Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

NYELVMŰVELŐ SOROK A íoffika és a A nyelv a logikus gondol­kodás eszköze. Sőt, több an­nál: a logikus gondolat bur­ka és bábája — nélkülözhe­tetlen létfeltétele. S mégis, gyakran mintha egyenesen fittyet hányna minden logi­kának. Tudjuk például, hogy van belső, körülhatárolt tér, s van külső, felületen kívül eső tér. És tudjuk azt is. hogy a kétféle helyviszony érzékel­tetésére megfelelő nyelvi ele­mek állnak a rendelkezé­sünkre. Ha tehát a felület mögé való behatolást, a bel­ső világból való származást, vagy a bentiséget szeretnénk kifejezésre juttatni, így alkot­juk a mondatokat: „A gye­rek iskolába megy.” „A vá­rosból jövök.” „Édesapám a hivatalban van.” Ha pedig a külviszonyt akarjuk meghatározni, ilye­neket mondunk: „Gombot varr a kabátjára.” „A vázát leveszi az asztalról.” „A falon plakátok láthatók.” Nyelvünk csodálatosan lo­gikus. Bizonyára ezért is en­gedheti meg magának, hogy néha meghökkentően követ- kezetlen legyen. Mert ki ne gondolkodott volna el példá­ul, hogy miért mondjuk azt: a pénzt zsebre vágtuk, mikor tulajdonképpen beletettük a zsebünkbe. „Süvegem fejem­be vágom” — vallja a nóta, holott, a süveg korántsem ha­tol bele a fejünkbe. És. ha valakinek a nyakába boru­lunk, túljutunk-e vajon a fe­lületen? Vagy verheti-e fe­jét a falba igazban bárki is? A felsorolt esetek az állan­dó határozók köréből valók. Különös jellemzőjük, hogy szemben állanak a megszo­kott logikával. Külviszonyt fejezünk ki belső viszonyok­ra rendelt ragokkal és for­dítva. I De van-e valamiféle ma­gyarázat az ilyenfajta „követ­kezetlenségekre” ? A kérdésre adható első vá­lasz nem kielégítő ugyan, de tény. Arról van szó tudniil­lik, hogy a nyelvszokás né­ha a logika fölé kerekedik. És ez n^jn is valami új je­lenség. A testrészeket megne­vező határozók esetében kü­lönösen nem az: arcába sújt, szemébe vág, fejébe tesz stb. Máskor a kül- és a belvi- szony közötti ingadozás s a pontosabb kifejezésre való tö­rekvés az eltolódás előidéző­je. A tál és a tányér például lehet sikér vagy mély. Ennek megfelelően a húst a tálra vagy a tálba, illetve a tá­nyérra, vagy a tányérba tesz­szük. Ilyenféleképp lehet a főzelék is a tányéron vagy a tányér ban. Ha az ülőkénk karos, akkor a székben ülünk, ha kar nélküli, egyszerűen csak a széken foglalunk he­lyet. Aki kocsira ül, lovas kocsival megy, aki viszont kocsiba ül, azt gépkocsi vi­SZÍ. Különös dolog: ami néha következetlenségnek tűnik, valójában nem is az; ami logikátlanságnak tetszik, iga­zában az a logika. A helyvi­szony-jelölésekben mutatkozó „pontatlanságok” gyakran ép­pen a pontosságot szolgálják. Ha azt mondom: barátom a faluban él, egy meghatáro­zott falura gondolok. Ha a barátom falun él. akkor tu­lajdonképpen vidéken él. Más az. ha valaki iskolába« van, mintha valaki iskolán van. Ha ismerősünkről azt mondjuk, hogy az utcában nőtt fel, valami kellemeset állítunk róla. Ha pedig arról beszélünk, hogy az utcán nőtt fel, biztosan nem di­csérni akarjuk. A vonzatok „következetlensé­geiben” való eligazodás egy kicsit már azt jelenti, hogy otthon vagyunk az anyanyel­vűnkben. Dr. Szabó Károly Középkori használati tárgyakat találtak a várban A Eudai várban a Hilton Szálló alapozási előkészületei során érdekes középkori tár­gyakra bukkantak. Tizennégy méterrel a felszín alatt, két sziklaüregben korsókat, kály­haszemeket, poharakat, és té­gelyeket találtak. Mintegy öt­száz évvel ezelőtt ezen a he­lyen két ötvösmester lakott, így feltételezik, hogy a tége­lyeket az ötvösök használták. A poharak, a Kancsók és a korsók borkimérésre utalnak. Az értékes leletek a Budapesti Történeti Múzeumba kerül­tek. (MTI Fotó: Csikós Gábor) Idézzük a kort Sok történész, kutató hosz- dezésében; két monografikus A jobbágyság védtelenül szú, beható munkájának eredményeként sikerült megközelítő pontossággal megállapítani, hogy a :r=í\ parasztvezér, Dózsa G' születésének 500. évforuulo- ja 1972. májusában lesz. A fél évezred megünnep­lése nem mindennapi ese­mény egy nép életében... S akkor, amikor a nagy pa­rasztforradalom 450. évfor­dulóján nem került sor kü­lönösebb ünnepségre, duplán kiemelt hangsúlyt kap Dózsa György születésének 500. évfordulója Zászló volt 1848-ban Országos viszonylatban párt-, állami és társadalmi szervek képviselőiből ala­kult „Emlékbizottság” végzi a szervezési, koordinálási feladatokat. Ennek prog­ram tervezetéből idézzünk néhány gondolatot, amely bizonyítja, miért tartozik Dózsa György azon történe­ti személyek közé, akiknek emléke évszázadokon átvi­lágít, s akikre emlékezni mindig becsületbeli felada­tunk. „... A Dóasa-paraszt- háború a középkori Ma­gyarország legnagyobb mé­retű és legnagyobb vissz­hangot keltő forradalmi pa- rasztmegmozdulása volt, .. a nagy európai, népi meg­mozdulások mellé sorolha­tó. .. Bekerült az európai történet évlapjaira és az osztályharcok történetébe... A magyar történelem egyik fordulópontja volt... A Dózsa-hagyomány olyan politikai-ideológiai tradíció lett, amely elválaszthatatla­nul összeforrott a haladásért vívott társadalmi és osztály- küzdelmekkel. .. Keresztes hadának nevét viselték a kurucok, zászló volt 1848- ban, a XX. század eleji de­mokratikus törekvésekben, az ellenforradalom és a fa-' sizmus elleni harcban, a há­ború elleni küzdelemben. A felszabadulás után pedig a parasztság tömegeit lelkesí­tette a jövő építésének... szabaddá lett útján, vált a nagybirtokrendszer szétzúzá­sának zászlajává...” Az országos program össz­hangban van az évforduló jelentőségével. Csak néhá­nyat emeljünk ki a „Dózsa- emlékév” tervei közül. Gaz­dag, sokszínű kiállítás a Ma­gyar Nemzeti Múzeum ren­A pám sokat mesélt a régi máju­sokról. A munkások tizenkilen- ces impozáns felvonulásairól is, bár bennem sokkal inkább az elnyomatás éveiről szóló történetei ragadtak meg, amelyekben fontos szerepet kaptak a kakastollas csendőrök, a díszsisakos rendőrök és a koleradomb. A külvárosi negyednek,' amelyben akkor éltünk, egyik fontos nevezetessége volt az a jdomb, amely a múlt század nagy ko­lerajárványainak emlékét őrizte, va­lamikor tömegesen temették alá a járvány áldozatait. Kívül esett az a házakon, akácok ölelték körül és tete­jére kilátót koptattak a szapora mezít- lábak. Sokan, akik nem ismerték, ré­gebbi korok kunhalmainak vélték, egy muzeológus kis híján ásatásba is kez­dett. Hát ennek a koleradombnak nagy nevezetessége volt eredeti ren­deltetésén kívül, hogy nagyobb meg­mozdulások alkalmával itt gyülekez­tek az illegális párt kommunistái, mintegy annak örökségeként, hogy egy időben Achim L. András híveinek ta­lálkozóhelye volt a zajos választások alkalmával. A régi május elsejéken, amikor rend­őrök és csendőrök verték szét a gyülekező és demonstratíven fölvonuló munkásságot, szinte ösztönszerűen a koleradombhoz menekültek az üldö­zöttek. Ha a piactéren vagy a város főterén nem tarthatták meg gyűlésü­ket, hát megtartották a koleradomb­nál. Minden gyűlés szomorúan végző­dött, hiszen ez a külterület már a ke­gyetlen lovas csendőrök birodalma volt, mégis minden május elsején össze­gyűltek a munkások és megtették fo­gadalmukat az eljövendő szabad má­jusok mellett. Bár ahogy serdülővé cseperedtem, s ahogy közeledtek a vi­lágháború évei, egyre szigorúbbá vált a csendőrterror. Az első május, amelyre már eleve­nebben eszméltem, a téglagyárban ért. Volt valami ünnepélyes az idősebb munkások magatartásában, s az ünne­pélyességet az is növelte, hogy — ál­talam ma is ismeretlen okból — a VASÁRNAPI JEGYZET Májusok rendőrök fehér sisakot viseltek, s nyilván május „tiszteletére” megkettő­zött számban cirkáltak a gyárnegyed­ben. Ezen a május elsején vitték el legjobb barátom édesapját, aki a nyers tégláknál dolgozott. Kidagadt erei, szinte önmagukban élő izmai ma is kísértenek, amint kivillannak rongyos inge mögül. Nyeszlett, vékonyka rend­őr vitte el őt, egy másik süldőlegény barátunk édesapja. Mi pedig hárman, nehezen értő, kába legénykék össze­bújtunk a rámák mögött és igyekez­tünk megfejteni, milyen megfejthetet­len galádságokat, borzalmakat művel­nek a felnőttek. A munkások, akiknek a keze alatt dolgoztunk, elmondották, hogy azok mind nagyon rendes em­berek, akiket sorainkból a fehér sisa­kos fogdmegek kiemelnek. Aztán jött a cégvezető és a főmérnök, ők viszont elmondották, hogy azok a jó emberek, akik az efféle békétlen munkásokat elviszik. Egy óra sem telt bele és ki­futott a szalagtéglát gyártó gép lend­kereke, összeomlott az egyik kemen­cében a berakott tégla és leállt a munka a baggerosoknál és a nyers­téglaszedőknél. Akkor értettem meg először, hogy a május első napja nemcsak arra jó, hogy a tanító úr majálisra vigye az iskolás madárkákat, hanem sokkal in­kább politikai demonstráció ez. Kezd­tek értelmet kapni Ady költeményei, amelyeket akkoriban már nagy érdeklő­déssel olvastam, de jelképrendszere még idegen hatásokat érlelt bennem. Kezdtem megérteni, hogy ezek a má­jusi megmozdulások egy olyasvalami­nek a demonstrációi, amit a költők az „évezredes per” címszó alá vonnak. Minden május a hit és a várakozás hangulatát keltette, a munkások öntu­datát, elszántságát demonstrálta. Szinte hihetetlen ma már, s van korosztály, mely szinte képtelen él­mény-hiánya okán fölfogni, hogy volt olyan történelmi korszak, méghozzá nem is olyan régen (néhány évtizede csupán!), amikor még tilos volt a május elsejét megünnepelni. Napja­inkban a május elseje, a nemzetközi munkásszolidaritással egyidejűleg nem­zeti ünnepünk is, szabadságunk szüle­tésnapját, április 4-én kívül, szívesen számoljuk az első szabad májustól is. Nemrégiben láthattunk híradóképet a televízióban az első szabad májusról: a pincékből kibújt fővárosi emberek először öltöttek a helyzethez mérten ünneplő ruhát, először nyitották bol­dog, önfeledt, közös énekre a torku­kat, boldogan lengetve a főváros szé­les útjain a vörös zászlót. Megrendülünk akkori forradalmi hitünktől és egyidejűleg nagy boldog­ság árad szét szívünkben: a békét ha­zánkban sikerült csaknem három év­tizeden át megőriznünk. A május ná­lunk egy dolgos, alkotó nép ünnepe, s legfeljebb az tölti meg ürömmel nap­jainkat, hogy vannak, népek és orszá­gok, amelyeket bombazápor és gálád orvtámadások fenyegetnek ezen a májuson is. Vannak népek és orszá­gok, ahol az elnyomatás a legvadabb és legkegyetlenebb gyarmatosító expe­díciókra emlékeztet, s vetések, nád­kunyhók borulnak lángba. Bár itt is biztatás a világ munkásainak májusi üzenete. / M ert minden május elsején, sivár­ban és gazdagban, kegyetlen­ben és derűsben, harcosban és szabad­ban van egy közös vonás, amely most már soha el nem tűnik a világ arcá­ról: ez pedig a munkásság összefogá­sának, szolidaritásának legyőzhetetlen ereje. Ennek hangját, képeit, üzenetét veszi szárnyára idén is a májusi szél­igényű feldolgozás, az egyik: tanulmánykötet, a másik: minden eddig ismertnél jó­val bővebb anyagot tartal­mazó okmánytár. Tudomá­nyos ülések, tanácskozások, előadások, irodalmi összeál­lítások stb. követik egymást az 1972-es évben. A Magyar Országos Levél­tár húsz XVI. századi, a pa­rasztháborúhoz közvetlen vagy közvetett formában kapcsolódó eseményről szóló oklevélmásolatával és tar­talmi kivonatával segíti a kiállítást, a megemlékezést rendező intézményeket, szer­veket. Szerény kereteink között mi is emlékezzünk Dózsa Györgyre! Próbáljunk részt kérni, vállalni az egész or­szágra kiterjedő ünnepségek­ből. 1. Idézzük a kort, a kö­rülményeket, azokat a XV— XVI. századi gazdasági, tár­sadalmi problémákat, ame­lyek elősegítették a paraszt- forradalom kitörését! 2. Emlékezzünk Dózsa Györgyre — életére, tevé­kenységére! 3. Idézzük fel az esemé­nyeket; a nógrádi vonatko­zásokat is! 4. S végül szóljunk a Dó- asa-féle parasztforradalom bukásáról, következményei­ről. Miért volt szinte szük­ségszerű a bukás? Emlékezzünk, de emlékez­tessenek bennünket a doku­mentumok is a maguk kor­hű, pontos mivoltukban! A törökveszély Emlékezzünk, hogy Dózsa kora, szelleme élő, eleven valóság legyen számunkra, nemcsak „középiskolás tan­anyag”, s a történelmi té­májú könyvek lapjain meg­található eseménysor! Emlékezzünk — emlékez­tessünk! A XV—XVI. századi ma­gyarországi gazdaságd-társa- dalmi helyzet a kiinduló­pont, a Mátyás király halála után kialakuló bel- és kül­politika. Ismét erősödik a török veszély. A déli határvonalon a végvárrendszer fenntartása még Mátyás központosított államrendszerének is óriási megterhelést jelentett; az ő halála után széthulló ál­lamrendszer, a kimerülőben levő államkincstár (Mátyás alatt az állam bevétele — fő­ként adókból csaknem egy­millió aranyforint, Ulászló — „Dobzse” — alatt körül­belül 250 ezer aranyforint) nem képes fenntartani a vé­delmi vonalat. A fizetetlen katonáknak „nem szív­ügyük” a végvárak védelme. Idegen segítségre nincs ki­látás. A török veszély elhá­rítása létkérdéssé válik Ma­gyarország számára. De a megoldás módja még egye­lőre várat magára. Mátyás híres „fekete-sere­ge” feloszlatva, anarchia, pártvülongások, belviszály; a főurak a maguk „meggazda­godásának” problémájával vannak elfoglalva. Igyekez­nek minél több, régen kincstári bevételt maguknak megkaparintani, ők „kor­mányoznak” ténylegesen, hi­szen olyan királyt akartak és kaptak Mátyás után — Jagelló Ulászló személyé­ben —, akinek az „üstökét a markukban tarthatják.” ki volt szolgáltatva a föl­desuraknak, akik új meg új szolgáltatásokat követeltek. Az 1492. évi törvénycikk előírja a „kilenced” fizetési kötelezettséget „minden szántóvető és királyi job­bágy” számára, még az ab­ban az időben bizonyos ki­emelt jogokat élvező mező­városok lakói számára is. Kilenced — önkény A másik súlyos, az egész parasztságot érintő rendel­kezés a szabadköltözködés megszigorítása. Az 1504. évi 16. te. kimondja: „A jobbá­gyok a szoigabíráktól nyer­jenek engedélyt a költözkö­désre. .. ezentúl a jövőben senkinek sem szabad más­nak a jobbágyát szabadsá­golni, hanem annak a vár­megyének szolgabírája út­ján, ahol az a jobbágy la­kik.” Tehát elvben nem tiltják meg egyértelműen a szabad­költözködést, a gyakorlatban azonban a földesurak, a me­gyei nemesség tetszésétől, önkényétől teszik függővé Az 1504. évi 18. te. pedig a halászat, vadászat jogát von­ja meg a parasztoktól. . senki paraszt vagy jobbágy az országban ne merészeljen bármi módon és bármi esz­közzel szarvasra, őizre, nyúl- ra, vadkanra vadászni, avagy fácánokra és a köznyelven úgynevezett császármadárra madarászni.” Akit mégis raj­takapnak, azon három fo­rint büntetést köteles „elen­gedhetetlenül behajtani az ő földesura.” Ha pedig valaki a büntetés végrehajtásában kedvezni akarna, „a megye alispánja és szolgabírája kö­telesek a büntetést behajta­ni”. Az önkormányzati jogot élvező, az adót átalányösz- szegben fizető mezővárosok ellen is általános a támadás. Visszavonták kedvezményei­ket és földesúri tisztviselőt ültettek nyakukba a rendel­kezések végrehajtására. Csak a vezér hiányzott A jómódú mezővárosi pa­rasztoktól a nincstelen zsel­lérig az egiész jobbágyság forrongott. Érthető tehát, hogy midőn 1514. április kö­zepén a pápától nemzetközi keresztes hadjárat megszer­vezésére kap megbízást Ba- kócz Tamás esztergomi érsek és ezt a felhívást meghirde­ti Magyarországon, a Pest alatti központi táborban rö­vid idő alatt mintegy negy­venezer „keresztes” gyűlt össze; a mezővárosi gazdag parasztok, zsellérek, hajdúk, városi szegények, bánya­munkások, kisnemesek, a fa­lusi alsópapság soraiból, Legnagyobb tömegben a né­pes alföldi mezővárosok la­kói találhatók a táborban, mintegy feleletként az elle­nük hozott Intézkedésekre. A korabeli történészek és az utókor értékelése között egyaránt megoszlott a véle­mény: helyes-e „effajta had­sereg” létrehozása?! Végül is a királyi tanács meghajolt az érsek tekintélye előtt, s létrejött a főtábor mellett Borsodban, Máramarosban, Abaúj, Bihar, Békés megyé­ben a keresztesek kisebb tá­bora Már csak a vezér hi­ányzott. Leblancz Zsoltné JUHÁSZ GYULA: A MUNKA Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kitől jövendő győzelmünk ered; A munkát dalolom, ki a szabadság Üt jár a visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát S a zengő sínen kattogó vonat. A béke ő, a haladás, igazság. Mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik. NÓGRÁD — 1972. április 30., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom