Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
Észnél vagy, Giovanni? r Idei olaszországi barangolásaim során Szardíniába vetődtem. Kopár sziklák között órákig zötyög velem a busz, mire Nuoróba érkezem. Az az érzésem, hogy a világ végén vagyok. Amikor viszont végre a városka főterén kikászálódtam a buszból, hamisítatlan olasz kép fogad: a tér közepén kis szökőkút, körülötte micisapkás, borostás képű. kíváncsi szemű öregek, tömérdek galamb, az ember orrát csatornabűz, hal- és macskaszag csapja meg. A teret szorosan záró épületek közül az egyik egy trattoria, a másik pedig egy presszó. Az utóbbiba betérek. A pultnál két-három, maffiavézérre emlékeztető olasz támaszkodik, néhány fiatal naplopó pedig a kicsiny helyiség játékautomatájával szórakozik. Ülő vendég csak imitt- amott. Letelepszem az egyik asztalhoz, a pocakos tulajnál megrendelem a fél liter chi- antit és előkotrom a cigarettásdobozom, hogy rágyújtsak, amikor ismerős hangokra figyelek fel. Valaki itt magyarul beszél! A hangok irányában leske- lődöm. Igen, a második asztalnál két nő cseveg önfeledten egymással magyarul és Jó hangosan, nyilván abban a meggyőződésben, hogy a kutya sem érti őket. Mind a kettő szőke, teltkarcsú és dohányzik. Azaz teljességgel a magyar forma. Viszont láthatóan olasz holmikba vannak filtözve. ;. .és akkor én világosan feltettem neki a kérdést: észnél vagy te, Giovanni, azt akarod, hogy egész nap benn döglődjek a lakásban?! Én szabad nő vagyok, vedd tudomásul, oda megyek, ahová akarok, s ha úgy tetszik, beülök á presszóba is! — tüzel a kis szőke dundi, akit barátnője Jutkának szólít. — Mit vagytok ti olaszok úgy fennakadva a presszóval? Ti találtátok ki 1... — És bezárta rád az ajtót? — szippant mélyet cigarettájából a barátnő és úgy dobja át egyik lábát a másikon ■ (miniszoknya, formás combok), hogy a pultmelléki maffiavezéreknek fennakad a szeme. — Még csak az kéne! És képzeld, azzal jön, ha me- hetnékem van, látogassam Inkább a rokonokat, de ne a presszókat, mert azért megszólnak az emberek. Ha egy nő egyedül leül egy ilyen helyen, azt hiszik róla, hogy egy olyan nő... Meg, hogy ne bagózzak, a nőknek nem illik... — Tiszta dili.. — Az! Nézd Giovanni — mondtam neki —. kerek perec, vedd tudomásul, hogy én Pesten akkor ültem be a presszóba és gyújtottam rá. amikor jólesett. Erről nem mondok le, ez az én formán. És különben is Katit engedi a férje, pedig az is olasz... — Ebből nálunk is balhé van, de csak hivatkozz rám nyugodtan. Engem inkább az a zsugori após készít ki. Azt hajtogatja, otthon megvan a kaja, rongyot vesz a férj, másra meg nem kell pénz. Sandro fuvarozáskor kap borravalót, abból csúsztat egy kis dohányt. Röhej, nem? — húzza el a száját Kati. — Giovanni nem smucig, de lopva ad pénzt, mert az öreglány papol miatta — panaszolja Jutka. — Ha nagyon felfuvalkodik, elmegyek vele a templomba, attól megen- gesztelődik. Az öreglány naponta eljár misére és ki van borulva, Íja nem akarok vele menni. Botrány lenne, ha egy vasárnapot kihagynék. —• Nem normálisak ezek az olaszok... — foglalja össze a közös tapasztalatokat Kati. Kezd világossá válni a kép. Ezek olaszokhoz férjhezment pesti lányok. Nem lapulhatok tovább, megszólítom őket. — Jólesik magyar szót hallani Szardíniában... — kezdem. Jelentkezésem a vártnál nagyobb lelkesedést vált ki. Azonnal át kell ülnöm az asztalukhoz. Mesélnem kell, mi van otthon. Aztán én fag- gatőzom. —- Tudja, a család jól fogadott — magyarázza elmélázva Kati. — Másfél éve vagyok itt... A férjemnek teherkocsija van. Szállítási vállalkozó. .. Van persze egy Fiatunk is. Családi házban lakunk, hatszobás. Az öregek még a felét sem foglalják el... — Férjem most cseréli le Fiat 850-ét egy Fiat 123-re... Klassz, nagy kocsi,.. — veszi át a szót Jutka. — Giovanni októberben levisz Capriba, ott fogunk nyaralni. Szezon vége, de szép... Az egyik barátjának van ott egy panziója... — Mi egy autóútra megyünk Dél-Olaszországba... Saiídro megígérte, hogy 2—3 év múlva, ha egy kicsit rendezi üzleti ügyeit, átruccanunk Svájcba... — És az üzletekben olyan jó cuccok vannak... Igaz, ami jó, nem olcsó./.. — Tudja, nem rossz emberek ezek, csak... Az olaszok mind minket figyelnek. Lassan mennem kell. Hívom a pincért és fizetek, de a lányok nem engednek, visszahúznak a székre. Folytatnom kell a hazai beszámolót. Majd amikor végleg felállók, még mindig kapok egy kérdést: — És mondja, jár még a sétahajó a Dunán? Aztán még egy közlés hangzik el: — Jövőre Giovannival ok' vétlenül Pestre megyünk! Óvári I. József Hann Pereme. Köznapi történet Kant Béla először az érettségi vizsga alkalmából lepte meg igazán szüleit. Mig vérrel-verejtékkel szerzett csak elégségest a tantárgyak zöméből, biológiából és földrajzból tudását kitűnőre minősítették. — Na lám, lám — viho- rászta, apja, a megbecsült MÁV-ellenőr — úgy látszik nem hiába svditi ez a kövédőkkel sikeresen riasztóvá varázsolt lakásban, idősebb Kant Béla MÁV-főellenőr „na, lám, megmondtam”-mal kezdett minden mondatot, s egyre inkább bízott benne, hogy Bélus mégiscsak a váltók és vezérlőasztalok felelősségtől mozgatott rendszerében lel majd igazi nyugalomra. Am Knnt 'RSIn vproíUlro^.i! lyök már évek óta a szárított állatcsontvázakat, csigaházakat, meg az ócska térképeket. Beviszem a fiút a céghez. Kiváló forgalmista lesz belőle. Kant Béla azonban ősszel már egy vidéki tanítóképzőben döbbentette meg tanárait elképesztő tudásával. Éjszakákat áldozott egy-egy egzotikus állatfaj leírásának tanulmányozására, s természetesen hamarosan kiderült: jóval többet tud, mint lomha, állandóan ajtók mögött hallgatózó mestere, akit egyszerűen és kifejezően Szecsenoff- nak hívtak társai. Az első vizsgán, amikor Szecsenoff bejegyezte Kant Béla indexébe az elégtelent, felsőbbrendű homlokráncolás közepette a következő lako- nikus — és általa nyilván bölcsnek talált — magyarázó mondatot bökte ki: — Ezt csak azért, hogy megtanulja, nem is olyan okos maga, fiatalember. Otthon, az azsúrozott fall Trollope ön pedig legyen szíves menjen le az igazgatóért. Az igazgató pillanatok alatt Dtt-termett és telefonálni akart, a rendőrségnek. Csak akart, mert hamarosan kiderült, hogy a vonalat elvágták. Ezért küldöncöt kellett meneszteni az őrszobára, s így beletelt kis időbe, míg a rendőrök megérkeztek. Ezt az időt persze mi a szoba előtt a folyosón töltöttük, mert az igazgató bezárta az ajtót. A rendőrfelügyelő hamar rájött, hogy Mrs. Carpenter és Miss Trollope beszámolójától nem lesz okosabb, ezért aztán hozzám fordult. Elsősorban azt kérdezte, hogy a holttest most. amikor vele együtt másodszor léptem be a szobába, pontosan olyan helyzetben feküdt-e a földön, mint amikor rátaláltunk. — Pontosan úgy — feleltem — kivéve a kalapot. Első alkalommal a kalap rajta volt szegény Gladys fején, most pedig ott hevert mellette Azt hittem, önök vették le róla. A rendőrfelügyelő határozottan cáfolta ezt, majd azt kérdezte, hogy az áldozat általában viselt-e fülbevalót? Azzal válaszoltam, hogy igen, emlék, szem, b<|>gy egy gyöngy, még a tragikus pillanatban is megvillant a kalapja karimája alatt. — Akkor ez megmagyarázza a dolgot — közölte a rendőrfelügyelő. — A hölgy ékszeresdobozát feltörték. s az eltelt időközben a tolvaj úgylátszik visszajött az egyetlen ittfelejtett ékszerért, a fülbevalóért. Ez már a gyilkosság felfedezése után történt. Hidegvérű pasas! Az is lehet, hogy végig itt rejtőzködött valamelyik faliszekrényben. Megmondtam a felügyelőiek, hogy ez képtelenség, mert én az igazgatóval együtt megnéztem a faliszekrényeket, benyílókat. bepillantottunk az ágy alá is, és ott sem rejtőzködött senki. A felügyelő szerint akkor csak az a feltevés maradt hátra, hogy a gyilkos a tűzlépcsőn osont vissza. Ezek a tények pedig teljesen ellentmondtak az én fixa ideámnak. Bármennyire tudtam is. hogy Sanders a szíve mélyén gyilkos, az nem volt valószínű, hogy a tűzi éncsőn beosonva lopja el a felesége ékszereit. Különben is: Sanderst magunk láttuk bemenni a városba, ahonnan barátokkal együtt tért haza, így hát fél hattól hétig, a legkritikusabb időszakra, támadhatatlan alibije volt. Sapders talán végleg megúszta volna, ha nekem hoszszabb töprengés után nem támad újabb gondolatom. Megkértem a rendőrfelügyelőt, hogy próbálja fel a szegény asszony fejére a kalapját, De nem ment rá. Ugyanis nem az 6 kalapja volt. — ’De hiszen, első alkalommal rajta volt a fején? —»vágott közbe valaki, aki hallgatta Miss Marple-nek a Sanders házaspárról szóló elbeszélését. — De nem az ő fején ;;Mi biztosra vettük, hogy a szegény Gladys holtteste hever ott, nem is néztük meg az arcát. Említettem, hogy arccal a földnek feküdt ott, s a kalap elrejtett mindent. — És Gladys nem is halt meg? — kérdezte ismét valaki a hallgatóságból. — De igen, később. Abban a pillanatban, amikor mi értesítettük a rendőrséget. Gladys Sanders még ép és egészséges volt. — Valaki hullának tetette magát? De hiszen ön megérintette, s hideg volt... — faggatták ismét Miss Marple-t. — Holttest volt az valóban.; semmi kétség. — De hát az ördög vigye, holttesteket nem lehet csak úgy leakasztani a szögről! És aztán, a második gyilkosság után mit csináltak az első hullával ? — Sanders visszavitte oda, ahonnan hozta. Tudja, a szegény Mary volt az, a szobalány. Sandersék ugyanis a leg. felső emeleten laktak, a cselédszállás mellett. A férfi tud. ta, hogy a temetkezési vállalkozó úgysem jön sötétedés előtt. Ezért öt óra felé átci- pelte az erkélyen a szobalány hulláját az ő szobájukba, és ráadta a felesége egyik ruháját. meg a kabátját. Aztán amikor a kalaposrekeszt zárva találta (szegény asszonyka karácsonyra meglepetésképpen papucsot hímzett a férjének, s azt ott, a kalaposszekrényben rejtegette) kénytelenségből hozott egyet a szobalány kalapjai közül. A homokzsákot még elhelyezte a test mellett, aztán kiment, hogy megszervezze az alibi" jét. Telefonált Mortimerékhez a feleségének, természetesen más néven. Azok később tanúsították is, hogy bridzsparti közben egy bizonyos Mr. Litt- leworth kereste Mrs. Sanderst, s az beszéd közben elpirult és nagyon izgatott lett. Pontosan nem tudhatjuk, hogy Sanders, az ál-Little- worth mit mondhatott neki, de bizonyára valami kellemes meglepetést ígért, s rávette, hogy hét órakor találkozzon vele a szálloda hátsó bejáratánál. Háromnegyed hétkor Sanders a barátaival együtt beérkezik a hallba, s úgy rendezi, hogy Miss Trollope, Mrs. Carpenter meg én jelen legyünk amikor ő felfedezi a holttestet. Még oda is rohan, hogy hanyatt fordítsa; s ebben éppen én akadályozom meg. Azután lezárják a szobát, a telefon elvágva, elküldenek a rendőrökért, s ő kitámolyog a szálloda kertjébe. A bűntény után már, senki sem követel tőle alibit. Látszólag véletlenül összeakad a hátsó bejáratnál a feleségével, aki az ál-Littleworth-ra várakozik. A tűzlépcsőn felviszi az asszonyt a szobájukba, talán még el is mondja neki, hogy ott egy hullát találtak. Az asszony fölé hajol, ő pedig felkapja a homokzsákot, és lesújt. Aztán gyorsan levetkőzteti a feleségét, és azt a ruhát adja rá, amelyet a hulla viselt a felfedezés pillanatában. Ám a kalap nem megy fel. Maíynak, a szobalánynak kicsiny koponyája volt, s fiús frizurát viselt. Gladys Sanders pedig hatalmas, lazán fésült kontyot. Sanders kénytelen otthagyni a kalapot a hulla mellett, s abban reménykedni. hogy senki sem veszi észre. A telefonvonalak elvágásával biztosított magának egy kis időt. még gyorsan visszacipeli a szerencsétlen Mary testét a cselédszállásra, s a tűzlépcsőn lemegy a szállodakertbe. Fantasztikus terv volt és fantasztikus kockázatokat vállalt közben. Ha a rendőrség valamivel előbb érkezik ... vagy, ha valaki az első alkalommal észreveszi, hogy az a hulla nem öt—tízperce, hanem több órája halott, hiszen jéghideg ... Ezeket a buktatókat mind kikerülte, s aztán végül egy olcsó filckalapon múlt. hogy felakasztották. Néha azért jól jön. hogy mi. öregasszonyok sem veszítjük el érdeklődésünket a kalapok és más efféle bohóságok iránt. Fordította: Zilahi Judit ve ugyan, de a hatodik intézetben tanítói oklevelet kapott, igaz, hogy közben alaposan megtanulta: egy gyámoltalan vigyor jóval többet ér, mint egy frappáns előadás a lábasfejűek leggyakoribb előfordulási helyeiről. Apja elegáns névjegy- kártyákkal lepte meg a diplomaosztás utáni reggelen. A kártyán ez állt: KANT BÉLA oki. tanító Természetesen a reménydús jövendő előtt álló ifjú nem szándékozott használni a tükörfényesre előkoptatott belépőcédulákat Egy ebihalat őrző spirituszos üveg mögé dugta az egész csomagot, s próbálta elfelejteni hollétüket. Az iskolában rajongó tanítványok vették körül. Segítettek neki a rovarok konzerválásánál, s közben észrevétlenül mindent megtanulták, amit egy tízéves gyerek egyáltalán képes megtanulni az állatokról, növényekről. Kant Béla észre sem vette, hogy tíz éve él az iskola fa* lai között. Néha meglepődött, amikor egy érett nő, vagy vállas fiatalember ráköszönt: jó napot, tanító úr, aztán előhalászta emlékei bugyrából a nyolc—tíz év előtti széles arcú, csenevész kis kölyköt, aki talán a második padban ült, mindjárt az ablak mellett. Első értekezése éppen aznap jelent meg az Állattani Értesítőben, amikor ünnepélyes keretek között kezébe nyomták a biológiatanári oklevelet, melyet játszva szerzett meg, minden erőfeszítés nélkül. Kant Béla boldog volt. A lepkék idegrendszerérői szóló elmélyült és komoly szakmai felkészültséget bizonyító Írása nagy port kavart szakmai berkekben. Kezdték komoly ígéretként számon tartani, bár a jelentéktelen mezővároskában, ahol Kant Béla élt és dolgozott, senki sem tudott minderről. Az iskolában kicsit különcnek tartották ugyan, de úgy hitte, szeretik munkatársai. Pibbi bácsi, az igazgató is kedvesen szólt hozzá, ha éppen összefutottak az olajos, zöldre pingált falú folyosón, de hát Pibbi bácsi mindenkihez kedvesen szólt. Nagy Iskolát járt ki (az életét), megmászott egy szimbolikus kétágú szobafestőlétrát, melynek csúcsán egy billenékeny hivatalvezetői íróasztal terpeszkedett, s most éppen a túlsó száron volt, leereszkedőfélben. | Pibbi bácsi szerette, ha lojálisnak tartják, ha elfogadják jól kipróbált mosolyait, de nem szerette, ha valaki azt mondja neki, hogy az ichthyosaurus nem ősmadár, hanem őshalgyík. Kant Béla pedig éppen ezt a meggondolatlan kijelentést tette, Pibbi bácsinak, akit a Brehm Alfréd által írott nén- szerű állatrendszertani szakkönyv idevonatkozó fejezete még jobban felbőszített. Ettől kezdve Kant Béla a renitens elemek szűk és elszigetelt csoportjának legmarkánsabb képviselőjévé vedlett, aki egységet bont, alul rojtos nadrágban jár. kézzel eszi a párizsi szűzérméket és hasonló minősíthetetlen módszerekkel bontja az iskola nevelési egységét, i*1 Amikor Devil Máté az Akadémia tudományos titkára meglátogatta az iskolát, hogy átnyújtsa Kant Bélának a Tudóstársaság elismerő oklevelét, csak megrökönyödött pillantásokkal találkozott — Nahát, ez a Kant kolléga ...! — Ki gondolta volna, hogy ez ilyesmivel foglalkozik... ? Az elképedt mondatok zu- hatagát dr. Devil ^higgadt hangja akasztotta meg. — Kérem, én Kant Béla kartárssal szeretnék beszélni. Mint, ahogy mondani bátor voltam, a Társaság dicsérő okmányát óhajtom átnyújtani neki. Pibbi bácsi hűdéses vigyor- ral mutatott ki az ablakon. — Ott van. Látja azt az épülő bérházat? Ott ül az állványzaton._ Devil Máté egy cingár, bo- rotválatlan alakot látott a hatodik emelet magasságában. Lógatta a lábát, jobb karjával egy üres malterosvöd- röt ölelt át. Rongyos szélű vékonyka könyvet lengetett mellette a szél. Nyilvánvaló volt, hogy töpreng valamin. — Ragyás keblére ölelte az építőipar — mondta nem minden szellemesség nélkül egy vázlatfüzetek alatt görnyedő ifjú titán, s megigazította kifényesedett, tisztességben megkopott klott könyökvédőjét. Deák László két verse Falun élők.. este jönnek haza, megvetni ágyukat.) Falun élünk, hol kézenfogva O 1 v a várnak a házak, ha este Fekete-fehéren hazafelé megyünk. beszélnek Várnak cserép és betűkepek 210 cm!-en palapiramisok megjelennek alatt, a történelmi képek alatt évek. a falak. A betűk A sötétség elől * sorbaállr.ak, elfüggönyzött várnak, szobákba s az Emberek menekülünk. születnek, Kint élnek, volt lovak meghalnak. maradék erejükkel Végzik Dolgukat. viszik a múltat, Teszik s egy szomorú Mit Kell, öregasszony s ha kell. nem tudja élnek, mit sirat. meghalnak, (Fiatalok s én a városba viszik ez alatt fiatalságukat, halhatatlannak s csak hiszem magamat. sás j NÖGRAD — 1972. augusztus 13., vasárnap 3 1
