Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

Az amatőr színjátszás felnőttbetegségei [ A balassagyarmati Vn. Ma­dách Imre irodalmi színpadi ■napok alkalmából küldött egyik tudósításomban azt me­részeltem meg.iegyezni. hogy a zsűri az amatőr színjátszó mozgalom valamennyi gyer­mekbetegségét az első napon bemutatkozott nógrádi együt­tesek nyakába szándékozott varrni, illetve' ezt a látsza­tot keltette. Bácskai Mihály, a zsűri elnöke az események egyik szünetében közölte ve­lem, hogy a most fölbukka­nó betegségek már régen nem gyermekbetegségek. A három nap tizennégy bemuta­tóiénak láttán szívesen mó­dosítom megjegyzéseimet fel­nőttbetegségre. ami különö­sen az újonc együttesek szá­mára némiképp megtisztelő is. KÍSÉRLETEZŐ FESZTIVÁL egybevetve, az a véleményem, hogy egyetlen előadás miatt sincs mit szégyenkezni, még a leggyengébbnek minősített székesfehérvári és balassa­gyarmati gimnáziumi irodal­mi színpadok is számos erényt is fölsorakoztattak. Az első például. a Juhász-versben szereplő népballada és nép­dalok jó párhuzamba állításá­val érthetővé tette a modem verset, a másik föltámasztot­ta „halottaiból” Petőfit. Mégsem ez az általános, hogy úgy mondjam, „kom­mersz” fejlődés jellemezte az idei fesztivált, hanem sokkal inkább a merész kísérletező kedv. CÉL ÉS ESZKÖZ Most. hogy lehiggadtak a kedélyek, és egy hét távlatá­ból vizsgálhatom a látottakat, különösképpen hajlóm erre a tetszetős meghatározásra. Az együttesek túlnyomó többsé­ge nagy rátermettségről, kez­deményezőkészségről. rutin­ról és igényességről tett ta­núbizonyságot, s akik már több balassagyarmati irodal­mi színpadi fesztivált végig­ültek, nyíltan vallják, hogy az általános fejlődés az idén különösen szembetűnő volt. Magam is szívesen emlékszem vissza a „civilekből” álló szí­nészekre. előadóművészekre, akik hivatásosokat megszé­gyenítő képességeket csillog­tattak, szép és hangsúlyos beszédük, érettségre valló mértéktartásuk. emlékezetes alakítások sorát nyújtotta. S bár a legtöbb vád a rende­zőket érte (főleg a témavá­lasztás és egyéb tartalmi szempontok miatt), én külö­nösen a rendezői felkészült­ségen lepődtem meg, amely — bár nem minden esetben — a kiemelkedő, vitatott és nem vitatott bemutatókon egyaránt szembetűnően meg­mutatkozott. Meglepett és olykor meg is hatott az a kemény, önkéntes fegyelem, amit a csoportok, együttesek vállalták maguk­ra annak érdekében, hogy produkciójuk a lehető legjob­ban sikerüljön, kiérdemelje a beavatottak és a laikus közönség rokonszenvét. elis­merését. Sokunkra átragadt az a feszültség, amely első­sorban a szereplőket és ren­dezőket hatotta át S mindent Mindenesetre mindennemű összegezés feltételezi a cél meghatározását nem mindegy ugyanis, hogy az amatőr szín­játszóktól mit várok, „egy az egyben” profierényeket, vagy pedig sajátos szerepet szánok neki. Én a magam részéről (ős ez többé-kevésbé meg is ha­tározta szembenállásomat a zsűri több tagjával!) az ama­tőr színjátszó mozgalmat tö­megmozgalomnak tekintem, ahol mindennemű »ínvonal­beli igény nélkül is dicséret­re méltónak tartom, hogy diá­kok. munkások, értelmiségiek, parasztok az irodalmat te­kintik hobbyjuknak és azt nemcsak megismerni, de meg­ismertetni és terjeszteni is óhajtják. A tanulni vágyás konstruktív módon találkozik a prófétai elhivatottsággal. S ha tisztelem is a növekvő esz­tétikai igényességet, elsőren­dű szempontom mégis az elő­adásra szánt művek, összeál­lítások igényessége, eszmeisé­ge. vagyis a hangsúlyt nem a hogyanra, hanem a mire he­lyezem. anélkül ugyan, hogy a forma és a tartalom egysé­gét elvetném. Mindez másik oldalról azt is jelenti, hogy nem bódít el a kiválóan elő­adott műsor, a jól rendezett előadás, ha mondanivalója el­csigáz, visszahúz, vagy egye­nesen idegesít Így azután a különböző kísérleteket nem lehetett egy­értelműen fogadnom. még akkor sem. ha mögötte azo­nos erőfeszítések és ötletessé­gek. sőt .