Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
— NFM TUDOM mással kezdeni, u=ak azzal, hogy sajnos, kevés jelzőnk van. Mert tényleg milyennek nevezzem, hogyan tituláljam a brj-inszki eiaőt, amelynek télre készülő fai között jó tucatnyi órán át kattogott velünk a vonat? Mondjam, hogy okkersárga voit, vagy hogy az érett narancs meg az érett citrom színét példázta a milliónyi levél? Egyik minősítés sern jó? Mert az a felfoghatatlanul nagy farengeteg tulajdonképpen őszszínűnek tűnt a bú- osúzás, az elköszönés árnyalatait villogtatták az ágak Erre a színre viszont nincs alkalmas szó egyetlen nyelvben sem. De a kis kijevi tanítónő, Tamara hajára 6incs! Mert hogyan is lehetne nevezni azt a színkeveréket, amely hol barnának, hol meg feketének mutatta magát, aztán a Néva- parti éjszakában mégis olyan rézvörö6en csillogott?! re a vonat ünyíeg Sekoeogoft, már apróbb csoportok rohamozták meg, s foglalták le a kijelölt fülkéket. Az elhelyezkedés általában determinált. Ki hova kerül az első felszállásnál, szinte törvényszerű, hogy egészen az utazás végéig újdonsült útitársaival marad. Ez a rögtönzött fülkeközösség rendszerint egy-egy házaspár, vagy együtt utazó régebbi ismerősök körül alakul ki, s amilyen ez a ,.mag”, olyan az egész köréje sodródott csoport is: éneklő, viccmesélő, kártyás, folyton evő, vagy folyton alvó. Mire a határra ért a vonat, mindez mar régen kiderült. Sőt, meg is fogalmazódott — természetesen a szomszéd fülkében. Míg a fülkéket végigjárták a határőrök, meg a vámosok. szórakoztató rémtörténetek követték egymást hallott, netalán átélt útlevél- meg vámvizsgálatokról, ILYEN hasonlíthatatfan szórakozással szolgált például a moszkvai túr ista város, jövőmenő autóbuszaival, házai közt sétáló, éttermeiben ká- vézgató, sörözgető tucatnyi nációj ú vendégével. És ugyancsak ilyen titkokkal teli volt később a leningrádi szálloda- foglalás: nézni a szekrénypolcokat. mit felejtett rajtuk az ismeretlen előd, miért nem kellett neki az a felbontatlan szardínia, s kinek szólhatott az az összeszabdalt levél. Aztán próbálgatni az ajtó nehezen forduló zárját, s közben oda-odamosolyogni a szomszéd szoba lánylakóira, s találgatni; vajon melyik országban készülhetett az a furcsa mintás fürdőköpeny? Meg persze az ebédek, amikor egy kis ügyeskedéssel akár a legcsinosabb lányok asztalához is le lehetett ülni, s néhány előre kieszelt idegen szóval sétálni is el lehetett csalogatni őket. Akácz László: TÁRSASUTAZÁS Illés Endre: HAMIS JÁTÉKOSOK És nincs alkalmas jelző erre az egész utazásra sem! Meri ha azt mondom, jo volt, szép volt az a tíz nap, amelyet az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda -jóvoltából az eimúlt őszön Moszkva—Leningrad útvonalon eltöltöt- tünk, szegényesen keveset mondok. Ha pedig azt mond- dom, érdekes volt • meg tanulságos, még kevésbé sikerült a megközelítés. Ez az utazás ugyanis nem egyszerű kirándulás volt. Nem kívülről megszervezett, hanem amolyan, ösztönösen összeálló, tehát egy Igazi, folyton szomjazott együttlét. Jelzőt nem tudok rá, elmondom hát neked amúgy, emlékről emlékre haladva, mi váltotta kt az emberből azokat a mindig sóvárgott jóérzéseket. Már ahogy ez az út kezdő- ídött, az is... A vonatra szállás előtt a Keleti pályaudvaron amolyan kötelező tanácsadást tartottak csoportunk részére az illetékesek. Míg a jól ismert intelmet hallgattuk, már jobbra- balra pislogva lehetett ügyelni az először hallott útitársakat, s ahogy annak idején, év elején a kollégiumban, meg lehetett fogalmazni az első minősítéseket: „Az az ernyedt arcú, bajszos, az mindig aludni fog; az a frissen festett szőke nő meg biztosan három kabátot hoz erre a pár napra. ..” És hiába, hogy ezek a vélt Vagy igaz gyarlóságok tűnnek fei, 6 fogalmazódnak meg először, azzal, hogy feltűnnek, s megfogalmazódnak, máris megszületett, máris növekedhet egy emberi kapcsolat Aztán ennek a kapcsolatnövekedésnek még egy külön kiváltó oka is volt. HOGY KINEK jutott eszébe, nem tudom, de ügyes meg 6zep dolog, hogy a külföldre utazó Expressz-csoportnk mindegyike néhány apróbb ajándékot — vázát, hamutartót, szép címkéjű üveget — visz a fogadó ország foesdó szerveinek. Hogy ezt a néhány doigot meg lehessen venni, kinek-kinek tíz forintot kell a közös kasszába befizetnie. És ez a pénzbeszedés, vásárló- parkijelölés csak még tovább szaporította, bogozta az épphogy megkötött ismeretségszálakat. Ennek a szertartásnak — mert hidd el: rítus, házi ünnep, szertartás ez — már valami olyan hangulata volt, mint a régi diákgyűléseken, amikor megbeszéltük, hogyan készülünk az osztályfőnök névnapjára; mit veszünk, s ki veszi meg. AZ ÁLLOMÁSON már fogtak. tartottak a szálak. Egy biccentés a délutáni félismerősnek, egy suta kérdés — ..Lesz-e foglalt szakasz; hánykor indulunk?” — aztán micipőlevettetésről, tetőtől-talpíg vetkőzte tésről. És ez már kaszinó volt! Újdonsült barátok, friss szerzeíű jó ismerősök szópergető kaszinója, amikor olyan emlékekre, személyes dolgokra derül fény, amelyek már mindenképpen az énhez tartoznak, amelyeket elmondani: vallomás. A határon túl, amikor az utolsó egyenruha is eltűnt, a fülkék felbolydultak. Aki csak tehette, ajtóhoz, ablakhoz tolakodott, s szomjas tekintetével ette, habzsolta a tájat. De nemcsak birtokba vette: szerette volna mindjárt tovább is adni, amit megszerzett. És akár a kisgyerek, töredékszavakban, felszakadt félmondatokban sorolta ei. mit látott, mit vett észre, miben találta meg egy-egy pillanatra az örömét. Ekkor már az ösztönök beszéltek. Mert van ilyen: az az akadozóösztön, az örömmeg- osztó ösztön. Ezek az ösztönök Moszkvában, az első útiállomáson, újabbal gazdagodtak: a hely- foglalás, az otthonteremtés ösztönével. Ez az ösztön — nem figyelted meg? — majd minden embernél más. Vagyis inkább embercsoportnál, értve °z alatt a felnövekedés, a felnőtté válás meghatározó körülményeit. Aki kicsi korától magara volt utalva, s legközvetlenebb környezetének — tehát egy szobasaroknak, kollégiumi ágynak, szekrénynek — rend- • bentartása az ő gondja volt, az könnyen feltalálja magát a külföldi szállodákban is. Egy-két pillantás, és máris látja, hol a fürdőszoba zárva felejtett főcsapja, vagy miként működik az ismeretlen rendszerű villanyboyler Aki viszont korábbi életében nem volt rászorulva az efféle magakörüli ügyeskedésre, az hosszú percekig táblából, s rendszerint csak többszöri segítséggel tudja ellátni, rendbe tenni magamagát. ÉS EZEK a kollégistaügyeskedések most is nagyon szép összetalálkozásokat hoztak. Például: két útitárs egyforma módszerrel vetette be az ágyát. Észrevették, szóltak. ..Nálatok is így kellett?” „Szigorú volt a diri...” „Volt nálunk egy gondnok...” Aztán mar nem sok beszéd kellett. Egy-két szó, egy összevilla- nas, és minden olyan volt, mintha éveken át minden reggel együtt szidták, s itták volna a kollégiumi kávét. S ez a remekbe sikerült Moszkva—leningrádi út azért volt ilyen elmondhatatlanul jó, mert később is, lépten- nyomon tartogatott egy-egy ilyen élményt, amit nem lehet megrendezni, amit nem lehet programba iktatni, ami vagy van, vagy nincs. Itt volt! Tamarát például, a kijevi tanítónőt, akinek sehogysem találtunk jelzőt a hajára, pedig azt az egyetlen szót — a délelőtti napsütésben is, meg az esti Néva-parton i6 — jó féltucatnyian kerestük... Aztán a vásárlások, amikor gyerekmódra, csapatostul vágtunk neki az ismeretlen utcáknak; aztán a közös öröm, amikor végre meglelte elektromos szamovárját az egyik magányosan cirkáló. És a mesélések, amikor vacsora után egy-egy szobában összeverődve ki-ki elsorolta, mit látott: hogy milyen párás volt a Finn-öböl, s hogy az Ermitázsban micsoda maxi- kabát volt azon a francia lányon. És ... és mindent Persze, ezt a „mindent”, amikor volt — és tudod, ez az igazi benne — senki sem érezte, csak amikor már újra hazafelé szaladt a vonat, akkor tűntek elő ezek a remek életízek. Leginkább tán akkor, amikor a pesti pályaudvaron egy-egy segélykilátásként hangzó: „Jöttök, ugye?”„Igen, majd írok!" — búcsúzkodás után az ember végképp egyedül maradt... MONDOM, ahogy nincs jelző a brjanszki erdő fáira, meg Tamara hajára, éppúgy nincs alkalmas szó erre az Expressz-útra, erre a legutóbbi közös vonatkozásra sem. Jelző nincs rá, csak az a kívánság van, hogy de jó lenne az emberekkel mindig fgy együtt lenni... •t/y (Jánossy Ferenc metszete) öreg házak között • “CJCo—» (Takács Imre tusrajza) 8 NÓGRÁD — 1972. július 2., vasárnap Lázár Ervin: CSAPDA B elépett egy kiskölyök, nevetségesen pici farmernadrágban. fehér, rövid ujjú trikója elején egy háromárbocos kalózhajó pompázott, kékkel volt ugyan ki- varrva, de nem lehetett más csak kalózhajó. A kocsmatöltelékek tekintete elsurrant a srác feje fölött, szakadatlan folyt tovább az elszórt rik- kantásokkal, szemérmetlen rö- hejekkel elegy zsongás. Pedig a fehér trikós kölyök vonzotta a szemet, a füst megritkult körülötte, szégyenlősen a mennyezet felé sompolygott, meg be a kocsma sötét zugaiba, a füst észrevette a gyereket. Körülnézett. Arcán a hadvezérek harciassága és a titkos küldetésben járók óvatoskodó ravaszsága. Valamit forralt Az asztalok fehér kővel lerakott utat hagytak a sön- téspultig. Egyelen fekete kő árválkodott közöttük, közelebb a bejárathoz, az út tengelyétől kicsit jobbra. Nagyon szerény, nem hivalkodó fekete kő. Ki törődött a létezésével? Ki vette addig észre? Nyilván senki. A gyerek azonban alaposan megnézte, élőre dőlt, olyan félguggolásfélébe ereszkedett (ennek nagy mesterei a gyerekek), a kezét a térdére támasztotta. Szemvillanásig tartott az egész, mert a kölyök észrevett valakit a bejárat felől közeledni és villámgyorsan az egyik oszlop mögé ugrott. A férfi láthatta a kalózhajóval ékes gyereket. nemcsak a mozdulatot, ahogy az oszlop mögé ugrott, de a kukucskáló fejet is. De úgy látszik, tudta a szabályokat. Mert kitartóan az ellenkező irányba nézett, erőlködött, hogy szem- meresztgetése tökéletesnek tűnjék, s amikor riadtságot mímelve újra meg újra végigpásztázta tekintetével a kocsmát, az oszlop mögül diadalmas vigyorral kandikáló fejet levegőnek tekintette. Alacsony, harminc körüli, hízásra hajlamos, de még korántsem kövér, mosolyra kész arcú férfi volt. — Hol ez az A1 Capone? — tanácstalankodott az ajtóban mintegy magának téve föl a kérdést, de ahhoz megfelelő hangerővel, hogy maga a diadalmas A1 Capone is tudomást szerezzen rejtőzködése tökéletességéről. A kérdés után kettőt lépett. Mind ez ideig csak kettejük magánügye volt a kisded intermezzo, a kocsma rájuk sem hederített. De a második lépésnél minden merőben megváltozott. A kölyök ugyanis eiőugrott a rej tekéből és lenyűgöző diadallal elrikkantotta magát: — Benne vagy! Föl a kezekkel ! A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tudni, ábrázata bizonytalansága fogságba esésének, vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a tekintete, s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt. — A csapda — kiáltotta A1 Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsödött. A férfi sziszegett, fájdalmasan mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna, de m csapda szemmel láthatóan nem engedte. A kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekintetek gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias A1 Capone. A hátrébb ülőknek kissé fel kellett emelkedniük, hogy A1 Caponét is láthassák. A férfi fájdalmas ábrázata láttán A1 Capone arcára némi szánalom költözött. Lahajolt, megtapogatta a csapdát és guggoltából felnézett a felemelt karú áldozatra. — Fáj? — kérdezte. — Nagyon — mondta az áldozat. — Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél. — Fizetsz hadisarcot? — Egy málna hadisarcot kapsz. — Helyes — mondta Al Capone még mindig guggolva — leengedheted a kezed. Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sánti- kálva odébb állt. A gyerek még mindig a csapdát fogta. — Vigyem? — kérdezte — vagy húzzam fel újra? — Nem bánom — mondta a férfi — legalább más is megtudja, mi a magyarok istene. Nem volt idejük leülni, mert egy maiaclopós úr jelent meg a bejáratnál. — Figyeld — suttogott Al Capone. A férfi figyelt és figyelt as
