Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
Sámán a sátor előtt NYELVMŰVELŐ SOROK Miniatűr cikk a miniről A mini igazi Járványszó. Teqed, mint a ragály. Ma már jól kitapinthatok a gócai is. Napilapjaink, ismeret- terjesztő folyóirataink a vétkesek abban, hogy a mini élősdi szócsaládja egyre népesebbé válik. Érdemes utánanyomozni, Jiogy honnan is származik ez a hirtelen feltűnt, s olyany- nyira divatossá vált szavunk. A mini mesterséges nyelvi fejlemény. Őse — sokak szerint — a miniatűr szó. Ebből a kisméretű festményt, arcképet jelentő főnévből jöhetett létre elvonás, rövidítés útján. Néha még ma is szinonimaként, azonos értelemben szerepelnek. „Angliából terjedt át a mini basket — a miniatűr kosárlabda.” „Ez a miniatűr alkotás igazi miniportré.” De hallottam már a miniatűr töltőtoll és a minitöltőtoll kifejezéseket is — teljesen azonos értelemben. A mini-divatbemutató mellett a miniatűr divatbemutató szintén használatos. Sőt, mostanában — a Jelentés azonosságát kihasználva — mintha maga a miniatűr akarná visszaszorítani a gátlástalan minit. A modern technikai vívmányok nevei például nem szívesen párosulnak a rövid alakkal. Egyre többször beszélünk miniatűr magnóról, rádióról, tévéről, mosógépről, s terjednek az olyan jelzős szerkezetek is, mint a miniatűr cső, miniatűr üveg stb. Erősen tartja magát az a nézet is, hogy a latin minimus, minimális (valaminek a legkisebb foka. mértéke) lenne mini szavunk őse. Annál is inkább vallják ezt, mert a mini igen, gyakran a maxi szóval áll szemben, amely viszont biztosan a latin maxi- mus, maximalis hangsorokból származik. (Miniszoknya— maxiszoknya, minibrikett — maxikalória.) A miniszoknya 1966-ban tűnt fel nálunk, s a mini divatja egy évre rá kezdődött nyelvünkben. Azóta már mi is felsóhajthatnánk az egyik francia folyóirattal együtt: „Lassan minden mini már!” De valljuk be: nem hat ide- genszerűen. Ügy érezzük, mintha -i képzős melléknév lenne — rokon a pici-vei és a kicsi-vei. Először a divat népszerűsítette, azután a sport. Később az intézmények, épületek vonzották: Mini cukrászda, Mini eszpresszó, minigrill, minigaléra, miniszélmalom stb. Otthonos lett a sajtó, az irodalom s a művészetek világában is: minihang játék, miniesszé, miniújság, minilexikon, minikiállítás. Ha az utóbbi mini-összetételeket nézzük, kiderül, hogy ezekben az esetekben igazán a helyén van ez a divatos szó. Stílusosnak érezzük, mert kecses, és gazdaságosan tömörít, kicsinyít. Az újságokban gyakran találkozunk azonban stílustalan, feleseges és erőltetett megoldásokkal: mini-kormányválság, miniháború, miniülésszak, stb. A mini járványszó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden esetben helyteleníteni kell. Ha nem veszi el más szavak elől a levegőt, használhatjuk nyugodtan. De ízléssel és kellő mérséklettel. Dr, Szabó Károly A SÁMÁN ELEVEN halat vett a kezébe, íját háromszor célzásra emelte, majd kilőtte a nyilát. Aztán felhasította a halat. Hálaénekbe kezdett, s ezzel valóságos színjáték következett. „Zsákot vett elő. belerakta a halat és elír -._■!. hogy az isten elé vigye. Anélkül, hogy eltávozott volna, a jurtából, úgy tett, mintha vándorolna; hegyre mászott, majd lejött onnan, megbotlott, folyón úszott át, kutyák elöl menekült, majd meg az erdei vadak, vagy szellemek elöl rejtőzött el. Eközben utánozta az ebek ugatását és a vadak üvöltését. Végtére sok baj és akadály után, mintha az isten lakásához ért volna, térdre hullott, és alázatos hangon kérdezte, ki a betegség okozója, vagy mi az oka? Választ kapván az istentől, amely a többiek előtt titokban maradt, a sámán úgy tett, mintha visszatérne a beteghez. Aztán nem volt egyéb teendője, mint mégkenni a fájó testrészt az áldozati hal vérével és zsírjával, s aztán lenyelni azt”. Az eltűnt magyar színjáték nyomában című munkájában Hont Ferenc írja le ilyen lát— tatóan a legősibb színjátékvarázslatot: a szertartást, amit a sámán a gyógyítás érdekében végzett. Ha jól utánagondolunk, egymagában volt a színjáték szerzője, rendezője, fő- és mellékszereplője. Mert gyakran előfordult az is. hogy a táltos, a sámán önmaga földi kísérőjét is eljátszotta. Azt, aki rettegve a sejtelmes isteni világtól, talán a földi ésszerűséget is képviselve, nem akar feljebb menni. A sámánnak ilyenkor nagy vitái voltak, hogy meggyőzze, rávegye kísérőjét az út folytatására, a kísérőt — akit egyébként ugyancsak ő játszott el. S persze ő volt a jelmeztervező is, bár ezek a jelmezek eléggé sablonosak voltak. Medvék, madarak, bölények fejét öltötték magukra, s nem is volt mindig mentes a játék a vaskosabb utánzásoktól. Például madarak párzását elevenítették meg, azzal a célzattal, hogy majd az igazi madarak, állatok is szaporodjanak. Még gyakrabban az állatok megölését játszották el, többnyire az egész törzs előtt. hogy a vadászat sikerét előre, jelképesen biztosítsák. S végül persze a sámán szolgáltatta a szertartáshoz a zenekíséretet is: a dobbal. HOGY MINDEZ mennyire nemcsak magyar, s nemcsak Mindig csodálom az élénk emlékezetű öregeket, akik életük bármely szakaszából magabiztosan dobálóznak az évre, hónapra, napra, sőt órára szóló pontos dátumokkal. Vagy az ő memóriájuk rendkívüli, vagy az enyémmel van baj, hiszen már azon is törnöm kell a fejem, melyik évben jártam külföldön, pedig ez nem mindennapi, nevezetes esemény. Mégis gondban vagyok, amikor űrlapokat töltök ki, még a szüleim születési dátumaival is. Azzal vigasztalom magam, hogy évek, évtizedek óta túl sok élményt, impulzust kellett és kell raktároznom, s úgy látszik, a szervezet úgy védekezik a túlterhelés ellen, hogy a fölöslegesnek, nélkülözhetőnek tetszőt kiejti az emlékezet fiókjából. Vannak napok, élmények azonban, amelyeket nem akarunk feledni, sőt nagyon is meg akarunk őrizni önmagunk és mások számára is. Ilyen napok sokunk • életében, úgy vélem, a második világháborút követő első békenap, amelyet a győzelem napjának szokás nevezni. Több esztendős vérontás, kegyetlenkedés, népirtás ért véget ezen a napon, amelyről nem tudnám megmondani, hogy vasárnap volt-e vagy munkanap. Es még sok mindenre nem emlékszem. Csak rémlik, hogy Wroclavban, ahol akkor tartózkodtam, esett az eső, nagy bolyhos felhők kavarogtak az égi mezőn. Mentségemre szóljon, hogy egy több emeletnyi mélységbe nyúló, föld alatti kórház lakója voltam, s legfeljebb a ki járati lépcsőnél láthattunk ki a külvilágra, mint a börtönbe zárt rabok. De arra pontosan emlékszem, hogy hatalmas feszültségek oldódtak föl, az emberek felszabadultan és nagy-nagy szeretettel mosolyogtak össze, s egyszeriben megteltünk tervekkel és reménnyel, pedig ebben a kórházban senkinek sem lehetett különös oka az optimizmusra. Betegnek és egészségesnek egyszeriben terhes lett az egyenruha, s megannyi fogadkozás hangzott el: „Ha VASÁRNAPI JEGYZET Mire emlékezünk? rajtunk múlik, nem lesz többé háború!” S a betegszobákban hasonló nyilatkozatokról és fogadalmakról sugárzott híreket az ajtók felől a hangszóró. Mintha csak az emberiség lelkiismerete szólalna meg egy föld alatti „Ür hangja”- ként. Az emberiség — úgy hiszem — kevésszer került ilyen közel egymáshoz, mint azon a napon. Szent meggyőződésem, hogy mindenki nagyon őszintén gondolta azt, ami ma már kicsit jelszóként hangzik, hogy: „Soha többé háborút!” S ha militarista hangvételű fasiszta tisztek keveredtek volna közénk, tán még meg is fojtottuk volna a béke és szeretet szent nevében. Az emberiség hittel a béke, a tartós béke mellett tett nyilatkozatot. Talán ez is a lényege ennek az első békenapnak, a győzelem napjának. A fasiszta fenevad porban hevert, s a győztesek alig várták, hogy szerszámot, kalapácsot, kaszát, kormánykereket fogjanak a kezükbe. Képzeletben már mi is távoli szeretteinket öleltük magunkhoz, s nem lószőrmatracon és lópokróc alatt feküdtünk egyenalsóban, hanem a fehér ágyban, civil öltözékben. Hazai tájak, ízek, érzések sejlettek föl. S nem hittük volna, hogy az első nap áhítatos, templomi csendjében már újabb bombák, aknák, lövedékek robbanása érlelődik, hogy az élet ünnepén agresszív erők már a halállal kötnek újabb szövetséget. Ki hitte volna, hogy három évtized sem múlhat el a világban fegyverropogás, tűz, és pusztulás nélkül! Ki hitte volna, hogy a fasizmus hat levágott feje helyén egy új, hatalmas nő. S ez a hetedik talán még vakmerőbb' és kegyetlenebb, mint amelyet közös szövetségben sikerült ártalmatlanná tenni. Amilyen jóleső érzés volt azon a napon a rádió hírei között böngészni, amelyek minden nyelven közérthetőt sugároztak: kapituláció, Viktória, any- nyira hátborzongató a huszonnyolcadik évforduló közeledtén a háborús fenekedés hangjaival találkozni az éterben. A világ csendőre most már elfeledte áz elődök békés nyilatkozatait, szégyentelenül ígéri a háború, az agresszió kiterjesztését, eszkalációját, szemtelenül bombaterhek tonnáit me- neszti a békét, szabadságot kívánó népek kiirtására. Olyan megbcsáthatatlan, kegyetlen bűnök nemzik egymást esztendők óta Indokínában és a Közel-Keleten, amelyeket legalább annyira nem szabad elfelejteni, mint a béke első napját. A fasiszta jellegű népirtásért előbb, vagy utóbb a bűnösöknek fizetniük kell, nem lehet (ez elképzelhetetlen!) a huszadik században a jobb érzésű világ szeme láttára emberek, népek kiirtására berendezkedni, csak azért, hogy a fegyveres banditák maguknak kaparintsák meg a természet értékeit, ráerőszakolják gyarmatosítók módjára egész népekre, nemzetekre a maguk önző akaratát. A csendőr diktálni akar a világban, s nem tudja megérteni, hogy vérengző kegyetlenkedése nem rémítheti el, nem tántoríthatja el azt, aki az igazság győzelméért, függetlensége, szabadsága védelmében emel fegyvert. Mert az időjárás alakulását, hétköznapok és ünnepek eseményeit félre- tehetjük emlékezetünk .raktárában, de az agresszorok bűneit nem szabad soha elfelednünk. A tartós béke, a jövő érdekében a gaztettekre későbben is emlékeznünk kell! régi hagyomány, azt e sorok írójának módja volt személyesen tapasztalná a távoli Mongóliában, ahol a kerek jurta, a kör aiakú nemezsátor ma is olyan mindennapi lakóhely, mint az ősmagyar sámánok idején, akik az istenhez tett kirándulások színjátékait éppen ilyen jurtákban, vagy azok előtt játszották el. Rincsen professzor, a mangolisztika, a mongol nyelv, irodalom és néprajz világhírű tudósa mesélte el, hogy saját színi hagyományaiknak ugyanilyen gyökerei vannak, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük a két nép életformájának hajdani azonosságát. Ami azonban még érdekesebb: elmondta, hogy nem is olyan nagyon régen a jurták és a lámakolostorok előtt hasonló történeteket játszottak el. A legkedveltebb egy bölcs lámaköltő drámai históriája volt. Mindössze három szereplő kellett hozzá: az erdőben remetéske- dő költőláma, akinek magát az írót kellett megszólaltania: egy vadász — és egy őz „akit” természetesen szintén egy színész személyesített meg. Mikor nyár végén az állatok tízezreit behajtották a nagyobb településekre, rendszerint a kolostorok környékére, hogy eladják azokat: könnyebben folyt a pénz, a pásztoroknak is akadt egy kis idejük, meg ünnep is volt ez időben: a Na-dom, a mongolok nagy, háromnapos júliusa nemzeti ünnepe, melyben akkor még inkább a vallásos jelleg dominált. A ténfergő, várakozó, időtöltő emberek könnyen összeverődtek mindenütt, ahol valami látnivaló ígérkezett. A színészek meg ugyancsak igyekeztek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Néha csak egy nagyobb jurta bejárata, néha egy kőkolostor kerítésének kapuja előtt kezdtek hozzá az egyszerű, de már költő írta drámai játékhoz. Az a színész, amelyik a remeteköltőt játszotta, ecsetelte, hogy milyen szabályai vannak a szent, a jámbor, a befelé forduló, a világnak hátat fordító életnek. Aztán egyszer feltűnt a nagy agancsos színész, akinek a homlokára eredeti szarvakat raktak: az öz. Sántított egy kicsit, merthogy a vadász meglőtte. A remete természetesen befogadta, ápolni kezdte, mert a buddhista ember tudja, hogy a lélek vándorol, s ki tudja, kinek a lelke költözött az agancsos jószágba? S ami még fontosabb: ki tudja, mivé lesz ez a lélek, ha az őztest már elpusztult? Ápolni kell tehát az állatot, nem szabad hozzányúlni, kárt akozni benne. ÁM EKKOR megjelenik a színen a haragos vadász. Idáig követte a vérző állat nyomát, s most követeli, hogy a remete szolgáltassa ki neki zsákmányát. A jámbor szent persze hallani sem akar erről, s hiába dühöng a vadász: az Öz marad. Az előadás akkor aratott különösen nagy sikert a nézők előtt, amikor a vita hevében a vadász arra hivatkozott, hogy itt a környéken hány földbirtokos, állattenyésztő vadászik rendszeresen, s eszük ágában sincs betartani a vallás állátölésre vonatkozó tilalmait. A remete természetesen szidta őket ezért. Nemcsak vidáman ha- hotázott a közönség ilyenkor, de még közbe is kiabált, újabb neveket mondott, vagy éppen újabb érveket a remete, esetleg a vadász javára. Igazán élő, eleven színjátszás volt ez. A mai színházrendezők épp vágynak arra, hogy a közönséggel efféle élő kapcsolatot teremtsenek. Ha a színjátéknak ezt a két ősi formáját magunk elé képzeljük, máris együtt találunk minden fontosat, ami a színházat jellemzi a világon, amióta csak a sámonok és a táltosok, varázslók és főpapok hozzákezdtek gyógyító szertartásaikhoz. Nézzük csak, mi a két legfontosabb, ha úgy tetszik: alapkelléke a színháznak? Annál is érdekesebb erre a kérdésre választ keresni, mert több ezer évvel a sámánok letűnése után, ma sem befejezett a vita: mi a legfontosabb a színháziban? ■ Nos, képzeljük csak el még- egyszer az istenhez pantomimmozgással felmászó, meg visszamászó sámánt, a beteg és családja előtt, meg a sebesült őzet, a remetével és a vadásszal, a vásári sokadalom előtt. Tulajdonképpen már meg is fogalmaztuk a választ ezzel a két történettel. A legfontosabb a színjátékban minden bizonnyal a színész, aki valaki mást játszik, mint ami ő valójában, s teszi ezt mindig valakik, tehát a közönség előtt. Azok előtt, akik tudják, hogy amit eljátszanak, az nem igaz, s tudják, hogy akik játsszák azok nem istenek, ám tehetséges emberek: „cseoűrágó” színészek. Majdnem bizonyos, hogy a színház legfontosabb, nélkülözhetetlen két kelléke: a színész és a közönség. Minden más elhagyható — a maszk a kosztüm, az írott szöveg, az épület, vagy a dobogó, mindez elmaradhat — csak a színész és a közönség nem. FURCSA'SZERZET ez a színész, akár sámán, akár napjaink Kossuth-díjasa. Tulajdonképpen alig csinál mást, mint mi, hétköznapi emberek valamennyien, gyerekkorunktól halálunkig: szerepet játszunk. Mi is ezt tesz- szük: úgy viselkedünk, ahogy egy szűkebb vagy nagyobb társadalmi közösség elvárja tőlünk". A közösségnek kialakult elképzelése van arról, hogyan kell élnie, viselkednie, mondjuk egy tisztviselőnek, egy orvosnak, egy munkásnak, egy diáknak, & így tovább. Többnyire meg is bot- ránkoztat, ha valaki nem alkalmazkodik ezekhez az elképzelésekhez. Azért érdemel ez a gondolat említést, hogy világosabban kiderüljön: mégis, miben különbözik a színész szerep- vállálalása attól, amit valamennyien — kisebb vagy nagyobb mértékben — magunk is vállalunk? A legfőbb különbség talán éppen az, hogy mi többnyire hosszú távra, néha egy egész életre vállaljuk a szerepünkkel való őszinte.és teljes azonosulást; többnyire nem is tudunk különbséget tenni magunk és a magunk választotta szerep között. A színész viszont néhány heti próba után esténként két-három órára vállalja az azonosulást, egy tőle teljesen idegen ember jellemével, magatartásával. Nála kimondatlanul is mindig tudjuk; nem azonos a szerepével — s mégis hiszünk neki. Miként a jámbor beteg meg a családja; ha hitt is a varázsló emberfelettiségében, mindig tudta, hogy ez a sámán, aki a szeme előtt az istenhez megy tárgyalásra, ott él valahol a szomszéd jurtában, részt kap a zsákmányból, ugyanúgy marcangolja fogaival a birkahúst, issza a lótejet, mint a többiek. Mégis, volt a színjáték szertartásnak egy rövidebb, vagy hosszabb pillanata, amikor elfeledkezett mindenről, úgy érezte: most az istenhez Igyekvő utast látja. Ez a varázst«, ez a misztikus pillanat ma is éppúgy bekövetkezik a nézőtéren* mint több ezer éve a sátorban. A bársonyszékben ülve tudjuk, hogy annak a színésznek ott nem az a színésznő a felesége, akit a színpadon megcsókol, néha azt is tudjuk, milyen autótípussal jár be a színházba, vagy hogy mikor vált el. Mégis — ha jó az előadás, jó a színész — a legjobb pillanatokban mindenről megfeledkezünk és előttünk az autóval színházba igyekvő színész, mint Adám vagy mint Lucifer, mint amerikai dokkmunkás, vagy magyar földesúr jelenik meg. S mi komolyan vesszük, elfogadjuk ezt a majdnem misztikus varázslatot. amely egy kicsit mindig megmagyarázhatatlan, egy kicsit mindig borzongató, mert majdnem a lehetetlen történik meg: a szemünk előtt valaki mássá változott, mint ami EZ A SZÍNJÁTÉK alapvető varázsa. A gyökerek az emberiség legtávolabbi múltjába nyúlnak vissza. Bernáth László NŐGRÁD — 1972. május 7-, vasárnap 7
