Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

„Szellemét a tűz nem égeté meg”

Dózsa volt a magyar történelemnek az az alakja, akit Virág Benedek „Magyar Századok” című műve tanúsága szerint „az égből küldött a mindenható jó isten, hogy a szegény népet a halálnál Is irtózatosabb nyomorúságból oltalmazzad; erőt, fegyvert, hatalmat azért adott neked isten, amint hisszük, hogy minden más gondolatot félretévén azokat az istentelen, kevély és irgalmatlan embereket alázd le.”

Taurinus már említett művében a szabad székely katona önérzetét, öntudatát hangsúlyozza: „Megvallom bizony én, nincs mód felhánynom atyáim / címereit, rangját, diadal- makat ők nem arattak: / ámde, ha itt az idő, s kívánja az ügy, mutatok fel / sebhelyet is számost, mik testemet összemetélték. / Ily címert nyertem verítéken az önön erőmből / s büszke vagyok rá, hogy nevem ily címer nemesíti.”

A vezetése alá sorakozó parasztokhoz is, mint igaz katona szól: „Fáradságtokat köny- nyítse, hogy osztozom abban / mindenkor magam is.”

Pedig harcuk a kezdet kezdetén is nehéz: „Hej, be nehéz minekünk, rabszolgai sorra lenyomtak, / összeharapva fogunk, megkötve cipeljük a jármot. / Most ha az alkalom int, hágjunk a fejére a gaznak, / zsarnokaink ellen helytállni velünk az igazság: / Adjatok nekem törvényt, hogy ekép cselekedjek.”

Ennek a célnak szolgálatában szól kemény, hadbahívó szóval ceglédi kiáltványában is:

„Székely György serény vitéz a keresztesek áldott népének feje és főkapitánya csak a magyar királynak alattvalója nem az uraknak: városoknak, mezővárosoknak, falvaknak, Magyarország határain belül, de kivált Pest és Külső-Szolnok megyéknek mint közönségesen és egyenként üdvözletét küldi! Tudjátok, hogy a hitetlen nemesek velünk szemben és a keresztesek sereglésének a jelenvaló szent vállalkozásra való gyülekezés ellen ártó kézzel felkeltek üldözni, zaklatni és zavarni akarván bennünket. Meghagyjuk és szigorúan megparancsoljuk ezért tenéktek kiközösítés és örök kárhozat büntetésének, valamint minden javaitok és fejetek vevésének terhe mellett, hogy mihelyt levelünket látjátok, késedelem és kifogásotokkal való mentegetőzés nélkül jöjjetek, siessetek és jussatok el Cegléd mezővárosba, és kötelesen itt legyetek, hogy a szent had és áldott gyülekezet kényszeríthes- se, megzabolázhassa és megtörhesse ama hitetlen és átkozott nemesek erejét és hadát. Ha így cselekesztek jó legyen: máskülönben a fenti írt büntetés ér benneteket, de azt még nem elégeljük, de házatok előtt, kaputok félfájára függesztünk benneteket, felakasztunk, karóba vonatunk, javaitokat elpusztítjuk, prédára bocsátjuk házatokat.”

A kor kegyetlen, ezért a vezér is szigorú fenyítést helyez kilátásba. Hogy miért következett be ez a tragikus nemzeti ellentét a török fenyegette országban, jól érzékelteti Czuczor Gergely (1800—1866) „Mohács” című verse:

„Főúri gőg és visszavonás pártokra szakasztó / A honnak kebelét gyáva királyok alatt / Tágult a fegyelem, gúny lett a harci fenyíték, / Vélte magát úrnak följogosítva kiki, / Isteni ostorkínt ült úr jobbágya nyakára, / S a pórnak kicsikart vére kiálta bosszút, / S megnehezült a világbírónak ítélete, s lön a / Nemzeti nagy bűnnek egy torlója Mohács.”

A humanista történetírók szerint Dózsa György székely vitéz, aki a török elleni harcokban már előbb is kitűnt, a keresztes hadak élén vállalta a feudális uralkodó osztályok elleni harcot, mert mint erről Tubero Lajos „Saját korának története” című munkájának a parasztháború osztályjellegére utaló feljegyzései vallanak:

„Nem a természet, de igaztalan szerencse és emberi kapzsiság teremtette a szolgaságot, nincs is nagyobb emberi bűn, mintha emberek, hatalmukkal visszaélve, kegyetlenül, durván szolgaságban tartják önön nemzetük tagjait... Polgártársai vagytok a magyar nemességnek, de nem parasztként, hanem rabszolgául tart titeket, mintegy hadijogon ellenségként bánik veletek... A gőgös népség még nyomorult lelketeket is csak azért hagyja meg, mert hasznára van, hogy éltek. Amit hoz az ugar a ti fáradságotok és szorgalmatok által, amit barmaitok adnak: minden a nemesség prédája. Nekik szántjátok a földet, nekik ültettek szőlőt, nekik neveltek nyájat és csordát, nektek csak a szolgaság és ínség marad.”

Istvánffy Miklós „Magyarország története 34 könyvben” című munkájának ötödik és hatodik könyvében mondja el a Dózsa-pa- rasztháború történetét. Dózsa halálának leírásakor csak azért ejt néhány elítélő szót, mert úgy érzi, hogy keresztény emberhez méltatlan volt az eljárás: „Borzad az ember, ha felsorolja az iszonyú, rettenetes, eddig sose hallott, s látott büntetéseket, melyékkel a szerencsétleneket kiirtották. A halált ugyan megérdemelték, mégis keresztény emberhez illett volna, hogy irgalom és könyörület mérsékelje a kegyetlen mészárlást.”

Dózsa harcának, törekvésének megítélésében nem is történik változás csak a XIX. században. A jobbágyság felszabadításáért, az örökös megváltás ügyében harcoló Kölcsey beszédében ugyan még elítéli a parasztvezér vérengző tetteit, forradalmi leszámolását vérszopó uraival, de megvetően nyilatkozik a nemesség gyáva kegyetlenségéről is . *. „Nehéz lenne meghatározni: mi vala nagyobb bűn? Az-e amit a jobbágynép undok tettei által elkövetett? vagy az-e, amit a nemesség az ezen tettekre kiszabott büntetéssel véghezvitt?” A hóhérpallost és a kötelet, amellyel a parasztot urai büntetni akarták „nyomorult eszköznek” mondja. „Mert ezek semmivé tehetnek ugyan egyes életet, de itt nem egyesekről van szót itt a szó azon halhatatlan,

Ötszáz esztendővel ezelőtt született Dózsa György

„Égen amíg csillag, fű, kacagó lesz a földön, / tengerben hullám támad s erdőn a fa növekszik, /fennmarad ám a nevem maradékra örökkön örökké / és hunnok földjén váltig kidicsérik. / Az ének zeng a paraszti király híréről, égre magasztal / nem merül így többé már soha feledésbe, hogy éltem.”

Taurinus István néhány évvel a parasztháború vérbefojtása után írta meg „A paraszti háború leveretésének hőskölteményét, amely 1514-ben Magyarországot és a szomszédos államokat igen sajnálatosan pusztította”, de már ő kénytelen a fenti sorok bizonysága szerint is elismerni, hogy a parasztvezér híre többé nem enyészhet el.

Dózsa György születésének ötszázadik évfordulóját ünnepeljük június 25-től kezdődően. Ehhez az ünnepségsorozathoz, annak méltó megrendezéséhez kívánunk segítséget nyújtani irodalmi összeállításunkkal, amelyben nehezebben megszerezhető idézeteket és olyan kevésbé ismert verseket sorakoztatunk fel, amelyekből az ünnepi műsort fel lehet építeni.

hódíthatatlan szelleméről van, amely századok óta most lánggal lobogva, majd hamu alatt emésztődve ég.”

Az első fenntartás nélküli azonosulás a magyar irodalomban Dózsával Petőfi és Arany azonosulása.

Arany pontosan ítél: „Dózsát mosolygod talán? hisz’ tette nem volt egyéb, mint egy kis reakció a természet örök törvénye szerint. Históriában ugyan a semmivel bírók harca a vagyonosok ellen, de szerintem elnyomottaké az elnyomók ellen.”

Petőfi válaszleveléből a lelkes egyetértés csendül ki: „Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő / ha fönn marad a magyar nemzet / mindőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az enyém is.” Petőfi jóslatának beteljesedésére 1961-ig kellett várnunk, amikor végre felállították Kiss István szobrászművész Dózsa-emlékművét.

Petőfi egyik legnagyobb forradalmi követe- lésű versének a „Nép nevében”-nek is Dózsa emléke adja meg fenyegető súlyát. „Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg, / Mert az maga tűz. Ügy vigyázzatok: / Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”

1847-ben jelent meg Eötvös József „Magyarország 1514-ben” című kétkötetes regénye, amelyben kora polgári humanizmusának eszmei színvonalán állva ábrázolja Dózsa harcát. Eötvös Dózsája nem forradalmár, olyan ember, aki „háttérbe szorítva egész életén át olyanok által, kiknél magát jobbnak gondolá ... érezve és emlékbe tartva minden sértést, személyes gyűlölség kielégítése volt az, ami őt harcra inger lé. Nem szabadságért, emelkedésért s azért küzdött ő, hogy a szolga ne ő legyen.” Csak később vállalja a parasztság ügyével való azonosulást. A kivégzés előtt Zápolya meg akarja félemlíteni Dózsát, de ő így válaszol:

„Mondjátok ezt Zápolyának. Mondjátok, hogy dühét megvetem. A népért emeltem fegyvert, a népnek élőképe gyanánt fogak ülni izzó királyi székemen, melyet számomra készíttetett, de az égő koronát, melyet fejemre tett, gyönge keze nem fogja levehetni homlokomról. A jövő ott találja azt s meg fog hajlani a férfi előtt, ki azt panasz nélkül bírta viselni.”

A századvég nagy költője Kiss József 1885ben idézi fel Dózsa alakját: „Míg egy szív lesz, amely fellázad, / Hogy a születés megalázhat, / Megalázhat, pokolra vethet: l Dózsa lelke meg nem pihenhet.”

A polgári demokratikus forradalomért harcoló Ady számos versében állítja példának Dózsát Dózsa György unokája mellett a „Dózsa György lakomáján” című versében kifejezi hitét, hogy Dózsa útján járva, fel tudjuk számolni a feudalizmust

„Sebő pajtás mit szól a gyomrod?

Pajtás, ebeké a vérünk:

Fejünk fölött varjak kárognak.

Pajtás, meghalt a vezérünk.

Különb volt, mint nyolcvan apátúr, Szentebb úr nem vala itten.

Ügy trónolt ott, a tüzes trónon,

Mint az egekben az Isten.

Tréfás Gyilkosok csiklandozták S meghalt komoly, büszke fővel.

Háta mögött egy püspök állott Szentelt vízzel és füstölővel.

Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer.

Holt ember varjaknak étkük.

Pajtás, mi voltunk a rossz varjak,

Mi éhesek széjjel téptük.

Gyomrunkban az élet és az átok,

Hajh, gyomor, hajh, kutya bendö,

Ti vagytok Magyarország sírja S ti lesztek majd a jövendő.

Lesz böjtje a nagy lakomának,

Lesz új vezér és új Dózsa.

Sebó pajtás, ne köpködj: megvált Bennünket a Dózsa trónja."

Az első világháború kitörése előtt néhány héttel irta Ady Dózsa György emlékének ajánlva az „Egyszer volt csak” c. versét: Egyszer volt itt lakodalom,

Nagy, igazi lakodalom,

Mikor ez ország vőlegénye Dózsa György volt.

S egy-egy hős tavasz-hajnalon Ezer helyütt lángolt öröm-túz.

Egyszer volt vulkán ez a föld,

Erő és láva ez a föld,

Mikor a harag, bosszú és cél összeállott

S ítéletes viharba tört

S Dózsák, nem császárkák, üzentek. Egyszer volt itt a hit merő,

Moldvától Rómáig merő,

Mikor becsülettel és irtva Támadt, végzett Minden becsületes erő Hurkot tépve, csóvákat vetve.

Egyszer volt itt a sors kegyes,

Bukásban is nag\) és kegyes.

Mert azt üzentük a világnak.

Mit ma kéne

S mit azóta nem érdemes,

Mert holt vulkán a régi vulkán.

Egyszer volt itt forradalom.

Hites, igaz forradalom,

Rendet, igazságot csináló.

De Dózsákkal

S azon a hősi hajnalon

Mikor gőgösen nem alkudtunk.

Egyszer volt itt egy kis remény,

De véres és tüzes remény. .

Jönnie kell egy új Dózsa Györgynek S fog is jönni.

Jaj, félek, meg nem érem én,

S ti se, drága, csüggedt bajtársak.“

Ady mellett Komját Aladár is fenntartás nélkül vállalja a Dózsa-hagyományt. „A Dó- zsa-vér” című verse a bizonysága ennek: Vörös folyó. A Dózsa vére.

Sok úri kéz, sok gyáva kéz remegve gátat hord eléje.

Szörnyű jaj-éjszakán fakadt egy sárga-izzó trón alatt.

S azóta színe egyre égőbb.

És egyre bömbölőbb a mélye.

Ma még a gátak állva-állnak.

Kivénhedt zsellér-földeken görbedve markol az alázat.

De holnap már ordít az ár az átkozott romok fölött és minden, minden vérbe fúl: a Dózsa vére az úr, az úr!

Az új Dózsa érkezésére azonban sokáig kellett várni. Az ellenforradalmi Magyarország nem Petőfi és Ady követelését teljesítette, nem Dózsának, hanem a parasztságot örök időkre röghöz kötő Werbőczinek állított szobrot. De a nagy parasztforradalmár emléke

Illusztráció Kardos G. György „Hová tűntek a katonák” című művéhez

(Jánossy Ferenc metszete)

mégis elevenen hatott és újabb és újabb alkotókat serkentett munkára.

Juhász Gyula a Tanácsköztársaság bukása ,után idézi Dózsa emlékét: „Eltiport tűz hamva mellett / Révedünk a kerek égre . .. / Kicsi kunyhók csöndje rémes / Véres farsang tora van most.” A Dózsa feje című verse az újra születő forradalmat várja:

Fehér gyolcsban, setét éjben — Ezerötszáztizennégyben A kakas épp harmadszor szólt Dózsa feje Szegeden volt.

Pálfi bíró fölemelte Hajnal előtt sírba tette,

Lenn a sírban, némán, mélyen,

Alszik a fej vaksötétben.

Pálfi bíró Piros lánya Hófehér lön nemsokára.

Mint viola rózsa mellett,

Hervad ő is Dózsa mellett.

Zsarátnok lesz, ami tűz volt,

Síri virág, aki szűz volt,

Koponyák és szivek porán Üj dalba fog új csalogány Hej, a sírok egyre nőnek Szőnyegen a temetőnek,

Elhervadnak mind a rózsák Oskertedben Magyarorszag.

Ö de néha éj ten éjjel,

Mikor csak a kakas éber,

Kigyül egy láng, mint az őrszem A szegedi temetőben.

Nézi más láng lobogását,

Földi tüzek égi mását.

Vár egy napot fölkelőben,

Régi magyar temetőben.

A regényírók sem maradnak el. Gergely Sándor emigrációban élve, Moszkvában jelenteti meg Dózsáról szóló háromkötetes nagy művét: Üriszék, A nagy tábor és A tüzes trón címen. Ez a mű az első marxista szellemű ábrázolása Dózsa harcának.

Szabó Pál „A nagy temető” címmel ír regényt és a forradalmat, mint a tömegek iskoláját jellemzi, azt ábrázolja, miként oldják meg a történelemszülte feladatokat.

A tragikus sorsú Sárközi György drámát is ír Dózsáról. A „Magunkért lázadó Dózsák” című versében az elszigeteltség bánatát zengi: „Magunkért lázadó Dózsák: / Ülünk nagy, tüzes trónusokban itt-ott, / S szórván ros- kadt fejünkre átkot és szitkot / Megvesszőz- nek az urak és megköpdösnek a parasztok. ) "áj, fáj, fáj, / Ordítanánk, mint éji veremben a vad / De csak ennen húsunkba harapni szabad, / Mert magunkért éltünk és halunk. ( Jobbágytalan vezérek: / Ülünk nagy, tüzes trónusokban sírva, / S hamuvá omlunk, hogy testünk földi sírba / Ne hulljon, de legyen hazátlan, égigcsapó szeleké.”

Elvontságában is nagyszerű képeket rajzol Juhász Ferenc Dózsáról az 1954-ben megjelent „A tékozló ország” című elbeszélő költeményében.

Juhász Ferenc Dózsa harcát, mint az ember önmaga felszabadításának harcát is látja: „Mi arra születtünk, hogy értelmet adjunk a magányos anyagnak, hogy megváltsuk önmagunkat, mert más értünk keresztre nem feszül.” Ezért mondatja Csákyval vitázva:

„A néped? Fölemeltem! Az magát emelte!" „Föl a bűn magasára!” / „Bűn? testedben zsírba-pólyázva renyhülnek a csontok, a rostok! / Hitvány varangyok, ország-urak, kik az igazat szolgálni mindig haboztok! / Szent hattyúszárny a nép, száll patyolattisztán a jövő hűs ormára.”

Juhász úgy emeli félelmes és nagyszerű mementóvá Dózsa alakját, hogy a közvetlent, az emberit mindig megőrzi. így buzdít az új építésére a nagyszerű költemény záróstrófájában is: „ö, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! / Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, na tűrd a szenvedést / Ha kell, hát százszor újra kezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, I mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”

Mátyás Ferenc „Gyász-szekereken” című versében emlékezik Dózsára: „Rögön peregnek, nincsen / szavuk, hogy ellenállni / lehessen, őr bilincsel, / s rab lett Dózsa királyfi. / Gyász-szekereken mennek, / a földbe is őrt- állni. / Mikor fogod, eretnek / sorsukat te bezárni?”

Illyés Gyula az új fogalmú hazafiság példáit kívánván ábrázolni három felvonásod drámát írt Dózsáról. „Ti vagytok ez az ország ... Mert nincs Magyarország csak tiálJ tálatok, tibennetek” — mondja elfogott társainak.

A harmadik felvonás záróképében Zápolya! a maga oldalára akarja állítani Dózsát, hogy a paraszti hadak segítségével megszerezhesse a koronát. Dózsa azonban nem szövetkezik a zsarnokkal. Híveihez intézett utolsó szavai megdöbbentő szépséggel mutatják emberi nagyságát:

„A gyáva annyi halált hal, ahányszor buta reménnyel élete után kap. Búcsúzában vagyunk itt, kezdjem én. volt vezéretek, mint illik, számadással. Mint katona jöttem közétek, de nem szolgált még vitéz szentebb ügyet, mint én tiveletek, testvéreim.

Ha közülünk csak egy is megmarad, vigyen hirt: mint igaz ügy katonái haltunk meg Pannóniáért, halálig vallván az írással: nincs undokabb a világvezető isten előtt, mint ha nép népet, faj fajt, ember emberi igába tör."

Szolgálja ez a néhány szemelvény Dózsa nagyszerű életének és emlékének méltó megünneplését. j

Csukly László j