Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
A kötött pulóver M ostanában furcsán érezte magát. Mintha kettészakadt volna. Az egyik énje tárgyilagosan, sőt, közömbösen kísérte a másikat, és szánakozva szemlélte talajt vesztett kapkodásait. Nem tudta eldönteni, melyik énje az igazi, és melyiket kellene most már sürgősen elhagyhi valahol. Pihennem kellene — gondolta gyakran, de nem tudta elszánni magát, hogy ebben a ronda, lucskos, őszi időben vegye ki a szabadságát. Otthon nem beszélt erről, nem akart idegesíteni senkit. Erzsi nem vette észre, hogy valami nem stimmel, csak megjegyezte párszor: mísz vagy fiacskám, dobd már fel magad! Fáradt volt, nem találta a helyét. A vállalati büfé előtti, szokásos cuk- kolódásoktól most egyszeriben felkapta a vizet. Amikor az irodában szóltak, hogy munka után valami szakszervezeti gyűlés lesz, ne menjen haza, csak ennyit jegyzett meg: — Jól van, a fene egye meg. Pedig az volt az igazság, hogy hazamenni se nagyon akaródzott. Itt legalább elüldögélhet egy kicsit, belebam- bul a világba, nem kell szólni senkihez. Mire odaért, a tanácsteremben már <jó sokan voltak. Hátul, közel az ajtóhoz keresett magának egy üres széket. — Ébresztő, Józsai szaktárs! — szel- lemeskedett Margitka, a bérszámfejtők gépírónője. Válaszul odadobott egy mosolynak még nagy jóindulattal sem nevezhető fanyar fintort. Dezső is kifacsart magából egy kis humort: — Mit csináltál az' éjszaka, Józsai- kám? Most azt hiszed, hogy nagyon vicces voltál — gondolta Józsai. — Inkább a cipődről törölnéd le sarat Aztán tekintetével ismét megkereste Margitkát. Na, nézzük, mi a legfrissebb divat — beszélgetett magában. — Igen, felül mellény, istentelenül bekarcsúsítva. Ha ez a nő tudná, hogy akkora feneke van, mint egy ház!... Nem néz ez soha tükörbe? Feszes szoknya, jól kidobja a domborulatokat. Füstszínű harisnya, ez még tavalyiakkor nagy szám volt, mindenki elájult tőle. Nini, szépségem, visszeres a lábunk? öregszünk, öregszünk?! Margitkáról jutott eszébe, hogy lánya harisnyacsizmát kért. Azt mondja, már mindenkinek van az osztályban, csak ő jár egész télen ebben a se csizma, se cipő szőrös micsodában. Ezeknek a csipásoknak sincs jobb dolguk, min egymásra tromfolni a leg- újbb cuccokkal. Az a kis taknyos, a Kari, vagy hogy a szöszbe hívják, valami nyugatnémet divatlappal bolon- dítja a többit, aztán csoda, hogy meg vannak veszve! Bejött az szb-titkár, hozta a sleppjét is, leülek az elnöki asztalhoz. Mi a fenének egy ilyen gyűlésre elnöki asztal, azt hiszik, mögötte magassabbak?! Kezdődött a szöveg, Margitka keresztbe;- dobta a lábát, lengette, mint valami győzelmi lobogót. Aha, új cipő, meg kellett volna dicsérni. Anyja jutott eszébe, róla meg az örökölt lábbelik. Szegény asszony, mindig kitalált valamit, hogy kedvet csináljon bátyja kinőtt cipőihez. — Ez tartós lesz, Gabikám, kényelmes, Józsi már jól kitaposta. Máskor meg: — Szépen lehet fényesíteni. Ne búsulj, Gabikám, jövőre már te is kapsz újat. Jövőre persze, megint nem jutott, hiába, pech, ha valaki öccsnek születik. Hirtelen elöntötte arcát a hőség, érezte, hogy vörös, mint a főtt rák. Előkapta zsebkendőjét, mögüle nézett szét óvatosan, nem vette-e észre valaki. Fölösleges volt az aggodalom, a jónép békésen bóbiskolt, bamba félálomban zsongott a term. A Vénlány jutott eszébe. Bánthy