Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
Kiscsiíáriné színdarabot ír Ülünk Mátramindszenten Kiscsitáriék konyhájában, a bútorzatot kézi hímzésű, palóc mintájú térítők díszítik, még a törölköző is háziszőttes. A bútorzat már modern típusdarabokból áll. de ez a kézimunkás dekoráció mégis népi jelleget kölcsönöz neki. Kiscsitári Mátyásné ül az asztal mellett napbarnítot- tan, csak percekkel előbb tért haza a határból, ahol még az újabb esőzés előtt sikerült elültetnie a kukoricát. Nem tsz-tag, csak bedolgozó a szövetkezetben. Van azonban egy különleges funkciója s éppen emiatt kerestük föl. — Hallottuk, hogy hoszszabb idő óta irányítja a mátramindszenti folklór együttest, amelynek létrehozásában is nagy szerepet vállalt. Kemény fedelű spirálfüzeteket vesz elő, kirakja az asztalra, mintha a félig kérdésre, félig kijelentésre ezekben lenne a válasz. — A Nyílik a rózsa keretében 1969-ben alakítottuk meg a csoportot — mondja. — Eleinte csak énekeltünk, később már színdarabokat is előadtunk. — Hányán vannak? — Jelenleg 18—20 tagot számlál együttesünk, s ebben a fiatal korosztálytól az idősekig szinte valamennyi képviselve van. A legidősebb a 65 éves Bakos Pali bácsi. Ö volt valamikor a falu kis- birója. Kiss Ildi és Husák Szilárd még iskolások. Nagyon szorgalmas tagja az együttesnek Orosz Mihályné is. Van aki a tsz-ben gépszerelő, van aki üzemben tanuló, s aki Salgótarjánban a MÉK-nél dolgozik. A cite- rás Sipos Pista például a bányánál, Varga András a kis- terenyei fűtőházban áll alkalmazásban. — Azt hallottuk, hogy szorgalmasan gyűjti a népdalokat. a mátramindszenti népi hagyományokat. Előveszi az egyik kék fedelű füzetet, föllapozza és úgy mondja: — Eddig saját emlékezetemből 587 népdalt jegyeztem föl, ezeknek túlnyomó többsége Nógrád megyei pa- lóc_ dal. Édesanyám mátra- ballai volt, mellette is sok népdalt tanultam, s ezeket vagy elhoztam a fejemben, vagy feljegyeztem a füzetemben. — Hogyan adta erre a szép munkára a fejét? — Nagyon szerettem énekelni. A lakodalmakban, fonóházakban általában neKiscsitári Mátyásné, a mátramindszenti Röpülj páva kör vezetője kém kellett kezdeni a nótát. Ügy hiszem, ez öröklődött, mert nemcsak édesanyám szerette a dalokat, hanem édesapám is, aki ma már 82 éves ember, de világéletében jó mulató ember volt. 1943-ban férjhez • mentem, aztán jött a gyerek, az életem megváltozott, de a sok ének mégse felejtő- dött. — Azt beszélik, hogy színdarabokat is ír. __ Ez igaz is, meg nem i s — mondja és újabb füzetek kerülnek elő —, mert valóban írok színdarabokat, de ezekben a régi népi hagyományokat dolgozom föl. Eddig három színdarabomat adta elő az együttes, a Lakodalmast, a Fonóházast, ennek egy 15 percre leszűkített részletét játszottuk el a Somoskőújfalui Röpülj páva járási vetélkedőn, s a harmadiknak, a Szeretlek, Piroskám címet adtam. Piroska szegény lány, akit gazdag legény szeret meg. Nem volt ez egyszerű dolog a régi világban. Ezt mutatja be a tragikus történet. Bizalmaskodó kérdéssel zárjuk a beszélgetést. — Mit szól a férje ehhez az időt követelő, szép hobbyhoz? Az uram Ménkesen dolgozik a bányánál. Támogatja, segíti ezt a társadalmi munkámat. Negyvennégy éves vagyok, néhány éve sokat betegeskedtem, de ez a szenvedélyem szinte elfeledtette velem, hogy betegség is van a világon. Ügy eltudok mélyedni a színdarab- írásban, hogy a múltkor is már reggel fél ötöt mutatott az óra, amikor befejeztem a legújabbat. Most csak egy problémám van, hogy a télen hideg vizet ittam, nehezen nyílik ki a torkom. Pedig a hangomra szükség van a fellépéseknél. Most valaki azt a tanácsot adta, hogy nyers tojást igyam. Mit gondolnak, használ ez? (Ügy értesültünk, hogy a nyers tojás használt, mert a mátramindszenti együttest Somoskőújfalui fellépése alkalmából a szakértőkből álló zsűri dicséretben részesítette.) Lakos György Versek Hajdú-Biharról és Debrecenről Gyors egymásutánban három, kiállításban is pompás verskötet hívja az olvasót irodalmi sétára Hajdú-Biharba és Debrecenbe. Csak a legteljesebb elismerés hangján szólhatunk a Hajdú-Bihar megyei Tanács művelődésügyi osztályáról, Debrecen város Tanácsáról és a KISZ Hajdú-Bihar megyei bizottságáról, amely szervek e gyűjtemények ösz- szeállításával tisztelegtek megyéjük és ősi városuk múltja és jelene előtt. Időrendben először az „Együtt” című antológia jelent meg Fülöp László, Juhász Béla és Tóth Endre szerkesztésében. Az induló tehetségeknek ad bemutatkozási lehetőséget, s mint Kovács Kálmán előszava elmondja, az a szándék vezeti a kötet szerkesztőit, hogy a vidék ne csak elindítani tudja a fiatalokat, hanem útjukat egyengetni, tehetségüket kiteljesedni is segítsék. A magyar irodalomnak, sajnos, szomorú hagyománya, hogy a nagyon tehetséges fiatalok útja a középszerűségbe torkollik, éppen azok közömbössége folytán, akiknek támogatniok, okos szóval irányítaniok kellett volna a szárnyukat próbál- gatókat. A kötet szerzői életkorukat illetően egy táborba tartoznak, átlagos harminc évükkel nem is tartoznak a legfiatalabbak közé, ami rokonítja őket, az a valóság és az irodalom értő szeretete. Hat költő mutatkozik be, akik között vannak olyanok, akik már önálló kötettel is jelentkeztek, mint Várkonyi Anikó, Bálint Lea és Gábor Zoltán, és olyanok, akik eddig csak folyóiratokban publikál-, tak, mint Aczél Géza, Gulyás Imre, Öszabó István. Nem lehet feladatunk a jövendőmondás, ma még nem lehet bizton megállapítani, hogy hányán hordják iszákukban a „marsallbotot”, azt azonban megállapíthatjuk, hogy a szerkesztők talán még szélesíthették volna a költők táborát, hisz’ az Alföld című folyóiratban több olyan tehetséges fiatal is jelentkezett az utóbbi időben, akiket sajnálattal hiányolunk, hogy csak a Nógrád- ból elszármazott Nagy Istvánt említsük. Komoly érdeme és erőssége az antológiának a tanulmányokat közlő rész. Ezek közül különösen Márkus Béla a „Sar- kadi Imre pályakezdéséről” szóló írás tetszett, amelyben a tragikus sorsú írónak a háborús évekbeni újságíró tevékenységéről hoz érdekes adatokat, valamint Cs. Nagy Ibolya „Veres Péter elbeszélései” című esztétikai indítású munkája érdemel említést. Bemutatkoznak a kötetben a megye képzőművészei is, akik tehetségesek, ezért megérdemelték volna, hogy a reprodukciók jobb papíron és kivitelben láttak volna napvilágot. „Egyet lép az ősi város” címmel Bényei József válogatásában Debrecenről szóló versek gazdag gyűjteményét kapjuk. Barta János professzor „A város és költői” című bevezető tanulmányában elmondja, hogy azt akarják a kötettel bemutatni: mit adott Debrecen a magyar költészetnek és mit adott a magyar költészet Debrecennek. A városról szólva, mindany- nyiónk emlékezetében megjelenik a Nagytemplom, a Kollégium, a Nagyerdő, megképződik a felvilágosodás szelleméért lobogva elégő Csokonai, főhadnagy úr Fazekas fűvész- kedő nyugalma, aki kalendáriumaival is irodalomszeretővé akarja nevelni a népet, hogy tudjon és merjen Lúdas Matyija példáján buzdulva urat „püfölgetni”. A szabadságért mindenkor keményen kiálló hajdúk fővárosa nemcsak a kálomista Róma volt, hanem az a zsíros város is, ahol egy Petőfi Sándor csaknem éhenhalt és megfagyott. A kiállításában is nagyon szép kötet segít egy igazságosabb, sokrétűbb szemlélet kialakításában. Meglep gazdagságával, jó szolgálatot tesz a kötetbe már be nem férő költői művek felsorolásával. Valóban sikerült a szerkesztői szándék: ez a kézikönyv jó segítség pedagógusoknak, nép-; művelőknek, mindenkinek, aki szereti a szépet és közelebbről akarja megismerni hazáját, hogy annál jobban szerethesse. Ugyancsak Bényei József válogatta és szerkesztette a „Hortobágy mellyéke” című gyűjteményt, amelybe a Hajdú-Bihar megyéről szóló versek kerültek. Az igazi hazaszeretetre való nevelésnek jó szolgálatot tesz az a megrendült tisztelet és szeretet, ahogy a szűkebb hazáról, annak jeles embereiről vallanak. Annak ellenére, hogy nem tudományos szándék hozta létre a kötetet, Bán Imre a „Táj és irodalom” című tartalmas bevezető tanulmányával segít eligazítani a tájhoz kötődő szerzők munkásságában. Ebből a bevezetőből tudjuk meg, hogy a versgyűjtemény egyik jellegzetes összetartó kapcsa a tiszántúli elégedetlenség, „a lázadó vagy tragikus víziókba váltó forradalmi indulat”. A sok szép vallomás közül hadd emeljük ki Veres Péter „Én nem mehetek el innen” című versét, amelyben arról vall, hogy „millió sárbaragadt paraszt szomszédja”, azok sorsáért való felelőssége idekötik örökre. Itt találta meg azt a szilárd pontot, amelyről úgy érzi, hogy ki tudja fordítani sarkaiból a világot. „Ez a föld az, amelyen élünk: f a sziksós puszta, a ragadós te- levény, a / szaladó homok 2 és a zöldellő dombok földje — Magyarország, / s a tízmillió magyar, aki benne él.” Tüskés Tibor „Vallomás a városról” ’című Pécset dicsérő kötete után a tájirodalom jelentősen gazdagodott e három debreceni kiadvánnyal. Szeretnénk remélni, hogy e szép kezdeményezés megyénkre is serkentőleg fog hatni, és a történelmi munkák mellett, mi is vallani fogunk annyi szeretettel és büszkeséggel megyénk gazdag irodalmi hagyományaival, ahogy ezt a tiszántúliaktól láthattuk. Csukly László Zolnay Pál írta és rendezte amelynek forgatókönyve sok született meg, így tehát joggal máját az életből meríti, pészek, akik az országot járják és munkájuk végzési- közben a legkülönfélébb igényeket kénytelenek kielégíteni, emiatt gyakran összeütközésbe kerülnek önmagukkal — számtalan filmre kívánkozó tapasztalatot szereznek. A film operatőre Ragályi Elemér A főszerepeket Iglódi István Zala Márk és Sebő Ferenc alakítják. Képünkön: Iglódi Istvánt láthatjuk a Retusőrben. a Retusőr című filmet, előzetes anyagelkészítés után elmondhatjuk, hogy té- Mert hiszen a vándorfénykéNÓGKÁD - 1972. április 30., vasárnap Sugár István: A Különös házasság igaz 33. Maga Dőry Katalin is bíróság pulpitusa elé áll, s megteszi vallomását. Előadja kibontakozó szerelmüket, a leánykérést s a püspöki engedély megszerzése ügyében apja és vőlegénye közösen tett lépéseit. Majd pedig imigyen vall az ominózus esküvőről: — „A Gróf maga kocsiján jött Erdőtelekről Girincs- re... Az atyám udvarában oly szabad volt, mint a madár. Háromszor is kiment az istállóba napjában, ott ölelgette a lovait. Jó kedvvel ment az esküvésre. Az eske- vést megelőző napokon, valamint az eskevés napján is olyan kedve volt a grófnak, mint egy Szerelmes embernek. ..” „ .. .Házasságunk elején úgy mulattunk mint a házasok szoktak mulatni — vallja Katalin asszony. — Házassági módon is éltünk, egyik gyermekem Girin- csen... halva lett, a másikát 1803. októberben Keresztárban letettem 3, vagy 4 hónapban. ..” A súlyosan megszégyenített feleség szenvedélymentesen vall a főtisztelendő bírák előtt. Érezhetően, ekkor még nem a gyűlölet, de a keserű fájdalmas kiábrándulás süt át szavain. Egy kisiklott élet hangja Dőry Katalin grófnőé. .. Leány- és fiatalkori szerelmi kalandjairól nem szól. Csak fátyolos ködön át utal valami ilyesmire: „A legnagyobb keserűségben éltem, mert az Uramnak erántam való szeretete mindennemű illetlen hántásra vitte őtet a szerelemféltés miatt.” Igaz, ezek az ügyek nem is képezik a per tárgyát. Azokat a férje is csak azért szellőzteti nagy buzgalommal, hogy azzal próbálja indokolni mátkájától való elfordulása okát. No, de, hát tudjuk, hogy János gróf azután igazán nem vethet szerelmi kicsapongás terén senki szemére. Hisz’ az erdőtelki kastély szobalányaival, egész sor asszonnyal és hajadonnal folytatott „Bűnös paráználkodásai, s nem utolsósorban a bánáti szerb menyecskéken kiélt első éjszaka jogának embertelen gyakorlata sem valami kezesbárány képében tünteti fel Erdőtelek és Pár- dány örökös urát. Dőry Katalin sem fukarkodik a tanúkkal, légyenek azok girincsi kastély hajdani cselédei, vagy a kis falu parasztjai. 1827. tavaszán így emlékeznek vissza az egyházi bíróság magas színe előtt, a hajdan volt nagy szerelemre, esküvőre. — „Ügy szerették egymást, mint az angyalok! — mondja Béres Kata. — Láttam, hogy csókolództak együtt.. — „A copluátióra (eske- tésre) maga négy fekete lovain jött Girincsre — meséli Srnól Katalin — a maga alkalmatosságán. Azt jól tudom, hogy erővel nem hozták. Hogy pedig elérkezése után zárva tartották volna, vagy kényszerítették volna a Grófné elvételére, esküszöm, hogy nem igaz!” — „Soha nem is hallottam, hogy minlyárt felakasztanak is, illyen dolgot — jelenti ki Fekete Mihály. — ötvenkét esztendő alatt ott lakok, a faluban tudva volt, hogy férjhez ment a Grófné, de ilyen zenebonát soha se hallottam, hogy történt volna, pedig ha lett volna valami, megtudtam volna én is...” — „Ha erőszak lett volna, az egész falu megtudta volna — okoskodik logikusan Bodnár György bácsi. — De nem bírt volna a két Asz- szony Gróf Buttlerrel, mert derék legény volt akkor, mikor én láttam.” — „Strázsák nem voltak rendelve — erősíti Bodolay Mihály. — Mert én lettem volna, vagy én rendeltem volna, ha strázsa kellett volna!” Bodolay ugyanis ebben az időben Dőry hajdúja volt. — „Még nevettük is a többi fiatal cseléddel — emlékezik vissza az egyik, — midőn a Gróf a Grófnéjával együtt sétált és nyájasko- dott, minthogy a Gróf nagy volt, és a Grófné kicsiny. Kérte a Grófné a Grófot, hogy hajoljon meg, hogy megcsókolhassa”. — „Láttam a Grófot, mint Vőlegényt, ^ hogy szabadon járt hosszú szivarral az udvaron, udvaron kívül is, ahol tetszett néki — vallja SiÉur Salamonná. — Karon fogva sétált a Contessel, a kastély előtt lévő széken az öreg és iff jú Grófnéval együtt ültek és a kertbe is mentek. Tapasztaltam a Grófnak Grófné eránt való hajlandóságát, valamint azt is, hogy szereti, mert szívesen diskurált, sétált véle, s kezeit csókolgatta.” — „Karon fogva vezette Katalin Grófnéját — idézi vissza az esküvőt egy öreg girincsi paraszt — nem láttam, hogy szomorú lett volna. Vidáman vezette a grófnéját a Templomba...” — „Szemeimmel láttam a Grófot — vallja Lubkovics András girincsi jobbágy — mikor esküdött az oltárnál. Víg embernek látszott. Meg lehetett hallani a szavát a Templomban , mert bátran felelt, és kicsiny a Templom.” (Folytatjuk) >
