Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
Madách rmre’ Az ember tragédiája (Részlet) l. SZtN. (Farkas András rajza) AZ ÜK: LUCIFER: AZ ŰR: LUCIFER: AZ ÜR: LUCIFER: AZ ÜR: LUCIFER: AZ ÚR: LUCIFER: AZ ÜR: LUCIFER: S te, Lucifer, hallgatsz, önhitien állsz, Dicséretemre nem találsz-e szót, Vagy nem tetszik tán, a mit alkotók? S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag Más-más tulajdonokkal felruházva, Miket, előbb, hogysem nyilatkozónak, Nem is sejtettél bennök, úgy lehet, Vagy, ha igen, másítnl nincs erőd, Nehány golyóba össze-vissza gyúrva, Most vonzza, űzi és taszítja egymást, Nehány féregben öntudatra kél, Míg minden megtelt, és minden kihűl És megmarad a semleges salak. — Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi. Te nagy konyhádba helyzéd embered S elnézed néki, hogy kontárkodik, Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. De hogyha elfecsérli s rontja majd A főztet, akkor gyúlsz késő haragra, Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? Aztán mi végre az egész teremtés? Dicsőségedre írtál költeményt, Beléhelyezted egy rossz gépezetbe És meg nem únod véges-végtelen, Hogy az a nóta mindig úgy megyen. Méltó-e ilyen aggastyánhoz e Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet? Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli Urát, de torzalak csak, képe nem; Végzet, szabadság egymást üldözi, S hiányzik az összhangzó értelem? Csak hódolat illet meg, nem bírálat. Nem adhatok mást, csak mi lényegem. (Az angyalokra mutatva.) Dicsér eléggé e hitvány sereg, És illik is, hogy ők dicsérjenek. Te szülted őket, mint árnyát a fény, De mindöröktől fogva élek én. Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag, Hol volt köröd, hol volt erőd előbb? Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem. Én végtelen időtől tervezem S már bennem élt, mi mostan létesült. S nem érzéd-e eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjául vala, S teremtni kényszerültél általa? Lucifer volt e gátnak a neve, Ki a tagadás ősi szelleme. Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harczaimban bukjam szüntelen, De új erővel felkeljek megint. Te anyagot szültél, én tért nyerék. Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény, Ott állok, látod, hol te, mindenütt, S ki így ösmérlek, még hódoljak-e? Hah, pártos szellem! el előlem, el! Megsemmisíthetnélek, de nem teszem, Száműzve minden szellemkapcsolatból Küzdj, a salak közt, gyűlölt, idegen. S rideg magányod fájó érzetében Gyötörjön a végetlen gondolat: Hogy hasztalan rázod porlánczodat, Csatád hiú az Úrnak ellenében. Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól. Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. Együtt teremténk: osztályrészemet Követelem. (Gúnnyal.) Legyen, a mint kívánod. Tekints a földre, Éden fái közt E két sudár fát a kellő középen Megátkozom, aztán tiéd legyen. Fukar kezekkel mérsz, de hisz’ nagy úr vagy S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. (Indul.) MADÁCH IMRE százötven esztendeje, 1823. január 21-én szü- Irt-Ht Alsósztregován. A jubileum és az előkészületek alkalmiból közlünk részleteket főmüvéből, Az ember tragédiájából. Farkas András az illusztrációkat a Tragédia finn kiadásához készítette. 8 NÓGRÁD — 1972. november 12., vasárnap Egy szalmakalap van a fejemen. A kalapról színes szerpentinek lógnak vállamra, ölembe. Egy oroszlánbőrön ülök. A festő a barátjától kapta, aki orvos az állatkertben. Az oroszlán megbetegedett és megdöglött — Nem fáradt még el? — kérdi a festő. Odajön hozzám és megigazít egy kunkorodó szerpentinszálat az arcom előtt. Aztán visszamegy az állványa elé és hátat fordít Csak néha látom az arcát, amikor megfigyel rajtam egy- egy mozdulatot, vagy kifejezést. — Mi lesz ez a kép? — kérdezem és közben az oroszlán kimeredt üvegszemét nézem. Úgy kell most ülnöm, hogy csak ezt láthatom. — Szilveszteri hangulat — mondja a festő. Kicsit félreáll a kép elől, hogy én is láthassam. — Mára már befejeztük. Megnézheti. Magamra terítem a kabátom és közel megyek az állványhoz. Egy szép nő van a képen, nagy, kék szemekkel. Magasra tartja a pezsgőspoharat és kicsit bandzsítva néz rám. — Nem hasonlít — mondom a festőnek. — Csak a szerpentinek. Azoknak még a színük is olyan, mint a valóságban. Odaáll mellém, és most ő is nézi a vásznat: — Miért akar maga állandóan hasonlítani? — Ujjaival megzörgeti rajtam a papírcsíkokat és megveregeti az arcom. — Csúnya lenne a kép, ha engem festene? — kérdem tőle. Öltözködni kezdek. Derékig meztelen vagyok és itt már nincs nagy meleg. — Hiszen ez maga! — mondja a festő. Leül egy székre és mozdulataimat figyeli. — Senki másra nem hasonlít, csak magára... A hangulat, ami az arcán van, a mozdulatai. .. Ne legyen már ennyire kishitű... Endre bácsi jön be. Itt lakik a házban. Kulcsa van a műteremhez. Olyan inasféle, aki mindenfélét elintéz. Egyszer egy héten becsomagolt képet visz valami hivatalos helyre, reggelenként befűt a kályhába, papírokat visz ide- oda. — monoja csaK, maré oa- esi, ki ez itt? — szól hozzá i festő és a képre mutat, i szerpentinesre. Endre bácsi arcán ezer ránc A festő azt mondta, hogy nagyon szép, művészfeje volt Húsz évig festették a diákot a főiskolán. De már kiörege, dett, vagy megunta... Hábo. rús sérülése van. Sose vállalhatott nehéz munkát. — Ez a kisasszonyka — mondja Endre bácsi. Kérdőt néz a festőre, aki tölt neki égj kis italt, és koccintanak. Az tán hóna alá veszi a csórna golt képet, és elmegy. — Több szín kellene ma gára — mondja a festő. — Miért nem festi magát? ^ Odamegy egy alacsony szék rényhez, és kivesz belőle egy dobozt: — Na, itt van. Hadd lássuk! Fesse ki magát. A dobozban mindenféle festék. Rúzscsonkok, széndarabok, ecsetek, folyékony púder. Láttam már ilyet az illatszerboltok ablakaiban. Odahajolok a tükörhöz és bekenem a szám, a szemöldököm. — Nem jó — mondja a festő. — Ne ilyen erősen. Magának a halvány színek állnak jóL tőrülgeti a kezét. Aztán leül velem szemben és összehúzott szemmel vizsgálgat. — Mondja csak, mióta jár maga hozzám? — Mióta is... Talán egy éve. Most karácsonykor lesz egy éve. — Pontosan. Egy éve vagyunk barátságban. Vagy nem? És maga nekem összevissza hazudozott... Mondja, kitartják magát? Vagy maga tart ki valakit? Mert inkább ez látszik magán ... Márton Klára: BOLYONGÁS kon... Aztán visszamentem. Azt mondtam, hogy karácsony után megkezdődik a tanítás. Hisz’ már csak pár nap van hátra az ünnepekig. „És a diákotthon? Oda csak beköltözhetsz?” — kérdezte. „Mert mi elutazunk.” „Igen” — mondtam hirtelen és fogalmam sem volt, hogy hová mehetek ha tőle el kell jönnöm. Volt még néhány napom. Egyszer lementem sétálni. Tiszta volt a levegő. Megint fehér lett minden, mert éjszaka esett a hó. A Duna- partra kerültem. Lementem a lépcsőkön az alsó rakpartra. Senki sem járt ott. Csak magát láttam, amint festi a Dunát... Ekkor eszembe jutott egy ismerősöm, aki itt lakik valahol, és plakátokat fest... és odamentem magához. — Mondja, szerette magát az a plakátfestő? — Azt mondta, hogy szeretKiveszi kezemből a festéket, és egy zsíros vattával letörli arcom. — Csukja be a szemét! — szól. Lágy cirógatásokat érzek arcomon, amíg kikészít. Aztán ott állok ismét a tükör előtt. — No, ugye. És jól áll magának, ha mosolyog. Mondja, mit fog csinálni holnap? Holnap vasárnap ... Randevúra megy? Még sohasem érdeklődött. Amikor idekerültem, megkérdezte a nevem és talán azt is, hogy hány éves vagyok, honnan jöttem ... Ezekre a kérdésekre őszintén válaszoltam. Ha mást is kérdezett volna, akkor úgysem mondtam volna meg az igazat. Mindenkinek hazudok, aki többet kérdez a nevemnél. Már egy éve, hogy ezt csinálom. Modellt ülök, állok, vagy fekszem. Az életemben nincs változatosság, legfeljebb csak a rólam készülő képekben. — Holnap majd olvasni fogok egy jó könyvet — mondom neki. Eszembe jutnak az eddigi vasárnapok. Egy év alatt már legalább húsz helyen laktam, s ezekben az Idegen szobákban sohasem tudok mást csinálni, mint naphosszat heverészni az ágyon, mindig felvágottat enni ebédre... Olvasgatni. Egyik kezemben cigaretta, a másikkal a könyvet lapozgatom. — És mit szól a nagynénje, hogy maga mindig csak olvas? — Ja, a nagynéném.... Semmit, igazán semmit... Nem szól bele.. . — Idehallgasson, kislány — mondja most. — Ne nézzen már hülyének. Hisz’ maga nem a nagynénjénél lakik ... — Ugyan hol laknék máshol? Inkább bánatosan mondom ezt, mint meggyőzően, mert nincs kedvem hazudni neki, de beszélni se, és, magyarázkodni se. Egy terpentines ronggyal — Senki nem tart ki — mondom és sírvafakadok. Egy ideig meghökkenve néz rám. — Engem nem érdekel a magánélete. . És kérdezősködni sem szoktam. De egy év után megkérdezhetem, hogy hol lakik. És ha kérdezek, akkor mondjon igazat. — Nem tudok beszélni — mondom. — Ez nekem nehéz. Mondtam már, hogy megszöktem az iskolából, és itt felkerestem a nagynénémet. — És aztán ?... — Ez nagyon hosszú mese... Félek, hogy belezavarodom ... — Ugyan, kislány. Tud maga beszélni. Akar egy kis szíverősítőt? Meglátja, jobban fog menni. Amíg a poharat tőrülgeti, eszembe jut az a sok-sok nap, amit itt már eltöltöttem. Min- den héten ' kétszer jövök. Amióta ide járok, nem láttam mást, akit festett volna. Van úgy, hogy hiába jövök. Nem dolgozik, vagy mást csinál, amihez én nem kellek. De mindig kifizeti a szokásos négy órát. A pálinka karcolja a torkom, és gyorsan kiiszom. Még • egyszer tölt. Aztán egy ideig csak nézzük egymást. — A nagynénjénél tartottunk. Mondja tovább ... — Hát, amikor otthagytam az iskolát, nem mondtam meg neki. Akikor talán egy napig sem lakhattam volna nála. Mutattam egy újságcikket, ami arról szólt, hogy átszervezik az iskolánkat. De csak a címét olvasta el, és elhitte, hogy a diákotthon is és az iskola is ide költözött. Azt mondtam neki, hogy a kollégiumot tatarozzák, és az iskolát >s kibővítik. Néhány napig ezért nincs tanítás. Eltelt már két hét is, és gyanakodni kezdett. Mondta, hogy telefonáljak, és érdeklődjek, hogy mi a helyzet. Lementem az utcára. Csúnya idő volt. A hó már mind megolvadt, csak sár maradt belőle. Bolyongtam az utcáhetne... — Verje ki a fejéből. Aki még a nevét sem mondja meg, az nem lehet rendes ember . .. Hisz’ egy név semmire sem köteléz. Ö csak szavakat mondott magának ... És azok még szépek is lehettek.. A pálinka a fejembe szállt, és most nem éreztem azt a fájdalmat, amit szoktam, ha rágondolok. Jártam már a közeli erdőkben. De sehol semmi hasonlóság. Se a házak, se az erdő. Nem tudom hol .jártam azzal az idegennel, akivel tavaly megismerkedtem. — így van ez, kislány, — mondja a festő. — De ne szomorkodjék. Még beszélgethetünk ... És hol lakik most? — I busz-szobákban. Majdnem mindennap máshol. A festő szörnyűlködik: — És ezt miből fizeti? Hogy bírja a napi ötven—hatvan forintot ? — Hát, elég sok helyre járok ... Mindennap keresek annyit... Albérletbe nem mehetek. Ott előre kell fizetni ... És ruhám sincs, se .csomagom... — Hát nem lennének bizalommal magához... Az biztos... Mondja, eszik maga mindennap? — Legtöbbször szoktam. Már majdnem besötétedett. A festő járkál a szobábah, nem gyújtja fel a villanyt. Aztán megáll előttem, és sokáig néz. — Ma éjszaka itt aludhat — mondja, és kezembe ad egy kulcsot. — Holnap vasárnap. Amit itt ma keresett, azon ebédeljen meg. Hétfőig senki sem fogja magát háborgatni... — De én ... — akarom mondani. — Elmehet, ha akar. Nem kötelező itt maradni. De akkor maj4 zárja be az ajtót. Ülök a sötét műteremben, amikor elmegy. Ügy érzem, dühös volt rám, amiért segít rajtam. Nem tudta megtenni, hogy ne segítsen, de nem örül annak, hogy megtette. Elaine Hart Messmer: Veréb vagy túzok? Ha az ember háza Washingtonban éppen a minisztériumok és a követségek tövében helyezkedik el, önkéntelenül is tanakodni kezd, hogy va- ion mi történik a kerítés túlsó oldalán, különösen a diplomatasor impozáns épületeiben. Nos. én két évtizeden át éltem e külföldi méltóságok közelében, de sosem nyílt rá alkalmam, hogy bármelyikükkel is szóba elegyedjem. Egy szép nap aztán betértem egy kínai étterembe, s ott a tányérom mellett díszes kis cédulát találtam; „Vedd el amit kapsz, és ne áhíts többet.” Ez a kis papír sugallta, hogy behozzam a sok éves mulasztást — összeszedtem hát a bátorságomat, s felhívtam a kínai nagykövetséget, hogy megkérdezzem, pontosan mit jelent. A fiatal hölgy, aki felvette a telefont, nagy kuncogások közepette kijelentette, hogy valóban van Kínában efféle közmondás. és körülbelül megfelel annak, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” Megköszöntem a segítséget, s hozzátettem, nagyon örülök, hogy közös vonásokat fedezel! fel népeink között. A hölgy azzal búcsúzott, hogy hívjam fel máskor is. Ekkor döntöttem el. hogy felkutatom, vajon a világ többi részén is él-e ez a közmondás. A spanyol nagykövetségen szerencsével jártam. Amikor a „Jobb ma egy... ” stb. »panyöl változata után érdeklődtem, az értelmes hangú, de vidámságát leplezni nem tudó fiatal nő azonnal közölte; „Jobb egy a kézben, mint száz röptében”. Előre, meg sem állunk Nepálig! Telefonon elmagyaráztam, hogy egy bizonyos közmondás érdekel, mire a kisasszony egy rendkívül élénk úriemberhez kapcsolt. Az biztosított róla. hogy természetesen Nepálban is létezik ez a mondás, és hogy nepáli nyelven óhajtom-e hallani? Azt feleltem, hogy megteszi az angol is, mire ő tájékoztatott, hogy a bölcs nepáli imigyen elmélkedik; ..Egy vak anyai nagybácsi is jobb mint semmilyen”. Kezdtem úgy találni, hogy ez a kölcsönös előzékenység a nemzetközi kapcsolatokban túl szép ahhoz, hogy soká tartson. A francia nagykövetségnél aztán meg is kaptam a magamét; az ottani hölgy géppuskasebességgel darált valamit, de abban egy árva szó sem volt madarakról és közmondásokról. Amikor búcsút mondtunk egymásnak, viszonyunk némi kívánnivalót hagyott maga után. A franciáknál elszenvedett kudarc után Skandinávia felé fordultam, ahol tudvalevőleg bűvösebb az emberek temperamentuma. Valamennyi Skandináv ország hasonlóan válaszolt, egyikük szerint „Egy madár a kézben több, mint kettő az erdőben”, a másik szerint „ ... több, mint a háztetőn”, vagy ....... több m int a faágon”. Lehet közülük választani. Az irakiak és a Szomáliák nem tartoznak éppen Skandináviához. mégis ismerik ugyanezt a közmondást. A német nagykövetségen egy rendkívül udvarias idősebb hölgy közölte, hogy úgy vélik: „Egy veréb a kézben iobb, mint egy galamb a tetőn”. A japánok szerint: „Ne üldözd a második nyu- lat. ha elkaptad az elsőt, mert mindkettő elszalad”. Az ír nagykövetségen egy előzékeny úriember biztosított róla. hogy a gazdag ir néphagyományban természetesen megtalálható ez a közmondás is. Felírta a telefon- számomat és másnap visszahívott, közölvén, hogy Írországban „Jobb a pisztráng a hálóban, mint a lazac a tóban”. Igazán nagyon sajnáltam, azt a szegény férfiút, akivel az olasz nagykövetségen tárgyaltam. Túl kellett kiabálni a háttérben süvítő gőzkalapácsot, de ez még semmi: először a személyzet egy, majd két, majd három tagja tárgyalta izgatpttan a kérdést. Már éppen lemondtam róla. hogy valaha is egyezségre jutnak, amikor emberem diadalmasan kiáltotta bele a kagylóba: „Jobb ma egy tojás, mint holnap egy csirke”. Az oroszokat sem szabad kihagyni, ezért felhívtam a szovjet nagykövetséget, és egyenesen nekiszegeztem szokásos kérdésemet. Az ügyeletes tisztviselő hosszan fontolgatta a dolgot, majd válaszadás előtt még a biztonság kedvéért megkérdezte: „Hogy mondják a kakukkot angolul?” Ezután kis időre magamra hagyott a készüléknél. végül közölte: „A kakukk a kézben többet ér, mint a darumadár az égen”. Fordította: Zilahi Judit r
