Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
I VASÚT MENTÉN (Radies István tusrajza) NYELVMŰVELŐ SOROK Nyári nyelvészkedés Nyáron még mintha a beszédmód is megváltozna. Mintha fiatalosabbá, játékosabbá válna. Ilyenkor az emberek rendszerint útra kelnek. S aki elindul, máris legyőzte a lényében rejlő nehézségi erőt. Mert aki utazik, nyaral, egy kicsit el is szakad otthoni gyökereitől. A ballasztok elmaradnak, egyéniségük könnyedebb, fesztelenebb lesz. Nyáron a turisták s az üdülők tarka, lármás serege alakítja a beszéd természetét is. S ez a nyári beszéd sokkal oldottabb, könnyedebb, játszibb, mint az őszi vagy a téli. Ül az ember a vízparton. zsibong körülötte minden. A zsongító, kellemes lármából néha-néha sikerül elkülönítenie egy-egy mondatot: „Nagyi, csak nyugi, semmi izgi, csüti- re itt lesz a fizi." „Itt Tibiben igazán fincsi a Balcsi.” „Szivi, nézd csak ott a parton azt a csini vityitl" „Elfogyott minden forcsim, jöhet a szünnap.'" Ami leginkább meglep: semmi problémát nem jelent a megértés. Azonnal kapcsolok. A nagyi s a nyugi közismert. Az izgi-t is hallottam már. A csüti-vel most találkoztam először, de rögtön tudtam, hogy a csütörtök-ről van szó. Nem mondom, a Tihi először kissé meghökkentett, de a hely szelleme gyorsan átsegített a nehézségen. A másik, ami feltűnt: ez a kimondottan fiatalokra jellemző szóhasználat itt a Balaton partján az idősebbek szájából sem hatott természetellenesnek. Sőt: azok a javakorabeliek, akik otthon s az év más szakaiban feltehetően idegenkednek ettől a becézési formától, most és itt egyenesen élvezettel vágták ketté — a pajkos -t kedvéért — a megszokott hosszúságú szavakat. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy ez az -L-vel való becézési hullám esetleg egyhangúvá teszi a nyelvünket. Micsoda csipogás lenne, ha szavaink nagy része végül is érré az egy magánhangzóra végződne. De aztán elvetettem ezt a tipikusan otthoni és téli aggályt. Először is arra gondoltam, hogy mióta Heltai Jenő kitalálta a századfordulón a mozgó helyett a mozi alakot, egyáltalán nem ismeretlen az -i- vel történő becézés. Idézzük csak fel a diri, cuki, cigi, mini, pasi stb. szavakat. Elterjedésükből semmi veszély sem származott. Helyzetnek s alkalomnak megfelelő használatuk ■ inkább gyarapította nyelvünk stíluslehetőségeit. Eszembe jutott az is, hogy a magyar nyelv annyira gazdag kicsinyítő képzőkben, a becézés eszközeiben, hogy szinte lehetetlen, hogy ebben a so- kadalomban az -i hegemén szerepre tegyen szert. A fagyi, a pulcsi, a suli, a bizi, a trabcsi stb. egy jól körülhatárolható hangnem és stílus termékei, illetve eszközei. A fiatalok szóhasználatában, a játékos természetű diáknyelvben bukkantak fel. Ezt az életvidám, fiatalos beszédmódot veszi át nyaranként a strandok és üdülők jókedvű népe — öregje és fiatalja egyaránt. Az -i mint kicsinyítő képző tehát a nyár és az ifjúság stílusához tartozik. Dr. Szabó Károly Balatoni beszélgetések Tizenöt éves fiúval beszélgetek, gimnazista fiam barátjával, miközben a Balaton' sima tükrét fodrozzuk evezőinkkel. A fiú értelmes, gondolkodó, egyik kérdés a másikba csap át, mint anogy a hullám sokszorozza önmagát. Hol kaphat választ valamennyi kérdésére? Bővebbet, részletesebbet, pontosabbat, mint amilyent én kapásból adhatok? Könyveket ajánlok. Aztán bibliográfiákat. Utóbb a szakkatalógus használatát magyarázom. Végül a módszert, amely rögzíti az olvasottakat: foglalkozzék egy- egy korszak történelmével, irodalmával, művészetével, olvassa a kor szerzőit, majd azt, amit később az adott korról írtak; vagy kövessen „területi elvet”, egy földrész, egy ország, egy tájegység kapcsolja össze az olvasmányokat; vagy egy-egy nagy író életművére koncentrálva, keresse meg a tőle s róla található munkákat, s a vele rokon, vagy vele vitázó gondolatokat; de mindenképp válasszon összekapcsolódó műveket, hogy a többféle könyv egy témakör láncára felfűzve támogassa egymást, és szilárd építményként maradjon meg emlékezetében. A fiú rádöbben — csakugyan! — ő eddig is olvasott, ami éppen a kezébe került, és így hamar el is fújta a feledés szele... — Egy óra evezés közben többet tanultam, mint az iskolában 10 év alatt — mondja partraszálláskor a fiú. — Nem többet — mást. De talán épp oly fontosat, mint a betűvetés. — Miért nem tanítják mégsem? Erről a kérdésről volt szó azon a másik „balatoni beszélgetésen” is, amely Siófokon folyt három hosszú napon át, és amelyen pedagógusok és könyvtárosok váltottak eszméket. Az állami oktatásra vonatkozó párthatározat óta a módszerek megújításának gondolata úgyszólván a levegőben van. Hogyan lehet kevésbé túlterhelő módon, mégis hatásosabban, maradandóbban tanítani? És, hogy lehet jobban kibontakoztatni az egyéni képességeket, a sajátos tehetségét? 1 A sakkvilágba jnoki döntő nem nagy ügy. Erről igyekezett meggyőzni központi lapunkban egyik kollégám, két teljes hasábon, a lap belső oldalán, ahol a fontos ügyeket szokták tárgyalni. Csupáncsak felcsigázták a jámbor olvasók képzeletét, részben azzal, hogy felcsigázó cikkeket írtak areykjavíki eseményekről, részben azzal, hogy amikor a legjobban vártuk, akkor meg semmit se írtak vagy mondtak róla. Tanúsítván ezzel, hogy annak, aminek nem akarónk, már nagyszerű propagandát tudunk csinálni, viszont központibb kérdéseink propagálásában vannak még kívánnivalók. Mert ha nem is lét-nemlét kérdése, ha nem is politikai ügy, az izlandi döntő, Szpasszkij és Fischer páros viadala jócskán foglalkoztatja a közvéleményt. Hévízen például, ahol nem mindig jutottunk újsághoz, és nem mindig hallgattunk rádiót, gyakran egyik-másik strandtól távolmaradó ismerősünkre bíztuk, hogy hozza el a világ híreit. S a hölgy, aki azt se tudta, hogy a sakkban a bábukat golyóval kell-e ledönteni, teli' szájjal újságolta a női fodrásznál felszedett szenzációt: „Döntetlenre sakkoztak!” De ugyanezt az érdeklődést tapasztaltam a szegedi tanyavilágban, és közvetlen családi környezetemben is. Érthető tehát, hogy a közvélemény olyan kérdésekben is leteszi a voksot, hogy Fischer valóban elmebeteg-e vagy huligán. Tudvalevő ugyanis, hogy a reykjavíki döntőt megelőző események kapcsán Bobby Fischert számtalan bírálat érte, ugyannyira, hogy egyik napilapunk kommentátora kategorikusan kijelentette: vagy elmebeteg, vagy huligán. Minthogy azonban a magyar nép közismerten lovagias, Bobbyt a magyar sajtó egyszeriben védelmébe vette, egyszerűnek és emberinek minősítve a sakk-világbajnok- jelölt rigolyáit, amitől az izlandi rendezőség már a bábukat ette, és a legyeket fogdosta a kamera lencséje előtt. Megkérdeztem gyári munkás ismerősömet, hogy mi a véleménye a dologról, a királyi lakosztály megszál- • lásáról, és a szálloda fürdőmedencéjének kisajátításáról. A válasz sajátos VASÁRNAPI JEGYRE? PATT volt: „Próbálna csak az én fizetésemmel ugrálni!” Vagyis: akinek teli a zsebe dollárral, az könnyen ugrálhat. S nincs igaza? Próbálnánk csak mi a túristaútra fölvett száz dollárból fejedelmi lakosztályt bérelem, a szálloda detektívjeiből testőrséget szervezni, a fürdőzőket az úszómedencéből kikergetni, azonnyomban lehuligánoznának, legazembereznének bennünket, s még jó eset, ha csak a sárga házba csuknának. S nem lenne a világon olyan lap, amely védelmünkre kelne. Igaz ugyan, hogy mint egyéni turisták, csak önmagunkért lennénk felelősek. Mi ez esetben nem a népet, nemzetet képviselnénk. De hiszen Szpasszkij és Fischer sem azt képviseli! Kollégám azt is szépen megfogalmazta: „... a márványtábla sakkfigurái nem két nagyhatalmat, nem kétfajta társadalmi berendezkedést képviselnek, még csak a két ország sakksportját sem (ezt legfeljebb a csapatversenyek mutatják meg; ebben a Szovjetunió legutóbb legyőzte a világ- válogatottat is, melynek Fischer is tagja volt), hanem csak két kimagasló kepásségű férfiút, illetve az adott időszakban kifejtett tudásukat.” Gondolom, hogy ez a közlés alaposan meglepte Kissingert, az Egyesült Államok második emberét, aki telefonon Nixon nevében is arra kérte Fischert, hogy ne hülyéskedjen, hanem játsszon és győzzön, mert ezzel Amerikának szerez dicsőséget. Lehet, hogy azóta már telefonált is újból: „Halló! Ne törje magát, Bobby! Maguk ott elidegenedett emberek, senkit se képviselnek. Semmivel se többek, mint a Shakes- peare-tragédiában a névtelen katona, aki magas fokon űzi a kockajátékot.” Persze, ha Kissingert ez a cikk önmagában meggyőzi! Hiszen ezzel a teóriával még nekünk is vannak gondjaink. Ezek szerint az olimpián Gyarmati Andrea, Komka Magdi, Zsi- vóczki, Németh Angéla és Miklós, valamint a többi magyar versenyző nem az ország úizó-, ugró-, kalapácsvető vagy gerely vető sportját képviseli, mert azt rábízták a vízipólózókra és futballistákra, tehát a csapatjátékosokra. Ha valaki világbajnok lesz mégis közülük, az magára vessen, hiszen teljesen a saját szakáUára csinálta. De mi történnék, ha valamelyik olimpikonunk megveszne és olyan allűrjei támadnának, mint Izlandon Fischer- nek? Egyszeriben rádöbbennénk, hogy' egyéni sportoló ide, egyéni sportoló oda, mégiscsak a mi nemzeti sportunkra hoz szégyent. S megint csak szidná őt a sajtó, ahelyett,' hogy még- védené, mint Bobbyt. Pedig ez a rigo- lyás sportoló a mi kutyánk kölyke lenne! Még az a szerencse,' ha mi védelmünkbe is vesszük Bobby Fischer viselkedését, talán azon az alapon, hogy a Zseninek sok mindent szabad, meg hát idegenforgalmi szempontból sem mindegy, hogy magunkra haragítjuk-e a gazdag amerikaiakat, — bírálja őt feszt az amerikai sajtó. Bohózatba illő viselkedéséről Art Buchwald is krokit írt, a Párizsban megjelenő amerikai polgári napilapban, az Internationale Herald Tríbune-ban, kifigurázva a kiváló sakkozó1 anyagiasságát, neveletlenségét, " pimaszságát. Krokija elején Buchwald idéz egy amerikai olvasó leveléből, imigyen: „Fischer az egyetleij amerikai, akinek sikerült elérnie, hogy mindenki az oroszoknak szurkoljon.” Hát ez a helyzet. Ügy látszik, hiába védjük teljes energiánkkal Bobbyt. S bár elhiszem, hogy Bobby alapjában véve a legnormálisabb, legszerényebb, legíélszegebb és legnyájasabb amerikai a világon, én sokadmagammal kezdettől fogva, következetesen Szpassz- kijnak drukkolok. Mai oktatásunk a közepesekre, az elképzelt átlagra szabott. Dehát „átlagos” ember nem létezik sehol, mint ahogy átlagosan közepes diák sincs, hanem van ilyen meg olyan tehetségű, egyirányú vagy sokfelé ágazó érdeklődésű. És van, akiben szunnyad a tehetség, föl kell ébreszteni. Tényközlésre alapozott, tankönyves oktatással a bontakozó tehetség nem tud eléggé fölszárnyalni — hacsak a szülői ház ezt elő nem segíti —, a gyengébb képességű diák, vagy az, akiben csak egyirányú érdeklődés él, szárnyszegetten vívódik a számára túl nagy anyag tömegével és közben talán maga sem tudja, merre keresse útját. A modern oktatás világszerte a „többkönyvűség”, az „önálló kutatás” felé keresi a kiutat, az iskola mindinkább könyvtárrá, kutatóműhellyé válik, ahol mindenki az őt érdeklő tantárgycsoportban mélyül el. (Olyannyira, hogy pl. egyes amerikai iskolákban tankönyv sincs, az iskolai könyvtáros állítja össze a tanterv alapján a bibliográfiákat, melyek a fölkészüléshez tanácsot adnak.) Ez az oktatási mód eleve föltételezi a kötelező tantárgyi minimum szűkebb mivoltát és a szaktanárok útbaigazító, egyéni és csoportos kutatásirányító munkáját, azonkívül a szaknyelvi műszóval „tantárgyi koncentrációnak” nevezett kapcsolatot az egymást érintő tantárgyak között. Ha ezek alapján valaki azt hinné, hogy itt merőben új dologról van szó, az tévedne. Az értelmes és érdeklődő diák mindig is olvasott az őt érdeklő témakörök könyveiből, ha erre módja volt, s az úgynevezett „elit iskolákban” ezt évszázadok óta meg is tehette. Ami a módszerekben új, az a tömegessé tétel, vagyis, hogy ne csak a legeslegkiválóbbak (akik nem mindig azonosak a színjelesekkel), vagy a szülői házból a legjobb szellemi pogy- gyásszal eleresztettek, hanem mindenki ily módon tanuljon, minden órán legyenek néhány an, akik olvasás útján szerzett ismereteikről számolnak be, ennek során vitatkoznak — hiszen csak a vita szünteti meg a szajkózást, és serkenti az önálló gondolkodást, az alkalmazni tudás és következtetés képességét. Ahhoz, hogy minden diák valamelyik tantárgycsoportban jeleskedhessék, feltétlenül az kell, hogy korán, tehát már az általános iskolában hozzászokjék az önálló szellemi munkához, ez pedig csak úgy történhet, ha könyvtár áll rendelkezésére. Mivel még a középiskolák jő része is szűkölködik megfelelő könyvtárakban, nem szólva az általános iskolákról, melyekben a valameny- nyire is könyvtárnak tekinthető gyűjtemények fehérholló számba mennek — a legutóbb kiadott minisztériumi irányelvek kimondják, hogy ahol a térbeli közelség lehetővé teszi, ott a közművelődési könyvtárnak kell az iskolát