Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-22 / 250. szám
CSONKA DEZSŐ: Valaki meghalt Valaki meghalt Elsápadt arcán megfagyott mosoly ö is a tegnap hű fia volt Küzdve vitézen itt valahol. Valaki meghalt Koporsójánál gyászl beszédet elmond S könnyeket hullat néhány jó barát Vigasztaló szó ittmaradt nőnek: „Talán már jobb is néki odaát.” Valaki meghalt Fénytelen szemén, mint nyitott ablakon Rekedten kacag az örök kaszás Egy szakadt gitár végső hangja ez Mely azt sikoltja: nincs feltámadás! másra néztek, de senki sem vállalkozott a sértés kivédésére. # A klinikai látogatást nagy titokban készítették elő, s megegyeztek abban is, hogy az amerikai találkozása meg- mentőjével nem tarthat tovább három percnél. Egy kö- szönömre, baráti kézfogásra és az ajándék átnyújtására ennyi éppen elég. A találkozót délután háromra, a csendes pihenő idejére tűzték ki, mégpedig a rózsakertben, amely a hatalmas parkon belül kizárólag az orvosok és vezető adminisztrátor pihenőhelyéül szolgált, mesterséges sziklakért közé zárva. Mr. Blanch egykedvűen vette tudomásul a szokatlan programot, csupán a hély ellen támadt kifogása. — Nem .gondolja, professzor, hogy túl sok ott a karó? — Miféle karó? — Hát, amelyek a rózsafákat tartják. Nem érti? Torre- do minden áldozatát husánggal. karóval vagy baltával verte agyon. A professzor boldogan felkacagott. Látja, ez a javulás legjobb jele, hogy már viccelni is van kedve! * A professzor minden tiltikozása ellenére a Yard emberei már korán reggel megszállták a parkot, mint egy erdőben gyülekező, hadrakész gerillaosupat. A klinika körül ólálkodó újságírók megsejtették, hogy valami nagy dolog készül, s űjabb erősítéseket kértek lapjaiktól. Három óra tájt, amikor ez a környék általában a legcsendesebb, úgy tetszett, mintha minden motoros, taxis és sajtó-furgon itt adott volna találkozót. S amikor az új Buick az amerikaival és a Yard egyik legügyesebbnek mondott emberével, egy magas, bajuszos, mogorva és szófukar főfelügyelővel a klinikához érkezett, már ki is tört a háború a sajtó és a rendőrség emberei között. A főfelügyelő azt javasolta, hogy forduljanak vissza, de az amerikai nem tágított. — Látni akarom a fickót, ö az életét kockáztatta értem, nem riadhatok meg néhány botrányszagtól felajzott újságírótól! Az emerikalt Russel profesz- szor kísérte a rózsakertbe, ahol egy napos pádon, virágillattól és a jó levegőtől ká- bultan a tokás, hiszékeny régiségkereskedő várta. — Hellói — Helló, barátom — mondta az amerikai — ön megmentette az életemet, ezért köszönettel tartozom. — Nem tesz semmit — mondta Blanch —, úgyis éppen arra futottam. A professzor a disznót hizlaló gazda elégedettségével nevetett. Az amerikaihoz fordult. — Mit szól a humorához. Utóbb már viccel is. Kis idő múlva a rózsákról kezdtek beszélgetni, s észre sem ■'vették, hogy az előirányzott három percből öt perc lett. S akkor a lugas melletti séVárkonyi Mihály: Legénylakás B tta még egyszer ellenőrizte a kávéfőzőt. Kínos dolog, amikor a tikus percekben itt kell látni a konyhában: kitölti, betölteni, Igazítani. És ' in olyan fajtának látszott, nelyik a döntő pillanatban ózza az időt. Holott a szükségesnél egy másodperccel hosszabb szünet örök szünetet is jelenthet. Felébredhet a lelkiismeret férjurammal szemben, a Tisztességes-Asz- szony-Akarok-Maradni ijedelme, a Holnap-Mit-GondolSz- Majd-Rólam szemérme. Ámbár Irénnek férje sincs és egyéb dolgaiban sem olyan, mint aki visszariad, ha egyszer már határozott. Márpedig délutánra egy legénylakásra ígérkezni elhatározást jelent. Éppen csak annyi ideje volt Batának, hogy az előszobatükörben ellenőrizze önmagát. A háziköntös nyakkivágásába lazán dugott selyemsálat, tökéletesen simára borotvált állát, enyhén őszülő halántékát. Eszébe jutott, amit Imre mondott tavaly, mikor