Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
NYELVMŰVELŐ SOROK Anyanyelvűnk oktatóinak ajánljuk Nehezen változik a közízlés Csinos, de nem nagy terjedelmű könyvecske — a TANÍTÁS PROBLÉMÁI sorozatban. Nem kisebb feladatra vállalkozik, mint arra, hogy segítse elűzni a nyelvtanórák unalmát, és segítse fokozni az anyanyelvi oktatás hatékony ságát. Mi, akik évek óta végezzük ezt a munkát, mi tudjuk csak igazán méltányolni Szende Aladár hézagpótló, szellemes és igazán élvezetes könyvecskéjét. Mit tanácsol, mit ajánl figyelmünkbe az érdemes szerző? Mindenekelőtt azt, hogy a tanár éhei; szemmel figyelje nyelvünk új jelenségeit. Csak az tud életszerűen tanítani, aki állandóan az élő nyelv közegében munkálkodik. Aki felhívja a figyelmet a technika követelte új szavakra — tv-erősítötorony, alagút- fúrópajzs, metrómélyállomás —, tulajdonképpen nyelvünk életerejét hangsúlyozza. Az argó sok szava rejtek- utakon lopakodik be az iskolába. A velük való foglalkozás nemcsak színesítheti az órát, de csökkentheti a káros hatásokat is. S miközben számolunk az idegen szavak tömeges be- özönlésével, és alakítgatjuk kezelésük módjait, máris állásfoglalásra késztető problémákat vetünk fel. Lehet, hogy jónéhány idegenből jött szavunk a megbeszélés során feleslegesnek, sőt károsnak minősül; annyi azonban biztos, hogy mindnyájan örülni fogunk az olyan nyelvi találatoknak, mint a libegő, hempergő, túrkáló stb. Lélektani tény, hogy beszéd közben csak a szokatlan, meglepő nyelvi jelenségek hívják Eel magukra a figyelmet. Ha az ámokfutni szót halljuk, legalábbis feltűnik. Ha azt olvassuk, hogy a kengurulevest csak az erszényesek ehe- tik: meghökkenünk és mosoly- gunk. Tanácsos tehát a tárgyalandó anyagot egy-egy kirívó nyelvi esettel kezdenünk, ezáltal plasztikusabbá válik a probléma. Rendkívül fontos, hogy világos, s jól körülhatárolt fogalmakat alakítsunk ki tanítványainkban. Csak így várhatjuk el, hogy a nyelvi jelenséget értelmezni, rendszerbe állítani is képesek legyenek. Előkerül például a gyönyörködik a természetben kifejezés. Ha sikerül megállapítani, hogy a) ez a szerkezet nem sorolható a határozók egyik kategóriájába sem, b) a mondatbeli kapcsolatot állandóan ugyanaz a rag fejezi ki, akkor máris felismerte a tanuló, hogy állandó határozóról, tehát vonzatról van szó; ebben az esetben pedig nem a logika, hanem a nyelvszokás a döntő. Világos és pontos fogalmakhoz eljutni sokféleképpen Lehet. Nagy érdeme a könyvnek, hogy a különböző, lehetséges utakat is bemutatja. Megismerkedhetünk nyelvtani programokkal, algoritmusokkal éppenúgy, mint a játékos formákkal. Különösen erre az utóbbira érdemes felhívni a figyelmet. „Aligha akad olyan diák, aki ne lelné kedvét a csengő rímekben vagy találó képekben, sőt a diáknyelv ötletes szüleményeiben, iskolatársi ragadvány- és gúnynevekben .. A könyv címet Anyanyelvűnk az iskolában. Hasznos és kitűnő munka, ötleteivel, példáival, sugallataival és egész szemléletével valóban előre- Vendítheti anyanyelvi oktatásunk ügyét. Dr. Szabó Károly Ráth-Végh István Az emberi butaság története című könyvének témánkhoz illő fejezete: „A kortárs ítélkezik...” Néhány alcím: „A tehetségtelen Petőfi”. Vagy: „Shakespeare, a részeg barbár". Sőt: „Durva bohóc!...” „Hamlet olyan barbár mű, hogy a legalacsonyabb rendű francia vagy olasz közönség sem bírná elinselni.” Üjabb alcím: „Goethe nem tud verset írni!" Wagner híres művéről,'a Nürnbergi mesterdalnokokról: „Laposságok és bárgyúságok halomba hordva.” Ismeretes a francia impresszionista festők vesszőfutása: a kortársi közízlés be sem engedte képeiket a kiállítási szalonba! Társadalmi elszigeteltségben és érthetet- lenség közepette küzdöttek az új festői nyelv, a látvány újszerű rögzítésének kialakításáért ... És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja kétségbe. Talán ennyi elég is. Nyilvánvaló: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy nevessünk rajtuk. íme, a korabeli „hozzáértés”, a nagyképű és ostoba ítészkedés! Ám, ha kinevettük magunkat a fentieken, gondolkodjunk el: a jelen — számunkra újszerű, szokatlan — műalkotásainak megítélésében, nehogy magunk is ezeknek az ismereteik börtönablakán kilátni képtelen embereknek a táborába tévedjünk! Be kell látnunk: bár társadalmi forradalom kellős közepén vagyunk, a közízlésben itt-ott mégis uralkodó a maradiság. A művészet területén a régiek bűvöletében élünk. Különösen a felnőtt nemzedék, mely a korábbi esztétikai ízlés nevében született műalkotásokon nevelkedett. Olyan alkotásokon, melyeken nagyapáink talán megbotránkoztak, ám maguk ezt vallják egyedül idvezítőnek, míg fiaik az „érthetetlen” művészetet értik. így lép előre a történelem a művészetben is. Balga gondolat lenne azt hinni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a történelmi dialektika. Remélhetjük-e, hogy valamikor becsukódik az adott kor műILLUSZTRÁCIÓ (Takács Imre tusrajza) C zerdán megnéztük a Népstadion^ ban a Fradi—Stécé rangadót. A közelünkben fővárosi újságírók latolgatták a lehetőségeket, megállapítván, hogy itt az alkalom, hogy a vidéki „kutyaütő” csapatot lemossák az első három helyről, mert mint mondották, nagy szégyen az, hogy egy vidéki együttes még mindig az érmesjelöltek közt van. Telt-múlt az idő, s a legelfogultabb fradiszurkolónak is be kellett látnia, hogy ez a „kutyaütő” csapat rendkívül magabiztosan játszik, a döntetlen megtartására törekszik, s ebben senki meg nem akadályozhatja. Azután felzúgott a lelátókon a „Hajrá Stécé!” buzdítás is, mégpedig jóval több torokból, mint amennyien Nógrád megyéből a fővárosba utaztak. Minden bizonnyal távolba szakadt nógrádiak, vagy ott tanuló főiskolások és egyetemisták is becsatlakoztak a kórusba. Mérkőzés után pedig egy tarjáni ismerősünk megkért bennünket, hogy írjuk meg a Fradi B-középének egy csoportja garázdálkodását: megvertek egy salgótarjáni gyereket, mert éltette a Sté- cét és parancsszavukra nem volt hajlandó eldugni a stécézászlót. A fiúnak a merénylet végén orrán-száján jött a vér. Ne értsenek félre, nem sportkérdésekkel óhajtok mo6t foglalkozni, de a szerdai élmények feltétlenül néhány gondolatot élesztettek. A minden tárgyilagosságot félretevő kollégák megnyilatkozásai többek között azt a veszélyt rejtegetik, hogy részükről nem mindenkor számíthatunk elfogulatlan ítéletre. Kispolgári magatartásukkal nem ok nélkül száll olykor a NÓGRÁD is szembe, hiszen megengedhetetlen, hogy valamiféle felsőbbrendűségi helyzetből a főváros és vidék ellentétét táplálják. A hangos buzdításból arra figyelhettünk fel, hogy megyénk szülötteiből nem hiányzik az egészséges lokálpatriotizmus. Abból, hogy a brutális merénylet után a NÓGRÁD újságíróihoz fordultak, a lapunk iránti bizalomra figyeltünk föL visimri mmr Távolban S a bizalomnak megannyi megnyilvánulása a NÓGRÁD iránt, immár nem egyedülálló jelenség. Nemrégiben a pártfőiskolán találkoztunk az ott tanuló Nógrád megyei hallgatókkal. Meghitt, baráti beszélgetésre gyűltünk össze, amelyen a három évig távol élő barátaink őszinte kritikai megjegyzéseket is tettek lapunkról. De egyet nem győztek hangsúlyozni, hogy több a pozitív vonás, s hogy ők, akik hosszabb időre idegen közegbe kerültek, a naponta megérkező NÓGRÁD révén tartják a kapcsolatot. Várják a lapot és úgy találják, hogy általa minden lényeges eseményről, problémáról, gondról, örömről tájékoztatást kapnak. Amikor hazalátogatnak, úgy látják, mindenről tudnak, ami városukban, vagy községükben a közvéleményt foglalkoztatja. Dicsérték lapunk bátor, kritikus hangját, a frisseséget, a tárgyilagosságot és azt az erényt, hogy sikerült tökéletesen leküzdeni a provincializmust. Ügy tetszik, hogy az igazmondás, a problémák nyílt, kendőzet? ín fölvetése jó hatást kelt többi olvasóinkban is. Mind többször fordul elő. hogy elismerő és köszönő leveleket hoz a postás, s azt is pozitívumnak foghatjuk föl, hogy kendőzetlen bírálatainkra olykor névtelen reagálások érkeznek. Mintha a névtelen levélírók is megéreznék, hogy rossz, igaztalan ügyet vesznek védelmükbe. Hiszen lapunknak az igazságról nyíltan lehet írni. Lapunk a párt lapja, s így (amint azt mondani szokás) már csak hivatalból is az igazság mellett áll. Jó érzés azt tapasztalni, hogy nemcsak régi olvasóink ragaszkodnak mind jobban a megyei sajtóhoz, hanem egyre több új előfizetővel is növekszik a NÓGRÁD tábora. Az utóbbi hónapokban mintegy kétezer új előfizetővel emelkedett lapunk baráti köre. Az új előfizetők nem titkolják, hogy sokszor hallottak a NÓGRÁD-ban megjelent cikkekről, maguk is szerették volna személyesen olvasni az idézett sorokat. A sokoldalú tájékoztatásnak emberileg is hasznát veszik, hiszen jobban megértik mindazt, ami a megyében, fal- vainkban és városunkban történik. Tisztábban látják terveinket, életünk gyors változásait, gazdagodását. Joggal bízhatunk abban, hogy az új előfizetőket néhány év múlva már az előfizetők törzsgárdájába sorolhatjuk. A bizalom jelét tükrözi az is, hogy olvasóink, előfizetőink gyakran keresik föl lapunk szerkesztőségét egyéni problémáikkal, panaszaikkal,- sokan vannak, akik hírekkel, közlésekkel, tippekkel segítenék hírszolgálatunk szélesítését. Levelezőink és tudósítóink tábora nőttön-nő, s mind több a község, üzem, vállalat, intézmény, hivatal, mely igényt tart arra, hogy életükről, újszerű kezdeményezésükről, erőfeszítéseikről beszámoljunk. A nteltség nélkül állíthatjuk, hogy a NÓGRÁD, a megyei napilap megyénkben alig tíz esztendő alatt tízezrek mindennapi szükségletévé vált. Ez pedig nem kis dolog, mert a napilapnak Salgótarjánban nem volt hagyománya. De immár ez a rövid idő is elengendő volt ahhoz, hogy új hagyomány keletkezzék, új széttéphetetlen kapcsolat teremtődjék olvasók és újságírók között. Felismertük, hogy egymásra vagyunk utalva közös célunk megvalósításában, a szocializmus építésében. vészének és közönségének „ízlésollója”? Kritikusok, esztéták vallják: ez az ízlésolló természetes módon nyílik. Hiszen a művész többet közöl velem, mint amit eddig tudtam. Egy mű akkor hat igazán, ha feszültséget, szellemi izgalmat kelt, vitám van vele, küzdők megértéséért. Szocialista kultúrpolitikánk kiépíti azokat az ismeretcsatornákat, amelyek az olló két szárát egymáshoz közelítik. Megakadályozza, hogy a kortársi művészet és közízlés egészséges távolsága szakadékká torzuljon. Persze, mi, nézők és hallgatók sem csukhatjuk be szemünket, dughatjuk be fülünket, ha tanító szót hallunk az „érthetetlen” művészet értelméről. Fontoljuk meg Lyka Károly intelmét. A Kis könyv a művészetről című művében — szintén történelmi tapasztalatokra apellálva — ajánlja: „...voltak olyan időpontok, amikor Munkácsyt, Szinyei Mersét tehetség nélküli kontároknak mondották. Ezért helyesen cselekszik a tárlatlátogató, ha némi óvatossággal formálja meg ítéletét oly munkákról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig megszerzett művészeti fogalmai körébe.” Vagy hivat- kozhatom olyan köztiszteletben álló költőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújában így bátorítja a művészet kedvelőit: „A közönség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modern verseket, hanem próbálja meg követni a müvet, megfejteni az alkotást. Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek, hogy megértsék az alkotókat." Nos, mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne katedráról, hanem iskolapad- ból ismerkedjünk á művészettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát. Olyan korban élünk, amikor nemcsak a társadalmi haladás perel az avult ízléssel a korszerű műalkotások igazáért, hanem olykor-olykor mi magunk is perpatvarba kevere- dün friss művekkel és alkotókkal. Pártunk kultúrpolitikai alapelve megállapítja: „A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretétől, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával ... Az eszmei-tartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hozzáférhető a széles tömegek számára a szocializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultúrf orr adatom, a szocialista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a művészi színvonal csökkentése”. Világos a feladat: a közönséget kell felnevelni a művészethez és nem fordítva. Ha hitelt adunk a fenti kultúrpolitikai alapelvnek — márpedig hitelt kell adnunk! —, a demokratikus szavazás létjogosultsága magvas műalkotások esetében kérdésessé válik. A történelem nem ismer olyan példákat, hogy nagy művek közfelkiáltással születtek volna. Inkább közfelháborodással! Ma másként lenne? Aligha. Az alapelvben említett „eszmei-tartalmi eredetiség” szülte konfliktus nem oldható meg a közönség voksának kikérésével — sokkal inkább a szocialista népművelés által végzett esztétikai neveléssel. A közönségszavazás művészeti kérdésekben csupán játék a demokráciával; a művészet demokratizmusa ugyanis — a tartalmi követelmények mellett — mindenekelőtt a műalkotások hozzáférhetőségét, megismerésének lehetőségét jelenti: a széles közönség számára. „Tudom azt, hogy semmit sem tudok, s ez előnyöm” — vallotta Szókratész. Kikkel szemben előnye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tudjak, amit nem tudnak. Akik az ítész magabiztosságával kiáltanak nemet egy-egy szokatlan formanyelvű filmre, versre, szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztosságát, hogy azt a műalkotást éppen az év lejobb alkotásai közé sorolják majd a szakértők. Konokságukban inkább a zsűri „elfogultságát” hangoztatják, semmint a maguk véleményét kérdőjeleznék meg. Persze nem arról van szó, hogy tartózkodjunk a személyes véleményalkotástól. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csupán nekem nem tetszik, mert „érthetetlen”. Attól a mű még lehet jó, sőt remek! A hiba — megeshet — a néző „készülékében” van. Szókratész, midőn mások által hangoztatott bölcsességét szigorú önvizsgálattal mérlegelte, erre a következtetésre jutóit: „Azzal a kicsinységgel vagyok böl- csebb ... (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom”. Magunk is mennyivel szerényebbek — egyben bölcseb- bek — lennénk, ha egy műalkotás előtt állva, így gondolkodnánk. Balogh Ödön ZELK ZOLTÁN: MICSODA ŰT Esőtől csörgő arccal-----------d e előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csörgő arccal-----------d e előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkedö plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csörgő arccal-----------d e előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sinek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba, az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor izével----------m icsoda út a mindennapi percért! NŰGRAD - 1972. június 4., vasárnap 7 r
