Nógrád. 1972. január (28. évfolyam. 1-25. szám)

1972-01-23 / 19. szám

Disznóölés

((‘alaki József rajza)

Fehér egyenruhában

DJ

Őrségben állt. . . - De hol? í 'í Császárok, kánok és bokák s ha róluk szól. kinevetik ez unokák.

A gyerkőc, hogy értené, i f. miképp lehetett?

V Azt tudják csak: kaszál.- mint karddal —, a hegyen. ..- Tudás és birodalom! - Kettőre is vigyázott. . .

Az erdőn előtte küszködöm:- Nagyobbat melyikből vágott? Még nekünk is ismeretlen. .. v : Az utolsók közül való.

j És elviszi, mint a nagy telet,

a kis tavaszi folyó:

íiíft.

Hä . f- Es hová? - Merre a tudás, világ?...

A Holdon járnak már. . . - Lehet I — . . .- Én Kínán jöttem át haza. . .

Tatárok. , . - Rámnéz.. . Csak nevet,

s kaszával legyint... — De ezek, hol őrt álltam, azt se látták! ötezer ló, akár a sárkány, lángoltak szembe a vágták.,;- Ez is, ha jó, csak legyen! Nézi s a Hold ragyog.

Fehér egyenruhában áll, mint sivatagjában azok...- Elszállnak?... Azt is por fedi! - Mint a semmi része,

suhog az egész. . . És a kasza is,- hqjlom -, suhog a kezébe.

Takáts Gyula

\

r arm alt akii? műveket ' hagyiak maguk

után, mások semmit, napok alatt mossa el emléküket az idő. Némelyek hiánya meg kimondhatatlan űrt okoz. Ez a legszömyűbb. elmennek, s egy világot visznek magukkal.

Ilyen volt ez az öregember is. Valér bácsi. Mint egy középkorból ittragadt várúr, király, ezermester és udvari bolond egyszemélyben.

Albérlő voltam nála. Megjelent és minden gond fejét lesunyva sompolygott odább. Albérlői tisztem megszerzése is micsoda egyszerű volt. Egy véletlen találkozás a Körúton, az öreg előadta legújabb találmányát, az elektromos kilövő csatornát, amely ébresztőóra gyanánt szolgálna s a megfelelő időben az ágyból szelíden az automatikusan testhőmérsék- letú vízzel megtelt kádba lövi őt. Mentségére szolgáljon, hogy találmányainak megvalósítása soha eszébe sem jutott. Ezek után egy kérdés: Miért lógatod az orrod, fiam? Mondtam, éppen nincs lakásom.

— Világos — mondta gondolkodás nélkül — nálunk fogsz lakni. Piroska nénéd boldog lesz.

Hogy boldog lett-e nem tudom. Morgott. Ez azonban nem jelentett semmit. Egész életében morgott. És furcsamód mindenki szerette érte.

Szép, tágas, különálló szobát adtak.

— Van egy lószerszámon, tde akaszthatom a falra? — kérdeztem,

— Tőlem egy lóistállót is ideakaszthatsz — válaszolta, s rejtélyes mosollyal tette hozzá: — Ajánlatos korán hazajönni.

Ezt akkor még nem értettem. Fölakasztottam a lószerszámot, mentem a dolgomra. Este néhány meglepetés ért. Az előszobában egy öreg paraszt feküdt a fogas alatt. Pipázott, a kalapját a szemére húzta.

— A francnak mászkálnak annyit. Nem tudok aludni — méltatlankodott.

Lábujjhegyen osontam a szobámba. Égett a villany, A fotelban egy torzonborz, fülrenőtt hajú fiatalember ült. lábát az asztalra rakta.

— Szevasz — köszönt. Életemben nem láttam.

— Nézd ezt a marhát — folytatta a régi ismerősök közvetlen modorában — lószerszámot akasztott a falra.

Valami frappáns válasz fogalmazásába kezdtem, de nem volt időm kimondani, mert az ágyra tévedt a tekintetem. Szendergő női fej a párnámon. A paplan dudoráról ítélve nagy darab nő lehet.

— Ez ki? — kérdeztem a torzonborztól.

— Röhögnöm kell — mond— Tized millimétert is ész-" beveszek, ha tudni akarod!

j — Észrevettél! Valamikor! Azt aláírom — 'emeli fel uj- •ját a sapkás. Azzal feláll és .körbejárja a gödröt. Hunyorogva vizsgálja a falát. Mintha örülne, amikor megállapítja: — Tényleg vincseft. Itt, ezen a sarkon.

— Nem beszélek én a levegőbe — morog maga elé a másik. De az előbbi szavak szöget ütöttek a fejébe. Lopva a házat nézi, a veranda sarkát, ahol megbontották a málladozó, nedves lábazatot. Itt megy majd be a cső a tenyérnyi vécébe, amelyet már hetekkel előbb leválasztottak. Az ajtóra gondol, hogy ideje lenne már megcsinálni.

— Min gondolkozol? — kérdezi a sapkás.

— Az ajtón — mondja. — Le kellene már gyalulni az anyagot

A sapkás kiemeli a fejét a gödörből, hallja, hogy sziszeg a gyalu. Lehajlik, és rakni kezdi a téglákat. Hamarosan rájön. hogy nincs kéznél anyag, elfogyott a malter is. Kimászik.

— Elfogyott? — jön ki a sufniból a szemüveges.

— Te csak gyalulj!

— Add ide...! Mit ma- kacskodsz? — Elveszi a vedret és hátramegy malterért. Azalatt a sapkás a gyalupad mellett tiblábol. Belemarkol a friss forgácsba, és az orrához emeli. Épp jön a szemüveges a vederrel.

— Ezen nemrég még fütyült a rigó — mondja neki.

— Ilyet árulnak...

Jó óráig dolgoznak ismét. A sapkás már fel sem jön a gödörből, csak felnyújtja a kezét, ha tégla kell, vagy a vedret, ha malter. A fal már vállig ér. A felső sorokban sűrűbben vannak a téglák, ide már megfelelnek a csorbák és a felek is, elég, ha lent szivárogtatnak a hézagok.

— Elég is lesz már — mond- ia a szemüveges.

— Egy sort még rárakunk, passzentosan...

Szó nélkül készülnek el a felső sorral is.

— Add le a kis létrát — mondja a sapkás. A vederbe dobálja a téglatörmeléket meg a kalapácsot, felnyújtja. A létrát óvatosan megtámasztja a rövidebb falnál, kimászik, maid felhúzza maga után. Együtt nézik a kész gödröt.

— Tűrhető azért — mondja a sapkás.

— Csak egy baj van — vakarja a fejét a szemüveges. — Elfelejtettem én is. Ezen a sarkon meg kell bontani a csőnek.

— Majd megbontjuk. Ez legyen a legnagyobb baj.

— Persze — vigyorodik el ismét a szemüveges — a kőműveseknél ez a rend: előbb építenek, aztán meg bontanak. — Ijedten abbahagyja, mert el kell kapnia társát, aki hirtelen meginog, és csaknem beleesik a gödörbe. Elhúzza onnan, és a fűbe fekteti. — Rosszul vagy? Mi a szentség van veled? Felelj már!

A sapkás kábultan nyito- gatja a szemét, felkönyököl, majd fel is ül. A homlokát törölgeti. Egy idő múlva megcsóválja a fejét.

— Váratlanul szokott jönni.

— Mi szokott jönni? Szédülés?

— Magas lehet a vérnyomásom.

— Vigyáznod kéne...

De a másik most nem törődik vele. Maga elé motyog: — Épp a gödör fölött...

— Ne beszélj hülyeségeget! — formed rá a szemüveges. Ö is odatelepszik a fűbe, s átfogja a másik vállát. — Egy kis szédülés. Semmi az! Azt hiszed én nem szoktam szédülni? Afelől mi még különbül megcsináljuk, amihez hozzáfogtunk, mint ezek a mai szakmunkások...! A szakmunkás szóra gúnyos rezdüléssel mosolyodik el a másik is. Aztán hallgatnak jó darabig. A szemüveges a maga gyárát nézi, a hosszú vagonsort a ládákkal, a sapkás meg amarról, az óriási darukat. Bólint, majd nyögve fel- tápászkodik.

— Mi még meg tudunk csinálni valamit. Meg. Ügy.

ahogy kell. — Elnéz a gödör irányába, messze megkerüli, úgy halad a kapu felé. — Isten áldjon, öregem, ledőlök egy kicsit. Csak szólj, ha kell valamit segíteni.

A szemüveges ül tovább a fűben.

te' és tényleg rűtiögűtt ~~l a

feleséged.

Nem rossz. Ahhoz képest, hogy nőtlen vagyok.

Közelebb léptem az ágyhoz és elhűlt bennem a vér. Nem egy nő, két nő feküdt az ágyamban. Két középtermet — állapítottam meg a dudorról.

— Prészü! figfezslgectrel

Ez két pohárból fog inni.

De nem, elüvöltötte magát:

— Géza!

Egy szutykos kéz nyúlt ki az asztal alól. Benedek belenyomta a poharat

— Ha mégegyszer azt mered mondani, hogy Géza, szét.MimiiiHfiiiiiHiimiHMHiriiiiiiiiiiiiimmiiiiitiimiiiiiiiiiitMiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii;

1 Lázár Ervin:

1 T7 1

1 f 1

I

rf 1

] hmJ

c

Le J

k m

u;

^IlilMHIMSIIIfJllllllllfrUllllllllllilllllllllllllllillllllllllllimillllllllllllllllllllinillllllllllllllllllllMMIIIIf

majd némi óvatossággal hozzágondoltam: esetleg három

filigrán.

A torzonborz felé fordultam, bennfentesnek látszott.

— És a másik?

Hátradőlt a széken, fogtála

hasát, úgy röhögött.

— Az is azt mondta, hogy a feleséged.

verem a pofádat — mondta a szutykos kéz gazdája. Néhány gluggyanás és nyújtotta vissza az üres poharat.

— Mondtam, hogy vöröset adjál!

— Ez ki? — kérdeztem.

— Valami Géza — legyintett Benedek

Az áztál dühödten meg— Ä fiúk Itt szoktak megszállni — mondta. — Ismersz mindenkit, nem?

— Azt a szakállast. azt

nem.

Az öreg szemügyre vette a szakállast.

— Érdekes — mondta —1 azt én sem. Piroska!

Piroska néni a szekrény mellett aludt egy matracon. Felemelte a fejét.

— Mi van?

— Ki az a szakállas?

— A te ismerősöd.

— Az enyém aztán nem.

Az öregasszony hosszasan

nézte az alvó szakállast.

— Azt mondta, valami inspektor Lovakat vesz, vagy mi. Hadd aludjon szegény.

Ezt az éjszakát Benedekkel és Gézával töltöttem a konyhában. Éjfél felé megjelent egy pocakos, kopasz férfi a fürdőköpenyemben és háborgott, hogy itt még fürödni sem hagyják az embert, majd szó nélkül megitta Géza borát. Géza az asztal aló] bokán rúgta, de később összebarátkoztunk. A pöcakos papféle lehetett, mert csak egyházi énekeket tudott.

Reggel felé kiürült a ház, kicsit lehetett aludni. BevalEz már kicsit mellbevágott. Gyanú ébredt bennem.

— Mégis, mit gondolsz, ki vagyok én? — kérdeztem tőle, s egy pillanatra elkapott az izgalom. Tényleg, ki vagyok én?

— Ne hülyéskedj! Hát a Benedek.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sokminden voltam már életemben, Benedek még soha.

Némi fölénnyel mondtam:

— Tévedsz, én az a marha vagyok, aki a lószerszámot a falra akasztotta.

— Hát ebben a zűrzavarban ! — mondta a torzonborz neheztelőn. Még ő volt megsértve !

Gondoltam, kis hideg vizet engedek a fejemre.

Kisurrantam az előszobába. lenyomtam a fürdőszoba kilincsét.

— Hányszor mondjam, hogy foglalt — üvöltött valaki benn s egyúttal egy kemény tárgyat hozzávágott az ajtóhoz.

— A dörömböző anyátokba! — mondta a fogas alatt a paraszt, és a fal felé fordult.

Sebaj, a konyhában is van vízcsap. De nemcsak vízcsap volt. Egy úr is. Az asztalnál ült kalapban, piros sálban, gomblyukában egy rózsa. Az asztalon nyolc borosüveg és két pohár.- Felugrott, összecsapta a bokáját.

— Benedek — mondta és meghajolt. Kicsit imbolyogva.

— A maga feleségei alszanak az ágyamban — mondtam némi szemrehányással.

— Azok — bólintott lemondóan. — De én ezt nem csinálom tovább. Elválok.

Ezzel a pohárszékhez botorkált, elővette a harmadik poharat. Mindhármat teletöltöt- te, az egyiket felém csúsztatta az asztalon.

mozdult, kinyúlt egy láb, találomra belecsápolt a leve.

gőbe.

— Géza a jő nagynénikéd, nem én.

Benedek felhúzta a szemöldökét, szigorúan benézett az asztal alá.

— A fenébe is. nyughass már — s kis szünet után undorral hozzátette: — Gé£a.

Reménytelen ügynek látszott.

Óvatosan kihátráltam, s neheztelés ébredt bennem. Hova hozott ez a vén uzsorás? ötszáz albérlő közé ötszázegyediknek? Hogy az öregek szobájába jussak végig kellett mennem a folyosón. Nem keltettem különösebb feltűnést, mert a fürdőszobaajtót két elegáns úr verte.

— Gyere már ki! Ennyi idő alatt egy víziló is kiázott volna — üvöltötte egyikük.

A paraszt hosszasan káromkodott.

Na, majd adok én az öregnek! Méghogy Piroska néném boldog lesz!

A szobában megdöbbentő látvány fogadott.

Az asztalnál a B-i FMSZ vezetői ultiztak, a K-i református lelkész kibicelt nekik. A kihúzható rekamién négy ember feküdt, ezek közül kettőt Ismertem, a 7 egyik a B-i tsz mezőgazdasági brigádve- zetője. a másik egy részeges vincellér. A harmadik olvasott, a könyv eltakarta az arcát. A negyedik egy szakállas — őt nem ismertem. A szekrénynek támaszkodva aludt Mór János, falunk tűzoltóparancsnoka, a sarokban Valér bácsi egy fiatalemberrel sakkozott.

Barátságosan intett felém, büszkén körülmutatott:

hatom, azon az éjszakán

többször támadt az a gondolatom, hogy máshová megyek lakni. Aztán többé soha. Két évig, amíg meg nem nősültem. Valér bácsinál laktam. Később már könnyedén ki lehetett számítani, mikor lesznek erős napok, mikor gyengébbek, s eszerint jártam haza fekhelyet foglalni. Szép élet volt.

Kirívó esetek voltak ugyan, de ritkán. Egyszer a B-i ME- DOSZ SC két középjátékosa a fürdőkádban aludt. mert máshol nem jutott nekik hely, nem sokkal később, az ugyancsak B-i állatorvost véletlenül bezárták az éléskamrába. Megevett tizenkét befőttet és két szá! kolbászt. Egy ízben pedig a vízvezetékszerelőt vendégnek nézték, s három napig ott tartották. A rendőrség talált rá. miközben enyhén spicces állapotban Valér bácsival egy új vízvezetékrendszer elméletét dolgozták ki. A vízvezetéket nem csinálta meg.

Aztán az öreg meghalt.

Akkoriban már nem laktam ott, a temetésére se tudtam elmenni, mert hazavitette magát B-re, a falujába. Sokkal később látogattam meg Piroska nénit. Lefogyott, ázott, öreg kis verébként ült a szobában. Láttam rajta, a csengőt figyeli.

— Senki se jön — mondta — istenem, senki.

S a tavaszon lementem Valér bácsi sírjához. Zöld fű nőtte be a halmot, s fejét a sírdombon nyugtatva egy csavargó aludt.

Na, öreg, ez neked az igazi koszorú, gondoltam, lám még a sírodon nőtt fű is hívogató!

NÓGRÁD — 1972. január 23., vasárnap 9