Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
NYELVMŰVELŐ SOROK Az utalőszó dicsérete A gondolat félreérthetétlen- sége, egyértelműsége, minél tökéletesebb körülhatároltsá- ga a nyelvi kifejezés legfőbb törekvése. A nyelv maga mindent megtesz a cél érdekében. Fejlődése során egyre- másra alakítja ki azokat az alakokat, eszközöket, amelyek a mondanivaló szabatos megformálását messzemenően biztosítják. A kifejezés eszköztára minden nyelvben igen gazdag. Számba vétele, tudatosítása a fogajmazástanitás fontos feladata. A szabatosság eszközeinek figyelmen kívül hagyása, hanyagolása egyenlő az egyértelműségről való lemondással. Ragadjunk ki most egyet a kifejezés pontosságát segítő, finomító eszközök közül! Beszéljünk az utalószóról! Egy az, úgy, vagy olyan annyira jelentéktelennek tűnik, hogy szinte tudomást sem veszünk róluk. S ha mondataink tartalmát túl nagyvonalúan — divatos szóval élve —, globálisan kezeljük, még csak nem is gondolunk rájuk. Pedig ha nem is éppen a lényeg hordozói, látni fogjuk: mégsem nélkülözhetjük őket. Nemrég, az olimpia után olvashattuk: „Versenyzőink, akik kiemelkedő sikereket értek el, magas állami kitüntetésben részesülnek.” Vajon minden rendben van-e ebben a mondatban? Valóban azt mondja-e, amit mondani akar? A híradás bizonyára azt akarta tudtunkra adni, hogy a legkiemelkedőbb eredményeket elértek állami kitüntetésben részesülnek. Mit mond ezzel szemben az idézett mondat? Mindenekelőtt egy kalap alá vesz minden versenyzőt, azután pedig — az azonosításból következően — mindenkinek előlegezi az állami kitüntetést. A mondat tehát félreérthető — mégpedig alaposan. Felkelti az' indokolatlan reményt azokban is, akik egyáltalán nem értek el eredményeket. A megfogalmazásban a rész és az egész viszonyát kellett volna érzékeltetni. Ezt pedig csakis az utalószó használata tette volna lehetővé: „Azok a versenyzőink, akik kiemelkedő sikereket értek el, magas állami kitüntetésben részesülnek.” Nem vagyunk megelégedve a következő mondattal sem: „Kiadványaink, melyek ízléses kiállításúak, felkeltik á közönség érdeklődését.” Megint csak értelmi nehézségeink támadnak. Minden kiadvány ízléses kiállítású, és mindegyik felkelti a közönség érdeklődését? Vagy csak azok a kiadványok keltenek érdeklődést, amelyek valóban ízléses kiállításúak? Kétségeinket újra csak az utalószó igénybe vétele oszlathatná el: „Azok a kiadványaink, melyek ízléses kiállításúak, felkeltik a közönség érdeklődését.” Zárjuk le végül fejtegetéseinket egy témához illő sóhajjal: „Mondatokat kívánok, melyek szabatosak és félreért- hetetlenek!” Így azonban nem egészen jó. Nem mondatokat kívánok csupán. Hiszen egyáltalán nem állítható, hogy minden mondat szabatos és félreérthetetlen. Jöjjön hát az utalószó: „Olyan mondatokat kívánok, amelyek szabatosak és félreérthetetlenek!” Dr. Szabó Károly Pataki József rajza Gondolatok az érvényesülésről Senki nem vitathatja ,el tőlünk azt az alapvétő igazságot, hogy a szocializmust magasabb szinten építő társadalmunkban az egyén érvényesülése alapvetően biztosított. Ez pártunk általános politikájának kardinális kérdése, mert a mi társadalmunkban minden az emberért történik. Az az általános érvényű elv és gyakorlat, hogy az egyén boldogulását, érvényesülését a tehetsége, szorgalma, hozzáértése, politikai állásfoglalása, az elvégzett munkája határozza meg. Mit szólnak az öregek ? Ennek ellenére nem szabad meglepődni, ha az érvényesüléssel kapcsolatban néhány problémát a fiatalok, de az „öregek” is felvetnek. Az érvényesülés lehetőségéről beszélni elég hosszú ideig tabu volt, ezt a kategóriát sokan azonosították a burzsoá erkölcsi normákat tükröző karrierizmussal. Az idegenkedés indokolt is volt, mert a karrierizmus a ma emberének morális felfogásától távol esik, és ellene minden területen, minden eszközzel harcolni kell. Meggyőződésem, hogy az érvényesülésről, az előlépés- ről, annak objektív és szubjektív tényezőiről, lehetőségeiről jobban ki kell alakítani az új, szocialista felfogást, és azt a közélet minden területén biztosítani kell. A nem egy esetben jelentkező meg nem alapozott igények, a helytelen koncepciók szükségessé teszik, hogy e kérdésről őszintén és nyíltan beszéljünk. Mindenekelőtt tisztázni kell néhány elvet a szocialista értelembeh vett érvényesülési lehetőségről az egyén számára. Kezdjük előbb a fiatal nemzedékkel. Á mai fiatal nem tekinti érvényesülésnek az elhelyezkedés lehetőségét. Ez a tény a szocialista fejlődésünk jelenlegi szakaszában szinte magától értetődő minden pályakezdő számára. Ezért bizonyos mértékig felelősség terheli az oktatási intézményeket, valamennyi szinten. Ügy tűnik — erre sok dokumentum is rámutat —, hogy az iskolák az ifjúság előtt a korlátlan és az azonnali nagy lehetőségeket jobban hangsúlyozzák a kelleténél. Az életet túlságosan rózsaszínűre festik, így a tanulóifjúságban a pályakezdés időszakára a társadalmi és gazdasági életünkről helytelen kép alakul ki. Ez a nevelési koncepció elvezethet ahhoz — nem egy eset igazolja —, hogy a kezdő szakemberek szerénytelenebből viselkednek, és meg nem alapozott igényekkel jelentkeznek. A fiatal szakmunkások kellő gyakorlat és tapasztalat nélkül „spéci” munkát kémek. Az új diplomás, ha nem kap azonnal nagy gyakorlatot igénylő beosztást, kiemelt fizetéssel, azt érzi, hogy szelle- • mi energiája, tudása improduktív módon elpusztul. Annak ellenére, hogy az ilyen felfogás ilyen aspektusból eredően helytelen, és nem is általánosítható, mégis szólni kell az ellentmondásokról. Egy típus • a biciklista A mi társadalmunkban az egyén és a társadalom között nincs, és nem is lehet áthidalhatatlan ellentmondás. A különböző osztályok és rétegek érdekei egybefonódnak, kölcsönösen segítik egymást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy átmeneti jelleggel nem keletkezhetnek konfliktusok. Ha az egyén érvényesülését jól megvizsgáljuk, látni kell, hogy az ellentmondások legtöbbször a társadalmunk átmeneti jellegéből fakadnak. Ebben jelentős szerepet játszik az in- duvidualizmus, de a szűklátókörű szemlélet is, és nem utolsósorban a néhány intézménynél, vállalatnál a káder- politikában jelentkező szubjektivizmus. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy egyes beosztások, funkciók betöltésénél helytelen, a szocialista moráltól idegen tendenciák is érvényesüljenek. Hallottam olyan esetről, amikor nem az érdem, a szakismeret, hanem a szubjektív ítélet alapján döntöttek arról, hogy ki kerüljön főtechmegvalósu! az az elv, hogy mindenkit a végzett munkája, a képességei,' a politikai állásfoglalása alapján bírálnak el. Nagyon kevés kivételtől eltekintve az intézményeknél és vállalatoknál olyan közszellem alakult ki, hogy véteknek számít az érdemtelen, a mások rovására történő érvényesülés. A párt vezető szerepe biztosítja a helyes káderpolitikát, ami az érvényesülés össztársadalmi biztosítéka. Ehhez ad segítséget a Politikai Bizottság 1968. május 9-i határozata, amely sokoldalúan elemezte a káder-, valamint a személyzeti munka helyzetét. Ez a határozat hosszú időre kidolgozta a tennivalókat. A határozat rámutat arra, hogy még mindig kísért az emberek megítélésében a szubjektivizmus, ami igen sok kárt okoz. Különösen az idősebb korosztálynál adódik ezzel kapcsolatban probléma. Azt hiszem, hogy az emberi tulajdonságok célzatos csoportosításával mindenkit meg lehet dicsérni, vagy el lehet marasztalni. Ezért fontos az, hogy a döntéseknél a demokratikus elveket alkalmazva határozzanak a vezetők, vezető testületek. Veszélyes beskatulyázás Helytelen valakiről például éveikkel ezelőtt kialakítottak egy véleményt, jó vagy rossz irányban megváltozott az Illető, de a korábban kialakított álláspontot fogadják el, azt tartják mérvadónak. Az ilyen beskatulyázás a szubjektivizmus legszembetűnőbb formája, ami ellen a megfelelő fórumokon fel kell lépni. A nyomdai kapacitás túlterhelése következtében érdekes időrendi helyzet következhet be. Például, amikor e sorokat írom, a VIII. Madách Imre irodalmi színpadi napok még el sem kezdődnek Balassagyarmaton, s amikor az olvasó kézbe veszi a lapot, addigra befejeződnek a bemutatók és a zsűri már szenvedélyesen vitatja, kiket részesítenek a díjakban. Az Ipoly Étteremben javéban tart az ismerkedési est és a részvevő fiatalok feszültsége vidám táncban oldódik föl, az ATOM beat- együttes kíséretének ütemére. De most még titok és talány, hogy milyen meglepetéssel szolgál a balassagyarmati fesztivál, a nyolcadik. Most még csak á tavalyi fesztivál hangulatát és élményeit emlegetjük, idézgetjük. Én — nem tagadom — nagyon megszerettem a tavalyi fesztivált, s éppen azért, mert olyan szenvedélyes, forró vitákban tisztultak ki az álláspontok, szívesen nevezem választóvíznek az irodalmi színpadok mozgalmában. Egyesek attól tartottak, hogy a gyúlékony gázokat ontó erjedés fölrobbantja a szépnek, békésnek induló, akkor már hétesztendős balassagyarmati kezdeményezést, egyben hagyományt — sokan azonban nagyon bíztunk abban, hogy a parázs viták gyümölcsérlelő viták voltak. S az idei fesztivál tanúsítja, hogy nem csalódtunk. Érdemes felidézni, hogy milyen kérdések állottak a viták középpontjában. Mindenekelőtt nagy port vert fel a heterogén zsűriben elhangzott néhány könnyelmű kijelentés, mint például az: „Ha egyes együttesek csak ilyen alacsony színvonalat értek el, akkor ezeket az irodalmi színpadokat meg kell szüntetni!” Néhányan egyetértettek ezzel az arisztokratikus, az esztétikai, főleg rendezői elveket misztifikáló kijelentéssel, a többség viszont a mozgalom lényegét féltette. Elhangzott a kérdés: „Mi jobb, ha néhány félprofi együttes uralja a mezőnyt, vagy ha községeinkben, falvainkban minél több irodalmi színpad alakul és működik?” S a kérdés jogosnak mutatkozott, hiszen a bírálatra érdemesített együttesek szinte kivétel nélkül frissen és kicsiny, nyolcYASÍBHAPl JEGYZET Választóvíz százlelkes községekben alakultak. Az is igaz, hogy nem az első eset, hogy valaki, vagy valakik az öntevékeny művészeti együttesek adminisztratív úton való megszüntetését javasolták, s azt is jól tudjuk, hogy az adminisztratív intézkedéseket (amelyeket általában a színvonal védelme jegyében hoztak!) milyen ásító pangás követte. Azóta már a Röpülj páva körök rádöbbentették bennünket, hogy a falu csendjében, az üressé vált klubkönyvtárak és művelődési házak árnyékában milyen kirobbanó értékek szunnyadtak. Azt is láthattuk, hogy a pávakörök mennyiségi nekibuzdulása mihamarabb a minőségi szint rohamos növekedését is szolgálta. S úgy hiszem, nem elvetélt párhuzam azt feitétlezni, hogy a több irodalmi színpad még nagyobb lehetőségek előtt nyit utat. (Tömegsport nélkül elképzelhetetlenek a sportban a rekordok és a szép eredmények!) Tömeg- jelleg nélkül elképzelhetetlen számomra az irodalmi színpadi mozgalom sikere. Nem megalkuvás, nem igénytelenség az, ha örülni tudunk újabbnál újabb együttesek születésének, még akkor is, ha a kezdeti lépések tétovák, segítségre-szorulók. Hát lehet annál nagyobb öröm, hogy egy megszállott falusi csoport szabad idejét azzal tölti ki, hogy irodalmat tanul és irodalmat hirdet, még ha nem is az Egyetemi, vagy a fővárosi Irodalmi Színpad színvonalán!? Joggal követelték meg mások, a zsűri tagjai közül is, hogy ha a mércét formai tekintetben oly magasra emelték, a tartalmi követelmények alkalmazásánál még nagyobb szigort alkalmazzanak, hiszen mégis a tartalom a meghatározó, a forma csak tartozék, ha nagyon fontos is az előadás egysége érdekében. S a zsűri következetes maradt. Most viszont azok lázadták fel, akik magas szintű bemutatóikkal mór-már jó profi erényeket csillogtattak, de érthetetlen, fonák, vagy félreérthető, esetleg téves mondanivaló érdekében. Vagyis: méltatlanra fordítottak nagy energiákat, amelyekkel jó esetben hegyeket mozgathattak volna meg. Tudták, hogy a művészi megformálás szinte tökéletes, nem értették, hogy a közönségnek és a zsűrinek hogyan lehetnek mégis fenntartásai. S az sem segített, ha jóindulattal egyes bemutatókat kísérletnek igyekeztünk felfogni, mert ezek befejezetlen, balul sikerült kísérletek voltak. S egyszerűen nem akarták megérteni, hogy annyi erőfeszítés és jó szándék láttán a nagydíjak odaítélése mégis elmaradt. Pedig az idők távlatából világos az ügy. Szerepeltek a műsoron politikus, időszerű, könnyed és bíráló összeállítások, amelyekben az előadók és rendezők nem alkottak tökéleteset. Szerepeltek viszont olyan zavaros, nehezen, vagy egyáltalán nem érthető művek, amelyeket — mint az egyik zsűritag mondta — a Nemzeti Színház társulata sem adhatott volna élő különben. Csak olyan nem találtatott, amely a magas mércének mind tartalmi, mind formai tekintetben megfelelt volna. Mit tehet ilyenkor a zsűri? (Talán csak egyetlen együttesre emlékszem — Babits: Jónás könyvét elevenítette meg nagyon tehetségesen —, amelynek én, kegyelmet adtam volna!) V alószínű, hogy az idei fesztivál közel sem jár annyi megrázkódtatással, szenvedéllyel, vitával együtt, mint a tavalyi. De egy bizonyos: lagymatag, feszültségmentes ez sem lesz. Hagyomány ez már Balassagyarmaton, — de talán mindenütt, ahol hasonló jellegű bemutatókat, vetélkedőket rendeznek —, hogy a színpadra lépés pillanatában átforrósodik a hangulat. Ügy hiszem, jó dolog ezt Lám, a tavalyi kiöntött salétromsav is megtette a magáét! nológusi beosztásba. Az ilyen döntés, állásfoglalás a dolgozók körében rontja a közmorált, ami az általános politikai és társadalmi hangulatra is negatív hatással van. Azok a vezetők, akik ilyen hibákat követnek el a káderpolitikában, rontják a párt politikájának a hitelét, s kétségbe vonható a vezetői rátermettségük. Természetesen az ilyen tendenciák mellett szólni kell a ma karrieristájáról is. A híaelkedés, az ügyeskedés, az önmutogatás nem egy esetben művészi fokra emelkedik náluk. Nem ismeretlen az a típus sem, ciki kíméletlenül keresztülgázol a másikon. De ismert a „biciklista” is, aki lefelé tapos, felfelé hízelkedik. Ahol jól ismerik és értékelik a dolgozókat, az ilyen negatív figurákat könnyű leleplezni. De vannak olyanok is, akik az érvényesülést a pénzben látják. Miután nálunk az anyagi érvényesülésnek a szocialista tulajdon határt szab, az anyagi ösztönzés helyes módszereivel élnek vissza. Kísért a szubjektivizmus Ismert az a típus is, aki — legyen szakmunkás, vagy mérnök —, a pénz hajszolása mellett elhanyagolja a továbbképzését. Így a szakmai elmaradottsága már a magasabb beosztás gátjává válik, mert képtelen igényesebb, magasabb színvonalú munkát produkálni. Látni kell viszont azt is, hogy az ilyen felfogás erkölcsi bázisa egyre jobban szűkül. Szocialista társadalmunk egyre inkább egyenlő és igazságos feltételeket biztosít az érvényesüléshez. Mindenütt A közvéleményben nagyon pozitív visszhangja van az úgynevezett pályázatos rendszernek. A pályázatok kiírása elég bizonyíték a szubjektivizmus ellen. Sajnos, elég gyakran előfordul, hogy a rendelkezésekben meghatározott állásokra sem írnak ki pályázatot, így elhangzik olyan vélemény is, hogy azon a területen „sógorság-koma- ság” elve érvényesül, bár legtöbb esetben nincs is protekciózás. Véleményem szerint, ha az érvényesülésről beszélünk, ma már nem is folyhat a vita az „igen” vagy a „nem” körül, mert ez nyilvánvaló. Senki nem tagadja, hogy nincs érvényesülési lehetőség. Inkább arról lehet szó, hogy le lehet és le is kell küzdeni azokat az akadályokat, amelyek gátolják a gyorsabb érvényesülés lehetőségét. Nagyobb gondot kell fordítani ,a szakmai és politikai képzésre, nyíltan kell harcolni elvi oldalról a gátló tényezőkkel szemben. Meg kell valósítani minden intézményben és vállalaton belül, hogy mindenki boldoguljon a saját tudása és szorgalma alapján, a maga és a köz javára. Mindenki élhet vele Amikor harcolunk az egyén érvényesüléséért — ez szocialista társadalmunk lényegéből fakad —, akkor azt is kimondjuk, hogy társadalmilag igazságos és egyenlő lehetőségeket is biztosítunk. Mindenki élhet vele, aki a tehetségét, munkáját, politikai elkötelezettségét a szocializmus céljai megvalósításának szenteli. Gyenes László NÓGRÁD - 1972. november 12., vasárnap 7