Katinka, téháipszilonnal. Tanítónő volt a kis falusi iskolában, száraz, csontos kisasszony, ötven és a halál között. Űtálták. Piszkálta a gyerekeket, ha kellett, ha nem. Nem szerette a fiúkat, nem szerette a tanítást, nem szeretett az semmit és senkit. Ünnepségre készült az osztály, nem emlékezett már, milyenre. De arra igen, hogy szépen felöltözött mindenki, kényelmetlenül feszengtek az ünneplő ruhákban. Rá is ráadta anyja a sötétkék nadrágot, nézegette a fehér inget is, de az már haldoklott a sok mosástól, inkább az új, kötött pulóvert vette elő. Ez jó lesz — mondta elégedetten, kiborította a fiókot, előkotorta Józsi fehér zokniját. Még egészen új volt. . Bánthy Katinka, téháipszilonnal, végignézett a kiglancolt osztályon. Szúrt a szeme a ronda szemüveg mögül. A szemle végén tekintete az új kötött pulóveren állapodott meg. Nem szólt egy darabig, csak fixírozta a holmit. A többiek is kezdtek hátraforogni, mit néz annyira a Vénlány. Aztán, fakó, száraz hangján ennyit mondott: — Józsai, te menj haza! Nem vagy megfelelőképpen öltözve az ünnepre. Megint elvörösödött, úgy, mint akkor, a padban. Kiszaladt az erő a lábaiból, amint felállt, úgy érezte, két darab spongyára nehezedik az egész súlya. Az osztályban csend volt, amikor megindult. Bánthy Katinka, téháipszilonnal, diadalittasan támaszkodott az asztalra, csillogott a ronda szemüvege, keskenyre összezárt ajkai mögé alig tudta visszagyömöszölni az elégedett vigyort. Iszonyú volt, amíg az ajtóig ért. Né- hányan, hátul már vihogni kezdtek, csendesen, óvatosan. A többség azonban néma mardt. Nem egészen értették ugyan, miről van szó, de utálták a Vénlányt, ösztönösen ellenszegültek minden megmozdulásának, ennek is. Az ajtónál már remegett az álla, de még tartotta mgát. A sírás csak a folyosón tört ki belőle. A szégyen volt-e nagyobb, vagy a tehetetlen harag, ki tudja? Végigbőgte az utcát, rángatózott a válla, csuklott, alig kapott levegőt. Az anyja megrémült, először szólni sem tudott, csak simogatta, értelmetlen szótöredékeket mondott, nyugtatgatta. Csodálatos, meleg keze volt az anyjának, meleg, puha, jó volt, ahogy két tenyerébe fogta lucskosra ázott arcát. Később már csendesedett a sírása, álmos lett. Inkább érezte, mint látta, hogy anyjának a tűzhely fölött meg- megrezdül a válla. Sír talán — gondolta kicsit ijedten, mert nem volt hozzászokva az anyja könnyes szeméhez. De már az ijedtség is csak futólag érintette meg, a sírás kifárasztotta, elaludt. Józsai számolt. Épp negyven éve. Hogy milyen hülye tud lenni az ember — morfondírozott magában. — Egy sereg lényeges dolog történt az életében, amire nem emlékszik, s ha hagyott is benne valami nyomot, soha sem gondol rá. Bánthy Katinka, téháipszilonnal meg most is úgy előtte van, mintha tegnap történt volna, hogy hazaküldte a kötött pulóver miatt. Igaz, a negyven év alatt nem sokszor jött elő ez a..hogy is mondanánk ma? Incidens? Szekatúra? Mindegy. Háromszor, négyszer talán, inkább csak akkor, ha fáradt, ha ilyen sehogyan érzi magát. Kis kellemetlen érzés, gyors pirulás, szinte reflex már benne. Kellett nekem kihajtanom magam, észrevehettem volna már, hogy nem kapok érte piros csizmát — gondolta. — Holnap lesz a napja, elmegyek az orvoshoz. Ilyen tünetek és az én beosztásom, biztos kiírás. M argitka lábat cserélt. A visszerek most