Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
Eoyiitf üzem kapuján, egy irányban mentek a villamosmegállóhoz. Addig 100—150 lépés az út. Kristó ezúttal gondosan ügyelt arra, hogy együtt végezzenek az öltözőben, a forró zuhany alatt is Nágelin tartotta az egyik szemét. Szembe fújt a szél, pirosra csípte a fülüket. A Halásztanya előtt Kristó így szólt: — Megihatnánk egy pofa sört. Nágeli a1 zuhanyozás után rendszerint megszomjazott, de önmegtartóztatóan ellenállt a kívánságnak, ámbár a napi egy pohár sör beszámított a zsebpénzébe. Hó végén dicsekedve tette azt is a családi 6pórkasszába, a többi közé, az új konyhabútorra. Egy hete nem öblítette le a torkát. m asztalra könyökölt. ' — Nézd, éppenséggel az ember is járhat úgy mint a hal: egyszerűen benyúlnak érte a hálóval és kiemelik az éltető eleméből. De az embernek vannak társai és ez nagy különbség. — Nem mondasz újat — dünnyögite Nágeli. — Tudom, csak erről az akváriumról eszembe jutott. Én nem járok horgászni. — Megemelte a poharát, ittak. Kristó a pohár széle fölött figyelte Nágelit. Az orra mellett lencse nagyságú petty, szürke szőrszál nőtt ki belőle. Erre a szőrszálra valahogy nem emlékezett. Lerakta a poharat, azt mondta: — Az öreget nyugdíjazni akarják, de ő nem akarja. sári szSmííSalúnk. Töíed nem kívánjuk, hogy maródi légy, csak a szabadságot hozd előbbre. Nágeli ide-odahúzigálta a söröspoharat, összegyűrte vele az abroszt, összeráncolta. — Ráérsz — mondta Kristó sietve. — Ráérsz a válasszal holnapig. Aludj rá egyet. Nágeli előredőlt, válla megereszkedett. — Ne haragudjatok, pajtás — mondta. — Tisztelem, becsülöm az öreget, tudhatjátok. De a gyerek először jön velünk sátorozni és csak vakációban jöhet. Lássátok be, hogy a gyerek miatt nem hozhatom előbbre a szabadságot. Megígértem neki. Kristó félrecsavarodott fejjel az akváriumot bámulta. — Ahogy gondolod — glmeS... Együtt ?rez 8 az öreggel, akármit gondol róla Kristó. — A fenébe is! — horkant föl. — Már megint. Egész lényén átlengett újra az a különös, billenő érzés. Himbálódzik tőle a járása. Bosszankodva megállt, aztán nekilódult, s újra megállt. A zubbonygombját fogdosta, csavargatta. Az istenfáját — csikordult meg a foga. Mit macerálják a halakkal! Mikor állított ő olyat, hogy az ember nem más? Csengő hang riasztotta. — Bácsi, elvesztett valamit? Pöttöm gyerekember nézett bámészan Nágeli arcába a lámpaoszlop fényudvarában. Egyik kezében üresen cáüngő bevásárlóháló, a másikban cédula. I Dékány Kálmán: Az ember más, mint a hal — Nem bánom — egyezett bele. Kristó kissé meghajolva lépett a járdaszint alá süllyesztett helyiségbe. Társa kiegyenesedve is befért a szemöldökfa alatt. Az akvárium mellé ültek. Kristó szerette elnézegetni a kivilágított vízben úszkáló halakat, meg buborékokat. A pincér megrakott tálcán hordta a sört. Mindketten az asztalhoz koppintották a poharukat ivás előtt. — Ez jólesett. — Kristó a keze hátával megtorölte a száját. Nágeli bólintott. — Mért sajnálod magadtól? — kérdezte Kristó. — Nem sajnálom. — Látom én — mondta Kristó. — Nem jó az, nem kell mindent megvonni magától az embernek. — Magában rákészült, hogy nehéz lesz megértetni Nágelivel az ügyet. Tavaly a tüdőgyulladását lábon hordta ki, hogy ne vonjanak le a keresetéből. Hiába henceg a vasszervezetével, átlát ő rajta, át bizony. Kicsit később így szólt: — Embernek kell lenni. A másik ránézett: — Ezt most mire mondod? — Csak úgy. — Van valami differencia? — Mi lehetne. — Az más — mondta. Nágeli. — Én nem herdálom a pénzt. Sokan herdálják, azért van annyi differencia. A vendéglő megtelt, erősödött a durüzsolás. Kristó a világító akváriumot nézte. A hízott halak méltóságosan úszkáltak a vízben, tátogó Ro- poltyújukiból buborékfüzért eregettek. Az öreg Bélának igaza van, főidényben nem került volna szó a nyugdíjaztatásáról. Olyankor még kisegítőket is szerződtetnek, ha kapnak. Viszik a gyümölcsös rekeszeket mint a cukrot. Sose elég, amit gyártanak. Csakhogy messze még a tavasz, az akciót meg csak az egész részleggel együtt kezdhetik el, akkor maradhat titokban. Fehéreapkás kukta lépett az akváriumhoz, parányi merítőhálóval benyúlt a‘ vízbe. Az egyik hal szinte besétált a hálóba. Későn kapott észbe, kint a levegőn eszeveszetten csapkodott, dobálta magát. — Nem szívesen lennék a bőrében — szólalt meg Kristó, hogy mondjon valamit. — A halnak az a sorsa — mondta Nágeli. A horgász beszélt belőle. Kristó kapott a szón, szeme felcsillant, maga felé pördí- tette a söröspohár fülét. — Hát az embernek? Nágeli a vállát vonogatta. Már megint okoskodik — gondolta. Elég azt az üzemben hallgatni, ez most privát hely. — Élünk és kész — felelte kelletlenül. Kristó karcosan fölnevetett. — Te csak élsz. Szeretsz horgászni. meg a begyeket járni. Passzióid vannak. Nágeli gyanakodva rá sandított: — Megint valami gyűjtés? — Nem, nem gyűjtés — rázta meg a fejét Kristó. — Tudod, az öreg nagyon odavan. — Megvakarta a gégéjét. — Szeretné jövő őszig kihúzni, úgy jobban járna. Szóval érted. — Sajnálom az öreget — mondta Nágeli. — Ebben mi tehetetlenek vagyunk. — És ha mégis tehetnénk valamit — benne vagy? Nágeli szemöldöke összevo- nódott, alsó ajkát beszívta. — Miért kell erről titokban tárgyalni? — szólt. Kristó megint a gégéjét ka- pirgálta. — Előbb felelj — mondta. Nágeli résen volt, óvatoskodott. — Miről van, szó? — Hát ide figyelj — Kristó előretolta repedezett köirmű középső ujját az asztallapon. — Ha összefogunk, az időt ki lehet húzni tavaszig. C6ak addig kell kihúzni. Hogy minidig legyen gazdátlan gép, ahova ember kell A főszezonban meg már visszatartanák az öreget. Nyerhetne egy évet. Szebben kikerekedne a nyugdíja. Érted már? — De hogy jövök én ide? — kérdezte pislogva Nágeli. Kristó elmagyarázta, hogy csupán a szabadságidővel kell egy kicsit manipulálgatni, azt folyamatosan, felváltva ve- szegetnék ki. ö, Kristó még abban is benne van, hogy gyengélkedéssel kezdené. Kitörőiéiben van a náthája, rendes körülmények között ő 6em szokott ilyesmivel otthon maradni. Erősen nézte Nágelit. — Mikor a te neved is szóba került — folytatta — rögtön mondtam, hogy rád biztomohdta kásás hangon. — Te tudod, hogy neked mi a jó. Egyedül te. Fölnézett. — Na, én még maradok, nem tartóztatlak tovább. A cechet majd rendezem. — Ne bolondozz — mondta Nágeli fakó mosollyal. — A vendégem vagy, Jani. Én így gondoltam. — Te csak ne fizess. Senkinek se fizess. Nágeli haza indult. Goromba szél fújt, lecsapta a külvárosi kémények füstjét, szemetet sepert a zörgő járdán. Nágeli a kerítéspalánkok mentén, gyalogolt, a lefittyedt, szakadt plakátokat súrolta a karja. Az ember napról napra megteszi a kötelességét — dünnyögött magában. Ma is megtette. Mi kell még? Megbotlott egy kiálló járdakőben. Megeresztett egy cifrát a foga között. De ahogy tovább ment különös érzése támadt, mintha meg-megbil- lent volna a járása. Figyelni kezdte a lábát, lépésről-lépésre szemmel tartotta. Nem látott azon semmi feltűnőt. Legföljebb csak annyit, hogy kissé darabosabb volt az ütem, mint áltálában az ember minden — egyébként beideg- ződött mozgása, ha megfigyelés alatt tartják. Maszlag — ötlött eszébe hirtelen. Szó ami szó, osúnyán kibabrálnak az öreggel. A főnökség beadta, hogy kell a hely a fiataloknak^ sürgetik már a jussukat. De akkor is csak maszlag van. ebben az esetben. Az öreg nyilvánosan beolvasott a főnökségnek a lerobbant gatter miatt. Az a fajta ember, aki a világért se tenne lakatot a szájára. Hát Itt kell lenni valami összefüg— No, nézd csak — dörrnögött Nágeli valahogy megkönnyebbülten, hogy beszélhet. — Ismerős vagy ám, tudod-e? — Lehet — mondta gyerek. — Erre lakunk. Ilyenkor szoktam a boltba menni. — Derék — mondta Nágeli. — Derék legény vagy, hogy segítesz a szüleidnek. — S mielőtt tudatára ébredt volna, mit tesz, hirtelen így folytatta: — Mondd csak, te mit szólnál, ha megígérnek valamit a szüleid, aztán csak úgy ukmukfukk visszaszívják. Teszem azt egy sátoros nyaralást. — Hát... — A gyerek hoszszan gondolkodott a különös kérdésen, amelyet minden előzmény nélkül tettek föl nekL — Mondd csak bátran — biztatta Nágeli türelmetlenül a gyerek fölé dőlve. — Jólesne az neked? — Hát, nem nagyon — válaszolta, s még mondani akart valamit, de Nágeli közbevágott — Jól van, jól feleltél — hadarta kiegyenesedve. — Tudtam, hogy derék legény vagy — s már nyújtotta a kezét ujjal között megcsillant egy pénzdarab. — Nesze, vegyél magadnak cukrot, ha már úgyis a boltba mész. A gyerek megköszönte, aztán a hálót lengetve eliramodott Nágeli elindult. Látszólag megbékélve ballagott egy darabon. Egyszercsak fölrémlett az emlékezetében a gyerek bizonytalankodó felelete. Makacsul vissza-visszatért fejébe a kelletmelen gondolat, hogy még akart neki valamit mondani. S elkezdett rajta rágódni, hogy az mi lehetett.. BEDE ANNA: TÍZ VERSSZAK Lehet számoszlopok között míg csikordulnak fém-karok kopog a képlet-üzenet Lehet könyvtorlaszok felett vagy halkan hol folyó szalad túlcsordult teljes ég alatt hálóba fogva hal-hadat hal-sima hamvas éveket Lehet nagy filozófiák kígyózó útvesztőin át találgatva az Űr szavát szőni a Minden mítoszát Lehet barrikádok felett kiállani a képzeletszülötte héroszok nyomán ölve őrizni életet Vagy ejtve fátyol-szép varázst figyelve magzat-moccanást élet-határról híradást világra vidám virradást s romok csonkok csontok rögök alól kitépve a jövőt az örök-egy és újra mást megtalálni a folytatást gyümölcsösben teríteni kincses kertet keríteni védelmezve védtelenül felelve kérdéstelenül Ki mondja meg mi a helyes az útnak lassan vége lesz nem lehet újrakezdeni és nem szabad elveszteni Mi jobb — kosárnyi telt füzet (iránytalan iránytüzek) kínok közt rakott árva fal amit ledönthet egy vihar vagy nézni alkonyomon át a fűben gyermekem nyomát míg el nem mosódik a kép ahogy a végtelenbe lép CSANÁDY JÁNOS: Moszkvai reggel Messziről mormol a város, szive hatalmas lüktetéssel dobban át az Otvenharmacnk évbe. A forradalom zászlai fölvonultak újra a Vörös Térre. A dobpergésben hó szitált — dermedten álltam ott, amíg a fegyelmezett fegyverek, a fegyelmezett katonák nyomán a nép özönlött — s áthevített valami láng. Hol annyi szenvedés után e szívdobbantó pillanat ajándékaként — van hazám — a felderülő, szürke-kék ég alatt, az Otvenharmadik év küszöbén, az ős falak alatt, hol a nép fiai figyelnek ránk, nem alszanak; s eleven tűzként a tömeg e hószitáló reggelen özönlik: Boldogabb Jelen. ILLYÉS GYULA: Kiket szült Katalin Szültem volna egy mérnököt. Már-már világra hoztam. De előbb meg kellett szülnöm egy jégszekrényt. Akartam szülni egy tanárnőt. Meg is szülhettük volna, de csak hatodiknak, hetediknek, kilencediknek, mint a dédszülék. Meg kellett szülnöm egy lakást, ennek az idegennek itt, aki pórázra vett tekintetével. Meg kellett szülnöm egy kocsit, belé a szomszédok áhítatát. Meg kell még szülnöm a nyugdijainkat, főleg az ő derűs öregkorára, aki végül e gyermekei után fölzabái majd engem is. Meg kell még szülnöm temetésemet olyanná, hogy csak félig fájjon neki, a tetszelgésre jó étvágyúnak. Meg akartam szülni magam. Meg is szülhettem volna, ha lehetett volna még kitől. A ROMHÁNYl NAGY FA (Réti Zoltán tusrajza) A két irodalmi oldalon szereplő költemények a -971. kötetéből valók. Szép versek NÓGRAD — 1972. április 23., vasárnap f
