Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

HAZAK ' (Gonda Zoltán tusrajza) SZ/'PO GYULA KÉT VERSE: Egy perc Nem volt más, csak egy szó, élesen villant (elém, lelkendezett pokolról, égről, s hökkenve hátráltam én Csak egy darab idő volt, századok márvány falára esővel dacolt s a faggyal. vésve, kő-hivatását teljesítve Mindennek oka van sokáig nem tudhattam mitől lesz sötét az este napfényt gyűjtögettem volna összetartott tenyerembe Csak sejtettem okát a szélbenszálló leveleknek búcsút intve ágaiknak rozsdáivá leperegtek kerestem a munka titkait azt mondták néha fájhat ha két kar húzza le a gondoktól terhelt vállat mindennek oka van szakadéknak szép-szavaknak tükrösfényű pocsolyáknak nyüzsgő verébhadaknak mindennek oka van mutatta nagy költők nem-elégje s menekültem a kötetek soklapú rejtekébe Valahogy mindig... Valahogy mindig kijutott nekem A rossz barát A gyötrő szerelem Kísértő múlt Es lázadó jelen Valahogy mindig Kijutott nekem Valahogy mindig jobbra vágytam Jobbra a csókban Es az ágyban Asszonykarokban Álmodásban Valahogy mindig Jobbra vágytam Valahogy nem volt igaz vétkem Olcsó kis bűnök Szárnyán égtem S bár kellett volna ölni féltem Valahogy nem volt Igaz vétkem Valahogy mindig haldokoltam Az égben éppúgy Mint a porban Keservet ittam Ócska borban Valahogy mindig Haldokoltam Valahogy messze kéne menni Ahová nem köt Senki semmi Kegyetlen múltam Elfeledni Valahogy messze Kéne menni \ Csonka Dezső Meglehet, nem is különös történet, ahogy ma látom. Szívesen elmondom magának minden álszemérem nélkül. Dehogynem voltam szerel­mes! Nagyon is szerelmes voltam Kurta szoknyás polgá­rista lányka koromban az voltam már, otthon, a város­kámban. Magának mindegy a neve. Rudinak hívták különben, és a legcslnosabb fiú volt a vá­rosban. Nagyon téved, hogyha úgy gondolja, hogy csak nekem tetszett Mert bizonyára azon fordult meg, hogy ma nem vagyok a felesége, hogy na­gyon is elkényeztették, és ez tette csélcsappá és korhellyé őt Én Is szép leány és jó par­ti voltam, ö elbizakodott volt s én sem egészen szeszély­mentes, így történt, hogy ösz- szevesztünk. Aztán makacsak voltunk mind a ketten. Ügy viselkedtünk attól fogva, mint akik nem halunk utána egy­másnak. Persze, hogy valójában... De ez annyira százszor olva- vasott és hallott história, hogy egészen magára bízhatom, ha elképzeli a részleteit. A világ legtermészetesebb dolga volt, nemcsak szüleim, de mindenki nézete szerint, hogy nem volna nagy szeren­cse rábízni az életemet, affé­le falurosszára. Gondoljon, amire akar. Botrányokra fér­jes asszonyokkal és duhajko­dásokra. Ez mind beletartozik a dologba részéről. Épp így, ami szakításunkra következett, az sem hallatlan ritkaság. Egy gyakornoka jött édes­apámnak Mit mondanék róla? Mit lehet mondani egy kifo­gástalan fiúról? Ez volt Ked­ves, jó gyerek. Nyugodtan mondom, ma sem tudnék mást és különbet, akit nő élet­társának választhat. Az, hogy az érzéseim talán kevésbé lázasak voltak irá­nyában, mit jelent ez? Legyen elég magának az egészhez, hogy egyszercsak, szinte ész­revétlen, ott tartottunk, hogy megkéri a kezemet. Itt kell kissé részletezni kezdenem az ügyeket. Szegény fiú volt tudniillik. Már úgy értem, hogy semmi másra nem támaszkodhatott, mint a fizetésére és hát egye­lőre még elég messze volt, míg a gyakornokból arra jut­hatott volna, hogy minden más nélkül, illő helyzetet biz­tosít a számomra nevével. ! — Hu, hu! — Hagyjatok! — Hu, hu, kis tetves! Még te kiabálsz! Valaki az ajtónál felugrik az ágyára: jön a nevelő! Egy szempillantás alatt a takaró alatt van mindenki. Pejek a párnákon. A villany­fényre mindenki hunyorog, tetteti magát. Az én ágyam szétdúlva, felforgatva. — Mi történik itt? Egy nyolcadikos szolgálat- készen felül. — A kis Tóth! Tóth! Nem hagy aludni minket.., Egy másik lány is felül, le­pedőbe burkolózva, ö még álmosabban nyög: — A kis Tóth — ásít is a nyögések mellé —, fel-le mász­kál folyton az ágyáról, nem lehet tőle aludni. — Reggel számolunk — mondja a tanárnő. Alig hogy elaludtam, csil­lagot rúgattak velem. Égő pa­pírt húztak a lábujjaim közé. Akkorát sikoltottam, hogy majd összedőlt az üdülő. — Mi van itt megint?! — rohan be újra a tanárnő. — Tóth, Tóth, Tóth. A ne­vem hangzik innen is, onnan te. Az osztálytársaim hallgat­nak. Csomós bámul rám tág­ra nyflt szemmel, Némedi, Gönczi mintha aludna. Füs­tölve ég a papír a földön. A tanárnő megérti, mi tör­tént. Keményen megszidja a nyolcadikosokat Eloltják a villanyt, A sötétben csak úgy sziszegnek felém a nagylá­nyok: — Spicli. spicli. Tetves spicli... Nem tudom, mit jelent a spicli, de sírtam egész éjsza­ka. 1048. július 4. Az a jó az egészben, hogy finom ételeket kapunk. Egy fenyves közepén áll ez a kastély. Az üdülő. Rengeteg szoba van benne, igen nagy úré volt valamikor. Minden kiáltás sokáig vissz­hangzik a folyosókon. De már nem szabad kiáltozni. A be­járat mellett egy kis ezüst­fenyő áll, azt magamnak a többi fa közül kiválasztottam. Azt szeretem. Mikor estele­dik, a zá'zlólevonás előtt le­ülök alá. Ez a fa, ez a fenyő a barátom ... 1948. július 6. Székekért mentünk a szomszéd faluba. Este előadás lesz a táborban. Mindenkinek két széket kel­lett hozni. Az elején könnyű volt a két szék, de az út vér gén borzasztó nehéz. Szél tá­madt, és eleredt az eső. Az egyik székre ráültem, a mási­kat a fejem fölé tartottam, de befújta alá a szél az esőt. 1948 július 7. Lázas lettem. Feküdni kell. Ellopták a vö­rös nyakkendőmet, amíg beteg voltam fél napig. 1948. július 9. A spenótot csak én szerettem. Az aszta­lunknál, se a három osztály­társam, se a két nyolcadikos nem evett. Pedig jó volt. A Csomósét, Göncziét, Némedi- .ét megettem szívességből. Egy kicsit nehezen ment le a vége. Mikor jött a felszolgálónő a tányérokért, az egyik nyolca­dikos szólt neki. '— A kis Tóth szeretne egy repetát, de nem mer kérni... A felszolgáló velük nevetett, mikor bekínoztam az ötödik tányér spenótot. Ekkor a nyol­cadikosok kérlelni kezdtek, hogy az ó ételüket is egyem meg, elszaladtam. Egy óra múlva hívattak az irodába. — Te vagy Tóth Julianna ötödikes? — Igen — mondtam, és meghűlt bennem a vér. — Te disznó, szégyellő ma­gad — kiabál az igazgatónő. — Én nem csináltam sem­mit ... — Semmit? Gyerünk az ebédlőbe. Az ajtóban rámripakodott. — Melyik asztalnál ültél? De ne hazudj, mert rögtön üazazavarlak. — Az ajtó mellett az első­nél ültem.. — Melyik széken? — Ezen — mutatom a szé­kem A felügyelő tanárnő is mel­lénk áll. — Mit csináltál? — Semmit. Én semmit sem csináltam. — Nem csináltál semmit? — Csak ettem ... Az igazgatónő megragadja a vállam, a földre nyom, és a székem alá mutat. — Nem ettél, ideöntötted a spenótot! Te kis gazember, kölyke! — dühöng fölöttem a felügyelő tanár —. most bün­tetést kapsz. — De én ... — Elég legyen. — Én repetát is ettem, és... — Két nap szobafogság, Tóth Julianna. 1948. július 11. Születésna­pom van. Nem tudja senki. Nekem is csak azért jutott eszembe, mert a konyhán va­gyok ma. és a szakács néni haragjában meghúzta a fülem. 1948. július 19. Lesz zárótá­bortűz. Én is benne vagyok a tánccsoportban. Próbálunk. — Tóth, mutasd meg a nagy haranglépést — büszkél­kedik a tanárnő a tábor orvo­sa előtt. Elakaszt egy láb, hasra esek. Rajtam röhög az egész tár­saság ... 1948. július 14. Anyuka ne­hezen nyitja a kaput, csiko­rog a kulcs a zárban. — Ne tessék haragudni, hogy nem írtam. De nem volt pénzem, borítékra, bélyegre... Anyuka bevágja mögöttem a kaput, s kulcsra zárja. — Minek írtál volna?! Sen­ki nem kívánesi itt a te írá­sodra. Inkább magad is ma­radtál volna ott,., 1948. szeptember 7. Klári néni szólt, hogy írjak egy cikket a faliújságra a nyara­lás örömeiről, az úttörőtábor szépségeiről. Elvállaltam. Megírtam, hogy nagyszerűen éreztem magam. Legalább Irigyeljenek, akik nem voltak ott. Klári néni azt mondta, aki hatodikos korában ilyen szép cikket ír, abból még író is lehet... »••iiiiiiiiniiiiiiNimmniiinimiinimnnmmmr. S = i s § Tersánszky /. Jenő: | 5 = ...................................... Édesa nyám már tudott a dologról, ö engedékeny, ál­dott lelkű teremtés volt. El­lenben nehezebbnek ígérkezett az ügy édesapámmal. ö — bér szeretném, ha enyhén értené —, kissé zsar­nok természetű volt. Főként pedig nagyon konok. Úgyhogy félőbb volt mindennél, ha az első kísérlet kudarcot vallana nála. Mert ez mindent el­ronthatott végleg. Csaknem sötétben vngvok. Az ablakok le vannak fiiggö- nyözve. s a játékteremből hal­lom a zsivajt, pohárcsörgést, Egyszer egy nótába belevág­nak a cigányok is, de félbe­hagyják. A következő percben kinyí­lik a játékterem ajtaja. De a pincér helyett a kaszinó bér­lőjének a felesége lép ki raj­ta. Tudja, ez egy íiatalasz- szony volt, s a férje egy vén, totyakos ember. Rebesgettek mindenfélét róla és az uráli­ról. Nos, észre sem vesz, amint keresztül siet a szobán, ki a folyosóra. De alig tűnik el, újra nyí­lik az ajtó. Abban a pillanat­ban én háttal fordultam neki, a bérióné után nézve. Mire azonban megfordulnék a já­tékterem ajtaja nyitására, so­ha váratlanabb nem érhetett valóban. Most aztán ne nevessen ki. Hogy ilyenkor a gyöngéje fe­lől szoktunk kerülni valaki­hez, s édesapámnál is erre vetemedtünk. Mégpedig én magam voltam, aki élni akar­tam egy véletlen adta jó al­kalommal. Apusnak, nem tagadhatom, eléggé szenvedélye volt a kártya. No, annyira sohasem, hogy jelentős kötelességét mu­lasztotta volna miatta, vagy hát az anyagilag érzékeny veszteségekbe zúdította volna. Inkább egészségét féltettük, hogyha sűrűbben tért haza hajnalban, sőt, reggel egyenest az irodába a kaszinóból. Nem sejti már a kapcsola­tot? Nos, hát, amikor apusom­nak afféle katzenjammeres napja volt, olyankor anyusom szelíd korholásaira ő maga is engedékenyebb volt egy­mást belátni és persze ezeket a hangulatait én magam is sokszor kihasználtam, hogy er-, re-amarra megpuhítsam. Csitri lánykoromtól fogva így tettem már ezt. Ehhez még hozzá kell fűz­nöm, hogy a kaszinó a szom­szédunkban volt, és úgy jár­tam én te át bele, mint egyéb mindennapos helyre. * r Hát egy nap valami fontos kiszállása volt apusnak. Kora­reggel indulnia kellett kocsi­val, vidékre. De előtte való este a ka­szinóban névnapot, vagy ta­lán évfordulói mulatságot tar­tottak a férfitagok, és tudtuk, hogy ez nem fejeződik be ha­marabb a reggelnél. Zoltánnak — Ja!, így hívták a gyakornokot —, neki kellett intézkednie az irodában, apus helyett. És apus a kiszállás miatt korábbra rendelte be őt. Hát ő már megérkezett. De apus még mindig a kaszinó­ban játszta a „csendes"-t. Tél volt, és csúnya, borús nap. Hét óra felé még kész éjjel. De én korakeléshez vol­tam szokva. Már felöltözve mentem be az irodába. Tudom is én! Előbb, ahogy arról beszéltünk, hogy apus ma reggel már a kocsist is visszaküldte a kaszinóból, aki érte ment és már képes a kiszállást is elmulasztani a kártyáért... így jött aztán szóba, hogy ezt a bűn tudatos állapotot kellene nála fel­használnunk. Egyszóval, kész volt a terv. Én apus után megyek a szo­balánnyal a kaszinóba, és út­közben megemlítem neki szán­dékunkat. Erre aztán kedvező esetben Zoltán is kirukkolhat kérésével az irodában. Min­denesetre apus távolléte a kiszállás alatt tompít majd az esetleges családi viharon. Ha rosszul adom elő, pró­bálja maga jobban kiegészíte­ni képzelettel, ami követke­zett. Ott állok benn, egyedül a kaszinó egyik termében. A szobalány a gangon vár rám. Az egyik pincért küldtem be apusért a játékterembe. Gondolja el, hogy egy férfi ront ki az ajtón, és egyszer­re azon veszem magam észre, hogy két kar ránt maga közé és az Ijedtségtől aléltan, vé­dekeznem nem is lehetett, egy férfiszáj nyomódik ajkam­ra, hevesen, borgőzösen, do- hányillatosan. Ennél csak azt nehezebb el­mondanom, ami jött. Vergődöm, sikoltok és szem­befordulva megismerjük egy­mást merénylőmmel. Ki fog­ja találni, ki volt. Rudi. Igen. ő. Az első. Már visszazökkent és réve­dezik. De kénytelen tovább is karjaiban tartani, mert eles­nék. így visz a legközelebbi szé­kig, s leültet. Én már zokog­tam: — Mit merészelt? ö dadogva, s zavartan pró­bált mentegetőzni, s kérlelni. De érthető, hogy elutasításra lelt tőlem. Elvégre sok lett volna, hogy a kaszinósné ve- télytársának vállalkozzam. De lássa, leginkább erre céloztam, hogy nem akarok hazudni. Volt egy kis tettetés felháborodásomban. Nagyobb része volt benne a büszkeség­nek, mint az őszinteségnek. — Bocsásson meg — hallot­tam tőle. — Undorító vagyok. De higgye meg, rosszul ismer. Magáért lett volna, egyedül magáért, ha más is tudott volna lenni belőlem. Hogy ml hatásuk volt rám ezeknek a szavaknak? Bizo­nyára nem akkora, mint an­nak a látványnak, amelyet az ajtóból visszanézve vittem el magammal. A keze az arca előtt volt, s ott sírt a szoba közepén. Nos, hisz’ mondják, részeg hajnalokon könnyen áll ez a férfiaknak. De istenem! Nem mindegy az, mikor talál rést rajtunk, amit egyébként olyan jól tudunk rejtegetni? Én csak magamra akarok vetni, hogy a dac nem enged­te, hogy egy enyhítő szót, egy békítő pillantást hagyjak szá­mára. Pedig többet is bevallhatok. Hamis volt még megbotránko­zásom és haragom is amiatt a gálád, korhely, tisztának sem­miképp sem mondható csók miatt is. Mért — most pirul­jak már érte? —, hogy nem is volt oly szörnyű. Még csak visszatetsző sem. Hiszen nem egy emlék rebbenhetett visz- sza belém, mikor ugyanilyen hajnalokon, ugyanebben a te­remben dőltem zenétől, ke­ringéstől zsongó, édes bá- gyadtsággai órákon át ugyan­ezekre a karokra és hát... De kár érinteni ilyen ér­zelmes ügyeket. A tények hí­vebben beszélnek mindenről. Csakhogy a többi már hosszú mese volna azóta, s nem hi­szem, hogy érdekes. A másik ugyan sohasem tudta meg, miért várt rám, hiába akkor az irodában. Mi­ért nem láttam apus kedély­állapotát alkalmasnak az­nap a nyilatkozásra. És aztán később is, végleg... úgy, hogy most egy öreg kisasszony, egy vén nénike mesélte itt el ma­gának egy régi kalandját. NÖGRAD - 1972. novembei 26., vasárnap 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom