Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)
1972-02-27 / 49. szám
Á! «fei! tO tőt önök csak akkor veczdk éezre, ha a fiúk vagy Lányuk hazajön vakációra. Akkor döbbennek rá istenigazában, hogy mekkora űr tátong önök között. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket úton-útíélen lehetett hallani Amerikában a legutóbbi iskolai szünet idején. „Nancy, te már harmadik napja itthon vagy.,Miért nem takarítottad ki eddig egyszer sem a szobádat?” „De hisz’ a koleszban sem mi takarítjuk ki a szobánkat, Mamácska”. „Az nagyon jó, és én nagyon örülök neki, hogy a kollégiumban nem te takarítod a szobádat, hogy te olyan kényelemben élsz. De most tudomásul kellene venned, hogy Itthon vagy, meg, hogy apád és én igen szeretnénk, ha rendet teremtenél a szobádban.” mégiscsak ezéfc az ősrégi beidegzett szokások uralkodnak a takarítást illetően. És mi nem is akarjuk ezeket félredobni. Jóllehet, hogy te csak Ilyen rövidke vakációra érkeztél haza, mégis illő lenne alkalmazkodni az itthoni szokásokhoz. Nem gondolod?” „Te szent ég, mama. Te bátot, amit tegnap vetettem le." „Ne haragudj a túlzásért. De mit keresnek az asztalodon még mindig a mosatlan tányérok, az üres konzerves- dobozok, a kiürített üdítőitalos üvegek? Csak nem valami tudományos gyűjteményt akarsz belőlük kiállítani?” ART BUCHWALD: NEMZEDÉKI ELLENTÉT „Mit árt neked, hogy milyen rend van nálam? Különben is ez az én szobám.” „Tudom, galambocskám, és ráadásul nekem ez nem is olyan lényeges. De apád igen elégedetlen. Ma reggel például azt mondta, hogy ha valaha ebben az országban katasztrófa lesz, akkor az a te szobádból fog kiindulni.” „Mama, a te nemzedéked olyan, dolgoknak tulajdonít különösen 'fontos jelentőséget, ami a mai világban teljesen lényegtelen. Tudod-e te, hogy a mai tudományos kutatásokkal , megfertőzik, beszennyezik a légkört, a tengereket?” .Apádat és engem es is aggaszt. De most még ettől is jobban nyugtalanít bennünket a te szobád szennyezettsége.” 1 „De mondtam már, hogy • diákotthonban én soha sem takarítom a szobámat” „Természetesen nem takarítod, és én annak örülök is, mert az így megtakarított időt tudásod gyarapítására tudod fordítani De itthon azért úgy bánsz velem, mint egy csecsszopóval ?” „Mi' nem tartunk már téged gyereknek, de felnőttnek sem tarthatunk, különösen nem, ha ruhaneműidet így szétdobálod a padlón!” „Nem is a ruhadarabjaimat dobáltam széjjel, csak a ka„Mama, te egyszerűen nem értesz meg minkén, fiatalokat! A te nemzedékedbe azt nevelték bele, hogy össze kell takarítani a szobát. A mi generációnkat értelmesebb dolgok Izgatják.” „Apádnál és nálam senki sem tiszteli jobban a tudományt, mivel mi tudjuk legjobban, hogy mennyibe kerül az nekünk. De art képtelenek vagyunk felfogni hogy Ilyen rendetlenségben élve hogyan lehet szabadon gondolkodni?” „Mk»oda meggyőződés! Szívesebben látnál rendszeretőnek, mint szabadgondolkodónak?!” „Mi nem akarjuk befolyá solni szabad elveidet. De vedd figyelembe art a tényt is, hogy már nem vagyunk tagjai a Kék Kereszt gyógyszö, vétségnek, és nincs protekciónk sem arra az esetre, ha valamiféle tífuszt összeszedünk.” „Relédben, öeszetakarítom a szobám, ha annyira akarod, De ezzel együtt art Is tudomásodra hozom, hogy teljesen elrontottad a vakációmat” „És a mosogatásban nem lennél szíves segíteni?” „Tányért mosni? Az korszerűtlen, azt a koleszban sem csinálja senki.. Fordította: Sigér Imre Pataki József: Kikötőben Egész életemre megjegyeztem, mert ott, abban a helyzetben, csakúgy, mint sokan mások, szabadságáról vissza* térve éppen Lizjukov vette kezébe Berezino rögtönzött védelmét, s egyike lett az állampolgári bátorság példaképeinek. / Egy életre belémrögződött Lizjukov ka is. Tizenhat éves volt, ott tartózkodott az apja mellett. Nem azért jegyeztem meg őt, mert valami különös hőstettet hajtott végre, hanem azért, mert a szemem előtt vált három-négy nap alatt katonává, s először figyelhettem meg hogyan történik ez. Nemcsak az 6 érdeme volt, hanem az édesapjáé is. Soha nem felejtem el Hor- 4ev hadnagy századparancsnokot sem. Negyvenegy júliusában, Mogiljov alatt találkoztam vele. Ez a fiatalember remekül uralkodott önmagán, kezében tartotta századát, s tökéletesen bánt a rendelkezésére álló szegényes fegyverzettel; irtotta vele a hitleristákat. S neki, e csodálatos fiatalembernek teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy húszéves korában bármily engedményt is kérjen, vagy adjon ifjúsága javára. Nem felejtem el magatartásának és személyeiségének példáját, saját nevén örökítettem meg Élők és holtak című regényemben, abban a reményben. hogy talán életben maradt és felkeres engem. Ifjúság... Előrehaladván a korban, néha kezdjük elfelejteni, mire. is képes az ifjúság. Éppen ilyenkor kezdünk felesleges, az ifjúságra káros engedményeket tenni. Hiszen a háború hevében — a szakaszokról és századokról nem i§ szólva — a fronton harcoló zászlóaljak jó felének élén huszonkét huszonhárom éves parancsnokok álltak. Róluk, akikről saját ifjúságunk* jut eszünkbe, mondta nemrégiben Rogyincev hadosztályának akkori zászlóaljparancsr noka, Ivan Ivanovics Iszakov: „De hiszen szinte még kölykök voltunk akkor!” Nos hát, a kölykökről. Említhetem Aljosa Hlobisztovot is, aki negyvenkettőben. Mur- manszlcnál kettős áttöréséről vált híressé, s ugyancsak „kö- lyöknek” számított. Huszonhárom éves lehetett, de amikor először találkoztunk, ennél is fiatalabbnak hittem. Vagy Nyikita Balasov, a 95. ezred komisszárja Odesszánál. Alig volt harmincesztendős, öt sem felejtem el soha, mert ha felidézem magamban, mit is jelent a valóságban ez a kifejezés: „az ezred lelke”, akkor mindig rá gondolok — az 6 bátorságára, igazlelkűségé- re, önfeláldozására, kibékít- hetetlenségére a gyávákkal, a katonai „hivatalnokokkal” szemben; árrá a képességére, hogy megértette a háborús viszonylatokat és a katona lelkivilágát; kíméletlenségére a harcban, s mélységes internacionalista meggyőződésére. Mindezek a tulajdonságok valóságos szépséggé egyesültek ebben az emberben, akinek a magatartása mindig példaképül szolgálhat. A békés élet napjaiban is. Szeretem őt és íróként sem válók meg tőle. Új könyvemben ismét Írok róla. S hogyan felejthetném el Iván Jefimovics Petrovot. a háború kezdeti időszakának hadosztályparancsnokát, aki később hadseregparancsnokként harcolt Odesszáért, Sze- vasztopolért? Amikor kitört a háború, ötvenéves volt — akár apám is lehetett volna. A dolog, lényege azonban nemcsak az életkorban rejlik. Ez az ember tulajdonképpen valóban rendelkezett valamiféle, a szó nemesebb értelmében vett apai vonással, amit beosztottainak ezrei éreztek meg benne. Katonaember volt a csontja velejéig, nem tűrte el a gyávaság és a határozatlanság legapróbb megnyilvánulásait sem. S mindez természetes, a szigorúságot áttörő belső humánummal egyesült benne. Egységének harcosai úgy közeledtek hozzá, mint apjukhoz. A háta mögött „öreg”-nek nevezték, ezt a néha nagyon is kemény, lobbanékony haragú embert. Széles látókör, sokoldalú érdeklődés és tudás jellemezte. Egész tudását és tehetségét a szolgálat érdekeinek rendelte alá. Hosszabb ideig Közép* Ázsiában katonáskodott: jól beszélt néhány keleti nyelvet; értett a gyapottermesztéshez és az öntözéshez. Szerette a művészetet, s olyannyira járatos volt a festészetben, hogy bármely művészettörténész megirigyelhette volna. Jelentős szerepet játszott abban, hogy 1945-ben a Drezdai Képtár műalkotásait sikerült kimenteni a fasiszta barbárok kezéből. így hát 6 Is részévé vált az én életiskolámnak, annak, amit a hadsereg jelentett nekem. Remélem, hogy Valamikor ismét megformálhatom alakját. # És asszonyaink, akik a háborúban a férfiakkal vállvetve harcoltak? Vajon az ő cselekedeteik nem jelentették-e a legnemesebb emberi magatartás iskoláját? Hadd vallják őszintén múltról: féltem, amikor először -keltem át a Volgán az égő Sztálingrádba. S ha valaki azokban a nehéz pillanatokban segített nekem, hogy ember maradhassak a kötelességteljesítés és az illendőség keretei között, úgy az egy egészségügyi katonalány, Viktoria Scsepetye volt. Együtt Jutottunk át a folyón, s úgy viselkedett, hogy az a húsz vagy harminc perc életre szóló leckét jelentett nekem. Nélküle valószínűleg nem tudtam volna megformálni a „Nappalok és éjszakákéban a hozzá hasonló egészségügyi kaotnalány alakját, pedig mindössze fél órát töltöttem a társaságában... . Vagy a csipetnyi termetű Válja Tyimofejeva fogorvosnő,, aki a harcosok egész csoportját vezette ki az ellenséges gyűrűből. Pisztolyával lőtte a fasisztákat: a pisztolyt két kézzel tartva, mert nehéz volt neki. Vajon elfelejthetném-e. akár emberként, akár íróként ? Egész életemre megszerettem, ma is szeretem hadseregünk katonáit. Együtt élve, vágy rövidebb-hosszabb ideig érintkezve velük, láttam őket a halálba zuhanva, vagy a búcsúzás pillanataiban. Megjegyezem őket. Ok jelentették az élet nagy iskoláját, s csaknem valamennyi -írásom aranyfedezetét. S minden, amit a katonákról írok, csupán csekély része annak a, idegyenlíthetetlen tartozásnak, amit irántuk érzek, ami tudatomban munkál. (Havas Ervin fordítása) BARNA TIBOR: Hajnali diskurzusok Kákovlesékat, fölöttünk az emeleten úgy Ismerem, mintha naponta összejárnának a családjaink. Tudok róluk úgyszólván mindent, amit nem kellene, holott a lépcsőházi köteles üdvözlésen kívül semmi kapcsolatot nem tartunk. Hogy mégis bennfentes vagyok a Kákovics csalód bizalmas és alighanem egymás előtt is sokban titkolt dolgaiban, az a telefon miatt van; Tudni kell ehhez, hogy a telefonbeszélgetéseket napjainkban nemcsak lehallgatni lehet holmi tele fonbetyár módjára, de b mai, papírosvékony falak okán olykor még az is kivehető, amit a vonal túlsó feléről, Kiskun- lacházáról mondanak hajnali fél ötös időpontban Kákovics- nénak. Mert Kákovlesné rendszeresen, heti két-három alkalommal ebben az időben bonyolítja le szokásos családi diskurzusát távoli rokonságával. Ez a beszélgetés egyébként nem különösen érdekfeszítő. Pontosan fél ötkör pörren meg fölöttünk a készülék, minek nyomán hallom Kákovics másnapos dühös krákogását, hogy az isten akórhová- tegye az olyan famíliát, amely nem átall a tyúkkal kelni, alighanem kizárólag azért, hogy őt hergelje, kiverje az álmot a szeméből. Majd Kákovicsné sipegő hang ja következik, hosszas, eredménytelen hallózás a kagylóba, mígnem végre a következők;- Csókolom, drága mamukal... Hogy tetszenek lenni.. Bizony, nálunk sem valami Jó... Szakad most is, mintha dé zsából öntenék.... Hát igen. Ez a rettentően hülye idő. Ml is hol itt, hol ott fájlaljuk. Bélának is szörnyű hörghurutjo van. ' (Béla eközben cigarettára gyújt, hajnali időben a gyufa- percenés is áthallik.)- Icuka?... 0 még alszik, a drága. Szegényke rettenetesen kimerült mindig. Tudja mamuci, a tanulás minden percét leköti. Hazajön a gimlből és lát hozzá a könyvekhez. Hogy egy kis szórakozása volna?... Hát van arra ideje szegénykémnek?;.. Ahogy a suliból megjött, jóformán ki sem bújik a házból ráadásul még,az ebédet is magának kell, hogy melegítse, én az irodából képtelen vagyok a déli félórában haza is rohanni. Béla meg folyton vidékre jár, az is alig áll már esténként a lábán, ha megjön. Csak végigdől, még a vacsora se igen kell... Á, dehogyis!... Hová tetszenek gondolni! Már jó fél éve semmit nem iszik. Nagyon elégedettek vele. De tudja mamuko, ez az örök hajsza. Igen... Hát akkor mi is, mindenkit... nagyon sokszor csókolunk mindenkit. És tessenek vigyázni egymásra. Húsvétkor hazaszaladunk. Igen, az most háromnapos. Csókolom, mamukal Hallom a kagyló kattanását, aztán Kákovicsot:- Hogy mit össze tudtok karattyolnii?... Legalább értelme volna, de csak felveritek az embert.- Tudod jót, hogy momocit izgatjo, ka nem ball rólunk. Ogyts ritkán kunk.- Jó, jó. Inkább töfts egy pohárral a maradók snapszból, nem akar felszakadni a torkom.- Mert este is úgy jöttél meg, alig álltái a lábadon. En meg hazudozom miattad, hogy nyugton legyenek otthon.- Na, tölts már, még aludni szeretnék valamit. Fölöttünk, a mennyezeten túl egy időre kitör a csend. De már csak félálomban vergődöm. Igaza van Kákovicsnak. Meg kéne inni egy pohárkával, de nem akaródzik kikászálódni a paplan alól. S már végre éppen álomba merülnék, amikor fölöttem mennydörgést keltve Hanyatt dől valami szék. Ez Kákovics lesz, Béla. Most indul pisilni, a kísérő zörejekből kétségkívül kivehető. Aztán villanyborotva szólaL Olyan a hangjel, mint egy Dutra-traktomak, talán az is, egy valóságos Dutra, mert hallom néha, ahogy az asszonyt kérdezi: - hová tetted megint azt az átkozott traktort? Kezdődik o reggeli készülődés. Ezeknél a Kókovicséknál szép kis rend leheti Minden ruhadarab után külön cirkusz, amíg előkeveredik valahonnan. Aztán egy pillanatnyi viszonylagos csöndben a telefontárcsa pörgő nesze érkezik, majd:- Kákovics beszél. Jó reggel, Krizsán néni... Csak maga van még bent?... Akkor mondja meg a főnöknek, ha érkezik, hogy alighanem elkapott a hongkongi. Igen, már megint. Orvoshoz kell mennem, ne számítsanak rám, kiszállásra sem mehetek. Hát csak ügyesen, Krizsán néni. Kott. Aztán:- Nem lesz ennek jó vége, Béla.- Csak bízd rám a dolgot, tudom, mit csinálok.- Nem volt elég a múlt havi fegyelmi? Azok is megúnják egyszer, amit te művelsz. Nem lesz ennek jó vége.- Most mit papolsz itt? Nem vagyok jól, slussz.- Azt meghiszem! Olyan állapot után, ahogy este is kinéztél.- Fogd már be a szád. Lemegyek a körzetibe, kiíratom magam pár napra, és el van boronáivá a dolog,- Hát csak rohanj a falnak. Te tudod, mit akarsz.- Tudom háti Az istenit neki! Itt egy perc nyugta nem lehet az embernek I... Dördül fölöttünk az ajtó, a lépcsőn nehéz trappban Kákovics vágtázik. Fent női szipogás, majd sírás szipegés:- Icukám, kicsikém!... Az ebéded a lerben lesz, de megmelegítsd, mert nagyon zsíros.- Igen mama.- Kenyeret is egyél hozzá.- Igen.- Jaj, már nekem is rohannom kell. Máris elkéstem. Az ajtót kettőre fordítsd!... Értetted, kislányom? Icuka egyedül marad. Kisvártatva az ismert zörejek a telefonnál, majd fojtott hangok:- Na, végre, Pityukéin!... Alig vártam, hogy felszívódjanak. Nem. Senki. Magám vagyok. Az öregek elmentek. Mit tudom én!?... Én is téged. Nagyon-nagyon. Rettenetesen... Hogy most?... Nem, az lehetetlen. A fater bármikor visszajöhet, A suliból is kizárt dolog, ma semmiképpen... Hogy milyen színű?... Még nem húztam fel. Anélkül vagyok... A fiatal úr csak ne legyen olyan kíváncsi, mert korán megöregszik, én meg mit kezdek egy vénemberrel?... Te pimasz... Nekem most csak ne mutass meg semmit. A türelem rózsát terem. De nem. Mondom: most lehetetlen. Csak mérsékeld magad, kisfiú. Hogy nem tudod? Hogy én vagyok a gyengébb nem.,, nekem kell engednem?.,. Te... te erőszakos kis pimasz!.. Hát jó, nem bánom. De akkor vágtass, ahogy tudsz. Száguldj!... Most, most! Azonnal. Még van egy fél óránk a suliig. Nyomás, kisöreg, nyomás, puszi. ★ Irigylem ezt a telefonpityut. Ez a Kákovics leu egészen kívánatos, szemrevaló kis fruska. NÖGRAD — 1972; február 27., vasárnap 9
