Nógrád. 1972. január (28. évfolyam. 1-25. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Egyszer, valahogy, későn ébredtem fel, nagyon kellett sietnem a munkahelyemre, és csak /az autóbusz-megállónál vettem észre, hogy otthon felejtettem* az órámat.

— Hány óra van most? — kérdeztem a mellettem álló fiatalembertől.

— Nem tudom — közölte, lágy, bariton hangon. Ez a kérdés teljesen távol esik érdeklődési körömtől. En ugyanis, a kollektív sakkjátékok végjátékelemzője vagyok. Ezen kívül, az égvilágon semmi sem érdekel.

— Mondja, ugye teljesen valószínű, hogy az ilyen, teljesen szűkre behatárolt foglalkozás sok nehézséget támaszt önnek az élet más területein?

— Azt hiszem, igen. Sok olyan dologhoz nem értek, amelyek teljes mAtékben természetesek a hétköznapi ember számára. De nézzünk egy gyakorlati példát: Mit tudok mondani a lakásomról. Mindent összevetve: ez egy két- szoba, konyha, fürdőszobás lakás, illemhellyel. Arról viszont már halvány fogalmam sincs, hogy hogyan is jutottam hozzá.

— Talán a felesége kapta?

— Ifönnyen meglehet, mert határozottan emlékszem, hogy engem ebbe a lakásba egy igen kedves arcú hölgy > cipelt fel. Am, sajnos, az én igen szűk keresztmetszetűre

German Drobiz;

n • 1 • .

%

/ 1

Specialist;

ak

^programozott foglalkozásom, és érdeklődési köröm, már mintegy két év óta nem teremtik meg a lehetőségét annak, hogy tisztázzam a “hölgy- gyei való rokonsági fokomat.

— ő egész biztosan az ön felesége!

— Hinném, ha nem tudnám, hogy a lakásban néha-néha már asszonyok is megfordul- nak.

— Es az éjszakát is ott töl- lyen ön által értelmetlennek

tik? vélt dolgokat művel még a

— ßligha, mert a reggeli kedves felesége?

teámat mimiig egy és ugyan- , . , ,

.... , , , , . — E leg gyakran szokott utazón hölgy szokta feltálalni. , , . , ,

.. , .. , , zet önteni egy vödörbe, abba

— Vannak önnek gyerekei? , , ,

, ,, . , belemerít egy jokora ron

— A lakasban állandó jelgyot, és felmossa vele a lakás padlózatát. Aztán vesz egy száraz rongyot, azzal pedig törölheti az asztalt, a szék vényeket, az ajtót, az ablakot, meg minden egyebet, ami keze ügyébe kerül.

— Az csak természetes, hogy nem vizes ronggyal törli le a bútorokat!

— Es miért természetes az?

— Mert az elveszi a fényezett bútor színét.

— Mondja kérem, honnan van önnek az élet különböző területeiről ilyen széles körű ismerete? Hogy sikerült önnek ilyen sokoldalúvá válnia? ...

Ám ekkor megérkeztünk, le kellett szállni, utunk külön külön vitt, és így nem volt alkalmam megmagyarázni neki, hogy a mi családunkban a feleségem a specialista.

leggel ott szokott tartózkodni

egy csengőhangú, aprócska gyermek. Azt viszont már nem állítom, hogy kisfiú-e vagy kislány. A hölgy, akit ön élőszeretettel nevez a feleségemnek, minden reggel felöltözteti ezt a gyereket, és valahová eltávozik vele. Esténként pedig mindig ugyanezzel a gyerekkel tér haza.

— Bizonyára a bölcsődébe hordja. Mondja kérem, miFordította:

Sigér Imre

ŰJ ÉV FELÉ

Fekete-fehér, széna-szalma arcod ma még fátyol takarja, a szem nem lát, kéz nem tapint de jössz, s mi várunk téged, hogy sorsunkat írd majd tovább zöld, sárga, barna, fehér színnel fiatal tested osztd el néggyel, fogd a kezem, s aztán vezess.

Naiv, kíváncsi lélek, hűen követlek óriás,

mert mást mit is tehetnék.

Mi emberek, mi törpék csak akkor hósködünk, ha egymást kell legyőzni.

Horváth Mária

Egyetlen kiút

Sorba állok élteti erőid előtt, pesti asszonyok a pék előtt

Percek kínlódó soraiba zártan áll az idő, áll a gondolat, s e súly alatt hullámokban látom arcodat: közeleg.

, * Hasznos Egésszé forrok veled, szurokcsíkokkal utcakövek!

Budapest, 1969.

Deák László

aiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinniiimiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiitiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiíiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii

jegyző — nálunk, Csökönyén az az őszi divat, hogy férfiember szemet nem vethet egy idevalósi hölgyre, amíg a ver télytársát le nem ütötte. Évikéinek kérője a falu legveszedelmesebb verekedője: Som Bálint. Hát nem tudom, hogy az Évikével való csárdás nem kerül-e a bőrödbe.

—Én is ott leszek! — hencegtem.

Másnap délután már csomagoltunk ' a hivatalban,

Egy béres kopog ránk és engem keres. De csakis négy- szemközt óhajtja velem közölni küldetését.

Hát félrevonulok vele és akkor igy kezdi:

— Tisztelted az ifjú urat Évike ténsasszony és nagyon szívesen látná ma estére nálunk egy kis friss disznótorosra.

— KöszönömI Elmegyek! — bólintok és némi borravalóval útjára bocsátanám a küldöncét.

De az áll és a kalapját forgatja zavartan, végre ezt böki ki:

— Ne tessen... izé... haragudni rám az ifjú úr .. . -De én nem javallom, hogy hozzánk tessen jönni. Som Bálint, merthogy őt meg sem hívatta Évike hozzánk, alkalmasint meglesi az ifjú urat élmenet és akkor jaj magának! ....

Kicsikét megrezgett az inam. De épp azt lepleztem mérges rendreutasítássá!;.

— Tartsa meg, fiam, a tanácsait. isten áldja!

A disznótoron semmi nevezetes nem esett.

Évikével néhány ártatlan suttogást, egykét kézszorítást, epekedő pillantást leszámítva, nem jutottaím többre a hódításban.

Ellenben izgatott vita kerekedett közöttünk távozásomkor.

Évike úgy hitte, hogy ve- télytársam okvetlen utamat keresztezi hazamenet.

Hát a botrány kikerülése végett, büszkeségem félretevé- sével, arra vett rá. hogy a kertjükön át szökjem haza.

Mondom, hurcolkodtunk már a községből és nekem nagy összegű hivatalos pénz volt a belső zsebemben. Biztonságosabbnak hittem, ha maiamnál hordom, mintsem a hivatal rozoga íróasztalának fiókjában hagyjam.

Hát mikor átugrottam a kertnek kerítésén, a nagy boríték, a hivatalos pénzzel, kiesett a zsebemből.

Nem vettem észre hazafelé való vad iramodásom közben, csak pont a ház előtt.

A rémület megdermesztett.

Jó ideig tépelődtem: mit tegyek ?... Van-e remény rá, hogyha visszafordulok, a sötét éjszakában, megleljem valahol a borítékot a pénzzel? Tegyem-e ki tetejébe az életemet Som' Bálint bosszújának? Tegyem-e ki Évikét a botránynak, adott szavamat megszegve? Viszont sikkasztásért elveszítsem az állásomat. becsületemet anélkül, hogy megkísérelném megkeresni az elveszett pénzt?

■ Hirtelen közeledő alak rezzented fel töprengésemből.

Som Bálint volt, a vetély társam.

Mindenre elszántan markoltam meg eléggé megbízható fegyveremet, egy drótszövéses bikacsököt.

Ámde legnagyobb meglepetésemre Som Bálint rámszólt:

— Ne mozdulj, te pemahaj- der, mert akkor baj lesz. Ha egyszer szöksz előlem, nem piszkolom be veled a kezemet. Csak ezért jöttem utánad. Ne!

Elém lökte a borítékot a hivatalos pénzzel.

— De hát igazán!... Maga...! — dadogtam.

Som Bálint azonban megvetően legjóntett és így szólt:

— Tán meglopnálak, rongyos? ... Elhord innét az ördög, tudom... Nincs több szavunk egymással...

Azzal már fordult, indult és- eltűnt a ház sarkánál.

Soha visszásabb, megalá- zóbb lelkiállapotban nem le- ledzettem, mint ahogy ottmaradtam jótehetetlen, bámúlva (1939.)

Bikácsy Gergely;

Ebéd — diplomata módra

Boday belépett a bisztróba Esős nap volt, a szél is fújt, mindenféle cserépdarabok potyogtak a tetőről, s Boday szenvedni akart. Az időjárás nem elégítette ki. valami belülről marta és még többet, követelt; még sokkal többet. A délelőttje eltelt valahogy, alig gondolt valamire, s legfőképpen arra nem. hogy mi lesz délután. Meg este, meg másnap. Szóval nem szenvedett.

„De most!” gondolta elégedetten, mikor belökte az ajtót. Ahová betért, aoüan a bisztróban kétszer kell sorba állni, s Boday a sorbán- állást viselte el a legnehezebben. Ezért ment be. Mozdulatlanul állt egy darabig, felvillant benne, hogy háromszor is sorba állhat! Az • ötlet eredetinek tűnt, és méltónak néhány perces me- ditálásra. Először sorba állna az ételkiadó pultnál, s közelről hosszasan tanulmányozná az ételek nevét. A választékot. Aztán vissza a pénztárhoz, s onnan megint az ételkiadó. .. Hajlott arra, hogy kísérleteit tegyen, de türelmetlenül felpillantott a falra. A választék innen is jól olvasható volt, s így most már nem érezte sportszerűnek ha mégis sorba áll. Bólintott, és odalépett a pénztárhoz. Néhány perc múlva rádöbbent, hogy a pénztárfülkében nem ül senki. Ez felélénkítette. Visszament előző 'helyére, és megint rábámult a táblára. Ügy döntött, mégsem brassóit fog enni. Jeladás volt az üres pénztár, vagy ha nem, ő jeladásnak tekinti, ezzel azzá is teszi, más szóval beavatkozik a bisztró életébe és kívülről értelmet visz egy esetleges, véletlenszerű és értelmetlen eseménybe.

Mozduljon már! Boday nem mozdult.

Flekként nem hajlandó enni, i ezzel elismerné vereségét. Flekken a az a vég. Családi- asztaltól elzavart, vasárnapi ebédről lemaradt, mindenhonnan elmart magánytól síró emberkék falatozzák a flekként esős deleken. Boday is magányos volt, de nem sí- rós. hanem büszke magányos. Ös-magányos. Lám, most is biggyesztett a flekkenre. „Nem, itt még nem tartunk.”

Lendületes mozgással beállt a másik pénztárablak előtt kanyargó sorba, „Egy

diplomata sertésborda, egy

kenyér” — így szólt az ablaknál. „Egy diplomata, egy pék” — mondta unott hangon a pénztárosnő. „Ez jó!” ujjongott Boday. Egyre jobban szenvedett Most kell majd igazán koncentrálnia, jól sáfárkodni a kiküzdött de nem igazán nagy szenvedéssel. Jól tudta, veszélyek fenyegetik. Ebéd után ő is, mint annyian, megelégedett, és gömbölyű pocakú, mint órazsebes nagyapja a század- fordulóról ittfelejtett fényképalbumban .. , Meg aztán, hogyan tartósítsa a szenvedést estig? Fal állt előtte, melyet meg kell másznia. Nem baj, az emberekben bíznia kell, s Boday tudta, hogy felebarátai nem hagyják cserben.

Ette az ételt, száraz kenyérrel, piszkos villával. Ráhunyorított a villa fogai közé száradt rizsszemre: „ön itt?”

— kérdezte ironikusan Szerette a váratlan kérdéseket.

Egyszercsak belebámultak a tányérjába. Ketten! egy sárga télikabátos, kis nyitott bajszú pofa, Boday így képzelte a kisvárosi szabókat 1910 körül, s egy másik, akiről lerítt, hogy fodrász. Vagy ha nem, hát az akart Lenni.

— Bocsánat — mondta a sárga' kabátos, és Boday keze ökölbe szorult, .torka összeszűkült — bocsánat, szabad megkérdezni uram, mi a neve ennek a...

A többit nem hallotta, füle zúgott, vére lüktetett, sírni támadt kedve. Ott kell hagynia az ételt, nem ebédelhet ma sem, pedig annyira ízlett.

— Diplomata sertésborda

— morfdta szárazon.

Azok ketten fél lépést hátrahúzódtak, s figyelmesen nézték Bodayt. ö pedig mozdulatlan volt, kézében a vLU la. azon a diplomata egy darabja, meg a rizsszem. „Nem tudok enni tőlük” — gondolta.

— Köszönjük uram — mondta most a sárga.

— Bocsánat, uram — mondta a borbély — és jó?

Boday eltolta a tányért:

— Jó.

Aztán hallgatott, zajt csak belülről hallott. Nézte mereven a mocskos falat. „Jó étvágyat!” — hirdette egy mókás mosolyú kukta, és kuktasapkájára mutatott. Boday ezt a plakátot nézte, amíg azok el nem mentek. Akkor nagyot szívott a levegőből. „Jöhet a madártej!”

Tudta, hogy a madártejben tenyészik leggyorsabban a salmonella. „Salmonella, Salmonella, ha lányom lesz, így fogják nevezni” — mélázott. Megkapta a madártejet, hosszasan nézte, nem látott benne semmi gyanúsat. Ez bizalmatlanná tette Nem baj

— vigasztalta magát, a mazsolát szerencsére kifelejtették. Pedig, hogy szeretem a mazsolát!”

Agyát vérhullám öntötte el, mártogatni kezdte kiska- nalát a tányérba. „Ize nincs”

— mondta. Már majdnem megette, mikor azok ketten visszajöttek.

— Szabad? — kérdezték.

Boday teli szájjal hallgatott. „Idejöttetek a koszos diplomatátokkal? Ide, hozzám? Hát ennyire újak vagytok itt? Hát nem tudjátok, hát még csak nem is sejtitek?. .. ”

Azok meg .kóstolgatják, s eszik a kezdők örömével. Az újdonság „izgalmával. És beszélgetnek is fölötte, halkan, mint akik nem akarják hangos szóval .megtörni a diplomata sertésborda körül lebegő hangulatot, és mint akik . nem akarják őt zavarni. Ez a dolog . rettenetesen dühítette Bodayt.

— köszönjük uram, nagyon ízletes volt — hallotta nem sokkal később.

„Ízletes volt!” — sír fel valami Bodayban.

— Máskor' is ezt fogjuk választani. Viszontlátásra.

Elmentek. Boday maradt. „Van ilyen?” — gondolta. „Van” — felelt önmagának, tanárosan. Ám ekkor felkapta a fejét.

— Két diplomata sertésbordát. kérek — mondja egy hang .a pénztárnál, s az ételpultnál már be is kiáltják a konyhába: „Még két diplomata!”

Ez sok. Bodayt nyugodt, csendes délután várja az utcán. Elállt az eső, elállt a szél. Ö úgy érzi, a nap első fele jól telt el, és megindult a folyam felé. A Dunának.

NÓGRÁD — 1972. január J* szombat