segítenie. Kisebb településen helyesebb, ha egy helyre koncentráljuk az erőket, s az iskolák csak a feltétlenül „kartávolságban” szükséges kézikönyveket gyűjtik. Még a nagyvárosok egyes részein is lehet ilyen megoldás, ha ezt a térbeli közelség elősegíti. Az ideális természetesen az, ha az iskolának van helyben olvasásra, elmélyült munkára alkalmas könyvtára, ahová a gyermek bármikor bemehet. Kevés a. hasznuk a tanári szobákban elhelyezett még oly impozáns gyűjteményeknek is, mert ugyan melyik diák fog ott böngészni. Sajnos még a legutóbbi évben is épültek iskolák könyvtárnak szánt és kialakított helyiség nélkül, s az ideális helyzet tömeges megközelítésére ebben az évezredben aligha lesz reményünk. Szegény ember vízzel főz — úgy kell tehát mindenütt helyiséget biztosítani,, ahogy lehet. Ám a könyv a legfontosabb, ezért indul napjainkban társadalmi mozgalom az iskolák könyvellátása érdekében, a „Tv-t minden iskolának” jelszó mintájára. Itt azonban fontos, hogy a segíteni akaró, patronáló intézmények, szervezetek, közösségek pénzt adjanak lehetőleg, inkább mint könyvet: tervszerű állományt építeni, a szűk helyet a legfontosabb kézikönyveknek megtartani csak úgy lehet, ha nem indul meg olyan kimustrált könyvek áradata az iskolák felé, melyekre nincs vagy nem nagy példányszámban van szükségük. Az új, korszerű oktatáshoz a könyveken kívül szemlélet- váltás is kell a pedagógusok egy részénél, akik olykor ragaszkodnak a tényközlő oktatás hagyományához, mert kényelmesebbnek vélik és különben is óvakodnak a vitáktól, Hiszen rövid a 45 perces óra — valóban, csakhogy koncentráció esetén össze lehet vonni egy-egy. anyagrésznél pl. magyar- és a történelemórát, és 90 percbe már belefér a vita is. Azután: milyen legyen az osztályozás, ha nem leckefelmondást, hanem önálló kutatást értékel? A könyves oktatás új gondokat hoz magával, amelyekkel csak rugalmas, újításra kész pedagógusok tudnak és mernek szembenézni, ők is csak akkor, ha feletteseik hagyják őket. A siófoki, háromnapos konferencia a kérdéskör anyagi, módszertani, személyi feltételeit és a szakirodalomban tükröződő külföldi tapasztalatokat tárgyalta. Az idő mindenesetre sürget: ha az eddigi módszerekhez mereven ragaszkodónk, hovatovább nem tudunk lépést tartaniA nézetek változását, a fejekben végbement fejlődést mindenesetre már itt is lemérhettük: három évvel ezelőtt ugyanez volt az akkor még Bogláron tartott „Balatoni beszélgetések” témája, s akkor még élesen megnyilvánult a pedagógusok ellenkezése, illetve az az állítás, hogy a könyves oktatás csak a legjobbaknak való. Ma már föl sem merült ellenkezés, nem volt kérdéses, hogy ez a jövő útja, csupán a megvalósítás gondiairól esett szó. Bozóky Éva RUDNAI GÁBOR: A S Z É L Bízd magad te is a szélre! Felleget tereget a drótkötélre, avart kavar, levelet, port visz, minden fa felfordított partvis, füvet fésül, tornyoz tupírt, ökörnyál-cérnán egy papírt: sárkányt cibál, liheg, lohol, mindenhol ott van, s nincs sehol, volt-nincs, elment, tovább, tovább, darazsat dug egy szamár fülébe, vár egy iát, és vége, csend, lecsüggeszti szirmát a nap, és felszakad a dinnye hullanak a fekete fogak. NÓGRÁD — 1972. augusztus 13., vasárnap
