Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

A NÓGRÁD V*S mellékletében (1972. augusz­tus 27.) P. P. figyelemremél­tó gondolatokat és általánosí­tásokat tett közzé az értelmi­ség műveltségéről, a humán és műszaki kultúráról, szak­barbárságról. Mindezt a tu­dományos és technikai forra­dalomból kiindulva. A cikk­ben felvetett gondolatok min­dig szenvedélyes viták alap­jául szolgáltak nemcsak az értelmiség, hanem más társa­dalmi csoportok körében is. Egyrészt azért, mert a prob­léma szerteágazó komponen­seket foglal magába, elméleti megoldásuk is erőfeszítést igényel, másrészt azért, mert a kérdés gyakorlati következ­ményei egész társadalmunkat közvetlenül érintik. Irreális volna olyan követelményt tá­masztani egy cikkel szemben, hogy valamely kérdéskomp­lexum minden elemére részle­tes, érvekkel sokoldalúan alá­támasztott választ adjon. P. P. cikkénél sem ebből indu- , lünk ki. Nem akarjuk tőle számon kérni a lehetetlent, sőt a szerző világnézetére, vagy elméleti felkészültségére vo­natkozó messzemenő következ­tetéseket sem akarunk le­vonni. Mivel azonban a fel­vetett kérdésekre adott vá­lasza és következtetései az ol­vasót helytelenül orientálhat­ják, nem mehetünk el szó nélkül állásfoglalásai mellett. "I A tudományos és tech­'*'• nikai forradalomnak a társadalmi emberre gyakorolt következményeiről az elmúlt években nagy mennyiségű iro­dalom jelent meg. Ezért nem ismeretlenek előttünk a „ri­deg technokratákról”, a „nyugtalan és zaklatott élet­vitelről”, az érzéketlen, gépie­sült és még egyéb jelzőkkel illetett emberről szóló fejte­getések, amelyeknek a cikk szerzője is hívévé szegődött. Sőt, a tv-nézők látták az „Orion űrhajó kalandjai” c. filmsorozatot is, amelynek szerzői Natasát a jövőben sem tudják elképzelni másként, mint a merev, bürokratikus, paragrafusrágó nőszemélyt, akiből a tudományos-technikai forradalommal szembeni pesz- szimista magatartásuk mel­lett világosan kirajzolódik a szocialista társadalom nőtípu­sával szembeni szkepszis is. A kérdés tehát az, hogy a tudományos és technikai for­radalom valóban ilyen nega­tív következményeket von-e maga után? Valóban megnyo­morítja-e az emberek életét? Tovább fokozza-e az embe­reknek azt az elnyomorodását, elidegenedettségét, amelyet a tőkés társadalom oly magasra fejlesztett? Ha a korunkra egyre jellemzőbbé váló társa­Művelt-e az értelmiség? (Reflexiók „Az értelmiség műveltsége” c. cikkhez) dalmi jelenségről és annak következményeiről általános­ságban beszélünk, a kérdést lehetetlen helyesen megítélni. Ugyanis ez utóbbi esetben az a látszat válhat dominánssá, hogy a tudományos és tech­nikai haladás az, amely ilyen negatív következményekkel jár. Valójában azonban nem így áll a dolog. A tudomá­nyos és technikai fejlődés ön­magában nem idézi elő az emberi szabadság korlátozá­sát, nem ez váltja ki az el- idegenedettséget. A negatív következmények általánossá válása ■ összefügg a társadal­mi viszonyokkal. A folyamat történelmileg igen messzire nyúlik vissza, de legkifejlet­tebb formában a tőkés viszo­nyok- között Jelenik meg, mi­vel a tőkés viszonyok foszt­ják meg leginkább az embert szabadságától, alkotó tevé­kenységétől, emberségétől stb. Kétségtelen, hogy a tudo­mányos-technikai forradalom­nak is lehetnek olyan követ­kezményei, amelyek az embert egyoldalúvá teszik. Hiszen Marcuse egydimenziós ember­képe, vagy Riesman magá­nyos tömege ismert előttünk, amely a modern kapitalizmus kiáltó ellentmondásainak kö­vetkezménye, mivel a tőkés társadalmi viszonyok közti tu­dományos és technikai fejlő­dés, a magasan fejlett terme­lőerők ellenére is az egyéniség hihetetlen beszűkülését idézi elő. A társadalmi viszonyoktól függ tehát az, hogy az ember­re a tudományos és technikai fejlődés milyen következmé­nyekkel lesz. A szocialista vi­szonyok között mindenekelőtt a pozitív következményekkel kell számolnunk. Egyik esz­köze ez a sokoldalúan fej­lett ember kialakításának, az anyagi javak nagyobb méretű előállításának. Az emberrel szemben valóban -másként veti fel az ismeretek megszer­zését is, elengedhetetlenné te­szi a szakmai ismeretek minél mélyebb elsajátítását; Azon­ban a tudományos fejlődés is nagymértékben halad előre, ami maga után vonja a tudo­mányok integrálódását is, és a korábbi időszakra jellemző „tiszta” szaktudományok he­lyett egyre nagyobb szerephez jutnak a határtudományok. Vagyis pl. a zeneszociológus­nak és nyelvésznek a mate­matikai struktúrákhoz is ér­tenie kell, viszont a kiberne­tikus gépek szerkesztőjének a logikában és szociológiában iß jártasnak kell lennie. Azáltal tehát, hogy valamely terüle­ten egyre elmélyülnek az egyén ismeretei, feltételezik a társtudományok egyre széle­sebb körű megismerését is, ami nem beszűkülést, hanem egyre sokoldalúbbá válást je­lent szocialista társadalmi vi­szonyok közt. A szocialista társadalomnak ez az utóbbi az érdeke, az ember önmegvaló­sításának feltételeit megterem­teni minden más, köztük a tudományos és technikai for­radalom is ennek eszköze. O A cikkben felvetett má- sik kérdés az általános műveltség és szakbarbárság problémája, mint írja: „csök­ken az értelmiség általános, (humán) műveltségének szín­vonala”. Az is kétséges, hogy csökken, hiszen az élet köve­teli meg az emberektől az állandó, folyamatos tanulást. Azzal azonban, hogy P. P. azonosítja az általános mű­veltséget a humán művelt­séggel, semmiképpen sem le­het egyetérteni. Az általános műveltségnek humán művelt­ségre való leszűkítése azt az időszakot idézi fel, amikor csak azt az embert tekintet­ték általánosan műveltnek, akik a klasszikus görög és latin műveltséggel rendelkez­tek. Ezt a felfogást már a kapitalista fejlődés dinamiz­musa is erősen feszegette, mi­vel a termelőerők fejlődése szükségszerűen megkövetelte a műveltség természettudomá­nyos ismeretekkel való kibő­vítését és annak társadalmi el­Gal ismert polgári gondolko­dó ezt írja: „A természettu­dományok tanításának a mo­dern humanizmus lényeges részévé kell válnia, hiszen az önmaga és a világ megértésé­re törekvő emberi szellem leg­megbízhatóbb ismereteit nyújt­ja ... nincs többé általános műveltség a technika általá­nos törvényeinek valamilyen ismerete nélkül.” Az ilyen, és ehhez hasonló meghatározások manapság polgári körökben sem ritkák. Szocialista viszonyaink közt is sokat vitattuk már, hogy mi az általános műveltség? Mi képezi a tartalmát és. meddig terjed a határa? Kit lehet általánosan műveltnek tekinteni? Az bizonyos, hogy az álta­lános műveltség körét mérta­ni pontossággál megrajzolni nagyon nehéz. Az azonban tény, hogy a természettudo­mányos’ ismeretek nélkül ál­talános műveltségről beszélni nem lehet. A tudatosan vég­zett tevékenység és tudomá­nyos világnézet szükségszerű­en megközelíti a társadalom- és természettudományok lé­nyeges alapjainak, valamint törvényeinek elsajátítását. Ami nem szavak verbalizálását, vagy valami enciklopédikus ismeretmennyiség elsajátítását feltételezi — bár az ismere­tek egy bizonyos mennyiségét nem nélkülözi — hanem olyan készségeknek a kifej­lesztését, amelyek a tevé­kenység során felmerülő gya­korlati problémák megoldásá­ra teszi alkalmassá az embert. Amelynek birtokában képessé válik az egyén az alkotómun­lommal általánossá váló gé­pesítés pedig szinte kikény­szerítette a természettudomá­nyos ismereteknek a művelt­ség részévé tételét. Igaz, a tőkés viszonyok szociális el­lentmondásai óhatatlanul érez­tették hatásukat a műveltség társadalmilag elfogadott érté­keiben is, és a „kettős kul­túra” problémáját magasra szította, ami a humán mű­veltség előnyben részesítését jelentette a természettudomá­nyos ismeretekkel szemben. Azonban a mai polgári gon­dolkodók már túllépnek ezen a felfogáson. A művészetcent­rikus általános műveltség fel­fogását fokozatosan elvetik, egyre nagyobb teret adva a természettudományos ismere­teket is magába foglaló álta­lános műveltségnek.- Roger I tt az ideje, hogy önkritikát gya­koroljak. Tegnap elkapott régi ismerősöm, Institóris P. Gábqr és meg­rovó pillantások közben kinyilatkozta a vádat: — Nem tudtok ti differenciálni! Azt hiszitek, hogy mindenkinek fenékig tejfel. Nem gondoltok a sokgyermeke­sekre és a kisfizetésűekre, mint én is vagyok. Valóban két gyermeke van, a na­gyobb már tizennégy esztendős, a kicsi most megy iskolába. A jövedelmük sem nagy: a kereseti igazolás szerint alig haladja meg a 3700 forintot. In- stitóris kárbecslő, felesége adminisztrá­tor. — Igazad van, Gábor — jelentettem ki némi önkritikával és felidéztem ma­gamban pályafutását. Azzal kezdődött, hogy Institóris el­hintett maga körül egy könnyes, pa­naszos légkört, mint aki csak fillérek­ből él, amig másokat felvet a forint. Ha fehér asztalnál találkoztunk, össze­kacsintottunk és mindenki értette, hogy Institórist nem szabad hagyni fizetni, hiszen neki gyermekei vannak és az ő élete a szocializmus szégyenfoltja. így teltek az évek, s valamennyien örül­tünk, ha Institorissal találkoztunk, mert megfürödhettünk abban az öröm­teli tudatban, hogy a bőség kosarából nekünk több jut, -mint neki, a sors jó és kegyes hojzánk, s szívesen hívtuk meg egy pohárkára, vagy egy kis la- cipec senyére. Az első meglepetés akkor következett be, amikor megtudtuk, hogy Institóris P. Gábor gépkocsit vásárolt, mégpedig nem is akármilyet, hanem egy csodála­tos fekete Volgát. Ámde mindjárt meg­nyugodtunk, amikor elpanaszolta: — Most még rettenetesebb a sorsom, mint addig. Teli vagyok OTP-kölcsön­VASÁRNAPI JEGYZET Szegény Institóris nel, üres a kamra, a gyermekek éhez­nek, s örülök, ha a betevő CASCO-ra valót meg tudom keresni. Ott fog tönk­remenni > szerencsétlen járgány az út szélén, mert a garázsban kénytelen vagyok disznót hizlalni, nehogy éhes­vesszünk. Akkor tudtuk meg azt is, hogy már garázst is építtetett. Egyik barátom azt is elárulta, hogy Institóris ingyen kapta hozzá hulladékként az anyagot, mert mint elsírta, kénytelen egy ólat sikeríteni, mielőtt végképp leszokna az evésről a család. S amikor kiderült, hogy az anyagból ól helyett garázs épül, így siránkozott: — Egyszer még az én életem is for­dulhat. S akkor milyen jó lesz, ha ár- tány helyett egy kis Trabantot zárha­tok az ólamba. Sajnáltuk tehát szegény Institórist, aki a család érdekében újabbnál-újabb terheket vesz a vállára, s maholnap összeroppan a gondok súlya alatt. S helyzete egyre rosszabbodott. Újon­nan kapott állami lakásában elromlott a vízcsap, letört az ajtókilincs és időn­ként akadozott a melegvíz-ellátás. Már nem is csodálkoztunk azon, amikor kényszerből egy villát vásárolt, amely­ben hibátlan a folyóvíz-ellátás, tökéle­tesen működik az etázsfűtés és békebe­li rézből vannak a kilincsek is. S meg­hívtuk feketére, bogiári muskotályra, csabai szalámira, hadd feledkezzen meg a sok teherről, ami a vállára ne­hezedik. — Nem hiszitek, milyen rettenetes a helyzetem — panaszolta. — Már fürdő- medencét se tudnék építeni a függő­kertbe, ha a sógorom nem dolgozna az építőiparban. így mégis hozzá tudok jutni egy kis selejt cementhez, a holt időben meg megcsinálják a svager me- lósai nekem... S egyre boldogabban vettük tudomá­sul, hogy a szocialista atyaúristen mi­lyen változatos jósággal őrködik sor­sunk felett, s mind ez ideig megvédett bennünket gépkocsitól, garázstól, vülá- tól, árnyas kerttől, luxus fürdőmeden­cétől és minden más rossztól, ami megkeseríti a szegény ember életét. S nem is mondtuk másképp sohasem, csak ahogyan megszoktuk: „Szegény Institóris!” S elszántan őrködtünk afölött, nehogy egy pohár szódát is fi­zessen nekünk, a szerencse lovagjainak. Most újabb megpróbáltatás elé néz Institóris barátunk. — Képzeljétek — mesélte — ezeröt­száz forintot van pofájuk elkérni egy négyszögölért Siófokon. Itt állok 2500 forint fizetéssel, egy csomó részlettel, adóval és ők elkérnek ezerötszázat... — És megvetted? Könny szökött a szemébe. — Mit tehettem? Gyermekeim van­nak, feleségem. Megette a fene, ha a szocializmusban annyit nem engedhet meg az ember magának, hogy egy tel- kecskéje legyen a Bálcsi partján! Egymást túllicitálva helyeseltünk. — És miből tudod kifizetni? — Miből? Kénytelen vagyok eladni azt a telkecskét és a ráhúzott víkend- házat, amit tavaly vettem Agárdon, a Velencei-tó mellett. C sóváltuk a fejünket, szemünket elöntötte a könny. Tudtuk,-hogy ez lesz a vége. Jól tartotta magát In- stitóris eddig, de most már menthetet­lenül elindult a lejtőn... dalomtudományi ismeretekkel rendelkezik, de különösen a művészetekről képes társalog­ni. Ezért az irodalom, művé­szettörténet stb. szakképzett­séggel rendelkező emberek mindig előnyben voltak a ma­tematikussal, fizikussal, vagy biológussal szemben. Ebből adódott az a helyzet, hogy az irodalmárt sohasem tekintet­ték szakbarbárnak, de annál gyakrabban használják ezt a jelzőt azokra, akik valamely írást, vagy festményt nem ismernek. A kérdés ilyen megközelí­tése teljességgel elavulttá vált. Lehet szakbarbár a művészet­ismerő, széles körű humán, műveltséggel rendelkező em­ber is. Ugyanakkor a termé­szettudományos területtel fog­lalkozókat, ilyen ismerettel rendelkezőket sem kell min­dig annak tekinteni. A kérdés eldöntésében, úgy vélem, az egyén világnézeti, etikai fel­fogása és magatartása a dön­tő. Ma azt tartjuk szakbar­bárnak — legyen az művészet- ismerő, vagy természettudós — aki a szocializmus, társa­dalmunk politikai, etikai, vi­lágnézeti kérdéseivel szemben tanúsít passzív magatartást. Akik másoktól várják tár­sadalmi kérdéseink megoldá­sát. Ezért véleményünk sze­rint a „szakbarbár” fogalmá­nak ma politikai, etikai ma­gatartást jelző tartalma van. 4. ismerését. Az ipari forrada- ka-végzésre. Ha már most a kérdést úgy vetjük fel, hogy kit tekinthetünk általánosan művelt embernek, akkor er­re a válaszunk az, hogy azt, aki képes a valóság rész- és összfolyamatainak felismeré­sére, olyan racionális ismeret- anyaggal rendelkezikí amely­nek birtokában képes az élet által felvetett kérdések meg­oldására és tevékenységét szocialista felelősségtudattal végzi. Semmiképpen sem szű­kíthetjük azt le a humán mű­veltségre. Q E kérdéssel függ ösz- sze a szakbarbárság problémája. E jelzőt még ma is elég gyakran használják, és könnyedén rásütik emberekre abból az elvből kiindulva, hogy általánosan művelt em­ber csak az lehet, aki társa­A problémakörhöz tar­tozik a cikk írójának az a megállapítása, hogy „Eb­ben a nyugtalan és zaklatott életvitelben a művészet az, amely megadhatja az ember­nek az önmagába mélyedés, a termékeny meditáció óráit.” Bár P. P. nem mondja ki, de a fenti állásfoglalásából kö­vetkezik, hogy szerinte csak a művészeti élmény, az eszté­tikai átélés nyújt örömet és ez válik manapság egyedül az alkotás alapjává...: . Kétségtelen, hogy a szocia­lista társadalmi viszonyok közt is vannak olyan ellent­mondások, amelyek megoldá­sát sürgeti társadalmi viszo­nyunk lényegének erősítése, vannak negatív jelenségek is, azonban ennek ellenére nem tekithetjük az alkotás, az al­kotói öröm egyedüli forrásá­nak a művészettel való kap­csolatot. Ugyanis az ember legfontosabb tevékenysége a munka, amely minden más tevékenység alapja és legdön­tőbb tényezője. Ezért ha az emberi örömeket, kielégülést, önmegvalósítást, alkotásban való részvételt kutatjuk, min­denekelőtt arra kell vála­szolnunk, hogy a munka mint az emberi lényeget meghatá­rozó tevékenység milyen jel­legű a mai viszonyok közt? A munka emberformáló hatá­sa nemcsak az ember élővi­lágból való kiemelkedésekor nyilvánult meg, hanem min­dig megtartotta ezt a jellegét. A munka a legalapvetőbb és legdöntőbb emberi tevékeny­ség, amely azonban az osz­tálytársadalmi viszonyok közt termelésen ment keresztül, és ennek megfelelően vált de- formálttá, beszűkültté maga az ember is. A szocializmus azonban lé­nyegesen megváltoztatja a munka jellegét is. Az elidege­nedett, egyoldalúvá tevő mun­ka fokozatosan alkotóvá, az emberi képességek kibonta­koztatásának forrásává lesz. A munka önmagában soha sem lett volna elidegenítő té­nyezővé, ha a társadalmi vi­szonyok nem tették volna az­zá. A szocialista viszonyok fo­kozatosan kialakítják azokat a feltételeket, amelyek közt a munka jellege újra az egyed és nem viszonyának közelíté­sét, illetve egyesítését fogja eredményezni. Tulajdonkép­pen szocialista viszonyaink közt az a döntő kérdés, hogy az emberi önmegvalósítás re­alitássá váljon. A művelődés, a tudományos-technikai for­radalom stb. mind ennek esz­köze, részproblémája, mert a tulajdonképpeni cél az, hogy az emberi alkotói tevékeny­ség kibontakozzon. Kibonta­kozását és szélesedő elterje­dését a szociológiai kutatások igazolják. Ez az igazi alkotói tevékenység forrása, amely­nek azután szükségszerű kí­sérője az alkotói öröm. Min­den más ettől függ, még a művészet átélése is. Ugyanis „a szép törvénye szerinti al­kotás” nemcsak a művészetre jellemző, hanem az alkotó munkára is, mint azt Marx ki­fejtette. C Végül még egy problé- máról szeretnék véle­ményt mondani. P. P. által idézett értelmiségi vélemé­nyekből valóban az követke­zik, hogy az értelmiség nem tart lépést művelődésében a társadalmi haladással. Azon­ban meg kell jegyezni, hogy az ellenkezőjét is könnyen bi- zinyítani lehet. Félreértés ne essék, nem védelmezhetünk olyanokat, akik valóban ke­veset olvasnak, mert biztos vannak ilyenek is, azonban néhány interjúból az értelmi­ségre kiterjeszteni egy nega­tív általánosítást elhamarko­dottnak tartjuk. Értelmisé­günk olvas, hiszen éppen a tudományos és technikai for­radalom követelménye teszi szükségessé. Ma egy diplomá­val nem lehet korszerűen dol­gozni éveken keresztül, hogy ismereteit ne korszerűsítse. Az tény, hogy egyelőre nincs mó­dunkban a szabad idő olyan arányú növelése, amely bizto­síthatná a cikk írója által követelményként felvetett mű­vészeti kérdésekben való több irányú tájékozódást is. Azon­ban nem hagyható figyelmen kívül az sém, hogy az infor­máció, vagy ismeretszerzés forrásaiban is változást ho­zott a tudományos és techni­kai forradalom. A tv, rádió, film és a nagyszámú folyó­irat mind eszköze ennek. Ügy vélem,' ezek is 'szerepet ját­szanak az általános műveltség gyarapításában. Ezért az ér­telmiség műveltségének mi­nősítésében ezeket mind figye­lembe kell venni. Gordos János Pataki József rajza NÓGRÁD - 1972. szeptember 10., vasárnap V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom