára sem me­hetett. A gyerek nehezen tűr­te a rabságot, alig várta, hogy szabadulhasson, és mikor egy­szer magára hagyták, átmá­szott a kerítésen, régi pajtá­sához. Barátjának családjá­ban is volt beteg, s a fiú este már lázban égve feküdt ágyában, nevelőszülei rémü­letére. Elképzelhetetlennek tartották, hogy ő is a járvány áldozatául essék, mindenre kiterjedő óvintézkedéseik el­lenére. Mindegy, a baj itt volt és megkezdődött a ször­nyű harc a fiú életéért. Több orvos is kezelte, s anyja ma­ga ápolta fáradhatatlanul. Tíznapi kétségbesett küzde­lem után a fiú mégis meg­halt. IVI I Az orvos azt hitte, hogy az asszony a temetés utón összt- roppan. Nagy gyöngédséggel vette körül őt, kárpótolni akarta a veszteségért. De az asszonynak mintha nem lett volna szüksége erre, naponta kijárt a temetőbe a fiú sír­jához, és mihdig nyugodt volt, kiegyensúlyozott. A fér­fi nem kereste az okot, más gondolatok foglalkoztatták, nem látta értelmét tovább a kinnmaradásnak, haza akart menni. Eddig is szenvedett a honvágytól, de most, hogy nem volt ok tovább marad­nia, azonnal indulni szeretett volna. Az első alkalmasnak vélt pillanatban megemlítette szándékát az asszonynak, de meglepetésére az ellenszegült, nem akart menni. Nyugodt, hideg hangon kijelentette, hogy 6 marad, életét itt akar­ja most már leélni, a sír őt örökre ide köti, a férje csak menjen haza, barátság­ban fognak elbúcsúzni egy­mástól. Az orvos egy darabig még szabadkozott, de mikor látta, hogy feleségének nincs reá többé szüksége, hagyta, hogy rábeszélje az elutazás­ra. Egy bágyadt fényű nyár végi napon örökre búcsút mondtak egymásnak. VI i A külföldi városka temető­jében mindennap megjele­nik egy mély gyászba öltözött asszony. Végigmegy a sírok között, az egyik előtt megáll, elrendezi rajta a magával hozott virágokat, majd leül a mellette levő padra, összekul­csolt kezekkel. Egész délután­ját itt töljti, meg-megborzong- va vékony kabátjában, ha szél suhan át a sírok fölött. Az emberek már megszokták szomorú alakját a temetőbe vezető árnyas úton.- Néha odasúgják egymásnak, mikor elmegy mellettük: „A fiát gyászolja!” Az asszony meg­hallja ezt, ajkára elégült mo­soly rajzolódik, kiegyenesíti hajlott derekát és méltóság- teljes lépésekkel halad to­vább. Kemény Erzsébet lllllll8«ll09BBflR81B«SBI389flBI9O9B(!BBfll8BIBS5fifiB93fiBfiSS5fififi& 9UB0fifiBS5flBfi9fi6B9BBfil!SfiBB5669flSQfififi 3C9Sfl3fififleflfl8a58B888BSfiQ8flfl0fl68585fifl flSBflflflflflfl998fiS089flB!BI!fiBSBB9SB6aCB!5 fifiSfi98SBfiBI)3986BQBfi8 8BBfiB!8&SBB6B6B8 Bf BB98SfiBlBBE33BBQSSÍSfiS3fiSS6Bflfll}SflS Bflfl96B3fiB9§9fl9SSfifiS9fi8l8^ Palotai Boris: Szükségem van rád! A levél megzizzent a kezében. Légi levélpapír, ékezet nélküli betűk, leborotvált fejű sorok. „Szükségem van rád, azonnal gyere, variak”. Oly régen nem érezte, hogy szükség van rá. Apró fi­gyelmességekkel vásárolta meg, hogy törődjenek vele. Néha belényilallt, hogy mi lesz, ha ingatag egészsége elszippantja gyöngédségtartalékját, s csak annyi erőt hagy meg, hogy tologassa a napokat. Most még bírja energiával. Csodálkozik is rajta. Valóban hetvenéves? Nem vállal túl sokat? Dehogynem! Ez tartja egyensúlyban. Ez segíti át az emlékek szorongató körén, ez süllyeszti homályba Elek ba- tegágyát — ott állt a sarokban hosszú évekig. Munkával ta­karja el Veronka mozgékony vonásait, haja krizantémgön­dörségét. Vízért szaladt ki a bunkerból. Amikor megtalál­ták, két ujját feltartotta, mintha jelentkezne: itt vagyok! Ki kell tölteni az üres hétfőket, a cammogó keddeket, az ásító szerdákat. Órákat ad« Franciaórát, németórát. A szoba megtelik hangokkal. Kapkodó gyerekhangok, zavart felnőtt dörmögések, kislányok buzgó hadarása. Két ipari ta­nulót is tanít, végigböngészi a szótárakat, ismerkedik a két­kezi munka szakkifejezéseivel. Ezzel is telik az idő, kopik a magány. Estére elhervad, mint a drótozott szegfű. Zsibong a feje, az egyedüllét felduzzasztja a zsibongást, nem hallik át rajta elmerült évek sóhajtása. Ügy intézi, hogy vasárnapon­ként meghívják. Készül a vasárnapokra, derűs történeteket gyűjt, vidám históriákat, hogy kiérdemelje a családi légkört. Szükségem van rád, írja Ancsurka. Hát persze. Francia férj, francia gyerekek. Nem értik a fájdalom félszavait. Sír­ni csak anyanyelven tud az ember. Olyan anyát elveszteni, mint Karola volt! — Utazom Párizsba — közölte a növendékeivel. — két hétig maradok. — Hátha nem enged vissza Ancsur... Ezer szál köt ide. — Szerkessz kérdéseket a következő mondatokhoz — diktálta Zsuzsinak. — Anette sürgősen hívja Mária nénit. Mária néni látogató útlevelet kért, Párizsba utazik. — Prak­tikus szöveg. — Anette divattervező, ott nőtt fel Párizsban, ott ment férjhez. Húsz éve nem járt Magyarországon. Má­ria néni képeslapokat küldözget neki az Erzsébet-hídról, a Margitszigetről. Gondolj át fiam minden mondatot, és úgy kérdezz. A vasárnapi ebéden Karoláról mesélt. Egy jó nevű fes­tőművésznőt testközelből bemutatni hálás téma. Bizalmas közlései őt magát is meglepték. Tényleg így volt? A házi­asszony figyelt, faggatózott, hosszúra nyúlt fia kilépve közö­nyéből az iránt érdeklődött, mennyi vagyon marad utána. Vállat vont. Fontos ez? Kinek fontos? — Karola nagy házat vitt. Picasso is megfordult nála. És az a békeharcos amerikai filmszínésznő, aki... t A fiú közbevágott. — Azért jól jönne egy kis örökség! Elhárítón köhécselt. Milyen közönséges..., hogy mond­ják manapság? Krapek. Van a francia nyelvben a krapekra megfelelő szó? — Szellemiekben volt gazdag Karola — jegyezte meg és bánatosan telemerte a tányérját. — Micsoda tévedhetetlen ízléssel rendezte be a lakását! Régi porcelá­nok, csipkék, szobrok, szőttesek ... — Nemcsak ízlés, dohány is kell hozzá. — Mindenesetre... kétségkívül... — Nem fog vitatkoz­ni. Tavaly náluk töltötte a kofácsony estét, remélhetőleg idén is. Ki hív meg karácsonyra egy magányos öregasszonyt? — Karola szépen keresett. Amerikában ezer dollárt fizettek egy- portréjáért. Én azokat a képeit szeretem... — Bizonyára gondoskodott rólad — szakította félbe a háziasszony. — Ancsur nem akarta megírni, az ilyesmit leg­jobb személyesen... Elnyújtott óh szakadt ki belőle. Táskájából celofánba burkolt fényképeket halászott ki. — Együtt vagyunk levéve, még felső leányiskolás korunkban. A koszorúba foht hajú lány Karola. Átöleli a vállamat. Itt meg a korcsolyapályán. Akkor mutatta be az unokabátyját, Lexit. A Tearózsabálon megkérte a kezemet. Ancsurkának viszem a fotókat. — Zsebkendőjét az orrához nyomta. — Ötvenöt évig őriztem őket. Egy karcolás sincs rajtuk. — Idukám, vesepecsenyét ígértél. — A házigazda bort töltött. — Tisztán vagy szódával? Mária néni arra igyunk, hogy jól érezze magát. És ha már így történt... szomorú... tisztességes megélhetést biztosítsanak magának! —■ Ki gondol erre? Ez olyan mély kapcsolat.... túl a rokoni köteléken.... — Amilyen anyagiasak, nem értik, hogy Ancsurka elsüllyedt gyerekkorát keresi benne, az any­ja nyomát, azokat az esztendőket, melyeket nem ismer. A fájdalom teljességre törekszik. — Varrd be a bugyidba a frankokat — súgja Idu. — Mi megvesszük tőled feketén. Ezekkel töltött el annyi vasárnap délutánt?! Inkább a négy fal tolakodó csöndje. Naplót fog írni. A magány ki­csalogatja az emlékeit. Az öreg bútorok — rájuk férne egy alapos javítás — elkopott reményeket, kifakult vágyakat ébresztgetnek benne. A párizsi látogatást is megírja majd. Éjfélbe nyúló beszélgetések, szakadozott vallomások. •— Haza kell sietnem, ne haragudjatok. — Persze, útiláz! Mit magyarázgasson, úgysem értenék. Szép lassan el«

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom