Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-18 / 194. szám
Szabadtéri szoborkiállítás A holnap lovasai Klcsik-nagyok csodálják a szobrokat művelődési jelentőségéről, az ízlés formálásában, az esztétikai nevelésben betöltendő szerepéről. Beszéljünk ezek után a szobrokról, kisebb méretű plasztikákról! Természetesen, nem a szűkebben értendő szakmai értékelés igényével, még kevésbé azzal a céllal, hagy valamiféle átfogó képet adjunk a mai magyar köztéri szobrászati törekvésekről. Egyébként ez utóbbira a kiállítás nem is alkalmas, megrendezésével nem is ez volt a cél. Igen változatos felfogásban készült, különböző stílusjegyeket, tartalmi és formai elemeket hordozó művek kerültek a kiállításra. Kiss István eredményes szobrászaink közé tartozik, 1949-től kiállító művész, sokat foglalkoztatott művész, Munkácsy-díjas. Kisebb méretű munkákkal lépett itt a közönség elé (Madarak, Kiáltó, Lovak, az előcsarnokban Petőfi, Népmese). Tiszta értékű, formai megoldásokat hordoznak e művek, jellemzőjük a korszerű szobrász! hang. Asszociációs lehetőségeik nem szigorúan lehatároltak, az egyjelentést ki-ki maga mélyítheti el (például Kiáltó). Nem „műhelymunkákról” van azonban szó, hanem egy alkotó lényegi megmutatkozá- si szándékáról és eredményéről. Vasas Károly salgótarjáni születésű, köztéri alkotásait tömör összefogottság jellemzi. Több művével találkozunk (Martinász, Három lány, Anya gyermekével, Lenin stb.). A nórgédi megyeszékhelyen is van köztéri szobra. Várady Sándor Könyöklő című alkotását láthatjuk a téren, ábrázoló készségének könnyedsége itt Is megfog, több köztéri alkotása ismeretes, például a Népstadionban a Szurony Vívók. Űjabb nonfiguratív munkáiból most nem kanunk ízelítőt. Segesdl György Munkácsy-díjas, a magyar, szobrá1 szatban az elsők között foglalkozott hegesztett plasztikával, több ilyen eljárással készült műve ismeretes. Két térformáját (Szimmetrikus kompozíció, Emlékmű terv) látjuk. Az előcsarnokban találkozunk Somogyi József Munkácsy- és Kossuth-díjas érdemes művész alkotásaival. Felszabadulási emlékműve, amely a főtéren áll, sokat fényképezett köztéri alkotása a városnak. Álló nő és Békét Vietnamnak című művelt is jellemzi mintázásának sokat hangoztatott érzékletességén túl az a dinamizmus, amely a művész sajátja. Tar István Munkácsy-díjas, ugyancsak készített Salgótarjánnak szobrokat (1919-es emlékmű, Tere- ferélők). Vázlata, s Népdal című kisplasztikája tiszta eszközeinek értékéről tanúskodik. Kerényi Jenő (Lovas solymász, Dózsa, Pajzsos) Munkácsy- és Kossuth-díjas érdemes művész a mai magyar szobrászat egyik legegyénibb alakja. Kisplasztikái biztos szerkezetűek, örömmel láttunk volna többet belőlük. Egyébként Kerényi Jenő Somogyi Józseffel együtt a brüsszeli világkiállításon 1958- ban Grand Prix-1 nyert. Salgótarján szobrait fényképek mutatják be, kisérőszö- veggel. Eszerint jelenleg 34 köztéri szoborral rendelkezünk. Kalló Viktor Halak című kompozíciója — itt is olvassuk — sajnálatos módon eltűnt a tóstrandról. Valóban sajnálatos! Tegyük fel a kérdést: Miért tűnt el? S főleg: mikor láthatjuk újra? Úgy véljük, még nem vagyunk olyan gazdagok, hogy az efféle mélységes érdektelenségről, s érzéketlenségről tanúskodó luxust megengedhetnénk magunknak, bármi is a „magyarázat”. Tóth Elemér 5ZUTS DÉNES» Öngyilkosság ? v4 Kaszinó ulcában 33. Lassan hagyománnyá válik Salgótarjánban. hogy a legnagyobb kánikulában, a szellemi élet viszonylagos eseményte'ien- sége idején, tehát a lehető legjobbkor szobrok jelennek meg a város főterén. A József Attila Művelődési Központ idén is megrendezte a szabadtéri szoborkiállítást, ahol ösz- szesen harmincöt műtárgy látható szeptember közepéig. Ez a tárlat — s ez persze szabadtéri jellegéből is következik — nem csak egy szfl- keftb közönség számára jelent eseményt, itt szinte akarva, nem akarva belebotlik a járókelő a szobrokba, a városnak szinte minden társadalmi rétege visz magával valami képet róluk, s a képzőművészetről, ha elhagyja a teret. Nem egyforma és egységes képet, persze. Éppen itt teszünk szóvá egy szerintünk jelentős hiányosságot. Nevezetesen azt, hogy a művelődési központban, akár annak portáján, semmiféle katalógushoz, vagy legalább ismertetőhöz nem jut hozzá az érdeklődő, „Lapokat, amelyeken a kiállítás rajta van, nem lehet kapni?” — kérdezték tőlem Is a látogatók. „Nem lehet! Majd készül” — tájékoztattak a művelődési központban. Hát jó lenne mielőbb látni! Mert miről is van sző? Arról, hogy meglehetősen sokan bizonyára a legjobb szándékkal járják körül a szobrokat, de érthetően sok mindent nem értenek. A képzőművészeti kultúra térhódítása szempontjából sokat jelenthetnének ezelj a bizonyos „lapok”, amelyek röviden ismertetnék az alkotók, alkotások helyét a mai magyar szobrászatban. Mert nem mindenki veszi elő aztán otthon a Képzőművészeti Lexikont, amely — bizton ál- * líthatjuk — nem is mindenki könyvespolcán van ott. Bár ott lenne! Igaz viszont, hogy a művelődési központ — nagyon helyesen — tárlatvezetéseket szervez, s bizonyára a város ipari üzemeinek szocialista brigádtagjai is sokan részt vesznek ezeken. Ez egyúttal kulturális vállalásaik teljesítéséhez is segíti őket. Ezért mondhatjuk tehát, hogy esemény ez a kiállítás. Kicsit talán ünnepélyesebbé teszi az is, hogy jó építészeti környezetben kaptak helyet az alkotások, s a feszes architektúrából következő, esetenként érzékelhető keménységet is oldják, emberibb léptékűvé teszik a teret, ahol a forró szürkeségben kevés a zöld, s a legforróbb órákban — ha eltűnnek a sétálók, a babakocsik — kevesebb a szín is. A művek láthatóságának körülményeit a rendezők általában azok hangulatának megfelelően tudták alakítani. Nem mindig sikerrel, de ehhez talán a tér mostani beszorított- sága is hozzájárul. (Mélyépítés folyik például!) Ennyit talán a kiállítás közÚj székház Balassagyarmaton Rövidesen új helyre költözik Balassagyarmaton az MHSZ városi-járási vezetősége. A Táncsics Mihály úton új járási kiképzési bázist vásárolt a szövetség 700 ezer forintért. Ebben az épületben dolgozik majd a vezetőség és raktárhelyiségek, tantermek állnak majd a honvédelmi aktívák rendelkezésére. A régi székházat nem adja fel a szövetség, mert itt rendezik majd a tanfolyamokat és itt kapnak otthont a városban működő különböző MHSZ-klu- bok. Az új objektum nagyban elősegíti majd a városban folyó honvédelmi munkát. A bárónő Évának panaszkodott. — Nem tudom a lábam mozgatni, Nagyon nagy hidegséget érzek. A kisujjamból jön fel egészen a szívemig ... — Mit kért? Adjak valamit? — Éva széket húzott az ágy mellé, és megfogta a paplant görcsösen szorító kezet. Szász összehúzott szemmel figyelte a bárónőt, s megállapította, nagyon rosszul lehet. Fürkészve nézett körül, és a heverő fölötti polcról leemelt néhány üvegcsét. Hosszan nézegette őket, aztán visszarakta. Éva közben tovább faggatta nagyanyját, mikor lett rosszabbul, mikor csengetett az éjszakai portásnak, mit érzett. A bárónő szaggatott mondatokkal felelt a kérdésekre. Talán negyedóra telhetett el, amire megjött az orvos, egy alacsony, pattogó beszédű, kissé túlságosan is pongyola módon öltözött férfi. — Sprechen Sie deutsch ? — kérdezte Szászt, mire az bólintott, s közölte vele, mindannyian beszélnek németül. Az orvos a fürdőszobába ment, törölközőt kért, megmosta a kezét, aztán alaposan megvizsgálta a bárónőt. Közben Éva a szobában maradt, de Szászt kiküldték a folyosóra. Az orvos a vizsgálat végén kiment hozzá, röviden közölte vele, hogy vérkeringési zavarok léptek fel. — Mitől? — kérdezte Szász. — Hány esztendős a néniké? — kérdezett vissza. — Nahát! Aztán még hozzátette: gyenge szívműködés, renyhe tüdőmozgás, talán egy enyhe vértolulás is az agyban. Igen, attól merevedik. Hogy kórházba szállítani? Különösebbet ott sem tudnának tenni. Elnézést kér, de most el kell mennie. Ha óhajtják, déltájban még visszanéz. Ha esetleg rosszabbul lenne, azonnal telefonáljanak. — Ön férfi — folytatta bizalmasan —, megmondhatom, még gyógyszere sincs ennek az állapotnak. Szász már majdnem elfelejtette, mit is akart az orvostól, de idejében még észbe kapott. Elkísérte a doktort a folyosó végéig. A tárcájából elővette a fiolát. Arra kérte a doktort, mondja meg, mi lehet ebben az üvegcsében, de az orvos kitért a válasz elől. Azt tanácsolta, vigye be Szász a helyi gyógyszertárba, ott talán ... Köszönt, és már sietett is le a lépcsőn. — Mit mondott? — Éva kijött eléje a folyosóra, és aggódva nézett rá. — Enyhe szélütés — Szász megvonta a vállát. — Sajnos, ebben a korban ... — Amíg kint voltatok, felemelte a fejét és a karját Is mozgatta. Ez jó jel, nem? — Éva hangjából reménykedés csendült ki. Szász tétován széttárta a karját. — Legyél vele, nekem egy 4 NÓGRAD — 1972. augusztus 18., péntek Jelenet A holnap lovasai című szovjet—azerbajdzsán filmből A hetes bűvös szám. Számtalanszor szerepel az irodalomban, de még mondásainkban is. A filmekben is gyakori a hetes szám szerepeltetése, hiszen csak az utóbbi egy esztendő alattié már a harmadik olyan filmalkotást láthatjuk, amelynek cselekményközpontja hét férfi, aki egyetlen közösségbe tartozik. Az egyik western-fllmben például hét cowboy védi meg a falut, illetve kisvárost a banditák garázdálkodásától. A héten ismét olyan filmet kezdtek vetíteni megyénkben, amely hét hős komszomolistának állít emléket. Héttagú brigádjuk vállalja azt az élet- veszélyes feladatot, hogy Pejkanla falut megvédje és megtisztogassa Geraj bég banditáitól. A hegygerincen hét lovas sziluettje bontakozik ki, az árnyképnek ható, lassan baktató hét ló és lovas nyugalma izgalmas eseményeket sejtet. A megdöbbenés nem is sokáig várat magára. Az ifjú lovasok, hiszen valamennyien azerbajdzsáni komszomolisták Ők, akasztott emberre bukkannak, a párt megbízottjának tetemére. A 'hét komszomolista Bahtiar (Haszan Aga Mamed Ogli Mamedov) elhatározzák, hogy bosszút állnak Geraj bégen, a volt földesúron, a tiszta életű ember haláláért. A hét komszomolista beveti magát a községbe és elhatározza, hogy első feladatának a lakosság megnyerését tűzi ki. A komszomolisták egyébként is rokonszenves legények, Dzsa- lal (Enver Gaszanov) például, a legfiatalabb a csoportban, gazdag családból származik, de szakít családjával, viszont olthatatlan szerelem fűzi a kizsákmányoló Geraj bég leányához. A nyílt harc még nem kezdődött el, de már szórványos összecsapásokra sor került. A sziklák közé húzódó Geraj bég bandái és a falut védő kommunisták között. Az első harcra a temetőben kerül sor, mert a bég a temetés kegyelete« pillanatait használja fel támadásra. A banda rengeteg embert veszít és menekülni kényszerül. De a harc a komszomo- listáktól is áldozatot kíván. Elsőnek Mirpasát (Elcsin Mehti Ogli Mamedov) ölik meg a földeken, hiszen egyedül őrködött a földosztó parasztok szántó-vető munkájára. Másodszorra Dzsalal esik áldozatul, aki elmegy a sziklavárba Geraj béghez, hogy feleségül kérje leányát, Urnáit (Zemfira Iszmajlova). Az első nagy és nyílt ösz- szecsapásra akkor kerül sor, amikor a komszomolisták tanító tagja Kaszum (Abdul Mahmudov) színházi előadást szervez a faluban, amelyben Geraj béget óhajtja kifigurázni. A hiú bandavezér a komszomolisták számítása szerint megérkezik az előadásra, hogy kierőszakolja a nyílt harcot. Bizakodó, bár hírét vette, hogy a falusiak mind többen állanak a komszomolisták mellé, Kitört a harc, a végső leszámolás ideje elérkezett. Bahtiarék bátran szembeszállnak a túlerővelj egytől egyig megsemmisítik a banditákat, egyedül Geraj bégnek kellett saját házába menekülnie, de mire Bahtiar utoléri a sebesült bandavezért, az öngyilkosságot követ el. Pejkanla lakói el- kezdhetik a békés munkát, többé nem fenyegetik őket a sziklavár rémei. Ámde egyedül Bahtiar maradt életben; hetük közül hatan hősökként vesztették életüket. De Bahtiart újabb harc várja. Új feladatot kap a párttól; egy másik bandavezért kell csoportjával ártalmatlanná tennie. Hat fiatal csatlakozik hozzá, hogy harcba szálljon a félelmetes bandával és a szélesvásznon megjelenő, ismét hét, lassan caplató ló és délcegen ülő lovas árnyképe jelenik meg a hegygerincen. A film sikere, amelyet nagyrészt Tofik Tagi-Zade rendezői munkájának köszönhetünk, rendkívül nagy, különösen a fiatalok látogatják szívesen, de a felnőtteknek is nagyon tetszik. Érthető ez, hiszen A holnap lovasai szép, izgalmas, sikerült filmalkotás. Lakos György kis dolgom van. — Szász megszorította Éva kezét. — Nemsokára jövök. Szász a szálloda előtt egy éppen befutott és vendégeitől már megszabadult taxit kapott el. — Azonnal vigyen a város legnagyobb gyógyszertárába. Sürgős! Siessen!.,. Amíg a taxi az ébredő és lassan megelevenedő város zeg-zugos utcácskáin kanyargóit, Szász maga elé idézte a bárónő arcát, szemét, a szemüreg sötét foltjait, a szoba levegőjét, amely egyszeriben nyomottá, szinte elviselhetetlenné vált. Szász nem áltatta magát, tudta, a bárónő órái meg vannak számlálva. Az autó közben fékezett a lezárt redőnyű gyógyszertár előtt. A sofőr kiszállt, és a kocsi belsejéből előtápászkodó Szász- szál egykedvűen közölte: még nem nyitott ki. Most mit tegyen? A szomszéd ház ablakából Idős férfi hajolt ki, és azt kérdezte, kit keresnek. Szász kerékbetört szerb nyelven magyarázta neki, hogy a gyógyszerészt keresi. A gyógyszertér vezetője, egy fiatal férfi, kedvtelenül fogadta Szászt, aki türelmetlen mozdulattal mutatta neki a receptet, aztán az ampullát. Az Idegen gyanús volt neki. A gyógyszert .megkapta, de az ampulláról a patikus nem tudott ilyen hirtelen semmit sem mondani. Arra kérte, jöjjön vissza két óra múlva. Szászné magába roskadtan állt Dédi ágya mellett, s órák óta figyelte nagyanyja minden mozdulatát. A bárónő nem kért reggelit, teát sem tudott inni. Tíz óra felé heves görcsökben rángatózott, mintha az ördög szállta volna meg, s bent a testében, lelkében gyötörné. Aztán a fél arca, fél teste teljesén megbénult. Éva a beteg ágyánál ült, s tehetetlensége borzalmas csapdájában fuldoklót!: látnia kellett, mint követik egymást a betegség fázisai. — öh, istenem! — mondta nagyanyjának az egyik nyu- godtabb szünetben —, pont ma reggel akartam neked egy nagyszerű hirt újságolni: Alfred Fleesburger úr kivitt volna bennünket Olaszországba. Érted, Dédikém? Olaszországba, Nyugatra, ahová vágytál. — Félek, hogy el kell ha- lasztanunk ezt az utat — mondta bágyadtan az idős hölgy, s minden szótagnál lélegzetet vett. Nehezére esett a beszéd. Olaszország, Nyugat-Né- metország, az álmai!... Be- húnyta szemét, repült. Városokat látott, magas tornyokat. Mennyországból üdvösségbe szállt. De a kép gyorsan sötétedni kezdett, a pompás épületek alatt nem emberek, hanem szörnyek járkáltak, vihogtak, vigyorogtak. A bárónő felnyitotta szemét. — Ha én nem tudnék, te csak menj szívem! Menj! Szabadulj meg ettől az embertől. Gyűlölöm ... gyűlölöm őket; ha nem így végződik a háború, már mind, mind ... Majd ott kint elválasztanak .., Pénzed lesz, nekem rengeteg pénz jár ... Flessburger elintézi. Keresd meg Ludger Westricket. El ne felejtsd a nevét! Schröder bankárt! Egymillió pengő jár nekem. A németek... A németek sohasem hagyják cserben az embert. Hűséges baj- társak Voltak... Éva előtt nagyanyja szavaira a hajnali rémlátomások kezdtek egészen furcsa alakot ölteni. Miféle nevek, alakok kerülnek elő Dédi szaggatott mondataiból? Végképpen nem értette. Menjen? Könnyű mondani, de Dédi nélkül nem mehet, nem hagyhatja itt Dánielre, aki nyilván nem ápolná, ha megtudja, hogy ő disz- szidált. És ha Dániellel együtt mennének el? Lelkiismeretlenség lenne itthagyni beteg, magával tehetetlen nagyanyját, Holnap utazniuk kellene vissza Pestre, lejár a- vízumuk. Mi lesz? Flessburger sem fog várni rájuk, fuccs az egész olaszországi útnak. De aztán mi lesz? Dédi nem adott pénzt, nem segített otthon a háztartásban, mégis támasza volt. Ö erősítette, tartotta benne a lelket. A rokonokra nem lehet számítani. Mind önző disznó. akik csak saját magukkal törődnek. Annyira külön vágányon futott Dédi élete távoli rokonai életétől, hogy minden tíz évben, ha találkoztak. És mit is tudnának azok tenni? ... Az asszony nézte, csak nézte a számára drága szenvedő arcot. Éva ugyan magának sem merte bevallani, de megfordult fejében, ha Dédi szegény kiszenvedne, akkor még elmehetne. — Nem, nem! — hessegette el magától ezt a szörnyűséget. Ezt ő nem akarja. Igenis szereti, imádja ezt a szerencsétlen asszonyt, egyetlen hozzátartozóját, családjának egyetlen szívós ágát, gyökerét. Inkább lemond mindenről, az utazásról,' arról a sokszor forrón óhajtott másik életről, amelynek édességét éppen Dédi esöpögtette éveken át a leikébe. Balsors, végzet üldözi ezt a családot. Apját is hiába segítette Dédi, elvitte a vihar. Anyja meg egy rosszul sikerült műtét áldozata lett. Amíg az asszony így töprengett, gondolkodott, a szobában csodálatos dolog történt. A bárónő kinyitotta régóta lehúnyt szemét, és féloldalra dőlve felkönyökölt az ágyon. — Drágám! — kiáltotta Éva. — Ez csodálatos! Nagyszerű! — letérdelt az ágy mellé, és megragadta nagyanyjának vastagon kidudorodó erekkel átszőtt kezét. — Dédi, te meggyógyultál! (Folytatjuk)