végignézte egy készülődését: te fiú, neked ez a sok kaland csak azért kell, hogy bebizonyítsd, milyen jól tartod még magad. Lehet. Kétségtelen, hogy mostanában egyre több gonddal készül — ez talán az öregedés? Már nem bízik úgy magában, mint három éve, öt éve. Egyszer majd olyan bizonytalan lesz, hogy belekapaszkodik egy ilyen Irénbe. Pedig nem kellene, pedig biztos ügy. Nyert ügy. Vagy mégsem? Ez talán az öregedés. Ez az ok nélküli kétkedés. Csapódott a liftajtó. Három koppanó lépés: Irén kemény, határozott lépései. Csengetés. Bata lábujjhegyen a szobaajtóhoz ment, s kinyitotta, ö eddig a szobában ült a jegyzetel fölött. Szétcsapta a háziköntös két szárát is. Kidolgozott, pontos mozdulatok voltak ezek, régi recept, bevált recept, ő eddig a szobájában ült, csak a csengetésre riadt fel: te jó isten, ez Irén lenne már? — Csókolom a kezedet. Utánad lehetne igazítani a rádiót. — S közben bekötötte a háziköntös övét, de mindjárt nyúlt is az asszony kabátja után. Aztán olyan őszintén sóhajtott fel, hogy maga tányon drabálls, két oldalra ringó testével megjelent az őszülő halántékú főfelügyelő, aki, ha lehetséges, a szokottnál is mogorvább volt. Bajusza, amely még őrizte feketeségét, idegesen mozgott, mint egy hőscincéré. Mr. Blanch falfehérré vált. A professzor, aki állandóan rajta tartotta tekintetét, meg is kérdezte: — Rosszul érzi magát? — Nem. Semmi — mondta Blanch, majd váratlanul fölállt, néhány bicegő lépést tett, kirántott a földből egy valószínűleg előre meglazított karót és hirtelen mozdulattal az amerikai felé sújtott. A professzor azonban Időben elkapta a karját, s ez a fékezési Idő éppen elegendőnek bizonyult arra, hogy a főfelügyelő a minden ízében reszkető amerikait sértetlenül a kocsihoz kísérje. A Londoni Reggel munkatársa egy hatalmas tölgy tetejéről szemmel tartotta a rózsakertet, szemtanúja volt a jelenetnek, sőt tele'objektívvel néhány dokumentumjellegű fényképet is készített. Ez a tudósítás már végképp megszabadította az újságot a csődtől: HATNI KEZD TOR- REDO VÉRE ÉS SZÍVE címmel beszámolt arról, hogy a jámbor, húgával kettesben élő régiségkereskedő a vérátömlesztés és szívátültetés által vad banditává változott, aki még módszereiben is a donort kövei i. ★ A sajtó szervezett offenzívat lódított Ruesel professzor is csodálkozott. — Ejha, de csinos vagy! — Hatezer-kettőszázhúsz — mondta válaszul az asszony. Ez is benne volt a forgató- könyvben, az Irén típus gú- nyorosan kezdi mindig: Bata igazán csak azért tettetett értetlenséget, hogy ki ne essen a szerepbőL — Mi az, hogy hatezer...? — Gondolom, én vagyok a hatezer-kettőszázhuszadik, akinek fölsóhajtasz itt az ajtóban. Ebben az évben. — És Bata még töprengett, hogy most a bánatos Ugyan-Kicsim- Akkor-Miért-Jöttél arcát mutassa, vagy a cinkos NemMindegy-Az-Szivi-Ha-Te- Vagy-Itt mosolyát villogtassa, mikor hozzátette: — nem vagyok hülye. Ne játsszunk, jó? Csak a rutin segítette át Batát a zavaron: a Parancsolj- Fáradj-Be, a Várj-Az-A- Szék-Kényelmesebb, a Mit- Parancsolsz-Inni gondolatrejtő rutinja. Nem először hallott Ilyen, vagy hasonló szöveget; de arról tudta, vagy tudatlanságában jogosan hihette, hogy csak szöveg, álca, szerep, éppen olyan, mint amit ő játszik. Irén azonban más eset: tíz éve ismerte ezt a kis fintorát, mögötte a pontos és rendszerezett gondolatokat, egy hűvös és mértanilag mérhető világot. Ez előtt a kendőzetlen világ előtt nevetségesnek látta a szerepjátszást. Irén túl őszinte volt, 5 pedig épp ezért teljesen hazug; nem csupán hangja, mozdulatai, de még a gondosan elrendezett párnák is a heverőn, a széke mellé állított üvegek is, amelyeket kényelmesen el lehetett érni a párnákon heverve. Nyilt és őszinte volt az asszony, a cinizmusoldó cinkossága nélkül: Bata tudta, hogy semmit sem érne azzal, ha ő csak játszaná a viszontőszin- teséget. Kitöltötte a második pohár konyakot Is, apró mosolyokkal itta, s mire végére ért, döntött. Feladja. Fel bizony! Hiszen kitalálhatna éppen valamit, ami némi játék után eredményre vezetne: és Irén meg is érné ezt a kis többletmunkát. De a lehetséges játék izgalmánál lényegesen fontosabbnak érezte a nyugalmat. Ha húszéves lenne, na, akkor még igen. Akkor most kezdene hajtani igazán. De nem húszéves. ellen, azzal vádolva, hogy a világ legjámborabb és szolidabb emberét bűnözővé változtatta. A professzor és neves orvos barátai fizetett hirdetésben válaszoltak a gyanúsításra, hangsúlyozván, hogy tudomány és tapasztalat egyaránt bizonyítja, hogy vérátömlesztéssel nem lehet a gyengeelméjűből lángészt csinálni, sem pedig fordítva. Jellembeli változások szívátültetéssel és vérátömlesztéssel még elképzelhetetlenebbek. Egy neves publicista, néhány sarlatán többértelmű nyilatkozatára hivatkozva megadta a laikus közvéleménynek az alaphangot, írván: „Az Időjárás visszásságai, a megsokszorozódott elemi csapások idején a fizikusok is tagadták, hogy atomrobbantásaik idéznék elő a váratlan viharokat, földrengéseket, meglepetés- szerű hőmérséklet-ingadozásokat. A vietnami háború, a napalmbombák bevetése azóta bebizonyította, hogy atom sem kell egy kis váratlan esős évszak előidézéséhez. Miért ne lehetne, hogy Mr. Blanch tragédiájában is mást mutasson a gyakorlat, mint áz elmélet!” A legnagyobb angol lap tíz heves ügyvédet fogadott, hogy Mr. Blanch és húga nevében tízmillió fontos kártérítésért indítson pert a professzor és klinikája ellen. Szinte nem fordult elő nap, hogy Mr. Blanch-ről *és húgáról ne )e- lent volna még 'valamilyen kép a lapokban. Pedig Rlanch-nek sokkal inkább pihenésre lett volna szüksége, annyira megviselte fizikailag és pszlchikallag a rózsakerti eset. így aztán még csak nem is élvezte az asszony meglepődését, amikor felállt és félrehúzta a függönyt, amely félhomályba vonta a szobát. — Vihar lesz, lefogadod? — Már idősebb kollégája állt szemben a fotelben ülő asz- szonnyal: a nagytapasztalatú és szívesen segítő csoportvezető, a másik csoportba tartozó és feladatától megrémült kolléginával. önkéntelenül oldotta ki keze a házikabát övét, dobta le nyakáról a selyemsálat. S a cigaretta kínálása így már nem tartozott a szokásos műsor műfogásai közé: elmaradt mellőle a ragyogás, a rábeszélés. — Parancsolsz? Ezt elég enyhén pácolják. Irén kicsit csodálkozott, aztán csúfolódni kezdett. — Mi van, feladtad? — Nem adtam fel, de veled nem megy rutinalapon — mondta ki nyugodtan Bata. önmaga is csodálkozott saját nyugalmán, diplomáciai készségén, amivel elhárította az asszony esetleges sértődöttségét. A nők sosem imádják, ha lemondanak róluk; még akkor sem, ha ők maguk akarják. $ — És akkor már kávét sem kapok? — Ezen egyszerre nevették el magukat: Bata különleges, egyéni keverésű és pörkölésű kávéján indult el ez az ügy kettejük között. Együtt mentek ki a konyhába, együtt nevettek a gyufagyújtásra előkészített kávéfőzőn, s amikor Irén rögtön átlátta, miért volt ilyen gondos Bata, a férfi megjegyezte: — Ejha, de ismered te a dörgést 1 — Gondolod, hogy te találtál először csinosnak a válóperem óta? — És a válópered előtt? Irén a vállát vonogatta: elég hülye volt, sajnos, bár a tizede lenne annak igaz, amit az Intézetben pletykáltak róla. Bár olyan lett volna. Közben kifolyt a kávé, közösen tették tálcára. Irén visz- szanézett az ajtóból, s megkérdezte, ki takarít Batának: de nem önmagát ajánlotta, s — Túl sokat olvasott arról a géngszterről — magyarázta az ügy indítékait beosztottainak Russel. Az ügy azonban országos méreteket öltött, a professzornak már lincseléstől kellett tartania, amikor egy reggelen megjelent a klinikán a drabálls, bajuszos, mogorva főfelügyelő, akit kollégái mély tisztelettel csak Bambának hívtak. Egyenesen Mr. Blanch ágyához ment és blazirt arccal a következőket mondotta: — Végül csak csőbe kerültél Pimpy! — mert Mr. Blanch-nak az alvilágban ez volt a beceneve. — Megtaláltuk a szállítmányt a boltod pincéjében. Azt is tudjuk hogy te szervezted a reptéri balhét az amerikai ellen. Letartóztatlak évek óta folytatott kábítószer-keresked.ele- mért, lánykereskedelemért és gyilkosság kísérletéért. — De hiszen élete árán védte meg az amerikait a biztos haláltól. Mr. Blanch-et a sírból hoztuk vissza — tiltakozott az egyik nővér, akinek céljai voltak a népszerű beteggel. A blazirt felügyelő el nem fordította volna tekintetéi zsákmányáról. — Mondd meg, Pimoy, hogy véletlen volt az egész. Te megláttál engemet a reptéri diplomata-csarnokban és fut ni kezdtél, mert felismerté! Pechedre a saját haverjaid golyóiba futottál. És még neked r.em tetszett Torredo szíve és vére! ezt a férfi határozottan méltányolta. — Van egy mámikám, a Rózsika, imádja az agglegényeket. Ha szépen megkérsz, szólok az érdekedben: legalább nem látom meg legközelebb a csészén, ha Szólamé közben fentjárt nálad ... — Meg sem nézed a kéglim? — kérdezte kissé túljátszott sértődöttséggel a hangjában Bata, mikor a kávéval végeztek. Tulajdonképpen nem is tudott hirtelené- ben mit kezdeni a helyzettel. A felszólítás annak a kollégának szólt, aki vissza tudott mosolyogni az ablakon hirtelen betörő világosságban a szobára, s meg tudott hök- kenni a dolgozónak átalakított alkóv raffinált, csak az első pillantásra puritán, gondolkodásra ösztökélő idegen pompáján. — Hát igen. Ez te vagy — mondta az asszony, mikor felfogta, mit lát. Még naiv magabiztossága is elhagyta: egy pillanatra egyetemista lett megint, de még inkább középiskolás csupán, aki valamelyik szakkörben megálmodja a maga jövendőjét. Szótlanul húzta végig kezét az egyetlen mozdulattal a kívánt szögbe állítható rajztáblán, egy biccentéssel tudomásul vette, hogy a fény mindig azonos szögben esik az odaforgott papírlapra. Aztán szembeállt az oldalfal sgrafittojával, majd az ajtóhoz hátrált a hirtelen megnyílt távlat előtt. Csak akkor vette észre a fél falat elfoglaló nagyított fényképet. — Hát ez mi? Emlékeztető? — S aztán flntorgott. — Nem szeretem az Ilyen háborús dolgokat. Különben is, agyonüti az egész falat. — így szeretem. Agyonütve — nevetett Bata. Aztán kimentek, s megint leültek a konyak mellé, de Irén egyre csak azzal a képpel bajlódott. Egyszer fel is állt, visszament, megnézte megint — Hát, ha a minisztertanács jár ide, akkor sem... Egy privát lakásban.., — Nem arról van szó, hogy kell — nevetett Bata. — Akkor meg mi az istennek? — Nehezen fér össze a selyemsállal, meg a heti kétszeri fogadóórával... — Nem szerzetesnek szegődtem — nevetett Bata- — Mi köze a kettőnek... De ekkor már bosszankodva gondolt, arra, hogy túlmentek azon a határon, amelyen belül megmaradhattak volna egymást jóindulatúan szemlélő munkatársuknak. Ismerte az életet, tudta, hogy az ilyen kirohanások mit eredményeznék: s jól el tudta képzelni Irénről, milyen meg- átalkodotlan fenekedik majd, ha módja lesz erre. F elállt, s kinézett az ablakon. Sötét volt az ég, olyan fellegek lógtak az alján, mint tél közepén. Micsoda hülye idő! Keze önkéntelenül nyúlt a sál és a házikabdt után. Az asz- szony megértette, ml történt, és kelletlenül felnevetett. — Csak nem fázol? — Megszoktam — nevetett vissza Bata. Aztán koccintásra emelte a poharát. — Mondták már neked, milyen lói áll, hu nevetsz? — Te udvarolsz nekem? — Most már elegendő kacérság volt a hangjábun: Jól játszotta a szerepét. S Bata, mit gondosan beidomított tekintő'- lel nézett rá a pohár fölött, ■ppen azt gondolta: no*. hát Ilyen időkben nem öregedhet meg az ember olyan egyszerűen. NÓGRÁD — 1972. október 22., vasórnop 9
