Nógrád. 1972. január (28. évfolyam. 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
Mindenki mórtfrnalc tartotta.' Csomós Ilona tanárnő feláldozta magánéletét egyetlen leányáért, 1 a kis Icáért és közben elfecsérelte ifjúságát, magánéletének elképzelhető szépségeit. Váratlanul érkezett az északi hegyi- faluba, karján egyéves kislányával, homályt és ismer retlenséget hozott magával, de kedves, közvetlen természetéért, áldozatkészségéért egyszeriben befogadta a falu közössége. Bár sejtették, hogy áttelepülése mögött ismeretlen i történetek és tragédiák rejtezhetnek, mindenki tudomásul vette, hogy Csomós Ilona szerepe legfeljebb az áldozaté, vagy mártíré lehetett. — Ica néném — mondta barátkozó hangon, amelyet azóta használ, amióta kikerült a nyolcadik általánosból. - Ica néném, baj van Szöszivei. — Baj? — hökkent meg - Mi baj volna Vele? — Jelzést kaptam, hogy rajtakapták egy nős emberrel. A járőr tettenérte őket... — Loptak, raboltak? — Nem éppen. De hát... Csomós tanárnő most értette meg, hogy miről van szó, s ő még nagyobb zavarba került, mint a jámbor rendőr, aki hivatása közben már jobban hozzászokott a kényes helyzetekhez. Piros őrei. Idős, visszafogott ember, akinek nyíltsága és kedvessége korán megfogta a csalódott lány lelkét. Még sajnálta is, hogy a felügyelő olyan idős már és még jobban, hogy ilyen jó ember és nős. A férfi sokat beszélt a csalódásokról és az emberek rosszaságáról. Nagy vágyakkal és tervekkel indult el az életbe, de nagyszájú, gonosz felesége kíméletlenül kizsákmányolta.. Nemcsak a jövedelmét orozta el tőle, hanem szellemi kincseit is, megakadályozván tervei valóra- váltását. A felügyelő egyik látogatása sütött és bort hozatott. Tzomfnszitő boldogságot érzett, amit csak betetézett az, hogy Kovács elárulta: válik, és élete célja, hogy hátralevő éveit összekösse Csomós Icáéval, s ennek érdekében kész lemondani felügyelői tisztségéről. Csomós Ilona viszont bevallotta, hogy már harmadik hónapja édes terhet hord a szíve alatt. Ittak és megmámorosodtak. A vörös bortól forróbbá vált az ölelés is. S akkor Csomós tanárnő megkérdezte: — Szeretsz? Igazán annyira szeretsz? De választ már nem kapott. S a forró test hamar kihűlt. A kis Ica szép leánnyá cseperedett, szép szőke tündérré, amilyen az édesanyja lehetett, amíg le nem mondott az élet könnyelműbb örömeiről. Édesanyja után ő is tanítónőnek tanult, mért szerette a gyerekeket és a palántálásnak ezt a szellemi módját, amely zamatosabb gyümölcsöt terem, mint a természet bármelyik növénye. A kis Icát egyébként Szöszinek becézték és iskolái befejeztével a megyeszékhelyen helyezték el ideiglenesen. Minthogy a falu közel fekszik a városhoz, édesanyja nagy örömére hazaköltözött és onnan utazgatott be a városba. Úgy éltek együtt, mint két barátnő. Legalább is Csomós tanárnő így képzelte, legfeljebb az ébresztette föl olykor gyanúját, hogy Szöszi sohasem érdeklődött apja iránt. Még csak azért sem szólt sohasem, hogy miért kell viselnie a Csomós vezetéknevet édesanyja után. Ezen a napon azonban Szösz) nyugtalanabbnak bizonyult a kelleténél. Az iskolában szabad napja volt, s nyugodtan végigaludhatta volna az éjszakát. sőt ahogy kívánta, a délelőttöt is, mégis nyugtalanul aludt, éjjel háromszor is fölkelt és amikor visszafeküdt, akkor is állandóan sóhajtozott. Az asszony meg is kérdezte.- Mi bánt, Szöszi? — Semmi, anyu — mondta ez - Úgy látszik: frontátvonulás. Délután a körzeti rendőr a jóindulatú, délceg növésű Szo- botka Mihály kopogtatott be. Nem az első eset, hogy a rendőr a tanárnőtől kér információt, hiszen Csomós tanárnő temérdek funkciójánál fogva ismeri az egész falut. Szobotka ezúttal azonban rettentő zavarban volt. Lakos György: \ Kíséri t a m últ A rendőr sietve távozott, a tanárnő pedig kikísérte. Sokáig maradt a kertben, ahol a gyér hó alól már lándzsáit döfködte kifele több áttelelő virág. Húsz év óta először jutott eszébe az az eset. Tanyán tanított abban az időszakban. Kilométerekre sehol egy község vagy város, a legközelebbi kocsma is három kilométerre, a telefon meg ötre. Havonta egyszer ellátogatott a városba. Kétszer kötött ismeretséget. Az egyik ártatlánságát követelte, a másik ártatlan hitét. A két fiatalember közül az egyik csak hűseget és örök szerelmet Ígért, de váratlanul a Dunántúlra költözött. A másik már házassággal hitegette, azután elmaradt a heti látogatás és csak a városban tudta meg Csomós Ica, hogy szeretője csakugyan házasságra készült, csakhogy nenj vele, hanem mással. A házasság létre is jött, mégpedig a tanácselnök lányával. Megcsömörlött a férfiaktól. Akkoribon tett látogatást a tanyán a tanulmányi felügyelő. alkalmával hatalmas hóvihar akadályozta meg, hogy visszatérjen a városba. A tanárnő egyedül és egyetlen szobában élt a tanyán, meg kellett osztaniuk a menedéket. Attól kezdve teljes bizalommal kezelték egymást. Feltárták lelkűket és úgy találták, hogy az élet „ug- rdtása” csupán, hogy egyikőjük csaknem harminc évvel fiatalabb a másiknál. Megértették egymást, először éreztek boldog megvalósulást és először nem éreztek hiányérzetet, csak akkor, amikor elváltak egymástól. , Egy esztendő óta táplálták egymásban az ambíciót. A felügyelő két kitűnő tankönyvet írt, amiért a legmagasabb kitüntetések egyikét kapta meg. Csomós Ilona pedagógusi munkájára több helyről is fölfigyeltek és napilapok, valamint pedagógiai folyóiratok méltatták tanyasi tevékenységét. Egy kd^atavaszi napon ismét ellátogatott hozzá Kovács Jo- zsó, a felügyelő. A lány kacsát Kirohant az udvarra. Egy szál ingében ott vacogott az eresz alatt. A tavaszi fagy utolsót harapott és a tanyasi kutyák vonítása felköltötte az alvókat. Aztán jött az orvos, a városi halottas kocsi és jöttek az emberek, akiknek az őszinte részvéte is úgy hatott, mintha ujjal mutogatnának rá. Egy fél év múlva kérte áthelyezését az ország másik sarkába. Mire a választ megkapta, Szöszi már egyéves volt. — Szöszi! — kiáltott fenn az udvaron, mintha a szívét két fájdalom facsarná. Dacosan lépett elő a lány. Szeméből a bosszú gyűlölete tüzelt. Szinte várta, hogy édesanyja rótámadjon.-Szöszi! Itt járt Szobotka elvtárs. A lány megtette a három lépcsőfokot és közélépett a fagyos virágágyásoknak. Az alko- nyi fény szikrázva tört meg az ereszen.- Hallottam — mondta - Minden szót hallottam. Csomós tanárnő néhány határozott lépést tett a lánya felé, mintha most akarná föl- koncolni. Az utolsó pillanat, ban azonban megtorpant. Görcsösen magához ölelte a lányt és könnyeit rácsorgatta új, lila kardigánjára. A lányból is föltört a zokogás. Sokáig sírtak így az udvaron, mint akik szeretteiket veszítették el és nem bírják elviselni a „halállal terhes” élet kegyetlenségeit. — Anyácskám!- Szöszi! S a kutyák úgy vonítottak a szomszédban, mintha új hold lene, vagy éppenséggel akasztott embert fedeztek volna föl a hegyoldalban nyújtózkodó meztelen böhöncön. A MŰVÉSZET Fiatalok és eszmények (Szatmári Béla rajza) ’ , i ' ‘ ‘ ' , ‘ - .. ' • Déltájban felszállt a köd, alkonyaikor pedig már felhőtlen kék ég tekintett be az ablakon. Az utasok gyönyörködve nézték a tájat. Egyre színpompásabb lett. A hófödte hegyék fehérsége halványkékre, az ég kékje meg rózsaszínűre vált, majd piros-arany, lila-sötétkék cseppent rá. Az árok mentén mindenütt egyre hosszabbodó kék árnyak-nyúltak el; a szántóföldeken tisztábban látszott a sok kisebb-nagyobb lábnyom vadak, madarak útja a havon. — Nézd, milyen szép vidék!... — suttogja egy fiú a hátsó ülésen, a hozzábújó lánynak. Mintha színházban, vagy templomban lennének, ahol nem illik hangos szóval zavarni a többiek áhítatát. J* __ Nézd — búgta a lány — azt a kis felhét. Mintha piros sapkája lenne.... Sírni tudnék a boldogságtól, olyan szép mindez. S zemben velük sovány, töpörödött öregember ült. Nem értette, inkább csak pillantásaikból sejtette, hogy az eget nézik, a derűit, tiszta alkonyt. — Hideg éjszaka lesz! — szólt hozzájuk vékony, reszkető hangon. A fiú nem néki felelt, hanem a lánynak: — Látod, kicsim, az öregeket már csak az érdekli, hogy fáznak-e vagy sem. A szépség iránt már vakok. Vajon mi is ilyenek leszünk majd? — Én? Soha! — vágta rá szenvedélyesen a lány. A fiú magához húzta a szőke fejet, összecsókolóztak. A kis öregember zavartan ■ pislogott, majd kinézett az ablakon. Pedig őt valóban nem érdekelte a Csodálatos alkony; túl sokszor látta már. Hideg borzongatta. Kedvetlenül, szinte félve indult erre az útra. Hivatalos ügyben járt, 6 a hivatal nem ismer sem telet, sem öregséget. Aggódó felesége el akarta kísérni, de hát hógyan is engedhette volna, mikor az asszony még nála is gyöngébb! Egy kis üveg rumot erővel a zsebébe dugott a gondos női kéz: jó lesz az útra, melegítőnek. Odafelé menet az öregemer meg sem kóstolta, de most csakugyan húzott belőle, mert ez a hideg egyre feljebb kúszott benne. Egy kortyot ivott, de nem esett jól. Zsebre dugta a lapos üveget. Csak már otthon lehetne, megszokott fészkében! Jön az éj és a kegyetlen hideg... Háta mögött két férfi vitázott; őket rnár nem nyűgözte le a táj szépsége, megtörték a csendet, sőt egészen hangosak lettek: — Tudod mi volt mindig a haladás legnagyobb kerékkötője? Nem a maradiság, de nem ám! A közöny, barátom! Hiába a fáradhatatlan kísérletezők, nálunk nemhogy két kézzel kaptak volna a találmányukon, de akár éhen is halhattak! Belefulladt minden a közönybe! Hála istennek ma már sok minden másképp van! — Gondolod? Találtál már fel valamit, hogy ilyen jól tudod? — A kérdésen érződött a gúny, de aztán komolyra fordult a hang. — A haladás szerintem egyáltalári nem a 8 NÓGRÁD - 1572. január 30., vasárnap Czéhmester Erzsébet: Egy kishír előzményei találmányok és feltalálók sorsán múlik. Hanem az emberségen. Az javítja majd meg a világot, ha egyik ember nem megy a másik mellett részvétlenüL Az emberséges embert kellene végre feltalálni! • Kint már egészen sötét volt. A párocska még szorosabban bújt össze a sarokban; alakjuk szinte összeolvadt. Néha azért még kinéztek az ablakon. — Sötétkék bársony — mondta a lány, az égre tekintve. — Csodás utunk van. Meddig utaznál így? — Veled? Örökké! — Aztán csók, meg újra csók... A kocsi felfelé kapaszkodott, erőlködött a motor. Majd egy hirtelen zökkenő és az autóbusz megállt. — Mi az? Hol vagyunk? Miért állunk? — Innen is, onnan is türelmetlen hangok hallatszottak. — Anyuka! Menjünk már...! — nyafogott egy álmos gyerekhang. A vezető nekigyűrkőzött a hiba elhárításának. De talán tiz perc sem telt el, amikor beszólt az utasoknak: — Sajnos, nem tudom egyedül kijavítani a hibát. Szerelőt kell hívnom. Egy tanácsot tudok adni: a városszéli megálló csak tíz percnyire van ide. az elágazásnál. A pesti járat is ott halad át, ha sietnék elkaphatják még! ' Mint a felbolydult méhkas,! De hát érthető is. Ki akar az országúton éjszakázni télidőn? Vad tülekedés kezdődött az ajtó felé, hogy le ne késsék a másik buszt. A nyafogó gyereket karján vitte az anyja, pedig a kisfiú lába már leért a térdéig... — Enged jepek kérem a gyerekkel!! Az öregember csaknem a /kijárati ajtó mellett ült. így neki nem kellett tolakodnia: a tömeg úgyis tolta, sodorta magával. A lépcsőn alig tudott megfogódzni, hogy kiszámítsa a lépést Amikor aztán keze .elvált a kapaszkodótól, a tömeg nagyot lökött rajta. Ekkor1 sehogyan sem bírt megállni' a lábán. A humanista úr még látta elesni — sajnálta is sze-< gényt —, de neki most okvetlen haza kell érnie, halaszthatatlan dolga van; az öreget majd csak felsegítik az utána jövök, ez természetes. Ki hagy egy öregembert az útfélen?1 A gyerekes mama is látta, de hát neki éppen elég a saját baja: ilyen apró gyermekkel nem maradhat éjjel az út-on! Vannak itt férfiak, mejd azok felsegítik. r Rajtuk kívül még hárman látták. Egy kövér, idős asz- szony, aki nagy csomagot cipelve, lihegve törtetett előre. Vissza is szólt, az utána jövő két férfinak: — Ugyan, nézzék mát*! Elesett az a szegény ember, segítsenek nekj! 7- Hát, ha elesett, majd felkel — mordult rá a nagy bundát viselő ember. — Még csak az kéne nekem, hogy ne érjek haza! Ki Is törne otthon a világháború! Két kamaszfiú éles szeme meglátta a hóban fekvőt. Odaszóltak neki futás közben: — Keljen fel, fater, lekési a másik buszt! — azzal szaladtak tovább. A szerelmespár elsőnek érte él a megállót; elsőinek is szálltak fel a befutó buszra, s milyen szerencse, még itt is sikerült nekik a hátulsó ülést megkapniuk! Boldogan nevettek egymásra: — Nahát, hogy milyen ügyesek vagyunk! A buszvezetőt ette a méreg: gyalogolhat, míg telefont nem taláL Becsapta az ajtókat, s indult a tömeg utáni Az öreg látta, hallotta, hogy mindenki elmegy; erőlködött, de nem bírt fölállni. Éles fájdalom nyilallt a derekába, szíve akadozva vert. Segítségért kiáltott — azt hitte kiabál, pedig suttogott. Nem hallotta senki. A hidegtől reszketett, ruhája átázott: a rumosüveg összetört a zsebében. Halálos félelem fogta el a gondolatra, hogy itt fagy meg az útszélen, mint egy csavargó, mindenkitől elhagyatva! Szegény felesége, hogy várhatja otthon... Dermedt arcán! végigfolytak a könnyek. De nem, ez nem lehet, itt nem maradhat! Jönnie kell erre valakinek, képtelenség, hogy észre ne' vegyék... Már jön is egy autó... Mozdulni kell, inteni neki! — Te apu, ott egy ember! Ott, áz út mellett! Nézd, ott a busz mögött, az árokparton! Állj meg hát...! — .Biztosan részeg, azért is tették ki a buszból. Jól néznék ki, ha minden csavargót felszednék! Talán még a kocsimat is összepiszkítaná.,. A kocsi már messze járt.-Fel kell kelni! Muszáj, ha nem akar itt pusztulni. Félig felemelkedett, de a fájdalomtól szinte szédülten esett vissza — és legurult az árokba __Mir e a szervizkocsi megérkezett, már elaludt. Nem vették észre, betakarta az éjszaka. A hajnal talán még az alkonynál is szebb a hegyekben: Csak a színek váltják egymást fordított sorrendben: kék, piros, arany. Egy hideg-arany sugár fedezte fel és mutatta meg az útqn járóknak az árokban fekvő, fagyott embert. A nyomok, az eltört rumosüveg alapján megállapították, hogy valószínűleg ittasság miatt jutott erre a sorsra. A helyi lap egy rövid hírben számolt be az esetről, „Gyilkolt a hideg’’ címmel. Az olvasók hümmögtek magukban, aztán gyort» elfelejtették az apró hímskét.