jobban látszottak. A kis kékes dudorok vidáman feszültek, kinyomták a füstszínű harisnya fényes szálait. — Múlik az idő, kisanyám — so- molygott magában Józsai. — Ideje már kiengedni a slájfolt mellényből. Margitka visszereitől meg a slájfolt mellénytől egészen jókedvre derült. Szendi Márta FIŰ (Molnár Zoltán rajza)' .fái ^ SZŰK ÜT (Pataki József tusrajza) Tamás István: Á vállalat egyik telepének kopottas irodájában feküdtek holtan: a huszonöt éves férfi és a huszonkét éves asszony. A revolver valamivel távolabb. Kihullott B. István kezéből, miután három lövéssel T- homlok, mell, alsó borda — megölte feleségét, majd halántékon lőtte önmagát. Azonnal meghaltak. A lövéseket a szomszédos raktárban tartózkodó munkások hallották meg (reggel 7 óra volt), oerohantak az irodába. A revolver még füstölgött. Először a vállalat igazgatójának telefonáltak, majd a rendőrségnek. ★ B. Istvánná reggel fél nyolckor érkezett meg férje munkahelyére. Miniruha, valamivel hosszabb kabát, csa- tos rövid csizma, barna kalap. kezében fonott háló: pénztárcával, egy kiló naranccsal. Szeme alatt az álmatlanság szürke karikái. Berontott az irodába: — Hol voltál az éjjel? — Itt. — Ne hazudj! tí NŰCRÁD-1972. — Mi az, hogy ne hazudjak? Délután fizetés lesz. itt van a pénz a páncélban, azt őriztem egész éjszaka. Aludni sem mertem. Tudod jól. hogy máskor is történt már ilyen. — Nőnél voltál. Hallottam! Láttak... — Nem vagy normális. De az anyád se az, aki beléd táplálta ezt a rágalmat. Megkérdezheted akárkitől, hogy este hét óta itt voltam. Mint máskor, mint mindig.'ha nem megyek haza. Nagyon jól tudod, hogy csak téged szeretlek... — Miféle nőnél voltál? — Nincs nőm. Csak te vagy! — Sokáig én is azt hittem, de most már tudom ... — Ne ordíts. Nagyon kérlek. ne ordíts, mert meghallják. A szomszédos helyiségben — minden szó áthallatszik a vékony deszkafalon — az öreg V. és az alig néhány másodperces smirglipapírért érkezett fiatal munkás — mosolygott. — ölik ám egymást a fiatal házasok — mondta V. —, és a polc felé indult a smirgliért. Ekkor dördült el a négy lövés. szeptember 17., vasárnap ka? B. István munkáscsaládból származott. Apja 1940, anyja 1946 óta párttag, nagybátyját megölték a nyilasok, anyai nagyapja 1907-ben sztrájkot szervezett egy budapesti gyárban. félig agyonverték. 1919- ben, a fehérterror idején egészen. Fia az anyatejjel szívta magába a munkásmozgalom levegőjét. Az általános iskola elvégzése után ipari tanuló lett, lakatos szakmát tu- nult, mseterei szerették, mert megbízható, komoly fiatalember volt. 1966-ban szakmunkás lett és egy helybeli vállalatnál helyezkedett el. Egy cikluson át ő volt a KISZ- titkár. Udvarolgatott: szerették a lányok, ő is szerette a lányokat. 1969-ben szerelmes lett a szomszédos vállalat bérelszámolói irodájában dolgozó D. Ilonába. A lány bejáró volt; a városkától tíz kilométernyire levő községből járt be. Akkortájt érettségizett a megyeszékhely egyik középiskolájában, s azonnal munkába állt. Az autóbusz este fél nétkor indul haza. Naponta másfél óra idejük volt sétál- gatásra. szerelmeskedésre. vallomásra. Üldögéltek a Csillag eszpresszóban és a folyóparti sétány piros padjain. A lány meghívta a fiút szüleihez. bemutatkozásra. Módos ház a faluban. Az apa tsz-tag. — ötvenhárom éves — az anya háztartásbeli, parasztasszony. — Hol akartok majd lakni? — Nincs tervünk. Egyelőre albérletben. Közben talán befizetek egy KISZ-lakásra. Nálunk otthon nem lehet, két szobában öten élünk. — Lakhattok itt is. Ilona húga tavaly ment férjhez, Üres a szoba. Becsüljétek meg magatokat. Szeressétek egymást, gyűjtögessetek. Ne járj el esténként. Az ember legyen mindig otthon. — Nem járok én sehová. Legfeljebb taggyűlésre vagy ügyeletre a vállalathoz, amikor kihozzák a pénzt. Fegyverrel őrizzük. — Hm. Akkor te afféle megbízható ember lehetsz... ★ Ezt a beszélgetést egy szomszéd elbeszélése alapján rekonstruáltam. Talán nem szó szerint így hangzott el. De ez volt a hangulata. Más ismerősök is mondják: D. Vencel éktelen haraggal támadt a lányára. amikor a fiatalember elment. Kérdőre vonta, hogy miféle férjet választott magának. — Aki majd feljelent, hogy disznókat hizlalok? Aki miatt nem lehet egy nyugodt percem. mert a kamrában két hektó pálinka van? Ellenség a házban? Kommunista? Hitetlen? Ezt tanultad itthon? Ml i°lt belőled a városban? D. Ilona nevetett: — Apukám, miket beszél? Miért jelentené fel? Meglátja: ő is eszik a kolbászból, iszik a pálinkából. Mit érdeklik a maga kis házi ügyei? Nem ilyesmiről van itt szó! Szeretem, hozzá megyek. — Vigyázz!... *• B. István ivott a pálinkából. evett a kolbászból. — Hetedhétországra szóló lakodalom volt. Még a helybeli postamester is berúgott, másnap nem is kézbesítették az újságot, reggel mámorosán félrerúgta a csomagot egy sarokba: — Józsikám, ma ne menj kézbesíteni, hoztam pálinkát, gyógyítsuk magunkat. A fiatalok boldogan éltek egy hétig. Az első vasárnap reggel bekiáltott hozzájuk D. Vencel: — Misére, gyerekek. — Nem nagyon szoktam ám én. apuka — így a férj. Ilona (suttogva): — Ne bosszansd. Gyere öltözzünk, menjünk. Mentek. Következő vasárnap. Kopogás: — Lányom, öltözz, misére indulunk. — István is jön. — Csak maradjon. Az ilyenekre nincs szükség a templomban. ★ A fiatalok körül mind zak- latottabbá vált a légkör. Az asszony szerette a férjét, véd- >e a támadásokkal szemben. De szerette a szüleit is. s szüntelenül arra kérte B. Istvánt, hogy legyen egy kissé hajlékony, járjon el misére, s apósának társaságában, meghitt borozgatás közben, esténként szidja a szövetkezetét. B. István hajlandó volt elmenni a templomba a béke kedvéért és a felesége nyugalmáért, de arra nem volt kapható, hogy a szövetkezetét szidja. Nem gyűlöli az apósát — magában még mulat is „ősparaszti makacsságán” és magántulajdonosi beidegzetfcségén, apró ku- peckedésein —, de a komoly dolgokkal nem tréfál, a meggyőződéséből nem enged. * A fiatalember hajlékony volt, kerülte a kényes témákat. de az apósa mind ingerültebbé vált. S vele a felesége is. B. István egy reggel kereste azt a zakóját, amelyre a kitüntetéseit tűzte, mert este vállalati ünnepségre kellett mennie. Nem találta. — Hol van? — Anyám kezében láttam. Várj, megkérdezem... Anyuka. ki tetszett mosni a Pista kitüntetéses zakóját? — Nem kimostam, hanem kidobtam. — ? — Mondom, hogy kidobtam. Ki az udvarra. Mit csúfosko- dik vele. — Hogy merte?!... — Apátok parancsa volt. — Apja ám a ... ★ A fiatalok kölcsönért futkostak, hogy be tudjanak fizetni a KISZ-lakásra. Adott B. István vállalata, adott D. Ilona vállalata is: adott néhány ismerős. Befizettek harminchétezer forintot. A KISZ- lakótelep egyik külterületi C
