Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)

1971-11-28 / 281. szám

Lakos György:

Deres már a határ

rFA|Kpn-nyárban, naponta tizen- *- ut:u ket-tizenháromezer lépést tesz meg Torok Sándor, a csattanó képű postás, akit a menyecskék is per Sanyikénak szólítanak, pedig már ötvenéves, és a visszerek is kibújtak a lábikráján. Süldőgyerekként kezdte el a levélhordást a felsőfalusi postától az Alsófaluig, abból az időből maradt rá a Sanyiká- zás. Azután a természete is olyan legény- kedő, kamaszos, hogy még a tiszteleies- asszonynak is a'Z a véleménye, ez a Sanyi sohase fog megöregedni. Százéves lesz, de még tizennyolc éves lányon fogócskáz- tatja azt a nagy, kék szemét!

Most meg még különösen! Sok pletykát tud a hosszú falu arról, hogy mely házaknál időz hosszabb időt Sanyika, s bizony ezekben a házikókban, nagyobbára özvegy- vagy elvált asszony, vagy pedig szép lány lakik. Egyes férjes asszonyokról, akik egész héten nem látják a férjüket, mert ők Pesten művelik az ácsmunkát, olyan szóbeszéd jár, hogy időnként Sanyikét palackos borral várják. Török Sanyika ugyanis fölöttébb kedveli a jó bort, s arra sem finnyás, ha vörös annak a színe. Mert hát (ez a mondás is Sanyikétól származik!) leányban is tüzesebb a vörös.

Én is úgy ismertem meg Török Sándort, hogy már tudtam arról, mennyire a nők kedvence. Még tán irigykedtem egy kicsit rá, hogy annyira a háreméhez tartozik a negyedrésznyi falu! A tsz-elnök délceg, fekete fiatalember, de ilyen osztatlan sikerre már soha nem számíthat. Legalábbis ebben a községben nem, ahol Török Sándor ápolgatja jól megalapozott férfiúi tekintélyét.

Ezen a napon Török Sándor nem időzött hosszasan a faluban. Azt a tizenöthúsz pohár bort, amely egyetlen tíz-tizenkétezer lépéses „sétáján” el nem maradhat, aznap is betermelte, de ez nála legfeljebb arra volt elegendő, hogy a pír el ne tűnjön húsos, pofás arcbőréről. Sietett vissza a postára.

A legkikapósabb felsőfalusi özvegy már a nyelvére is vette:

— Meg-vissza jár ez a Sanyika, mióta ai a városi lány a fregoli. Figyelitek-e?

Az asszonyok pedig figyelik, mert Sanyika az ő latifundiumuk, s nem tűrik, hogy mások is részesüljenek az ő birtokukból. Márpedig az a szőke , szeplős lány, aki ráadásul üveg mögé rejti a szeme színét, alighanem nagyobb sikerre számíthat Sanyikánál, mint bárki a helyiek közül. Sanyikénak ugyanis az a sikereszköze, hogy nem finomkodik, nem udvarol, nem ereszkedik le az asszonyokhoz, hanem éppenséggel őket engedi a maga szintjére emelkedni.

Ez a lány meg csak járatja a bolondját vele.

Ez a Lány meghallotta, hogy ez a postástáskától ferde vállú falusi Adonisz milyen hallatlan sikereket vallhat magáénak a maga vadászterületén, s mintha feltette volna magában, hogy ezért a megalázott női nem nevében Török Sanyikét alaposan megleckézteti. De az is lehet, hogy csak fölvette a tréfát, vagyis Török Sándor levélkézbesítő valamennyi félreérthetetlen célzását tréfának fogta föl.

A férfi az asztalra dobta a táskát, és féltréfásan, fogát mutogatva elrikkantotta magát:

— Hí, azt a kiskésit!

A lány, akit Kökényesi Ildikónak hívnak, földobta fejét, de nem szólt. S amikor Török Sándor szembefordult vele, s éhes arcáról lecsordult a nyáladzó vágyakozás, a lány önkéntelenül keresztbe vágta a lábát. Megérezte, hogy a miniszoknya, ami ültében éppenséggel semmit sem takar, szemérmetlen csábító. De Török Sándor ezt a rejtegetődzést, amikor csak a combok alsó hajlata nyúlótt el, mint egy csodálatos autókarosszéria, ezt a sejtelmes be-kitárulkozást még izgatóbbnak találta. De megülte a lelkét a csönd, így maga adta okát előbbi kifakadásának.

— Az istenfáját! Három lottóm megmaradt. Pedig a Fekete tanító néni mindent ígért, ha csak egy szelvényt is prezentálok neki.

A Fekete tanító néni álig múlott húsz esztendős, és így Ildikónál is fiatalabb, sőt valamivel feltűnőbb, és tetszetősebb kiállítású is. Bár, mintha Ildikóban több lenne a temperamentum, a tűz és a képesség a férfiak ujj köré csavarására.

— Elviszi neki, Sanyika.

Három napja helyettesíti a lány, a kór- ház.ba vonult postavezetőnőt, azt azonban már megtanulta, hogy az ötven fölött járó, nagyapának Is beváló levélhordó itt már mindenkinek csak Sanyika.

— Nem olyan fontos. Spórol vele három harmincat.

— És, ha megnyerné a másfél milliót?

— Nincs annak szerencséje a lottóhoz.

— Nincs?

— Nincs.

— De jól tudja. A szerelemhez inkább, mi?

Künn édes pihékben szállingózott a hó. Táj és lélek beleolvadt a nagy csöndességbe, csak a kályhában kezdett el duruzsolni a holtából föltámadó, váratlan tűz.

— Ildikó, maga ma este mit csinál?

— Olvasok. Vagy lehet, hogy tévét nézek.

— Eljöhetne hozzám.

— Tán magukhoz.

— Egyedül vagyok.

— S a felesége?

—- Kórházban van. Egy teremben fekszenek a Lidikével.

(A Lidiké nyugdíjkorban levő nő, a posta vezetője!)

A lány elnevette magát.

— Tehát, elhív magához? Ejnye, ejnye, Sanyi bácsi!

— Eljön?

— Elmehetek. De minek?

A lány frivol, kendőzetlen stílusa kizökkentette nyugalmából Török Sándort Matatott a táskával, majd a zsákokat kezdte el plombázni.

— Ünnepelünk. Névnapot, születésnapot.

— Kettesben? — s pajkosan elhúzta

keskeny száját a lány. S mint mindig, ilyenkor, felső testét megfeszítette, amitől szép körtemellei megindultak, mint két, pulóver alá rejtett ballisztikus rakéta.

— Jön, vagy nem jön?

— Nagyon akarja?

— Tán másképp hívnám?

— Mehetnék, ha akarnék.

— Akarjon.

— Még meggondolom:

A végén Török Sándor addig erőszakoskodott, hogy Ildikó határozott ígéretet tett, bár ezt is némi kétséget hagyó, fagyos mosollyal elegyítette.

Török Sándor nagyon készült erre a titkos találkozásra, s ismervén a falu falon áthatoló szemét, nagy fülét, Ildikó figyelmét külön is fölhívta, hogy a kert alól, az alsó úton jöjjön, ahol nem kelt föltúnést.

Vett egy üveg Cabinet Brandyt és két deci meggylikőrt. Becsomagoltatott egy kisebbfajta mogyorós csokoládét és húsz deka konyakos meggyet, amit próbaképpen hozott Bellák Vincéné, a boltvezető. A boltosasszony meg is jegyezte:

— Jó ember maga, Sanyika, hogy eny- nyire gondol a feleségére!

Otthon jól befűtött a rakott tűzhelybe, s föltett egy fazék artézi vizet a platnira, mert úgy hallotta, hogy ezek a városon nőtt lányok élnek-halnak a fürdésért. Kicserélte a szobai körtét tizenötösre, had legyen homályosabb a szoba, nehogy belásson valaki a pokrócfüggöny mögül. Sok mindent csinált még, de az idő sehogy se szaladt. A kamrából előkereste a tavalyi körtepálinkát, és ötpercenként nagyokat húzott az üvegből. Evett egy szelet abárolt szalonnát, azután leült a tűzhely mellé és álmodozott. A lány arcát látta mindig, amely sápadtan villan ki hajának arany koszorújából, rajta az ingerlő pöttyökkel.

így érkezett el hat óra, amikorra Ildikó kényszeredetten elígérkezett.

Még egyszer megrakta a tüzet. Nyakait a körtepálinkából, s mert a lány még mindig nem jött, elmajszolt egy konyakos csokoládét.

Hétkor már nem találta helyét. Korán fekvéshez szokott. Tévét is csak úgy tudott nézni, ha előbb megvetette az ágyat, de most a vendég miatt várt ezzel az aktussal. Bekapcsolta a készüléket, amelyben éppen a Mackó mosakodott. Ildikót képzelte a zuhany alá.

S «» L L n p a tornác végén nehéz lépések koppantak.

.Sietve ment a vendég elé.

Debreceni Péter, a tagbaszakadt körzeti rendőr állt ott.

— Sanyika, elsöpörhetné a havat. Tudja, hogy mindenkinek a maga háza előtt kell söpörni.

Kilencre végzett a söpréssel. Ivott még a pálinkából. Ágyat vetett, és lefeküdt.

Erkölcsi

példázat

(Népdal)

Ize van a sónak, Értelme a szónak, Hidege a hónak, Tüze a jó lónak, Feneke a tónak, Jutalma a jónak.

Ipolybalog (Hont)

ZELK ZOLTÁN:

MIÉRT

Szemembe süt az arcod — menekülök a fénybe, tegnap is egész éjjel ültem a villanyfényben.

Arcod nem perzselt már, de hangod nem szűnt fülemben —

JÖSSZ?

miért jössz, hogyha nem vagy miért vagy ily kegyetlen?

Te, aki a nemlétet már fényévekkel méred, ily gyorsan elfeledted, milyen hosszú az élet?

Varga Nándor;

Egy emlék gyökere

A Garam fenekén akadt a

csáiilyámra.

Felhő támadt a víz alatt; az iszapból rántottam elő, és most itt zuhog rá a fény, fehérre meszelt szobám falán.

Jó helye van. Szél neméri, víz nem kergeti, fagy nem emészti. Tűztől félnie nem kell, pedig arra született, hogy melegítsen.

Gyökere ismeretlen fának. Vajon melyik partoldalból szakadt ki? És hányszor akadt el a partokon, vízbefúlt otromba töveken? Sebeiben: vidrák, hódok harapásaiban még ott porlik az iszap. Bőrét éles kövek lenyúzták, ágait jégtáblák kaszabolták.

Küzdelmének nyomait testéről olvasom. Sorsa, akár az emberé. Köveket kerülgetett egész életében. Ez itt egy vak üreg. Nyoma komisz kőnek. Üres tenyér; kihullott belőle a fájdalmas emlék. És mindenütt és mindenfelé a kő nyomása! Vannak markok, melyekben még ma is ott a kő ... Vajon mit álmodnak a kövek az öklökben? A görbe ujjak mit jeleznek még?

Az iszaptól csöpögő szerzemény a bozótban kicsúszott kezemből. Rálépett a fiam. így törött le egyik görbe ujja.

Azon az ösvényen!

A gyökér elveszejtett ujja onnan int felém ...

— Halt!

Ott állunk a titokzatos ösvény fagyos leheletében. Az út torka sötéten nyílik ránk. A parancsnok suttogni kezd. Nem nagyon értjük szavait. Tot... tot.. Micsoda?! Hogy halott van az úton, bent az erdőben. Kamerád. Német. Azt kell kihozni:

Nem igaz... Itt már minden beszéd csak hitegetés, ámítás. Azon az éjszakán valami fenséges kábulat, mondhatni részegség szállt meg bennünket. Veszettül rikácsolni kezdtünk. Hadonásztunk mint a halászmadarak, mikor lábukat elkapja a csuka. A lárma — ki gondolt rá — tilalmas dolognak számított azon a helyen. Közel volt a folyó, és a víz nagy tolvaj. Átlophatta a hangot a túlsó partra. Nincs kizárva, hogy nekünk felelt odaátról az orosz géppuska. A közbeszólás kivilágítva érkezett: nyomjelző lövedékek voltak. Földre kellett volna vágódnunk, de csak álltunk megbabonázva a fényes jel bűvöletében. Moccanni se bírtunk. Pedig a hosszú, tüzes csőr ott kopogtatta fejünk fölött a csonkolt fűzfák kérgét. Mint valami harkály.

— Szép volt — mondta valaki furcsa távoli hangon, mire úgy rezzentünk össze, mint álmukban zaklatott idegek az eleven testben.

— Szép ... szép .. — éb- redeziuíiK,

— Mint a kompkötél — jelentette ki Ludvo. de nem a megszokott, határozott hangján. — Kár, hogy elszakadt — tette hozzá Farkas Árpi, majdnem teljesen éber állapotban. Veszély elmúltával ihlet szállja meg az embert. Mi gyerekek voltunk, lövész- árkokat, bunkereket kapirgá- ló borzas verebek. Heten a faluból. És most menni kell megint a veszedelem elébe. Az út torka sötéten nyílik ránk. A bokrok alján ott fekszik valahol a lelőtt német. «

— Nem igazi

— Mi a neve * halott kamerádnak?!

— Franz.

— Jezöizs Maria... — szól Ludvo. Sziovák fiú. Nagyon barátságos hangsúllyal ejti a szavakat. — Mejn libe kamerád — zörög ciganykodva. — Nekünk kampec, ha oda bekódol. Ruszkik vannak a bokrokba. Német ott már nincsen. Itt lesz nekünk gut, itt mellettetek-e — mutogat a földre, de mivel kifogy a szóból, csak a kezét mozgatja még egy ideig, mint gyengülő szél a száraz ágat.

A németek állpak és várnak.

— Hát nem értitek?! — csikorog szószólónk hangja és fenyegető pózba görbíti magát. — Van nektek muter vagy fater?! A franc essen beletek!

— Mit mond?! — rebben felénk a tiszt ellenséges érzülettel.

— Franzról beszél. Azt akarja tudni, hogy a halott kamerádnak van-e apja vagy anyja — plántálja Tóth Béla tévestől fölfelé a német értelmébe a lázongó szavak jelentését:

— Mutter...? — tűnődik a német.

— Muter. Van vagy nincs?! —- lép előre Ludvo, amaz meg szépen elsétál előle. Csak andalog le, s föl, mintha keresne valamit. Aztán azzal áll elő; hazakisértet bennünket, kivisznek innen a vonalból, csak előbb teljesítsük a kérését.

Néhányan az út torka felé mozdulunk. A többiek morogva utánuk fanyalognak. Bukva lépünk a fák közé. Ördögök jártak itt: lópaták nyomaiban gázolunk; sikong- va, hörögve roppan bennük a jég. A hátulsók utánuk rebbennek, és egymáshoz torlódunk, mint oktalan jószágok a csordában. A szél is elbot- lik bennünk. Estében lerúg egy száraz ágat a fejünk fölött, de talpraszökken, egy

ideig, szűkölve, vonítva futJ kos le, s föl az út sötét kanyarulatában, aztán kimenekül belőle. A szél! A fák csupasz ágai egymáshoz verődnek fönn a magasban. Ászéi már szabad ... Könnyű nekil

Az eleven bokor ágain pedig szitkok rügyeznek; „Fene a csámpás lábadat!”. Aztán reménység nyiladozik; „Tán jókor érkezett a szél, elcsavarta a zörgést a semmibe”; Fémes csattanást hallunk.' Puska závárzata klattyan. Ha meghasad a sötétség, elmúlik a világ. Az nem lehet, hogy így múljon el! S ha elmúlik milyen az?

Két part között visz a vfz3

És akkor mint vergődő ha^ bök, fennakadunk a bizonyos-! ság iszapba ágyazott tuskcH ján: „a német töltötte csőre fegyverét”,

— Velünk horgásznak. U

Átkozottak!

Aztán egy szó világít:

— Átállunk az oroszokhoz?

— Innen élve nem jutunk ki.

— Ne huhogj!

— Gyerünk!

Ág roppan valakinek ataW pa alatt. — Az istenit.. 1 Sodródunk mint kürtőben a

korom. Széliünk a rémséges úton. A bokroknak arca vanj torz, rémítő. Szemek suhannak felénk, óriásra nyílva, J kezek... polipok.

— Itt a halott — a rémek mint megvert kutyák iszkol- nak tova — No, végre! — De semmi. Csak egy fatörzs fekszik keresztben az úton. Át-: lépjük. Sorban. Csak sorba mehetünk. Szűk az ösvény. Aki elöl botorkál, azt kínozzák legjobban a kísértetek. Rájuk nyílnak az ijesztő szemek. Mindig más mégy elöl. Most én. Nehogy holnap ki- csúfoljanak. Holnap...? Mögöttem Ludvo jön. Keze a vállamon. Öt a következő fogja. Ez jó. Lám, ilyen rejtelmes utakon jut lélektől létekbe az erő!

Számolom lépteimet. Nem hallom a lépteiket. Most már igen. Valahonnan mesz- sziről kél a zaj és egyre erősebben hallatszik. Ág roppan valakinek a talpa alatt.

— Vigyázz!

Ludvo kezének súlyát alig érzem a vállamon. Vagy mar nem Is érzem, csak a melegét? Hátratekintek. Űristen! Hol vannak a társaim?!

A gyökeret látom; elúszott rajta a fény, csonka ujjainak árnyéka hosszúra nőtt a fehér falon. Teremtő hatalma lám, holtában is csodálatos. Sebeit fordítja felém. Egyik tenyerében követ szorongat, másik marka üres. Hová lett belőle az emlék?

NÓGRAD - 1971. november 28., vasárnap 9