Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
Fórum az értelmiségnek Hogy a mérleg egyensúlyba kerüljön Magyar művészet Gyakran felemlegetett panasz „TIT-es körökben” (tanácskozásokon. közgyűléseken, vagy baráti beszélgetéseken), hogy baj van a természettudományos és társadalomtudományi ismeretterjesztés arányaival. A mérleg az utóbbi javára billen el. tJj formák Azt hiszem nem szorul különösebb magyarázatra a természettudományos alapismeretek fontossága, s így a természettudományos ismeretterjesztés jelelentősége. Hiszen egész műszaki kultúránk, az ipari termelés, a fejlett mezőgazdálkodás, de a mindennapi élet is a legszorosabb kapcsolatban áll a természet törvényeit, kutató és megismerő fizikával, kémiával, geológiával stb. A probléma nem új, évek óta foglalkoznak vele: mi az oka annak, hogy a természet- tudományos ismeretterjesztés mostohagyerek a népművelésben? Hogyan lehetne, milyen eszközökkel " és módon népszerűbbé tenni ezt a fontos területet? Már a hatvanas években is hangsúlyozták ugyan a természettudományos ismeretterjesztés jelentőségét, de nem sokat tettek érte. Elsősorban a személyi feltételek okozták a gondot, ehhez járultak még a tárgyi nehézségek és az emberek körében megnyilvánuló érdektelenség. az igény hiánya. Megváltozott-e a helyzet, s ha igen, hogyan az 1971/72- es évben? Beszélgető partnerem Fekete László, a TIT megyei szervezetének természettudományos szaktitkára. — Egészséges fejlődés mutatkozik az említett két évben. Ezt néhány számadattal is bizonyítanám: míg a hatvanas évek természettudományi előadásainak átlaga a megyében évente 900 volt, 1971- re 1300-ra ugrott, 1972-ben pedig már az első fél évben meghaladta a 850-et. Űj formák, vonzóbb tartalom — így lehetne összefoglalni a TIT megyei szervezetének azon törekvéseit, amelyek a természettudományos előadások népszerűsítését cé- 'ozzák. — Felméréseket végeztünk a területen, sikerrel. Nemcsak az acélgyári komplex szociológiai felmérés bizonyítja ezt, hanem az is, hogy az egy-egy községben javasolt tematikák a helyi felmérések alapján készülték. Figyelembevéve az érdeklődési köröket. Az eredményesség érdekében a formákat is korszerűsítettük. Például gyerekeknek indítottuk a kis matematikusok baráti körét, és a nyugdíjasok részére is megtaláltuk a megfelelő formát. — Melyek a legkedveltebb témák? — Jelenleg az alapozó természettudományok közül a különböző tájakat, országokat bemutató földrajzi előadások, a matematikai témák és az egészségügyi előadások. A formák közül a tanfolyamok és a baráti körök népszerűek. így érdekes Biztatóak a jövőre vonatkozó tervek. A TIT munkatársai azon fáradoznak, hogy az előadásokat minél színesebb. változatosabb formában „tálalják” az érdeklődőknek. — Egy évvel ezelőtt vezették be az úgynevezett komplex formát, s az a tapasztalat, érdemes folytatni a jövőben is, bár költségesebb mint a hagyományos. Mi ennek a lényege? — Az, hogy az előadást nem egy személy tartja, hanem a témának megfelelően több szakember. Mérnök, biológus, geográfus stb. tájékoztatja a hallgatókat az adott téma egy-egy részéről. Az előadás így érdekes, sokoldalú, sok hasznos információt nyújt, és — ez sem utolsó — szemléltető eszközökkel tarkított. Az elmúlt évben 28 ilyen előadást szerveztünk. A témák többek között: a tudomány és az emberiség, az időjárás és az ember, komplex tájbemutatás. Mi a haszna ennek a formának? Azokon a helyeken, ahol már múltja van az ismeretterjesztésnek, összegezi, szelektálja az eddigi ismereteket. Ott pedig, ahol eddig nem volt rendszeres TIT-tevékenység, felkelti az érdeklődést. A szervezet székhazában modem bemutatótermek segítik a munkát. Az a terv, hogy a természettudományos bemutatótermet jelenségbemutató- teremmé varázsolják. A berendezések, demonstrációs eszközök alkalmasak lesznek a természeti jelenségek, ösz- szefüggések érzékeltetésére. Az eszközök egv része vidékre is eljut majd. A ritkán használt természettudományos felszerelésekből folyamatos kiállítást terveznek a székház folyosóin. Ez azért hasznos, mert a naponta a házban megforduló több száz ember akaratlanul is megáll egy-egy kiállított tárgy előtt, érdeklődik. tájékozódik. — Az őszi tervek közül sorolnék még néhányat. A „kevésbé aktív” községekben természettudományos filmesteket és hagyományos előadássorozatokat tervezzük. A néhány éve érettségizett, egyetemre jelentkező fiatalok részére egyetemi előkészítőket tartunk. Újból megnyílik a kis matematikusok baráti köre, folytatjuk a diákkörök szervezését. és az újonnan települt üzemek megnyerését. Felkapott helyek Amennyiben igény van rá, a legmagasabb formák is alkalmazhatók. Melyek ezek? Az értelmiségi fórum, ahol egy-egy szakterület legkiválóbb. országos hírű mestere tart előadást, vagy a szabad- egyetem, amelyből évente csupán kettőt-hármat rendeztek eddig. (Nem volt rá igény.) — Az utazás, az idegenforgalom megnövekedése sugallta a gondolatot, hogy komplex táj- és városbemutatókat szervezzünk az érdeklődőknek. Elsősorban olyan városokról, országokról, ahová a legtöbben utaznak. amelyek felkapott helyeknek számítanak. Lehetőség tehát van. Csupán az igényeken, az érdeklődésen múlik, hogy a mérleg egyensúlyba kerüljön. V. Kiss Mária A lexikonok Kossuth-díjas művészetfilozófusként, egyetemi tanárként, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként tartják számon a közelmúltban elhúnyt Fülep Lajost. A közvélemény — amely alatt ez esetben a filozófiai, esztétikai irodalomban átlagosan tájékozott olvasót értjük — jobbára csak nevének hallatáig jutott el, s alig ismeri gazdag, noha nem egységes, ellentmondásokkal teli életművét. Fülep Lajos szerkesztett szellemtörténeti folyóiratot, de az elsők között lépett fel az úgynevezett „fajvédő” szemlélet ellen. Olaszországban részt vett a fiatalok filozófiai mozgalmában, a Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja volt, a Horthy-korszak- ban viszont mint református lelkész működött. „Annak a kornak a szülötte, amely Lukács Györgyöt, Balázs Bélát, Bartók Bélát, Kodály Zoltánt adta a magyar kultúrának, és amely megvetette a modern magyar művészet és társadalomtudomány alapjait. Az ő életműve is azok közé a pillérek közé tartozik, amelyeken a modern magyar tudományos gondolkodás nyugszik. Ezért szükségszerű, hogy minél szélesebb körök ismerjék meg az eddig inkább csak szakmai körökben ismert munkásságát. E célt szolgálja e tanulmánykötet is” — olvashatjuk Németh Lajos utószavában, amelyet tanítványként, műveinek pro- pagátoraként ugyan, de a reális értékelés igényével írt Fülep Lajos — a „Magyar művészet” címmel, a Corvina Kiadó gondozásában megjelent — könyvéhez. Századunk szellemi életének élenjárói között emlegetett szerepe ellenére Fülep Lajosnak az utóbbi évtizedekben csupán rövidebb írásai jelentek meg. „A művészettörténet forrásai” elnevezésű sorozatba ágyazott válogatás — amelyet még Fülep Lajos állított össze s látott el előszóval, legfontosabb képzőművészet- filozófiai írásait adja közre. Keletkezésük idejét tekintve egymástól igen távol eső tanulmányokat tartalmaz e kötet. 1910-ben íródott az időrendben legelső, 1969-ben az utolsó. Lényegesen különböznek az írások terjedelmük szerint is: az ötoldalas cikktől, az önálló könyvigényű, közel másfél száz oldalas tanulmányigA könyv arculatát a címadó írás határozza meg, amely az első világháború idején a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájának programjában elhangzott előadássorozatot tartalmazza. E vaskos tanulmány ezúttal harmadízben látott napvilágot, hiszen közölte a Nyugat, majd az Atheneum Kiadó, 1923-ban a „Gondolat és Írás” című sorozatban jelentette meg. A szerző által „a magyar művészet mérlegének” titulált eszmefuttatás bevezetője az európai és a magyar, illetve az egyetemes és a nemzeti művészet kapcsolatával foglalkozik. A művészetek nemzeti karakterét Fülep Lajos a formában látja: „Csak magának a formának nemzeti voltára vonatkoz- hatik a tétel, hogy korrelativ viszonylatban van az egyetemessel. .. a művészetben — élesen megkülönböztetve a művészi-nemzetit a merőben etnikai-nemzetitől — ami nemzeti, egyúttal egyetemes és viszont." E felfogás — noha a tartalom és forma összefüggésének fontosságára figyelmeztet — magán viseli a művészet önmegvalósító szerepéről vallott szélsőséges nézetek jegyeit. Fülep a magyar építészet, festészet és szobrászat 19. századi történetében azt a „sajátos történeti küldetést” kutatja, amelyet e nemzeti képzőművészet az egyetemes európai művészetben magáénak vallhat. Ráirányítja a figyelmet — az akkoriban még kevéssé méltányolt — Lechner Ödön és Izsó Miklós művészetére, majd a francia festők forradalmi törekvéseivel együtt haladó festészetünk karakterisztikus egyéniségeinek munkásságát elemzi. A kötetzáró tanulmány — „Művészet és világnézet” — ugyancsak a húszas évekből való. Mondanivalója — bár kizárólag általános, elvi kérdésekkel foglalkozik — rímel a fent idézett írásra. Sok, ma is együttgondolkodásra késztető megállapításának értékét szellemtörténeti beállítottsága csökkenti. Túlhaladja e szemlélet kisebb, egyedi jelenségeket vizsgáló — későbbről származó — cikkeiben. Ezek közé sorolható Rippl-Rónai Józsefről a magyar művészettörténelem feladatáról, valamint az Izsó Miklósról külön irtott tanulmány. A „legújabb” — 1955-ös és 1969-es keltezésű cikkek Derkovits Gyuláról szólnak. Ezekben jutott legközelebb Fülep Lajos társadalmunk es'ztétikai felfogásához, amit legjobban Derkovits művészetének megítélésekor érzékelhetünk: „Derkovits a szocializmus művésze; a szocializmus világtörténeti jelentőségű és az egész emberi létet módosító történeti mozgás... Derkovits a szocializmust reprezentálja, azonos vele, mindaz, ami a szocializmusra, őrá is vonatkozik.” Fülep Lajos műveinek csak csekély hányadát tartalmazza e szép, ízléses — százhét műmelléklettel gazdagított — könyv, mégis sokat törleszt a munkásságával szembeni adósságból. Magvas tanulmányainak olvastán türelmetlenséggé fokozódik az a várakozás, amely összegyűjtött munkái első kötetének megjelenését megelőzi. Csongrády Béla SZUTS DENES: Öngyilkosság ? iA Kaszinó utcában 37. Szász, amíg Balátai ügyét elemezte es kutatta, sok mindenre felkészült. A megoldások közül mégis a legváratlanabb következett be. személyesen találkozhatott a gyilkossal. Erre a különös fordulatra viszont nem számított. — Egy szót se az ügyről? — mondta magyarul az asz- szonynak. — Tedd, amit ő tanácsol! Szásznak nem volt elképzelése, csak egyet tudott; nem marad más hátra, mint egyedül, a világ segítsége nélkül — ahogyan egyébként eddig is tette — meg kell keresnie Alfred Flessburgert. Hogy esetleg mit mond neki, mit tesz vele, halvány sejtelme sem volt- csak érezte, hogy a férfit meg kell találnia. Nem rohant, nem sietett, mindössze konok elhatározással elindult a férfi után. Feleségének pénzt adott, intézze el, amit kell, és jelentse be- akinek kell, az esetet, aztán lesietett a portáshoz. — Alfred Flessburger úr? — Az előbb fizette ki a szállodai számláját és távozott. Hová... Azt uram nem tudjuk, sőt nem is tartjuk nyilván, — mondta a portás, és furcsán méregette Szászt. A piros Mercedes látszólag érintetlenül állt a délutáni napsütésben. Szász a kocsihoz sietett, ajtajai le voltak zárva. Talán mégsem ment el • • • Mivel mehetett el? Ha itt hagyta az autót, az csak félelmét bizonyítja, mert akkor azt hihette, Szász bejelenti majd a hatóságoknál a bűntettet. Szászban villámként hasított a felfedezés. Frisch a tengeren keres egérutat. És, ahogy ez az egyetlen lehetséges megoldás felmerült benne, már futott is a kikötő felé. — Nincs szerencsém, Frisch már talán a határon is túl van. Legalább egy negyedórát vesztettem. Még egy gyenge, középszerű nyomozó se lenne belőlem, agyam túlságosan lassan jár. Elrohant a benzinkút mellett, az éppen tankoló gépkocsi vezetője, a kocsiban levő utasok, egy piros nyak- kendős lány és a mamája, valamint a kút kezelője hosszan bámultak utána. A kikötőben hajók horgonyoztak, utasok szálltak le róluk. Matrózok, táskarádiót cipelő hosszú hajú fiúk han- cúroztak a parkban. Szász megkerülte a kikötőnek ezt a részét, és a betonjárdán szaladt tovább a halászmóló felé. A veszteglő bárkák, csónakok és vitorlások között már messziről felfedezte a köteleivel bajlódó Flessbur- gert. — Nem lehet, nem igaz, nincs nekem ilyen szerencsém. Miért késett? Talán ő is elkövette a hibát, amit minden bűnöző elkövet? Valami miatt nem tudott elindulni? Talán nem vett fel annyi üzemanyagot, hogy Olaszországig kifussa, vagy nem indult be a motorja?... Mindegy, itt van, megvan. De a hatalmas, katonai rohamcsónakra emlékeztető jármű motorja már járt, kékes felhőt eresztett magából. Flessburger éppen a kikötésre szolgáló kötél eloldozásán fáradozott, amikor szász odaért. — öreg már, nem mozognak az izmai, úgy, mint régen. Amikor Dániel ugrott, Flessburger már a kormánynál ült, gázt adott, és a csónak „kilőtte” magát a kikötő betonpárkánya mellől. Szász nem a csónak belsejébe, hanem szerencsétlenül, a párkányra esett, kis híja, hogy mindjárt a tengerbe nem fordult. Egyik lába a combhajlatától a lábfejéig így is a vízbe merült. Kézévé! görcsösen kapaszkodott a csónak peremébe, de azt vékony falemezből készítették, félő volt, hogy letörik. Szász kitűnő úszó volt. Egyetemista korában a válogatott csapatban is szerepelt, később azonban lemondott a gyorsúszásról és ugróvá képezte át magát. Szeretett magas elmelvényekről ugrani, és utána víz alatt úszni. Nem félt attól, hogy a tengerből hogyan kerül ki. Flessburger későn vette észre a feléje futó férfit, mert a motorja túlszivta magát és jó tíz percig elbabrált rajta, mire rájött miért nem indul. Most már késő, hiába rohan teljes gázzal a tenger felé, az a bambaképű firkász ott lóg a csónak végén. Majd megtáncoltatja egy kicsit, és úgy lerázza, mintha sose látta volna. Ha kiér a nyílt vízre, két fordulatot csinál, élesen veszi a kanyart és ez az ostoba barom úgy vágódik a tengerbe, mint egy szigony. Frisch szeme felcsillant, mohón szívta magába a színjátékot. A ragyogóan sütő nap rövid időre eltűnt, majd újra áttört a fellegeken. A kéklő hegyek, a fehéren izzó város egyre messzebbről látszott, egyre kisebbedet a hátuk mögött. Az erdők már folttá olvadtak össze, a kikötőben levő két hajó makettnak tűnt. — Frisch! — ordította Szász, hogy túlharsogja a motor ugató zaját. — Álljon meg! űgyis vége mindennek! Szásznak sikerült jobban megkapaszkodnia a motorcsónak beiső peremének az ülések felé eső részén, de a teste még mindig félig feküdt csak a csónakon. Aira gondolt, mi lesz vele? így fog órákon át repülni? A karja elfárad, s előbb-utó'ob lebukik a vízbe. Olyan mesz- szire lesz már a parttól, hogy nem tud kiúszni. És ha a menekülőnél fegyver van? Lelövi, és ő belefordul a tengerbe. Soha, senki meg nem tudja, hogyan ért csúfos véget Szász Dániel újságíró. — Most meghalsz, nyomorult! — Frisch teljesen hátrafordult, és a szeme közé nevetett. — Minek ártod magad az én dolgaimba? Te senki! Az álpatikus nagyon meg akart szabadulni fölösleges terhétől. Az egymáson álló aprócska házakra és a közeli szigetekre nézett. Ügy látszik, a távolságot megfelelőnek találta. Levette a gázt, hagyta a csónakot egy darabig saját sebességétől futni, aztán berántotta balra a kormányt. A motor felbőgött. Frisch hátranézett, Szász teste zászlóként lengett a tenger fölött, de karjával kétségbeesetten kapaszkodott a csónak szélébe. — Na most jobbra — gondolta Frisch. Mennyire blőd dolog, hogy a pisztolyát a gépkocsiban hagyta. Most könnyű dolga lenne, egyszerűen szétlőné ennek a rohadt dögnek a fejét. Belelőne oda, a két sunyi szeme közé. Aztán a hulláját a halak megzabálnák. Frisch ugyanazt a fordulást megcsinálta jobbra is, majd még kétszer balra. Szász nem esett le. Igaz, felhúzni nem tudta magát, csak mindig egy kis időre, de mint egy horogra akadt óriás harcsa lógott a motorcsónak végén. Frisch átko- zódott. Hát örökre összeláncolta a sorg ezzel az emberrel? Olyan vézna, beteges külseje volt, és milyen szívós. A fene enné meg. Minden vágya, hogy szétrombolja az életét. Szász fél óra múlva úgy érezte, nem bírja tovább. Szája kiszáradt, tüdeje alig kapott levegőt, pedig menynyi levegő volt körülötte és milyen éles. Mintha apró tűket lélegzett volna. Tenyere vérzett... Teste csuromvizes volt, egyik cipője leesett a lábáról. — Nem bírom. Most már igazán nem bírom tovább. Frisch is erre gondolt. Mit kezdjen ezzel az őrülttel? Nem esik le. Ha leállítaná a motort és fejbecsapná hirtelen valamivel? De mivel?... A szigetet, amely csupa éles és hatalmas sziklából állt, csak később vette észre. De amikor észrevette a terve már készen volt. Teljes sebességgel olyan közel rohan el a szikla mellett, hogy az lesodorja majd a potyautast. Csak az a fontos, hogy pontosan vezesse a csónakot. Frisch boldogan állapította meg, éjjel, sötétben, egy olyan átjárón is elvezetné ezt a nagyszerű motort, ahol egy-egy ujjnyi távolság van csak a két part és a csónak pereme között. Szász észrevette, hogy Frisch a csónakot a sziget felé kormányozza. Abból a szögből, ahogyan a sziklák felé fordult, Dániel újabb fortélyt sejtett... A sziklák rohamosan közeledtek. Olyan érzése volt, mintha ők egy helyben állnának és a sziklák rohannának íeléjük.Alig harminc méterre lehettek, amikor Szász rájött Frisch tervére. „Jaj, végem!” Döbbent agyába a felismerés. Nincs más megoldás, le kell szakadnia a csónakról. Minden erejét összeszedve, lábával óíiásit lökött a jármű hátsó felén, és elengedte a csónak peremét. A szédítő sebesség valósággal belebombázta a tengerbe. Fuldokolva, vizet nyelve jött fel a felszínre, és amikor felért hallotta a semmihez sem fogható zajt, a robbanás iszonyatos dörrenését, amely megremegtette a levegőt. Szeme előtt a szikla lángba borulva égett, füst, pernye úszott a levegőben. A csónakot Szász taszítása kibillentette eredeti irányából, és a kormánnyal Frisch ezt már nem tudta kiigazítani. A csónak a sziklának ütközött és felrobbant. A csónak orr részében levő benzintartályok szinte atomjaira vágták széjel a motort. Szász a sziget egy távolabbi pontjáig úszott, és kimászott a vízből. Nem ment a szerencsétlenség színhelyére. Leült az egyik, a tengervíztől ovális alakúvá nyaldosott kőre, és hosszú ideig nem gondolt senkire és semmire. A távolból motorosok közeledtek. Dániel nyugodtan nézett feléjük. — Hogy mi történt? Baleset. Szász hanyatt feküdt és hunyorogva nézte a napot, az eget, a fehér felhőfoltokat. Ép tenyerét szeme elé emelte, s ujjai közül engedte be lassan magához a fényt. Szelleme végigjárta életének labirintusait, még egyszer végigsiklott az éveken, s azokon a titokzatos utakon, amelyek idáig vezették. Egész lénye a távolság után sóvárgott, s ezért régi emlékeket idézett fel, hogy betakarja magában a tüzet, s lecsillapítsa szívét. Vége ^ NOGRAD — 1972. augusztus 20., vasárnap
