Nógrád. 1973. január (29. évfolyam. 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
Nyelvünk humora Önművelésre vezérlő kalauzok Van egy angol mondás, amely arra biztat, hogy csak mosolyogjunk, a derűs magatartás könnyebbé teszi a bajok elviselését, kellemesebbé az ember társaságát. A nyelvi tallózás is sok lehetőséget nyújt a derű felvillantására. Kosztolányi Dezső a „Nyelv és lélek” című nagyszerű könyvében például vizsgálat alá veszi „A rendőrség őrizetbe vette” szinte minden letartóztatással végződő ügy hivatalos jelentésének záró'mom.datát. Elemzésében aztán szinte pajzán- kodva állapítja még, hogy igazán szép volt a rendőrségtől, s az, akit őrizetbe vett, örökké hálás lehet iránta. ..Bizonyára bántani akarták az illetőt, de a rendőrség atyai jószívére hallgatva nem engedte, hanem őrizetbe vette, vagyis most úgy őrzi, mint valami legendás kincset, mint társadalmunk félteni való értékét.” Gyakran ad humoros fordulatot nyelvünknek, ha nem ügyelünk a szavak pontos jelentésére. Egy tanulónk a vietnami háborúról írva követte el: „Az ellenséges tankokat mély árokkal tették ártatlanná<’ — helyesen ártalmatlanná. A hasonló hangzású szavak felcserélése gyakran okoz zavart: különbséget keli tennünk a termel és tenyészt, a helység és helyiség, a fáradság és fáradtság stb. szavaink jelentése között. A faláda fából való ládát jelent, a fás- láda pedig olyan ládát, amelyben fát tartanak. Most az influenzajárvány idején nem mindegy nekünk sem, hogy betegápoló vesz-e gondozásba bennünket, vagy egy beteg ápolóval tüsszögünk együtt. Humoros dolog az is, amikor az édesanya felismerhe- tetlenül piszkos gyermekét azért korholja, mert tiszta piszok, mint ahogy fölösleges dolog gyorsan sietni, irtó szépnek találni egy állattan okos kislányt, akinek természetesen bődületes sikere van a fiúknál, örült jó, ha valakinek disznó szerencséje van, de ha nálunk bomba üzletet akar csinálni, hamarosan világraszóló botrány keletkezik belőle. A fenti igen divatos fokozó jelzők alkalmazása zsargonízük miatt is kerülendő.-Humoros dolgokat szülnek gyakran az összetett szavak is, ha helytelenül alkalmazzuk őket: tanuló zongora, koraszülött kórház, fertőző betegosztály egészen mást jelent, mintha ezeket egybeírjuk, még ha el is veszíti k így humoros jelentésüket. Ha netán valamelyik építőipari vállalatunknál rosz- szul viselkedik egy-egy kőműves, nem kell ellenük fegyelmit indítani. Van megyénkben egy kisiparos, akinek cégtáblájáról büszkén hangzik: X. Y. kőműves javító (kívánatra megadjuk a pontos címet), mint érvényesülni kívánó maszek, minden bizonnyal garanciával vállalja a javítást. Nevetésre ingerelhetnek bennünket a rokon értelmű szavak jelentéséből adódó furcsaságok: Nyilvánvalóan nem szidhatjuk az ebfáját annak, aki sertésségeket követ el és joggal sértődik meg valaki, akinek a kora felől ilyen gyengéden érdeklődünk: Milyen öregnek, esetleg vénnek tetszik lenni? ahelyett, hogy idősnek neveznénk. Petőfi versében helyénvalónak érezzük a kikelet kifejezést, de az már nevetséges lenne, ha én felvenném kikeleti kabátomat, amiért is elnyerném méltó büntetésemet egy alapos náthával. Legfeljebb az vigasztalhatna, hogy amilyen szerencsém van mást, mint büntetést úgysem tudok nyerni az életben. Csukly László ■ /vaAi ?4. ^«ük PATAKI JÓZSEF RAJZA Olvasom, ban 3656 művelődési otthon van, s számuk 1960 óta csaknem ezerrel gyarapodott. Aztán egy komoly folyóiratban fölfedezek egy publikációt. Címe: Szükség van-e művelődési otthonokra? Az írás szerzője hazánk legismertebb népművelői közé tartozik, valóban hivatott tehát a kérdés feltevésére, mérlegelésére. Mit szépítsem, a sajtó is ludas annak az ábrándnak kialakításában, hogy a művelődési ház. a könyvtárhelyiség, a klub szinte egymagában megoldja egy-egy terület művelődési gondjait. Életem fiatalabb és hiedelmekkel köny- nyen sodródó szakaszában magam is így vélekedtem. Ma már túl vagyok azon, hogy lényegében építkezési, közlekedési, anyagi kérdések sikeres megoldásán múló folyamatnak tartsam az eredményes önművelést. Egy példa arra, hogy milyen tapasztalatok késztetteik korábbi nézetem módosítására. i Megkérdeztem egy budapesti bérház húsz felnőtt lakóját, hányszor voltak az elmúlt öt évben az otthonukkal éppen szemközt álló Madách Színházban? A húsz megkérdezett (háromnak egyetemi diplomája, nyolcnak érettségije van) közül egy volt, aki minden, új darabot megnézett, négy — emlékezete szerint — évente legalább egyszer elment a lakásától karnyújtásnyira levő színházba, hat lakó egyszer-kétszer járt már a Madáchban. kilenc viszont még soha nem látta belülről a szóban forgó színházat. (Az adatgyűjtés végén véletlenül tudtam meg, hegy a minden darabot megtekintő fiatal diplomás a színház egyik tagjának közeli rokona s így alighanem ingyenjegyet kap.) Aznap, amikor mindez tudomásomra jutott, beszámolót olvastam arról, hogy az abo- nyi tanyavilág lakói küzül mintegy 250-en váltottak bérletet a szolnoki színház bemutatóira! Mit bizonyít e két tény? Hogy akár Közel van az emberhez a színház, akár távol, egyre megy?... Ezt semmiképp sem bizonyítja. Csak sejtett, valami olyasfélét, az a'oonyi tanyavilágban van valaki, aki szívügyének tekinti hogy a parasztok élő színházat lássanak, a pesti bérházban pedig jószerivel a kutya sem törődött az emberek művelődésével, szórakozásával. Az , utóbbi természetesen T ulajdonképpen helyközi történeteknek mondhatnám, amikről itt szólni fogok, mert a Budapest— Salgótarján közötti vasúttáv két periódusában hallgattam, akarva-akaratlan. (Amikor leülök, a kiszemelt fakkban már javában tart a furcsa, féloldalas „diskurzus”, amit színpadon monológnak mondanak. Középkorú, eg'érszemű, vörös arcú, kopasz, amolyan se falusi, se városi, se paraszti, se munkás kinézetű ember, aki a szöveget nyomja:) — Szóval az a való, hogy az adminisztráció megeszi a munkás bérét. Én a háború előtt egy zsidó cégnél voltam. Hétszáz ember dolgozott ott. Az irodában meg csak a tulajdonos, a felesége, a fia, a menye, egy mérnök, meg egy könyvelő. De minderi hónapban megkaptuk a bérünket. Pedig méltósá- gos volt, meg báró. Most meg a nyereséget elviszi az adminisztráció. Helyeslést várón szemez a szemben- ülőkkel, majd amikor látja, hogy nem várhat visszhangot, folytatja: — Manapság kétemeletes házakat • bontunk le, mert rossz a tervezésük. Nem is egyet. A bérrendezés meg? Emelnek negyven fillér órabért. Ne az órabért emeljék, hanem a normát csökkentsék nekem. Nem igaz? A kérdésre megint sűrű hallgatás a válasz a tömött kupéban. De a koma nem hagyja magát: — Persze, akik kétszázforintos tagdíjat fizetnek, azoknak minden jó. S várja, hogy valaki rábólint az íz- gágálkodására. Mert úgy részeiben bizonyára van igazság azok mögött, amiket mond. De ebben a sűrítményben pocsékul ellenszenves. Az emberünk Aszódon köszönés nélkül száll le. VASÁRNAPI jcerm Nénike a horogkereszten — Hiszi valaki, hogy mindössze 57 éves vagyok? A reszketeg, vékonyka hangra kénytelen vagyok hátrafordulni az ülésen. Mögöttem döbbenetes a látvány. Ám nem kétséges; a kérdés annak az anyókának a szájáról jött, akit legkevesebb 75-nek mondanék. A tapintat azt diktálja, hogy visszaforduljak, de a továbbiaknak immár beavatottja vagyok, legalábbis annyira, amennyire a kerekek kattogása engedi. — Pockingból negyedmagammal jöttem vissza a deportálásból. Hatvan pár indult innen együtt, összesen három asszony, egy lány jött haza. A férjem kint maradt Auschwitzban. Egyedül neveltem fel a fiunkat, 120 forint hadiözvegyi nyugdíjból. Most hozzá utazom, mert eltörött a lába, még a tüzelőt sem tudja behordani... Az unokám is éppen katona, nem segíthet az sem. A menyem meg .. .hát, tudják, afféle rosszvérű. Asszonynép ül körülötte, az hallgatja elegyes részvéttel. Én meg számvetést végzek hamarjában: ha ez a néne 57 éves, 20 esztendős katonaunokája van, talán 17 lehetett, amikor férjhez ment, belesodródott a háború legmé- nyebb poklába. S mintha gondolataimat akarná kiegészíteni, így folytatja. — Hogy miért?... Summások voltunk a Dunántúlon. Felrakodtak, vittek. Pedig én keresztény vagyok. Négyen jöttünk haza. Három asszony, egy lány, Aztán egyszer felkerestem a Parlamentben Vass Istvánnét, hogy segítsen. Azt mondta, ezen csakugyan segíteni kell. A 120 forintot előbb felemelték 150-re, aztán 180-ra, később 250-re. Most 350-et kapok. — Az bizony nem sok, néni —mondja egy, a „néninél” legalább tíz évvel korosabb asszony. — Pedig ezekből neveltem a fiam, meg az unokám is. Még szerencse, hogy van egy kis megtakarított pénzem. Kaptam a nyugatiaktól 13 ezer forint jóvátételt. Kis szatyorjából bámult kartont szed elő, átnyújtja a fejek fölött egy férfinak, hogy olvassa. Az van benne, hogy a nénike ettől és eddig... Szóval az, hogy hiteles minden szava. — Ha ez nem volna — mondja aztán — egy fillért sem kaptam volna, mint a három másik társam, mert hazatérés után széttépték. Nekem egy gyomai nyomdász ragasztotta fel, azért maradt meg. — Hát, bizony — szólal meg valaki —, többet is kaphatott volna. Legalább húszezret. Nyugati márkában, A kupéban egyöntetű bólogatas a válasz. Egy, az utazó asszonyok közül, két pohár gesztenyepürét kér az étszolgálatostól. Az egyik poharat odakínálja a néninek. — Tetszik tudni, most emeltek a nyugdíjakon is. Ez esztendővel ötven forinttal többet tetszik majd kapni... semmiképpen sem jelenti azt, hogy az emeletes lakóházakba közönségszervezőket kéne J, beállítani”. Csupán arra gondolok, hogy a személyes ráhatásnak semmivel sem pótolható szerepe van az érdeklődés fölkeltésében. Aki olvasott néhány olyan önéletírást, melyben jelentős alkotók adnak számot pályájukról, emlékezetéből számos példát tud összegereblyézni arra, hogy a könyvek szerzői kinek a befolyására váltak zenekedvelőkké, kik nyitották rá szemüket a képzőművészetek kínálta szépségekre, kik igazították el őket, hogy a könyvek áradatában melyekre áldozzanak pénzükből és figyelmükből. Az esetek jelentős részében ezek az „eligazítok” nem könyvtárosok, hivatásos művészettörténészek vagy éppen pedagógusok voltak. Egyszerűen olyan személyes ismerősök, akik önnön életükben fölismerték a művelődési lehetőségek kihasználásának fontosságát és emberi kötelességüknek tartották, hogy ezekre környezetük figyelmét is fölhívják. A kulturális „szájpropagandának” ezt a formáját azért is fontosnak tartom, mert a pallérozódásra legjobban rászoruló rétegek vajmi kevés eligazítást kapnak a folyóira- tökban és a vezető újságokban megjelent műbírálatokból. Ezek jó része ugyanis — tisztelet a kevés kivételnek — még a diplomások zöme számára is ,magas”. Annyi bennük az „adekvát... aspektus. .. evidens... humani- zációs... szenzibilis... normatíva.oly gyakran hivatkoznak a szerzők az izmusok különböző válfajaira; oly kevéssé mondják ki fehéren- feketén, hogy az elemzett műalkotás szép vaigy rút, fontos vagy jelentéktelen, érdekes vagy unalmat áraszt —, hogy eligazító szerepük legalábbis vitatható. Se népművelő küldetésüket nem teljesítik, se az olvasó elméjének igényeivel nem találkoznak. Egyszerűen azt bizonyítják a szakma előtt, milyen roppant műveltség árad a kritikusból. Ez a kritika egészének hitelét is csorbítja. Láttam már a méltatok által esztétikai tolvajnyelven dicsért filmet úgy, hogy nem voltunk többen a vászon előtt, mint tízen, szinte féltem az ürességtől kongó nézőtéren. És tudunk lefitymált , művekről, melyeket jóformán nem lehet levenni a műsorról, mert a kulturális bóvlinak is megvan a» maga szájpropagandája, s azzal a kritika a maga diplomások használatára szánt fogalmi apparátusával nem tud hatékonyan megmérkőzni. A társadalmi ma napjainkban csaknem a fizikai munkára redukálódott. Az a fajta kulturális tevékenység, melynek áldását ifjú korunkban oly sokan élveztük: hogy az olvasottabb, a fejlettebb ízlésű, a világnézeti határozottságig eljutott dősébb a fiatalabb kezébe nyom egy könyvet „olvasd el, és majd beszélünk róla” — kezd kimenni a divatból. Az a tény, hogy az elmúlt 25 évben 450 ezren végezték el a dolgozók általános iskoláit; hogy 200 ezren végeztek ugyanilyen keretek között középiskolát; hogy csupán a művelődési otthonok ismeretterjesztő és nyelvtanfolyamain 1970-ben több mint százezren vettek részt, azt a gondolatot keltheti, hogy az önművelés sugalmazol napjainkban már csak a hivatalos keretek. Azok is. De mellettük nagy-nagy szükség van minden művelt ember önkéntes segítségére. A szakemberek szerint az iskola olyan fiatalokat képez — idézem az egyik ezzel foglalkozó tanulmány szavait —: „... akikben szilárdan kiformálódnak mindazok a politikák erkölcsi, ízlésbeli tudományos értékek, gyakorlati jártasságok, amelyek kellően felkészítik őket arra, hogy szocialista társadalmunkba beilleszkedhessenek, abban alkotótevékenységet végezhessenek, közéleti feladataikat sikeresen elláthassak, egyéni életüket kiegyensúlyozottá tehessék, a fejlődés dinamikus tényezőivé váljanak, általános és szakműveltséglük kiegészítésére folyamatos önképzéssel képesek legyenek. .Van iskola amely önmagában mindezt megadhatja a fiatalnak? Én kételkedem ebben. Ehhez a környezet türelmes, szeretetted segítségére is szükség van. Az iskola — bár szüntelen hangoztatja az olvasás fontosságát — nem képes olvasóvá nevelni mindenkit. A rádióból ugyan naponta áradnak a komolyzenei irodalom remekei — a fél ország elzárja mégis a késrzü- léket ha Mozart- vagy Bach- muzsika csendül föl. Egyik neves színművészünk elmondta nekem, hogy kisdiák korában a labdarúgáson kívül egyéb nem érdekelte. Az otthoni pofonok, a tanári szidalmak sem tudták az „elégséges” tanulók közé emelni. Aztán egy alkalommal egy újságárus áradó örömmel és színes részletességgel beszélt neki az Űri muri előadásáról. Az újságárus rábeszélése késztette, hogy mégnézze az előadást, melynek első szünetében már egész lényét elöntötte a sóvárgás: ó, ha egyszer ő is színpadra kerülhetne. Attól a naptól ez a cél lebegett előtte, ezért kezdett komolyan tanulni, ezért készült tudatosan a napra, amikor a főiskola felvételi bizottsága elé kerülhet. .. R alván mondatta Ddizac egyik gényalakjával: „Senki sem juthat el személyes kalauz nélkül a tiszta gondolat, az Igaz szépség, a művészet kínálta szellemi gazdagság tartományaiba.” A fogalmazás kissé régies, a tartalmat viszont a múló emberöltők sem cáfolták meg. Bajor Nagy Ernő Besze Imre: TÉL Tanyák ölében fagy vicsorít, fogai tépik a kértek föld alá rejtett magvait, s a lámpák halkan énekelnek, nevetik a tél hatalmait. Sötét szemekben csend remeg, s a bőr alá rohan az áfam, szerelmet kérő, vad kezek markolják meg az éjszakákon születő, új szerelmeket. Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadtak; fent napfény — sejtés dereng, súlyuk van boros szavaknak, pincék teteje belereng, Komák vastorka belefájdul, disznók borzalomhalála az ólból fagyos udvarra rándul, felhőt ereszt a böllér szája, s halál folyik a téli tájra. NÖGRÁD — 1973. január 28., vasárnap 7
