Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Szolnoki István Máté evangélista Egy hétig Mátét lesték, meg az időt. A levegő tele volt fe­szültséggel, nyomorította a/ agyat, csak a cselekvést, a szavakra tettekre való vak reagálást gyorsította fel. Ilyen­kor jobbodén az ösztönök uralkodnak, s még a legne­mesebb emberben is feltá­mad egy kissé az állat. Mű­ködésbe lép az a lelki alvilág, amelyik kideríthetetlen mély­ségekben rejtőzik mindenki­ben. Teljesen megváltozott a szállás képe. Szertedobált szer­számok, rendetlen polcok, morgó, haragtól fűtött embe­rek — ennyit látott volna csu­pán az idegen, ha arra vetet­te volna jó, vagy rossz sora, ahol a múlt századból ittma­radt félig romos épület árvál­kodik. A színe valamikor sár­ga lehetett. A központban csak annyit tudnak az ütött- kopott épületmaradványról, hogy valaki egyszer, lehet, hogy rossz kedvében, átutal­ta nekik: törődjenek, vesződ­jenek vele, s ha úgy hozza a sor, költsenek is rá valamit. Ki áldoz azonban manapság volt házakra, amikor egyre- másra bújnak ki a földből a jelen néha kissé formátlan, de a réginél sokkal jobb építmé­nyei. A szállásnak emelete is van. A nyilvántartás sze­rint kétszintes munkásszállás; földszintjét kubikosok lakják, az emeleten pedig raktárak találhatók. Ám furcsa para­doxon: egészen másként van minden mint ahogy a könyv­ben található: az emeleten laknak a munkások, s a föld­szinten volt valamilyen rak­tárféle amíg a raktározni va­lót ki nem szorították onnan a patkányok, s egyéb, gyorsan gyarapodó férgek. Raktár nél­kül persze nem lehetséges az élet, így hát jó kilométerre emeltek egy remekbeszabott beton- és téglakölteményt, csillogó alumíniumtetőveL Most azonban az is szürke, mert végre mossa, áztatja a szakadó eső. Az emberek, megszabadulva az idegszálaikra nehezedő nyo­mástól, azt lesik: mikor csen­desedik le már az elemek vi- askodása, mikor szakad vége ennek a manapi özönvíznek. 1, Máté kimerészkedik az aj­tón. Kalapját mélyen a szemé­re húzza, mintha jelentene va­lami védelmet az a kopott, vérzett tökfödő. A többiek kö­zül, vagy hárman a lépcső­feljáró végéről figyelik a ne­kibuzdulást. — Tiszta búzát mos belő­led — kiált utána Huszár, s közben majd lebillen a rozoga grádicsról. Eres, inas kezé­vel hirtelen elkapja a karfát, s csak amikor már biztosan áll újra, akkor folytatja: — Ha egyszer valaki meg­bolydult, nem tartja azt visz- sza a magasságos isten se. — A pokol összes ördöge is kevés hozzá — erősíti bozon­tos bajusza alól Bögre, aki amolyan előember a kubiko­sok között. Két éve jár a csatornához, s ahányan van­nak a szálláson, mind az ő toborzottjai. Békességes, türel­mes emberek, csak néha bu­zog fel egyben-egyben a rossz. Leginkább akkor, ha fizetés­napon több időt tölt a város­ban, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ilyenkor Bögre mocskolódik, apját-anyját szidja az elmaradónak, az meg a fogát csikorgatja, ásó, csá­kány, vagy kés után kapkod, de lassan-lassan megnyugszik. Mátéval azonban már a hét eleje óta nem bír Bögre. Ami­kor az első villám végigciká­zott a szemhatár alján, ledo­bált mindent, s meg sem állt a szállásig. Amire a többiek bekászálódtak, onnan is el­tűnt. Három nap múlva ke­rült elő, csütörtök hajnalban. Nem volt boros, de a szemé­ben furcsán tétovázó fények vilióztak. 8 NÓGRAD - 1972. — Édes gyerekem — kezdte csendesen —, ha az a drága jó anyád, aki a világra kín­lódott, nem tanított rendre, majd én bepótolom. A töb­biek szakadjanak meg amíg te csavarogsz? Hát nem, an­nak a kínba szaladt atyaúris­tennek sem. Vedd tudomásul: annyi lesz csak a pénzed, amennyiért megizzadsz a gö­dörben, egy fillérrel se több... Bögre a végére alaposan fel­húzta magát. Huszár, meg az idősebb Bertalant próbálják csitítgatni, de kis híján ők fizetnek rá. — Pártoljátok csak, pelen- kázzátok — tolja előre ener­gikus állát —, védjétek a hí­rest — Majd megszakadhat­tok helyette, mert amilyen hülye, hamarosan belecsinál abba a tányérba amelyikből most eszik. Máté hallgat. Ügy áll Bögre, előtt ahogy a katona szokott. Két tenyerét a nadrágvarráshoz szorítja, feszesen a szemébe néz. Azokat a furcsa fényeket senki sem vette észre. Volt gondjuk bőven, hiszen szinte mindnyájukban tápászkodott felfelé az a bizonyos lelki al­világ aminek az elektromos­sággal túltöltött levegő az is­tápolója. Bögrének is ember- feletti önuralomra volt szük­sége, hogy neki ne ugorjék a vigyázzba merevedett Máté­nak. Szombatra végül megjött a várva-várt enyhülés: meg­eredt az eső, s ömlött, mint­ha végítélet várna a világra. Sűrű függönybe burkolt min­dent, s az átforrósodott föld vastag, fojtó párával lélegzett. Levegő után kapkodtak az emberek is, de mennyire más volt ez, mint a korábbi. Me­leg volt az eső, de lenyomta a port, s megszűrte az oxi­gént: haldoklásából ébredt az ember, s halálból kelt a fony- nyadó flóra. Csak Máté nem akart éb­redni. Hiába szóltak hozzá, a fejét se nagyon vetette arra. Bámult egy pontra, báván, hangtalanul. Aztán, amikor legjobban zuhogott, nekiindult a szinte áttörhetetlennek tet­sző esőfüggönynek. 2. Mire megérkezett, alaposan átázott, s ráadásul korholással köszöntötték: — Az eső — szabadkozott határozatlanul. — A ml urunk véres verí­tékfüggönyön keresztül ment a Golgothára, de nem ros- kadt. Veronika kendője csu­pán a kínját enyhítette, de a fáradtságát nem. Lelke azonban teremtőjéhez ké­szült, nem csüggedt tehát: a stációkon is csak azért állt meg, hogy kálváriája során dicséretre nyíljon ajka. Pe­dig ő megízlelte a keserű po­hár italát, amelyet mi még csak ezután ismerünk meg. A prédikátor a szállástól alig öt kilométerre lakott egy magányos, roskatag házban. A názáreti tizenharmadik evan­gélistája — így ismerték min­denütt, ahová az evangélium hirdetése közben eljutott. Hogy valójában kicábda, senki sem firtatta. A pusztán, az elmúlt századok e rekvizitumában, ahol a raktár meg az épülő csatorna jelentette csak a hu­szadik századot, s ahol va­lósággal megkövült penész te­lepedett mindenre, még az is hitt a szavának, aki meg­hallgatás után ajtót mutatott neki. Mert mondott valamit. Nem nagy dolgokat, csak szavakat, a bibliából, az állí­tólagos evangélistáktól köl­csönzött mondatokat, de mon­dott valamit. S a szó jólesik azoknak, akik szűkösen részel­nek belőle, s akiknek nem­zedékeken át csak a biblia volt az olvasmányuk, s az eseményeket rögzítő történe­lemkönyvük is. Furcsa a vi­lág. Az alkotó ember irtja a dzsungelt, birkózik a folyon­dárral, valahol azonban min­dig megmarad egy skorpió­fészek, s belőle szerterajzanak a reves bőrű férgek, s újra • május 14., vasárnap meg újra törekednek feltá­masztani a holtakat, hogy kedvező fészekben újra nyü­zsögjenek. Zajuk néha úgy terjed a változó és gyakran fájdalmasan változó történe­lem során, akár a trópusokon a búbópestis. Erős legyen a lélek, ha ment akar marad­ni tőle. Máté sosem tartozott az erős lelkű emberek közé. Ugyan, hol gyűjtött volna erőt? A lelencházban ahol jobb híján ráakasztották a Máté nevezetet, mivel éppen szeptember 21-én, az evangé­lista névnapján tartották ke­resztvíz alá? Kevés közük volt a lélek vértezéséhez a cselédéveknek is. Máté ka­tona szeretett volna lenni, de amikor sorozták, s a nevét nem tudta leírni, kimondták rá az alkalmatlanságot. A kudarcba fulladt sorozás után találkozott először a pré­dikátorral. Az első jó szót ta­lán tőle hallotta, s ő volt az is, aki testvérének szólította, házába fogadta, megosztotta vele amije volt. Dolgozott, persze, hogy dolgozott. A pré­dikátornak adta minden fil­lérét, mert mit sem számított neki a pénz, a fáradtság, ha testvérének szólította valaki. Aztán elszakadtak egymás­tól. Az élet másfelé vitte őket Akkor találkoztak megint ami­kor Máté a csatornaépítéshez szegődött kubikosnak. A köz­ben eltelt évek támasztottak benne kételyt az ige, az evan­gélium iránt, de az emlékeket, a jó szó ízét nem tudták kitö­rölni. — Mit tegyek, azt mondja meg — tördelte kínlódva a kezét amikor a városból jö­vet találkozott a prédikátor­ral. — Az Írást csak hallgat­ni tudom. • . — A régiek között is vol­tak, akik sosem fejthették meg az írás titkait, de az Úr rendeléséből azért jöttek írástudók, hogy továbbítsák hozzájuk a hit szavait. Ne­ked is az a dolgod, hogy hall­gasd és hidd. Ne tedd próbá­ra hitedet kétségekkel — ok­tatta akkor a prédikátor. Útközben ítéletidő támadt rájuk, megáztak, s Máté ágy­nak esett. Három napig gyö­törte a láz, addig nem is lát­ta orvos. A negyedik napon kitévedt a pusztára egy te­herautó s Mátét bevitték a kórházba. Egyetlen látogatója volt csupán: a prédikátor. A lázát is könnyebben viselte, ha meglátta gondozatlan ha­ját, bozontos, elhanyagolt sza- kállát. Mi hangzott el mi sem a három hét alatt, tudni sem lehet. Máté a betegséget ve- zekelésnek fogta fel, s bünte­tésnek, amit azért mért rá a láthatatlan hatalom, mert he­lyet hagyott lelkében a kétsé­geknek. — Hitedben megerősödve keltél újra — fogadta örven­dező szeretettel a prédikátor —, s nyitva előtted az út, hegy behatolj az evangélium lényegébe. Két hónap telt el csupán, s Máté megismerkedett a be­tűkkel. Gyerekes örömmel ra­gasztotta egyiket a másik­hoz, s ízlelgette, próbálgatta a kikerekedő szavakat. Akkor ő volt talán a legboldogabb em­ber a földkerekségen. Bol­dogsága azonban kevés ideig tartott, mert egy tavaszi na­pon meglátta a vért. Nem tudta, miként került a nyálá­ba, de kétségbe esett miatta. — Az úr újabb megpróbál­tatást küldött rád — intette a prédikátor —, mert kétsé­geid ismét feltámadtak. Bíz­zál a teremtőben: ha igaznak tart, elmúlik tőled a keserű pohár... — Ha meg nem, felfordulok — fakadt ki kétségbeesetten, s abban a percben nem hitt semmiben. Hátat fordít ta­lán végleg a prédikátornak, ha csak egy parányi kis szi­getecskét is talál a világten­gerben, ahol megvetheti a lá­bát. Hogyan álljon azonban a saját lábán, aki mindig man­kóval járt, s hogy gyújtson világot valaki, ha nem ismeri a tűztámasztás módját. E mesterség tudója a prédikátor volt. — El kell jutnod Egresre A könnyező Márta képe előtt mondott imádság megszaba­dít a szenvedéstől s a fé­lelemtől Is. Meglátod, másod­szorra is újjászületve térsz meg. S, hogy még nagyobb nyo- matékot adjon a szavának, ke­netteljesen hozzátette: — Imádkozzál az én vétkes lelkem megtisztulásáért is, ahogy testvérnek kell kö­nyörögnie testvére üdvéért. 3. Amikor az első villám vé- gígcikázott a feszültségtől majd szétrobbanó levegőégen, Máté felkerekedett. Mezítláb ment, mint a názárethi, s ke­resztnek vitte magával göt­hös tüdejét. Kálvária volt az. Félelemkeltők voltak a stá­ciók amelyeknél egy-egy kö­högési roham miatt megpihent. Néha úgy érezte, nem bírja tovább: visszafordul vagy fel­köti magát az első útjába ke­rülő fára, s végét szabja a szenvedésnek. Amikor azon­ban a küszöbig ért, nem bírt belépni a házba: visszatartot­ta a gondolat, hogy hátha va­lóban enyhülést hoznak a könnyező Mária képe előtt el­mondott imák. — Az evangélium felkent védelmezője vagy most már, testvérem — ezekkel a sza­vakkal fogadta a puszta szé­lén Mátét a prédikátor, ami­kor zarándokút járói vissza­érkezett. — Védelmezd hitün­ket mindenféle sátán ellen. Különösen azoktól, akik a lé­lektől idegen, pogány tanítá­sokkal akarják kárhozatra jut­tatni az emberiséget. Máté egy szót sem értett íz egészből, de az, hogy ő fel­kent katona, teljesen átmele­gítette. Ott, abban a pillanat­ban úgy érezte: gyengül a mellét markoló szorítás, s enyhébb a félelem, ami éj­szaka szokott rátörni, amikor sosem látott ismeretlen árnyak környékezik. Amikor útrakelt, hogy meg­próbálkozzék az igehirdetéssel, addig ismeretlen, új érzés ke­rítette hatalmába. Mintha nem is a régi Máté lett volna, ha­nem Dávid, aki harcba in­dul Góliát ellen. Képzeletében az is felmerült, hogy ő tulaj­donképpen most oroszlánbar­langba megy, s meg kell mér­kőznie a vérengző bestiákkal. Különösen akkor hatalmaso­dott el benne ez a tudat, ami­kor az egyik tanyán Bögrével találkozott. Az előmunkás ar­cán félreismerhetetlen lenézés és gúny tükröződött. — Ez ugye könnyebb, mint az ásó meg a lapát? — Az evangélium hirdetése, a hit védelme a tántoríthatat­lan katonák dolga. Értéke, sú­lya nem mérhető világi mér­tékkel — válaszolt Máté, azokkal a szavakkal amelyeket a prédikátortól tanult. Bögre meglepődött. Má­sodpercek kellettek míg fel­ocsúdott. — Jól megtanultad — bó­lintott elismerően. — Talán azt is meg tudod már mon­dani, mikor jön a világ vé­ge. — Közeleg, közeleg. Hama­rosan elérkezik az idő, ami­kor mindannyian megmére­tünk. — Na, én lelépek arról a mázsáról — kötözködött Bög­re, s mindinkább azon gon­dolkozott, hogyan tudna gyor­san elmenni Máté közeléből, mert a beszélgetés egyáltalán nem volt ínyére. — Nem testvéremen múlik a szándék, vagy az akarat, olyan hatalmú lény vezeti akkor majd a lépteit, amely­nek ereje nagyobb minden vi­lági hatalomnál. — Te teljesen megbolondul­tál — vágta el a továbbiakat Bögre. — Ha majd megjön az eszed, lehet, hogy visszafoga­dunk, de addig ne is gyere a szállás környékére. Nem sze­retném ha Huszárral meg a többiekkel találkoznál. Még kinevetnének ezzel a te evan­géliumoddal. S tudod, úgy van az: lehet az ember po­gány, de lehet hívő is, egy­formán fáj ha nevetnak rajta. Seöllősi Mária: PÁSZTÓI MENYECSKE Még meg sem voltam... Anyám, Édesanyám, AnyámI Csurgott hideg eső gumicsizmás lábadra, hajad keményítette dér, tested rázta utca köve a szekéren. Mentetek apámmal, t a fagyos káposzta árán bölcsőt álmodtatok nekem. Deák László Rosszabb az még a tüdőbaj­nál is... Betegségének említése fel­borította a nyugalmát. A ka­tonából egyszerre megint a te: ha még egyet lép, vagy régi Máté lett, aki úgy érez­szól, kiszakad a melléből vala­mi. Görnyedten, rokkantán ment el a tanyáról. 4. Eső megint régen nem esett.V A puszta száraz szikje szinte parázslóit. Kiégett az utolsó tippanszál is, s ameddig a szem ellátott, csak a lapos, élettelen puszta meredezett. Álmosítóan unalmas ilyenkor a vidék. Külön öröm a ván­dornak, ha találkozik valaki­vel. Máté is örült volna, de hát az ő útjába nem akadt senki. Otthon a prédikátor ijedt arccal fogadta. — Ha kérdeznek, csak azt mondd: mi csupán a bibliát olvasgattuk, s ha jött valaki hozzánk, még azt is leraktuk. Mást ne mondj, inkább vál­lald a halált, az evangéliu­mért teszed. És Máté mindent megígért. Az ősz hajú rendőrtiszt, aki a vizsgálatot vezette, erő­sen szánta Mátét. — Maga — próbálta belebe­szélni a fejébe — társtalansá- gában került a szektába ... Máté mély meggyőződéssel ingatta a fejét. — A hitem diktálta, hogy ol­vassam a bibliát. .. Kihallgatták a kubikosokat is. Keveset tudtak mondani Mátéról, hiszen ők csak azóta ismerték amióta közéjük ke­rült. — Süsü egy kicsit — húzta el a kezét kihallgatás köz­ben a homloka előtt Huszár. — Aki azt a sok maszlagot elhiszi, nem való a mai vi­lágra. — Maga verekedni, szokott, amikor pálinkát iszik — pirí­tott rá a rendőr. — Ha részeg vagyok — sü­tötte le a fejét Huszár —, nem mindig tudom mit csld nálok. — És Máté mindig tudtál Maga ugye sokszor mondta» neki, hogy részeg? — Elég nekem a magara baja, minek venném nyakam­ba a másét. Egy tüdőbajossal amúgy se szívesen közösködik: az ember. — KI a tüdőbajos? — Hát az evangélista. Több­ször láttam, amikor pirosai köpött. Egymás mellett dol-( goztunk. Azért is pakoltam el j mellőle a szálláson ... Huszár el sem tudta képzel- ni, miért rázta meg a rend­őrtiszt. Azt sem tudta mire» vélni, miért telefonál orvod sért, csak állt, s nézte, meny- nyíre megbolydult körülöttei hirtelenében a világ. — Azonnal kórházba vele —j összegezte a vizsgálat eredmé- nyét az orvos. Nem sokkal később szirénád zó mentőautó fordult a nagyj sárga hivatal elé. 5. Csak az ősz első napjaiban köszöntött megint eső a pusz­tára. Lassú permet jött, ég­zengés és villámlás nélkül, da ez is éppúgy szürkére mázol­ta az ócska szállást meg aa alumíniumtetős új raktárt, mint a nyári vízözön. Aa emeleten különben változatla­nul nagy volt a rendetlenség. — Legalább a szerszámokat rakták volna el, mielőtt el­mennek — dohogott az idő­sebb Bertalan. — Mi baja? — kiabál fel hozzá a fia a földszintről. — Azon morfondírozok^ Bögréék meg tudták-e állni, hogy épségben bevigyék azt 3 bort. A fiatalabb Bertalan előbb morgott valamit, aztán han­gosan felkiáltott: — Van azoknak magúkhoz való eszük. Felnőtt emberek, meg aztán a beteg elől az egészséges, még ha éhes, ak-j kor se eszi el a kenyeret.., j 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom