Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
Lukács Ferenc Slawomlr Mrozek: Az állatokat szeretni kell Kisnyúl a pad alatt Hátborzongató jelenetet láttam egyszer az utcán: egy kutya marcangolt egy macskát. Mivel állatszerető ember vagyok, mérgemben úgy a kutyába rúgtam, hogy hatot bukfencezett. — Állatkínzó! — szólalt meg valaki mögöttem. Hátranéztem, s egy deltás férfiút pillantottam meg. — Állatkínzó! — sziszegte még egyszer. — Ezt a kis kutyát bántod?! És mielőtt közbe léphettem volna, ez a brutális alak úgy oldalba vágta a Cicust, hogy a szegény pára majdnem kimúlt. Szerencsére mégsem múlt azonban ki, mert a tények szerint egy-kettőre talpon termett, s fújva, karmolva rontott ismét a kutyára, mert közben az is teljes harci készültségben állt már. Dühösen felmordultam: — Nézze uram, maga azt hiszi, hogy ezt csak úgy megússza?! Azt hiszi, hogy a macska, mivel nem tud panaszkodni, nem egy vérző élőlény? Szegény pára nem csupán a fizikai fájdalmat, hanem azt a szörnyű meg- vetettséget is érzi, amelytől ön nem volt hajlandó megkímélni, ön azt gondolja, hogy ennek az elhagyatott állatnak ebben az ügyben nincs kihez fordulnia? Téved uraságod, mélységesen téved! Én az ilyesmit nem hagyom szó nélkül! Ebben a pillanatban jól fültövön akartam rúgni a kutyát, de a lábam valahogy félrecsúszott — focistáknál Is előfordul az Ilyesmi! — és a kutya így csak éppen, hogy megtántorodott. — Hallja, — támadt rám a deltás, — amit maga csinál, igazán felháborítja az embert. Ha nem tudná, a kutya már ősidők óta a leghűségesebb barátja az embernek. Jóban, rosszban együtt van vele. Már a kő- ikorszakban is ugye... maga meg itt... maga meg... — Ez abszurdum!! —bömböltem magamból kikelve. — És még maga meri magát embernek nevezni ? Most, a huszadik században? Miért rángatja annak a szerencsétlen macskának a farkát? Felforralja az emberben a vért! Még a lélegzetem is elállt, olyan dühös lettem. Nagy- nehezen tudtam csak egy lécet kiszakítani a közeli kerítésből. A macskakínzó idegen megdermedt egy pillanatra, majd elhűlve mondta: — Mi az?! Léccel akarod ütni a kutyát?! Na. majd adok én neked!! Felkapott egy fél téglát, s a brutális alak megcélozta a cirmost. Ennek láttán én nemes érzelmektől fűtött fel- indultságomban a kerítésléc vastagabbik végével akartam odasózni a kutyának. Legnagyobb sajnálatomra azonban a kis piszkos dög kereket oldott. De eliszkolt a macska is. Fogtuk magunkat és utánuk eredtünk. Én a magasba tartott léccel, ő meg a tégladarabbal. Minden erőmet összeszedve futottam, mert az egész emberiség tiltakozott bennem ez ellen a gonosztevő ellen, aki mindenáron meg akart előzni. Pechemre mindkét állat hamarosan eltűnt a szemünk elől. Megálltunk. Ügy lihegtünk, fújtunk mind a ketten, mint egy ócska kovácsfújtató. Undorodtam ettől az állatkínzó gazembertől, de mégsem ütöttem meg. Pedig a kutya helyett, de odasóztam volna neki a léccel! De féltem, hogy ha így teszek, az ő kezében sem marad nyugalmi állapotban a fél tégla. Mit tehettem egyebet, bemutatkoztam. Megemelte a kalapját ő is: — Végtelenül örülök — mondta. — A nevét nem értettem meg. — Szép időnk van — néztem rá megvetően. — Szép napos . .. bővítettem a dolgot, hogy még jobban megalázzam. — Igen ... napos ... szépen süt... — helyeselt bólogatva a megalkuvó disznója. — Nem néznénk be valahová egy pohár sörre? — vetettem oda neki csak úgy félvállról, mélyen lebigy- gyesztve az ajkamat. — Nézzünk, — fogott karon, mintha a menyasszonya lettem volna. Kényelmesen lépkedve indultunk el, hogy megigyunk egy korsó sört. Hadd tudja meg ez a becstelen állatkínzó — fújtam magamban, — hogy velem nem lehet csak úgy kukoricázni! Baraté Rozália fordítása Lombos fák vették körül a sétányt, s a magasból az Er- zsébet-hídra nyílt kilátás. A padokon minden hely foglalt volt, de senki sem zavarta a fiút és a lányt. Árnyékban ültek. A lányon tarka selyemszoknya volt, a fiú szürke öltönyt viselt, de meleg szél járt és a pad támlájára terítette a zakóját. A lány minduntalan mocorgott, a fiú kedvetlenül nézte. Papírzacskót vett ki a zsebéből. — Kérsz? — kérdezte. — Praliné? — húzta el a száját a lány, aztán mégis vett belőle. Lenézett a folyóra, — Nézd, de. szép hajó! Biztosan üdülőket visz — mondta. A fiú bólintott. — Sohasem voltunk még hajókiránduláson. El kellene menni — mondta a lány és hátradőlt a pádon. A fiú eltette a papírzacskót. — Jókor jut eszedbe.., — mondta. A lány szomorúan nézett. — Nem olyan rég még örültél, ha hívlak. Ha... A fiú közbevágott. — Ennek vége. Tudhatod. A lány ismét a híd felé nézett. — Elmehetnénk a Balatonra is.., — Az idén Lengyelországba megyek. Majd ő elvisz — mondta a fiú. — A Mátrába akar menni. Vele még sokat nyaralhatok, ha... — szólt elgondolkozva a lány. — Legjobb lenne megmondani neki. — Ráérek. II — Nem várhatsz. Ha az anyakönyvvezető előtt derül ki a dolog, kész a botrány! És később is válóok. — Ö, Te vagy a megtestesült jóakarat. A féltő gondoskodás. Ezt a faramuci helyzetet. .. hogy pont veled kell megtárgyalnom... Akkor bezzeg nem féltettél... — kacagott fel idegesen a lány. — Ha már kitüntettél a bizalmaddal. Ha már felkeresték ,. — nézett rá a fiú. — Kitüntettelek... Ha már kitüntettelek! Meg kell pukkadni! Ezt mondod azok után?... Még hogy kitüntetPARDI ANNA: A szilvafa Egymásé voltunk mi sokszor, úgybizony szilvafa hajlós ága, képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogás ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok sok jót nekem. fetlenek útjába álljon. Mert az már nem volt véletlen, hogy éppen Béres Szabóéknál tülkölt, a háziak, meg a vendégek körülörvendezték egymást, Béres Szabóné törülte alájuk a széket. Béres Szabó megkotyogtatta a borlopót, és Mr. George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka ezt kérdezte elsőnek: — Hát Gyurka? S megtudván, beszállt a lágyan rúgózó Fordba. végiggurult a megkisebbedett falun, odafa- rolt a Trabant mellé, és már bemenet illesztette a száját: — How do you do, Mr. Szabó? Csakhogy azonnal eltévedt az arcok között... Utoljára katonaruhában látta Gyurkát, ennek is tizenötödik éve, azelőtt se sűrűn, mióta felnőttek, egyetemre járt, bányában dolgozott, s ahogy ő változott. nyilván változott a cimbora is. Alit az ajtóban, modemvonalú napszemüveg rejtette a szemét, ruhája szinte ordította az idegent, s bár szívével otthon is érezte magát, meg nem is. a centes küzdelmekben köszörült agya ezt zakatolta: Nem vagy te már itthon Mr. Sabo, csak itt születtél ! Szőke pincérfiú lépett hozzá, és meghajolt: — Tetszik parancsolni? — Szabó Györgyöt keresem. — Olyan sok van, kedves vendég, a másik nevét is! — Ügy emlékszem. hogy Béres Szabónak hívták. — Béres Szabó? A pincérfiú tizenhét éves volt, értelmét sem vette a szónak. Segélykérőn körülnézett, míg egy silószagú öreg. igen, igen. olyan mint Csősz Lakatos Jani bácsi, mankót nem adott a hóna alá: — Azokat most Sofőr Sza- bóéknak hívják! — Sofőr Szabó Gyurka bácsi ott ül a cimbalom mellett — mondta erre a kamaszpincér, és odakísérte. De mire odaért Gazda Szabó Gyurka lehervadt szájáról a how do you do, s ennyi lett belőle: — Jónapot Gyurka. Szervusz. Csak másodsorban szervusz, úgy megfeküdte az idegenség. A vendéglő is más lett. modem, tiszta, az emberek is mások, Ismeretlenek, s Gyurka is más. Nyírott bajszos, vállas valaki, testére szabott angolszövet ruhában. svájci órával a karján, de szappan- tagadó olajfoltobkal a keze- fején. És a szeme is idegenül vibrált kevéskét, míg az értelmére mérte, és fogadta a köszönését. — Jó napot Gyurka. Szervusz. Hazajöttél? — Hazahoztam a fathert... szóval az öregeket. — Ülj le. Mit kérhetek? Sört? — Viszkit szoktam, de talán ... — Brandy jó lesz? Mert én a kólánál maradok. Ittak, és nézegették egymást keresvén a mostaniban, a régit, a cimborát, és udvarias kérdésekkel várták, hátha elővillan az esztendők mögül. — Remélem, milliomos lettél? — kérdezte a sofőr — Mert én csak motorkocsis ... — Milliomos? Egy frászt! Agent vagyok a National Companynál... — Az mi? — Ügynök... — hirtelen kijavította —, képviselő... — és hogy ne kérdezhessen a másik, úgy folytatta, mint valami leckét. — Kasszagépekben utazom, bejártam már a fél világot... New Yorkban házam van, feleségem... olasz, Ludynak hívják, két fiam. Jim and Joe. egyszóval oké az egész... És te? — Nekem is van egy házam a tietek helyén, két fiam. Gyuri meg Jancsi, feleségem Csősz Lakatos Margó, azt már mondtam, hogy sofőr vagyok — s huncut mosollyal — egyszóval, nekem is oké az egész. Az amerikás harangozott a poharával: — Hát akkor, oké. szervusz! — Szervusz! Iszunk még egyet? — Azt majd. én .; 1 Kérte, itták, a sofőrhöz többen odaköszöntek, elment mellettük a körzeti rendőr is, és az ujjával tréfásan megfenyegette, de az a régi cim- boraság sehogyan sem jött vissza, csak integetett a múltból, mint egy távoli fejfa, amire ez van írva: Miért? Pedig, ha bármelyiküket kérdik, szavával hiteli, hogy rendes ember a másik. — Először nem mondom, nehéz volt — öklözött a fagyos csendbe George —. osztrák láger, kikötőmunka Hamburgban. Sokszor a zsákokon aludtam. De azután kikerültem, és all right lett, hát most oké! Itthon tudod mi volt? Az öreg börtönben, én a bányában... Én nem voltam te. én kulák voltam ... Mit mondjak neki? — találgatta Béres Szabó. — Azt nem mondom, mert nem Is érzem, hogy amikor te gimnáziumba jártál, én meg a trágyát tapostam, én sem voltam te . . — Eljössz hoznánk? — kérdezte. csak azért, hogy szóljon. — Apámék ott vannak ... Hangolt a cigány, lassan esteledett, és az éttermet, mint valami leeresztett függöny, úgy fátyolozta a füst. — Te, Gyurka — kérdezte George jó idő múlva —, volt a fatheréknál a padláson néhány birkakolomp, meg tehéncsengő, nem találtátok meg? — Dehogynem... — Nekem adnád? — Szívesen. De minek, nyújorkban nincsen csordajárási — A gyerekeknek ... hazulról. Sokszor eszembe jut. Olyan szépen szólt, amikor legletettünk a tarlón. — Elviheted az egészet. — Thank you ... majd küldök érte valamit. — Szóra sem érdemes — mondta Sofőr Szabó, és elfeledte. hogy a fia állandóan Lee farmernadrágért nyúzza. Felálltak és fizettek. — Hazaviszlek — mondta George a hamburgi Ford mellett, de Gyurka nevetve a Trabantjára mutatott. — Nekem is van, igaz hogy. csak mutatja! A kora estben úgy fényiették a lámpák, mint a bú- csújáró szentjánosbogarak. Magasan az oszlopokon sok-sok. lenn a földön kétszer kettő egymás után. Az első kettő mögött Szabó Gyurka mosolygott: Megint murizik majd az asszony, s a másik kettő mögött Mr. George Sabo éopen cigarettára gyújtott. Tulajdonképpen oké az egész — gondolta, csak azt nem tudta, mi az a parányi, motoszkáló fájdalom a szíve alatt... telek. 1Hát neked ez nem természetes?! — kérdezte a lány. — Végül is neked kell megoldani, a te ügyed. — mondta a fiú. — Neked már semmi közöd hozzám!... Te nem ígértél semmit! És különben is, neked ezt a tésztát nem tudtam volna beadni, igaz? Felesleges is lett volna. Mindig mindent tudtál. Hát akkor most légy okos! — támadt rá a lány. — Más megoldás nincs. Meg kell mondani neki. — És ha elmegy?! Ha többé látni se akar? A szülei is szeretnek. Meglepődnének alaposan! — A fiúra kell bízni! Majd ő elintézi velük. Minél tovább hallgatsz, annál kellemetlenebb — érvelt a fiú. A lány a földre nézett. — Jé, kisnyúl! — kiáltott fel. A nyuszi ott ült a pad alatt. A fiú lehajolt érte, aztán mást gondolt. — Azt kell mondanod, hogy röstellted a dolgot. Nem akartad elveszíteni. A nyuszi odébb ugrott és leült a fűbe. A lány odanézett. — Ha ez olyan egyszerű lenne... És az a másik dolog, amit neked köszönhetek?... — Nem nekem. Magadnak és az orvosnak! — tiltakozott a fiú. — Miattad tettem. „Ó, drágám roppant könnyű kis műtét. Észre sem fogod venni és minden rendben lesz”... Rendben hát! Csak éppen... — kacagott fel hisztérikusan a lány. — Nem akartam, hogy apa nélkül... Az elején Is tudtad. .. Megtetted te ezt már máskor is — mondta a fiú. Mögöttük sírás hallatszott. Egy tíz év körüli kislány futott hozzájuk. — A nyuszim! Bácsi! A nyuszikám! Nem látták a nyuszikámat?! Elveszett a nyuszikám! — kiáltozta ijedten. A lány a bokrok felé intett. — Erre szaladt! Itt ugyan nem találod meg. Már lemondhatsz róla — mondta. A gyerek hangosabban zokogott. — Kihoztam..: hogy a szabadban legyen... hogy ehessen friss füvet... és most... elszökött! Nagyon kikapok otthon. — Vékony, sápadt arcú kislány volt, kék szalaggal a hajában. A fiú magához vonta és megsímogatta a fejét. — Ó, te kis butuska! Hogy engedhettél el itt egy nyuszit? Most már késő. Ne sírj! A kislány a fiú térdébe kapaszkodott. — Bácsi! Segítsen... megkeresni. Nagyon... kikapok! — hüppögte. A fiú az ölébe emelte és a zsebébe nyúlt a tárcájáért. Egy százast vett ki belőle. — Nesze! Fogd. Vidd haza és mond meg, hogy a nyúl elveszett, de kaptál pénzt és veszel majd másikat. Tényleg, mennyibe kerül egy nyúl? — kérdezte a lányt. ANTALFY ISTVÁN: A kislány összehajtogatta a pénzt és a köténykéje zsebébe tett. — Ez jellemző rád! Ilyen kisnyulat egy húszasért kapni — mondta a lány. — Mindegy. A többin vegyél csokit — mondta a fiú a kislánynak. Az még mindig hüppögött. — Most jut eszembe, van nálam finom édesség — mosolygott rá és odaadta neki a pralinét. — Most már ne sírj! — Azt mondd, hogy eladtad a nyulat. Még meg is dicsérnek érte — mondta neki a lány. A kislány abbahagyta a sírást, leszállt a fiú öléből és elindult. Többször visszanézett, Integetett is nekik. A fiú visszaintett.. — Én adjak neked tippeket?! — nevetett a lányra. — De legjobb, ha nem variálsz. Meg kell mondani az igazságot, Ha szeret meg fog érteni, afelől nem kell aggódnod. A lány felcsattant. — Es én még számítottam rád. Hogy majd kitalálsz valami okosat. Szóval álljak elébe és azt mondjam: „Kedves Jenő! Négy hónapon keresztül' elfelejtettem megmondani, hogy én tulajdonképpen elvált asszony vagyok, már két éve. A férjem elkergetett mert megcsaltam! Meg aztán az egyik szeretőm nem vigyázott és volt egy roppant könnyű kis műtétem és soha többé nem lehet gyerekem, legalábbis nagyon valószínű!” Szóval ezt mondjam?! — kacagott fel gúnyosan. A fiú az asszony vállára tette a kezét. — Tudom, hogy kínos De túl kell esni rajta. És nyilván finomabban is elő lehet adni — mondta. — Kint vagyok veled a vízből! Mindannyiótokkal kint voltam a vízből! Mindik csak magamra számíthattam — mondta az asszony. A fiú a szemébe nézett. — Ne légy önző... És az egyenes út a legjobb. Az asszony odabújt hozzá. — Legszívesebben hagynám az egészet a fenébe és hozzád mennék. Te megértő vagy és mindent tudsz rólam. A fiú elkomorodott. — Tudod, hogy vége! Fél éve vége. Az asszony felsóhajtott. — Kutya meleg van. Gyerünk sörözni, aztán táncoljunk egyet. Majd valahogy csak lesz — mondta. — Mást se csináltunk, csak söröztünk és táncoltunk. Csoda, hogy csak három hónapig tartott?... — nézett rá a fiú. Az asszony lehofgasztotta a fejét. — Na jól van. Ne szomor- kodj! Ezen már nem segíthetünk. Légy jókedvű — mondta neki a fiú. — Nagyon jókedvű vagyok! Nagyon — nagyon jókedvű vagyok! Itt ülök a huszonegy évemmel és nagyon jókedvű vagyok — mondta az asszony. Robban a nyár... Suhogó lombok, nyári fény, futó szél nyórfasor alatt, porfelhő a kocsi után, esőt éreznek a lovak. Pacsirta röppen nyugtalan. A lázongás partjainál tűz és víz készül harcra most. Körülöttem robban a nyár. Robban a nyár, és bennem is lángot vet ez a délután. Indulj, eső! Ideje már! Por száll a lépteim nyomán, . . NOGRAD — 1972. augusztus 27., vasárnap 9 :
