Nógrád. 1972. március (28. évfolyam. 51-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
Játék az írógéppel Kezdjük mindjárt azon, hogy ki, miért nem olvassa szívesen ezt az írást? Honnan tudom, hogy nem olvassák szívesen? Nagyon egyszerű. Hát, hallott már valaki bárkit is azzal dicsekedni, hogy milyen érdekfeszítő elbeszélést olvasott a vasárnapi mellékletben? Kérem, jobb körökben manapság nem illik lelkesedni. Ha a szerző neve ismeretlen, vagy a lap nem eléggé rangos, akkor meg egyenesen vétek. Legjobb felületesen átfutni a sorokat, hogy még véletlenül se lehessen valami érdekeset felfedezni az írásban. Leengedem a jobb kezem. A ballal elgondolkozva dörzsölöm az államat. Hogyan is akartam folytatni? Kis szerkesztőségi szoba, négy és félszer három méter, faltól falig tágas, vasablak. Kettős sínpár. Porszürke csipkefüggöny, mögötte kék sötétítő függöny karnyira összehúzva, ráncokat vetve lóg a radiátor fölött. Besüt a nap. Március van. Miért ne süssön? Kinézek az ablakon. Épül a „skatulyaház”. A huszonegy szintből eddig -hat, vagy hét készült el? Csak a tetejét látni. Fölébe ágaskodik a toronydaru. Két íróasztal a szoba közepén. Hosszával egymás mellé tolva. Bori szemben ül. Vigyorog. — Mit nevetsz? —förmedek rá. Kicsit hunyorog. Éppen szemébe süt a nap. — Nem nevetek — mondja és kuncog. Nem is hallom. A papírlapra meredek. Mert mikor is vesszük elő az újságot? Vasárnap, ebéd után. Ugy-e, későn keltünk, hiszen valamikor pihenni is kell, s mikor, ha nem vasárnap? Vagy éppen ellenkezőleg. Korán keltünk. Mert dolgunk volt. Szóval, délelőtt semmi esetre sincsen időnk újságot olvasni. Kihúzzák alólunk a széket, zúg a porszívógép, a konyhában kifut a tej, „legalább ne lábat- lankodj itt, ha már takarítani nem segítesz", fát kell behozni, valaki a szemetet is levihetné, „nyikorog az ajtó, megkenhetnéd”, meg ilyenek. — Nem tudnál nyugodtan ülni? Minek hintázol a székkel? Téged nem zavar, hogy lökdösőd az asztalt? Legalább ne nevetne bele a képembe. Ebéd után, az más. Végre, egy kis nyugalom a lakásban. Májgaluskaleves, tejfeles paprikáscsirke, egy üveg sör, vagy egy pohár borocska, almáspite, hogy délután is legyen mit majszolni, kell ennél nagyobb boldogság? No, lássuk csak, mit ír a sajtó? — Nem tudod, hova lett a mai újság? Az asszony a konyhában mosogat. A gyerekek leszaladtak a térre játszani. Egyedül maradt a romokkal. Kedves férfitársak, ki tudja, hogy milyen egy vasárnapi étkezés után az elhagyott ebédlőasztal látványa? Siralmas. Elszomorító. Tessék csak beleképzelni magunkat az asszonyka helyzetébe. Konyákig felgyűrve a karján a kopott kardigán, kis kötény előtte, túrkál a mosogatólében, amelynek a tetején barnásvörös zsírfoltok úszkálnak, ragad minden, közben arra gondol, hogy még a nagyobbik lány iskolaköpenyét is ki kellene öblíteni. — Miért rajtam keresed? Nem látod, hogy dolgom van? Talán én szoktam újságot olvasni? Ez egy kulturált feleség. Mert azt is mondhatná, hogy „Le van ejtve az újságod! Miért mindig rajtam keresed?” Bori megrúgja a lábam az asztal alatt. — Még sokáig írsz? — Mit szólsz hozzá, még sokáig! Annyit írok, ameny- nyit akarok! Azt nem teszem hozzá, hogy hétköznap három gépelt oldal, vasárnap hat. Ennyit akarhatok. Többet nem eszik meg a szerkesztő. Kéretik már most tudomásul venni, hogy úgyis lemarad ennek az írásnak is a vége, pontosan a legizgalmasabb résznél fogom abbahagyni. Mindenesetre, hogyan jön egy asszony ehhez a hanghoz? Erre minden valamirevaló férfi vérig sértődik. Mi kell még egy kiadós veszekedéshez? Ha nem vigyázunk, negyedóra múlva a szomszédok fognak szétválasztani bennünket. Kicsavarják a kezünkből a konyhakést, a feleségünkéből a sodrófát. Lőttek a vasárnapi olvasmánynak. Hogyan is tudhatna a lap egy perpatvar izgalmával versenyezni? Uralkodjunk magunkon. Ismerjük el, a mosogatás időpontjában műhiba volt az újság iránt érdeklődni hites feleségünktől. És hallgassunk. Ott az újság, azon minden mérgét büntetlenül kitöltheti az ember. Csak előbb meg kell találni. Nagyon ritkán szokott eltűnni. Legfeljebb a lábas alá került. Vagy belecsomagolták a krumplihéjat, Bori egy hajszállal a fülemet csiklandozza. — Megmondanád, miért piszkálsz? Nem únod még? Mert én már nagyon únorn. Sértődötten visszaül a helyére. Nem kell törődni az apró kellemetlenségekkel. A pisz- kálódás, a lábrugdosás, hogy eltűnt az újság, nem érdekes. Mit nekünk gúnyos mosoly, korlátoltság és kicsinyesség, mindennapi bosszúságok és kudarcok? Hiszen az emberi nagyság csodákra képes. Se- miramis függőkertje, az Eiffel- torony, holdutazás, a világ legnagyobb részecskegyorsítója, vagy itt van mindjárt a skatulyaház melletti felvonulási épület. Meg lehet nézni. Benne van minden, cement, salakblokk, tégla, vasbeton, minden, ami szem, s szájnak „ingereh”, hogy nézni is „tereh”. Ez igen, ez nem egykét évre, hanem az öröklétnek készült. — Igazán megérthetnéd — kezdem engesztelni — szeretném megírni ezt az elbeszélést Annyira izgat engem ez a kérdés. Ártatlan szemmel néz rám. de a sarkában most is ott bujkál a mosoly. — Micsoda? — Hogy van papír, írógép, némi tehetség is, tudod, nem akarok szerénytelen lenni, ötlet, meg minden, az írás mégse jó. Nem tetszik az olvasónak. Nem tetszik a szerzőnek. És nem is jó. Ez hogyan lehet? Nem veszi komolyan. Azt hiszi, hogy szórakoztatni akarom. Nevetgél. Nem szeret ez a nő engem. Soha semmit se ért abból, ami foglalkoztat. Nem tudja megkülönböztetni, mikor viccelek és mikor beszélek komolyan. Mit csináljak vele? Hogy került ez ide? Mit akar ez tőlem? — Te ezt úgyse érted — legyintek. — Ez olyan fontos? — kérdezi. Hirtelen elönt a méreg. — Menj a fenébe! — mondom. — Az isten áldjon meg, hagyjál dolgozni! Várj meg az eszpresszóban. Majd utánad megyek, ha befejeztem. Durcásan fölveti a fejét. Csak úgy repkednek szőke hajfürtjei. Keskenyre húzza a szája szélét. — Most már azért se megyek! Ha mégis előkerült az az átkozott újság, tételezzük fel, hogy jólesik egy kis ebéd utáni ejtőzés, senki sem ál- mosodik el mielőtt a belső oldalakat felütné, akkor mi van? Mindenki mást vár ugyanattól az írástól. Az egyik krimit, a másik érzelgős szerelmi történetet, a harmadik magvas gondolatokat. Benne legyen, hofey újra elfeledkeztek rólam a béremelésnél, hogy a művezető egy nagy disznó és a lángossütők százezreket vágnak zsebre, s az se baj, ha mellesleg a világot is megváltja. Aki ennyi feltételnek eleget tud tenni, jöjjön, és vegye fel helyettem a tiszteletdíjat! Bori unottan mögém áll és olvassa, mit írok. Ezt végképpen ki nem állhatom. Amikor beleolvasnak a félig elkészült novellába. — Utoljára mondom, hogy dolgozom. Gúnyosan felvonja a szemöldökét. — Mi az, már ez is munka? Még jobban fölémhajol. A melle súrolja a fejemet. Belül már remegek az idegességtől. Kicsit nyitva a fiók. A szemem a levélbontó késre téved. Egy mozdulat, belenyúlni, mintha csak szórakozottan babrálgatni akarnám. Fél fordulat hátra, beleszúrni duzzadó, hófehér blúza kellős közepébe, négy ujjnyival a harmadik gombtól jobbra. Most határozottan érzem, hogy nagy megkönyebbülés lenne a számomra. Legalábbis egy pillanatig. No, és aztán valóságos legyen a történet, de ne afféle földhözragadt realizmus, amilyen a hétköznapi élet, lehessen rajta sírni is, meg nevetni is, ennek ellenére ne hiányozzon belőle a bonyodalom, a konfliktus, legyen igényes és gondolatébresztő. És modern. Hát, ebben az elbeszélésben minden van, játék a helyszínekkel és az idővel, egy kis dráma, egy kis szerelem, szókimondás, izgalom, egy kicsit igaz, egy kicsit nem, kérdések, amik a gondolatokat helyettesítik, ráadásul rövid és érdekes. Ha még ez is kevés, itt van ez a Bori, ha akarják, meg is ölhetem. Csak azt tudnám egyszer megfejteni, hogy akkor miért nem tetszik? Kiss Sándor Vadászok, erdészek, ha öszszejönnek... Az ember azt hiszi, soha véget nem érnek a meséik. Azazhogy bocsánat... Dehogyis mese az: mindegyikük megesküdne akár az életére, hogy úgy történt, szóról szóra igaz volt. Bizony, megesik ővelük sok érdekes dolog, kalandos élet a vadászé, izgalmakban bővelkedő, sikerekkel és kudarcokkal tarkított. Egymásra licitálnak a jobbnál jobb történetekkel, mintha csak vetélkedőn lennének. A pálmát ma Józsi bácsi, az öreg erdész elbeszélése nyeri el. Mint mondja, ritka szerencsés napja volt akkor. Két rókát sikerült neki egy perc alatt elejteni. Együtt volt a rókacsalád a kotorék előtti kis tisztáson, kölykeikkel han- cúroztak. Nagy volt a „gyerekzsivaj”, azért nem vették észre a vadászt a máskor oly éber és ravasz állatok. Egyből lepuffantotta a'. ímet, s lőtt a másik csőből a nőstényre. Telitalálat! Ezt talán el sem hinnék a barátai, ha nem volna ott a bizonyíték: az öt kis neveletlen rókakölyök, melyek még szüleik előtt befutottak a biztonságot adó kotorékba. Ezeket is el kellene pusztítani, hiszen anya nélkül úgyis elpusztulnak, meg aztán kártékony vad a róka, irtani kell még az írmagját is! Józsi bácsinak azonban „ragyogó” ötlete támadt: hazaviszi őket, mepróbál belőlük szelíd, házirókát nevelni. Mindig szerette az ilyen kísérleteket: volt már szelíd őze, szarvasa, hogy a madarakról ne is beszéljünk, melyeket előbb kalitkában a konyhában tartott, s azután már szabadon sem hagyták el a ház környékét. Nem egy közülük otthonosan röppent be ILLÉS ISTVÁN: NEM TUDOM... Nem tudom milyen a háború, Nem tudom milyen a légitámadás. Nem tudom milyen a szomorú köznapok sűrűjében a hátórszági élet, Nem tudom milyen a front. De mindezektől nagyon félek. 3 NÓGRÁD — 1972, március 26., vasárnap V FAl.UVLGE (Kiss Attila i'ajza) Gáspár imre: Filmek SZONETT Mint két kavics egy áradó folyamban, Koptatva egymásról az éleket, Úgy tanulunk egymástól életet, Közössé lett kincsekkel gazdagabbon. Mint művész, ki szobrot lát a lágy anyagban, S kifejti a tömbből a lényeget. Alkotva csodálatos lényeket, Úgy fedezlek fel téged — önmagomban. Tükörnek eléd tartom arcomat. Belenézel, s magadat látod bennem. Hiszem, megérted örök harcomat. S te mondod meg, hogy győzzek, mit kell tennem. Lehet, együtt sodor o nagy folyam tovább, S ha nem, magunkon visszük egymás fénylő nyomát. ELEKES ÉVA; Mozdul a határ Az álom csendjét harangszó riasztja A köd hulitan hull a hegyek mögé Telt csöbröt csörrent a kúton a gazda s didergő szárnyát próbálja a méh. Óriás tejüveg a hajnali ég fenn A kertek felől friss szél surranik Már napfényt szippant a boglya a réten s ökrös szekértől dübörög a híd . .. Seregélycsapat szálíja meg az éger villogó lombját. A mesgyén megáll az agronómus, s a gazda szemével mustrálja, halkan mozdul a határ anépek barátságáról A Szovjetunió idén megalakulásának 50. évfordulójára emlékezik. A tudományos és dokumentumfilmek alkotói arra törekednek, hogy műveikben szemléltessék a szovjet népek barátságát és együttműködését a gazdaság és a kultúra minden területén. A belorusz filmesek az egykori eldugott kisvárosban, Mozirban forgatnak riportot a 'hatalmas kőolaj-feldolgozó üzem építkezéséről. Az új vállalat létesítésében, amely megváltoztatja az egész környék gazdasági arculatát, a legkülönbözőbb szovjet köztársaságokból vesznek részt mérnökök és munkások. A Kárpáton túli terület egyik festői falvát választották forgatási színhelyül az ukrán filmművészek. Itt a Határőr Kolhozban húsz különböző nemzetiség képviselője dolgozik együtt. A Jakutföld sikereiről beszámoló filmekben az alkotók azt mutatják meg, milyen jelentős szerepet töltött be a nemzeti irodalom, képzőművészet és zene létrejöttében azoknak a mestereknek a segítsége, akik Moszkvából és Leningrádból érkeztek e távoli szibériai tájra. A moszkvai filmművészek többi között másfél órás filmet készítenek Szovjetunió címen, amely az ország földrajzi és entográfiai sokoldalúságát mutatja be. a nyitott konyhaajtón, s verte le röptében a szekrényen hagyott poharat, s más apró tárgyakat, Juh néni nem kis bosszúságára. Most is csak ettől félt az öreg: mit szól majd az asz- szony a rókanevelési tervéhez. Eh, utóvégre ő a gazda, s egyébként is a rókák nem a lakásban lesznek. Van egy üres disznóólja, abban felnőnek. A kifutó tetejére dróthálót szegez, arra az esetre, ha netán honvágyuk támad a kisrókáknak az erdő után. Némi vita után sikerült élete párjával elintézni, hogy megtűrje őket és adjon nekik mindennap egy liter tejet, amíg kicsik. Nem sokáig kell az, azután ő gondoskodik az élelmükről: mindig akad puskacsőre néhány selejtes nyúl vagy fácán. Ez lesz az ő nagy • kísérlete, rá kell szánni valamit, a tudományért áldozni kellett mindig; csak értené meg ez az asszony végre! Ha nem nagyon értette is, mire lesz ez jó, azért belenyugodott. De mikor kiderült, hogy az új jövevények jócskán hoztak magukkal bolhát is, újból kitört a családi háború. Hosszú hetek munkájába került, míg a közösen végzett bolhairtás meghozta édes gyümölcsét és végre nyugodtan aludhatták át az éjszakát. De addig! Idegenek jelenlétében — mikor vakarózni nem lehetett — olyan mozdulatokkal ját-kelt a család, mintha éppen tvisztelni kezdenének, pedig ez a tánc még akor nem volt a világon sem. A kisrókák eleinte borzasztóan féltek gazdájuktól. Dehát az éhség nagy úr ám! Lassan- lassan előbátorkodtak a sarokból, a tejesedényt tartó Józsi bácsi kezéhez. Később már meg is simogathatta őket, majd ahogy teltek a hetek, úgy lettek egyre bátrabbak. Majd kitörtek ketrecükből mikor a gazdájuk hangját meghallották. Ügy várták haza, mintha anyjukat várnák, ha élne és ha még nem engedte volna őket világgá. Nagyon valószínű, hogy az s v- juk már régen önállósította volna a kamaszodó kölykö- ket. Hússal való ellátásuk egyre megoldhatatlanabb problémája lett a vadásznak is. — Meddig tartod még itt őket? — türelmetlenkedett a felesége —, hiszen láthatod, hogy már nem győzöd ennivalóval ! — Türelem anyja, türelem, még eztán kezdem őket tanítani. Ne félj, ha szabadon járnak, kiirtanak ezek itt a környéken egeret, patkányt, de még görény sem rabolja többé a baromfit nálunk! Mindet, persze hogy nem hagyom meg, de azt még meg kell látni, melyik, hogy tanul be. Mert ha nem tudnád, ez itt rókaiskola! Az ám! Ilyent még nem pipált egy erdész sem, bámulnak majd rajta. Szokatlanul meleg nyár volt akkor; nem zárták be éjjelre a baromfiólat, nehogy a nagy hőségben elpusztuljanak. Az udvar elkerítve, nem jöhet be ragadozó, s ott vannak a kutyák is. Mégis — egy hajnalban Juli néni a csirkék, kacsák kétségbeesett halálsikolyaira ébredt, hogy a szíve is megdermedt belé. Rázza ám férjeurát, akár az almafát: Apja! Kelj fel gyorsan, valami viszi a baromfit! Józsi bácsi kissé pityókásan tért este haza. Így történhetett meg, hogy nem jól zárta be a rókafiak ajtaját, s azok kitörtek hajnalban, éhesen, vadul, mintha nem is őket tanítgatta volna annyi türelemmel, sok hosszú héten át. A nagy álmosan kikecmer- gő Józsi bácsit borzalmas látvány fogadta: tyúkok, kacsák széttépett teste, véres tollak repülése. A tyúkok menekültek eszeveszetten, fel az eperfára, de a szegény lomha testű kacsák között rettentő vérengzést vitt végbe az öt éhes róka. Pedig ezek voltak Juli néni büszkeségei, éppen hizlalóba való, szép, nagy jószágok. A kutyák meg csak ugatták őket, de nem bántották, hiszen arra voltak tanítva, ne bántsák a szelid rókákat. A kárvallott és megszégyenült rókatanító nem is várta meg felesége „hozzászólását”. Lekapta puskáját a fogasról, és vad indulattal, vérbe borult szemmel valamennyi tanítványát halomra lőtte. Céhmester Erzsébet ,