„szakmai” felkészült­ség fedezhető föl. A zalaiak és a szegediek formabontásait az utóbbiak ionescói absztrak­cióra törekvését agyonütötte a politikailag hibás alapállás, illetve végkifejlet. S hiába volt szürkébb, mértéktartóbb és kisebb hatású a szolnoki­ak öngyilkosság elleni műso­ra. a babért az előbbi kettő­vel szemben mégis nekik ad­nám. S ugyanez a helyzet a vári színpad és a balassagyar­mati Madách Imre irodalmi színpad esetében is. mert a nagy rutinnal és számos öt­letes rendezői fogással elő­adott halandzsaversek renge­teg hiányérzetet keltettek, s nem véletlen, hogy a rende­ző is. a zsűri is és a közön­ség is másképp értelmezte, amit látott. Sánta Ferenc Az áruló-iából viszont tisztán meg lehetett érteni, hogy azt akarja mondani; az el nem kötelezettség, sehova se tar­tozás csak az egyén elbuká­sához vezet. S amellett a művészi színvonalban lsem érezhettünk meglepő különb­séget. KI MIT MOND? jó témaválasztásnak tartom a babitsi verset is. csak előny az. ha őt nézik, hallgatják és nem Agatha Christie-t. ki­váltképpen. ha olyan magas szintű az előadás, mint az övéké. Még azt a jogukat is elismerem. hogy másképp értelmezzék helyenként, mint eredetileg a költő értelmezte. (Ha a módszerrel nem is. de a kiritikai érzékkel egyet kell értenem, amikor a belvárosi­ak rendezője fölülbírálta a zsűri döntését és visszautasí­totta a kétezer forintos dí­jat.) A ZSŰRI DEMÉNY OTTÓ: PER — Angéla Davtsnek — Majd védeni magam a koriul elé állok. Elpusztíthattok engem. Szólok — nem kiabálok. Nézzetek szépségemre, nézzétek okosságom! Minden erő elévül, de burjánzik az álom. S kínból, nyomorúságból terem piros virágot. Feketének, fehérnek oszthatatlan világot. Ahol helyetek nem lesz; ti onnan kirekedtek. Majd magatokban játszó fogatlan vének lesztek. S számoljátok — száz bomba is jutott egyre-egyre; jussát, boldog hazáját mégis kiverekedte. Dühhel, daccal s a végső érvvel, amit kigondolt. Mert az erőszak ellen ereje végtelen volt. De senki se higgye azt, hogy egy pillanatig is tagad­ni próbálom ezzel a formai téren mutatott fejlődést, hogy nem vettem észre, milyen magas színvonalra emelkedett amatőr színjátszóink mozgás­kultúrája. hogy csak a Bel­városi irodalmi színpad elő­adását említsem (Babits: Jó­nás könyve), hiszen erre már bevezetőmben is utaltam, vi­szont abban teljesen a zsűri elnöke mellett állok, hogy a fogalmazás egyértelmű kell legyen, többértelműséget csak ezen belül, a művészi fölfo­gásban fogadhatunk el. S talán ezért is fái a zsű­ri első naptól fogva alkal­mazott szigora, mert egyes esetekben a forma indokolat­lan hangsúlyt kapott, gondo­lok itt a kecskeméti szakkö­zépiskolás lányokra, akik tu­domásom szerint néhány mu­táló hangú 'kislány miatt (s egyes zsűritagoknak a vá­lasztott költők iránti averzi­ója miatt) estek el a vándor- seiiegtől. pedig ők szinte Pél­dát szolgáltattak arra. ho­gyan lehet mai, politikus ver­sekkel frenetikus sikert aratni. (S az sem von le si­kerükből semmit, hogy előt­tük a szegediek léptek föl. s a szegedi műsortól letaglózott közönség minden alkalmat megragadott a feszültség föl­oldására!). S amikor azt né­zem először is. hogy ki mit mond. a zsűrivel ellentétben Véleményem szerint, s ez ismét szubjektív vélemény, a zsűri ezúttal nem állt fel­adata magaslatán. Csak a zsü- rielnök és egy-két zsűritag próbálta a látott produkció­kat beilleszteni az amatőr színjátszó mozgalom egészé­be. Általában az érződött, hogy a zsűritagok nemcsak a pontozás, értékelés. bírálat módszereit, feltételeit nem egyeztették, de még a fesz­tiválról és a mozgalomról vallott nézeteiket sem, Így következett be azután, hogy a legnagyobb szigort (és a legkeményebb hangot is) a salgótarjáni öblösüveggyár Irodalmi színpadával szemben alkalmazták, noha témavá­lasztása értékes volt (Bartók Béla élete) és az egész fesz­tiválon ez volt az egyetlen munkásegyüttes. De más hasonló példákat is sorolhat­nánk. (Az egyik csoportnak például azt rótták föl hibá­jául. hogy nemzeti színházi színvonalon mutatta be mű­sorát!). Bár az is az igazság­hoz tartozik, hogy a zsűri az egész műsoranyag ismerété­ben sokszor felülvizsgálta ko­rábbi álláspontját. így került végülis, többek között a dí­jazottak közé a drégelypa- lánki irodalmi színpad is. Mindent égybevetve, a ba­lassagyarmati fesztiváloknak létjogosultságuk van. Én csu­pán olyan megszigorítást hoz­nék. hogy csak a már több­ször és több helyütt bemuta­tott műsorral léphessenek föl az együttesek, s az összeállí- itások ne a zsűrinek és a megfigyelőknek, hanem a kö­zönségnek készüljenek. A zsűri létszámát csökkentsék, a zsűri színvonalát pedig emeljék. A kevesebb ez eset­ben is több lett volna. Lakos György Nyelvművelő sarok Egyre távolabb a szavaktól? Kongatják a vészharangot a szavakkal való kifejezés fölött. Legutóbb a kitűnő an­gol esszéíró, George Steiner meggyőző érvelését olvashat­tuk: „A szavak miága össze­zsugorodott.” Kénytelen-kelletlen, tudo­másul kell vennünk, hogy egyre messzebb kerülünk a szavaktól. A matematika — Leibnitz óta — szinte nem tesz mást, mint szívós ko- noksággál építi a maga — szavakra át nem tehető — jelrendszerét. A modern kép­zőművészet: és zene pedig, mintha egyenesen irtózna a műalkotás verbális értelme­zésének minden lehetőségé­től. Vagy nézzük korunk fi­lozófusait! írásaikban a számjegyek, a kurzivált be­tűk, a nyilak és gyökjelek, már-már kiszorítják a szava­kat. A szó, mint kifejezési esz­köz, a XVII. századig át­fogta a tapasztalás teljes kö­rét; azóta azonban egyre szűkül a birodalma. „A vi­lág képének egy része elhú­zódik a verbális kifejezhető­ség köréből.” A szavak világának elsze- gényítésében igen nagy sze­repet játszik az információ- áramlás felgyorsulása. Mint­ha a modem élettempó nem SALGÓTARJÁN EREDETÉTŐL FOGVA A SZÉNBÁNYÁSZÁT ÉS IPAR BÖLCSŐJE, MUN­KÁSEZREKNEK (HOL ROSSZABB, HOL JOBB) OTTHONT ÉS (HOL KEVESEBB, HOL TÖBB) KENYERET NYÚJTÓ VÁROS: TÖRTÉNETÉ­NEK; TANÚSÁGA SZERINT MINDVÉGIG A MUNKÁSOSZTÁLY FORRADALMI HARCAI­NAK SZÍNTERE. A VÁROSBAN MEGVALÓSÍ­TANDÓ KULTÚRPOLITIKAI CÉLOK KÖZÖTT KIEMELT HELYET FOGLAL EL A MUNKÁS­SÁG MŰVELTSÉGI SZÍNVONALÁNAK EME­LÉSE: A MUNKÁSCENTRIKUS KULTURÁLIS ÉLET* Sokan és sokszor gondolták már végig Salgó­tarjánban — spontán módon, vagy a közéleti szükségszerűség által hajtva: hivatalból, vagy egészséges lokálpa trio ti zmusból —, milyen elke- rühetetlenül szükséges tartalmi és szervezeti korrekciók, újítások végrehajtását kívánja meg az 1922-ben városi rangra emelkedett Salgótar­ján mai szellemi élete. Mert nyilvánvaló tény­nek kell elismernünk, hogy a városcentrum ké­pének alakításával, a modem lakó- és középüle­tek esztétikus egységének megteremtésével, a magas művészi színvonalú köztéri alkotások és rendezvények e városban honossá tételével elért — és országszerte közkedvelt példaként felemle­getett — eredmények ellenére az értő figyelem nem elhanyagolható hiányosságokat is tapasztal: a jelentősen megnövekedett lehetőségek helyi igény szerinti kihasználtsága, a kulturális életre vonatkoztatott aktív közéletiség igen sok kíván­nivalót hagy maga után. S korántsem szimplán városi érdekeltségű a salgótarjáni jelenségekből levonható konklúzió, hiszen a bejáró vidékiek tömegeit és a megyeszékhely (adott pillanatban jól-rosszul ellátott) kultúrcentruma-szerepét te­kintve elmondható, hogy az itteni szellemi köz­állapotok végső soron az egész megye művelő­dési irányának, kulturális közérzetének megha­tározói is. A lehető legnemesebb, s egyedül helyes cél az. amit irányelveik, határozataik, terveik alap­Vasárnapi jegyzet Áz értelmiségről és sok másról ján e város párt- és állami vezető testületed tűz­tek ki: a helyi lakosság összetételének ismereté­ben (magasabb szempontokat most nem is em­lítve) munkáscentrikus és ifjúságcentrikus kul­turális életet szervezni az eddigieknél magasabb színvonalon. E tétel igazságáról és örök aktualitásáról vi­tázni igen ostoba dolog volna. Milyen eshetőségeink lehetnek akkor arra, hogy a fent említett ezreket minél gyorsabban felvértezzük a önművelés közösségi formákban kereső belső igényével? E kérdés kimerítő megválaszolása számos összetevő tüzetes vizsgálatát, sokszorosan több probléma megoldását igényli. Hadd soroljak iti most elő néhányat: olyanokat is, amelyek idő­közben már megoldást nyertek. Merthogy a kul­túra vezérei és közkatonái nem álltak meg a meditációnál. Íme: Ipartelepítés és városrendezés: megzavarta, összekuszálta, gyengítette, sok helyen lehetet­lenné tette a művelődésnek történetileg kifor-. máiódott, hagyományos rendjét. Azt a rendet, melynek alapján a bányakolóniák bányászainak otthona a bányai kultúrház, az acélgyári mun­kásoké az acélgyári, a nagyállomás környéken lakóké a vasúti kör, stb. A lakosság jelentős ré­sze mór áttelepült új negyedekbe, foglalkozást változtatott, vagy ezt a rendet már nem ismerő fiatal. A régi út már nehezen járható: s nap­jainkban folyik a központi művelődési ház sze­repének tisztázása. A lakosság növekedése: az ország legkülön­bözőbb tájairól érkeztek e városba különféle életformát, életmódot szokott, különböző művelt­ségi szinttel és művelődési igényekkel rendelke­ző ezreik. A nyilvánvaló heterogenitás útvesztői­ben való eligazodás első és legfontosabb lépése­ként máris folyik a salgótarjáni munkásság kul­turális helyzetét tisztázandó reprezentatív, kér­dőíves felmérés. Melynek alapján a kulturális élet konkrét tartalmai, formái és módszerei ter­vezhetőek —. s nem önmagukért. Vagyis, megkö­zelítően csalhatatlanul tudtuk majd, hogy kiknek mikor, mit és hogyan szervezhetünk a tömeg­igény által meghatározottan. Kortünet, hogy az emberek kulturálódási igényeik színterévé egyre nagyobb mértékben teszik meg lakásaikat. A bezárkózási hajlam — tény, melyet mellőzni lehet, s amely törekvéseink ellenében hat. A helyi értelmiség felelőssége e kérdésben ugyancsak elvitathatatlan. És elvitathatatlan az is. hogy bajok vannak közéleti tevékenységük­kel, kezdve a minimumtól: a társasági élettől. Orvosok és pedagógusok, mérnökök és kul- turmunkások élik életüket e városban anélkül, hogy erjesztő erőivé válnának a szellemi életnek. Nem hivatalból, öntevékeny buzgalomból. Művészklubok jöttek és mentek, de máig sincs fóruma, találkozóhelye a helyi értelmiség­nek. Illetve van. hiszen ú.idonatúi TIT-székház- zal rendelkezik a város, megnyílt a sajtóház klubja is. Mi sem változott: nincs egységesítő, szervező fórum. , De ha az ember veszi a fáradságot négy- és hatszemközti beszélgetések végtelen sorát foly­tatni e témáról, akkor találkozási, barátkozási, szereplési igényre talál úton-útfélen. Igényt a gondolatcserére, ennek révén remélt állandó szel­lemi frisseségre, s aktív közéletiségre. Érzik a tevés szükségességét, s tudják, mert látják, hogy hiányzanak az általuk meg nem tett dolgok. Mert az ő városuk is az a Salgótarján, mely­ben növelni óhajtjuk a művelődés lehetőségeit, s a munkásosztály kultúrájának színvonalát. S a dolgok nem őnélkülük rendeződnek — csakis ve­lük, karöltve. Végh Miklós hagyna időt a szavak ízlelge­tésére, a szinonimák közötti válogatásra, a szóhasználat árnyaltságára, pontosságára. Bizony: gyakran klisékkel dolgozunk, előre gyártott nyelvi sémáknak hódolunk. Ezek az éppen felszínen úszó szavak, kifejezések etoieszesí- tik nyelvünket. Korunkban világirodalmi téma lett, hogy az egyén, hogyan adja meg magát a közhelynek, a nyel­vi sablonoknak, a mindent el­árasztó divatos fordulatok­nak. Napok óta egy nevelésügyi jelentés olvasásával gyötröm magam. A szerző — úgy lát­szik — művésze a semmit- mondásnak is, meg a szavak­kal való gazdálkodásnak is. Van egy-két jól bevált jel­zője, s csak azokkal dolgo­zik — de ritka ügyességgel. Azt mondja: „Különösen fontos a fizikai dolgozó szü­lők gyermekeinek sokoldalú segítése.” Itt még belenyug­szom a segítés sokoldalúságá­ba. Később azonban a peda­gógusok továbbképzéséről esik szó. Milyen legyen. Nyilván­valóan: sokoldalú. Pár sor­ral lejjebb: „A jó tapaszta­latokat elemezni kell.” ,Mi- kor jó az elemzés? Termé­szetesen: ha sokoldalú. Elő­kerül az informálás szüksé­gessége is. Ennek is sokolda­lúnak kell lennie. Hát a pe­dagógiai módszerek mikor jók? Ha sokoldalúak. Na, és mikor ideális a személyiség- fejlesztés? Ha sokoldalú. Ne is említsük már az irányítás munkáját! Hiszen az szintén akkor jó, ha sokoldalú. Nemrégiben külföldön jár­tam. Eléggé esős volt az idő. Hol csöpörgött, hol csurgóit, hol meg szakadt, zuhogott; egyszóval válogathattam vol­na a kifejezésekben, de én csak azt tudtam, hogy es reg­net. No, de nekem nem az anya nyelvemen kellett szóla- nom! Az én szerzőm azon­ban az anyanyelvén beszél ebben a jelentésben! Nem törekedhetett volna egy kicsit jobban a szóhasználat válto­zatosságára? De nézzük csak tovább! „A szülőknek döntő szere­pük van a pályaválasztás­ban.” „A pedagógus szemlé­letének átformálása döntő je­lentőségű.” „Az állásfoglalás döntő módon nyúlt bele a számonkérésbe.” És még so­rolhatnám az ilyen, manap­ság felszínen úszó szavakat. A jelentés szerzője nem akart egyéni lenni a kifejezésben. Nem törekedett árnyaltságra, pontosságra. Megelégedett a százszor hallott, készen ka­pott kifejezésekkel. S nem is gondolt arra, hogy az efféle nyelvi lezserség, igénytelen­ség, távol visz, bennünk mel­lőzött, cserbenhagyott szép szavainktól. Dr. Szabó Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom