Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

Csat nem 15000 látogató A múzeumi hónap és műemléki mérlege Lezajlott Nógrádban is, szeptember 29-től október 31-ig a múzeumi és műemléki hónap. Az azóta eltelt na­pok lehetőséget nyújtottak arra, hogy valamiféle mér­leget készítsünk, összegezzük a tapasztalatokat, örül­jünk a sikereknek, s beszéljünk a gondokról. Természe­tesen, a hónap eseményeinek a lakosság különböző ré­tegeire tett hatása, benyomása nem mérhető. Néhány eredményről azonban szívesen szólunk, a teljesség igé­nye nélkül. Dr. Molnár Pál, a megyei múzeumok igaz­gatója készséggel válaszol kérdéseinkre. Sikeresebb volt — Annál is inkább, mert íiszen az idei múzeumi hó­lap több vonatkozásban si- ieresebb volt a tavalyinál, ’éldául a kiállításainkat, csaknem mégegyszer annyian ekintették meg mint ta­valy. Ez azt bizonyítja, hogy ákerült érdeklődést kelte­nünk a múzeum iránt. Per- ize, nem véletlenül hagytam d azt a szót, hogy „műem- éki”. Sajnos, Nógrádban idén íem sikerült műemlékivé enni októbert. Az elkövet­kezendő években, reméljük, erre is sor kerülhet, a dolog nem a múzeumi szervezeten múlott idén sem. Még a nyár elején levélben fordultunk a megyei tanács építési osz­tályához. a Salgótarjáni vá­rosi Tanácshoz és a Hazafias Népfront megyei titkárságá­hoz. amelyben felkértük őket 1 közreműködésre. Személye­sen is felkerestük őket a műemléki hónapra vonatkozó­an. A megbeszélések nem vezettek eredményre. Úgy tű. nik. csupán jóindulattal nem is vezethetnek. — Maradt tehát október múzeumi hónap. Beszéljünk most már csupán erről. A (múzeumok hármas funkciója közismert: gyűjtés, feldolgo­zás. kiállítás. Ügy tapasztal­tuk. idén a rendezvények kö­zött igen gazdag volt a ki­állítási program, együttmű­ködve különböző szervekkel. Haszonnal jár — Igen. Az új salgótarjáni múzeum felépítéséig ..házon kívül” vagyunk kénytelenek rendezni kiállításaink zömét. Ez haszonnal is jár. ió kap­csolatokat eredményezhet a közoktatási és közművelődési szervekkel, s e kapcsolatok mindamnyiunk számára hasz­nosnak bizonyulnak. Emlék­múzeumaink is, tárlataink rendelkezésre állanak, és sok ilyen helyünk van. Néhány kiállítást is említek. Karancs- berényben Nógrádi Sándor életéről nyitottunk állandó emlékkiállítást, közösen a Magyar Munkásmozgalmi Mú­zeummal. az MSZMP Párt­történeti Intézetével, s a Had­történeti Múzeummal. Itt Es­ti Béla főigazgató mondott ünnepi beszédet, s kulturális műsort adott a Nógrádi Sán­dor nevét viselő, szécsényi gimnázium diákcsoportja. A kiállítás sikerességét nemcsak a látogatók nagy száma, ha­nem az országos és nemzet­közi vezető személyek érdek­lődése is mutatja. Kapcsolat jött létre a Közép-Szlovák kerülethez tartozó losonci já­rással is. Füleken. Nógrádi Sándor szülőfalujában kíván­nak a megyei munkásmozgal­mi múzeum segítségével ki­állítást rendezni. Képzőmű­vészeti kiállítás nyílt Salgó­tarjánban. a Kohász Művelő­dési Központban, s Balassa­gyarmaton. a Palóc Múze­umiban. A Kohász munkáskö­zössége kedvezően fogadta a tárlatot, s több hasonlót kér. Etes-Amálián a múlt századi bányászéletről nyílt tárlat. Balassagyarmaton a nógrádi várakat és a Zsolnai-kerámi­át bemutató kiállítást rendez­tek. februárra maradt viszont a termelőszövetkezeti mozga­lom tíz évét dokumentáló tárlat. Diósjenőn Szentgyörgyi István-emléktáblát lepleztünk le. S a hónap egyik ki­emelkedő eseménye, a me­gyei múzeümigazgatóság. s Pásztó község Tanácsának közös rendezvénye, az idegen, forgalmilag is jelentős állan­dó helytörténeti kiállítás megnyitása volt. Tittel Pál természettudós szülőházára ugyancsak emléktáblát he­lyeztünk. S más kiállítások előkészítésében is közremű­ködtünk. A kiállítások látoga­tottságával elégedettek va­gyunk. ennek ellenére a jövő­ben az úgynevezett komplex közművelődési formákat to­vább kell erősítenünk. — Gondot fordítottak a tu­dományos kutatások eredmé­nyeinek előadás, vetélkedő és publikáció útján történő köz­kinccsé tételére is. Mit mond­hatnánk erről? Táguló kapuk — A múzeumi hónapban 13 előadás hangzott el 620 hall­gató előtt. A salgótarjáni kö­zépiskolai kollégiumok részé­re Ki tud többet Salgótarján­ról? címmel vetélkedőt szer­veztünk. Szocialista brigádok tagjai számára, csaknem két­száz fizikai dolgozó jelenlété­ben ismertetőt tartottunk Karancsberényben Nógrádi Sándor életéről. A Parti­zán Emlékmúzeumban fog­lalkozást is vezettek a múze­um munkatársai, a felszaba­dulás témaköréből. Számos tanulmány is született erre az időre, különböző témakö­rökben. s a néprajzi, nyelvjá­rási, helytörténeti pályázatra kilenc munka érkezett. Mind­ezek azt a törekvésünket is jelzik, hogy elsősorban a munkásság és az ifjúság szá­mára tárjuk szélesre a mú­zeumok kapuit, hogy megis­mertessük velük a szellemi élvezetek örömét. Iskolák, üzemek számára 35 szervezett tárlatvezetést tartottunk. S egy számot is mondok, ami jelzi, hogy munkánk nem volt hiábavaló. A múzeumi hónap programjaként rendezett ki­állításokat csaknem tízezer, a meglevő múzeumi tárlatokat csaknem ötezer látogató te­kintette meg. S még egy ren­dezvényt említenék. Igen ked­vező visszhangot váltott ki a TIT megyei titkárságával kö­zösen megtartott előadói kon­ferencia. a megyei József Attila Művelődési Központtal közösen szervezett honismere­ti tanácskozás is. A múzeum valamennyi munkatársát el­ismerés illeti a múzeumi hó­napban végzett tevékenységé­ért Ügy vélem azonban, hogy dr. Szabó Béla múzeumi osz­tályvezető és Balázs László segédmuzeológus. külön is megérdemli a dicséretet. A múzeumi hónap tanulságait természetesen igyekszünk le­vonni. Most készülnek terve­ink a jövőre vonatkozóan. Ehhez is jó segítséget jelent­het a hónap eseményeinek értékelése. T. E. Régi szakmák, idős mesterek Már nem megy a munka... Tizenöt éves volt a század- forduló éveben. Az évszázad valamennyi változását, meg- .■azkód tatását, forradalmakat ás ellenforradalmakat, két vi­lágháborút élt át felnőtt fej­jel. amikor az ember már nemcsak lát és tapasztal, ha­nem összefüggéseket keres és ítélni tud. Mennyi mindenről tudhatna mesélni, ha rá le­hetne bírni, hogy felidézze éle­te eseményeit! De se ereje, se kedve már a beszédhez. A főútról nyílik a mellékutca, a jobb oldalon, a harmadik házban — legalább­is a harmadik lenne, ha idő­közben le nem bontják az ut­ca elejét — van a műhelye, a cégtábla a bejárat fölött, rajta a név és a mesterség: szíjgyártó. Az idő már meg­feketítette az örökkévalóság­nak készített, súlyos munka- padot. nem is tudom munka­asztalnak. vagy munkapadnak kellene inkább nevezni, egyik­re is, másikra is hasonlít. Aki csinálta, nem sajnálta sem a faanyagot, sem az időt, sem a fáradságot. A tetején meg­számlálhatatlan sok szerszám hever. Az asztal mögött kuporog a mester. Sovány, alacsony, gör- nyedésnek induló háttal, moz­dulatlan arcán ráncok, szarka­lábak. kezefeje csont és bőr, kidudorodó vastag erekkel. Meg sem rezzen az ajtónyitó- dásra. Amikor válaszol, az ember akkor is azt gondolhat­ja, hogy valahova befelé néz. Nagyot hall, kiabálni kell, hogy megértse, ami tovább ne­hezíti a helyzetet. Kiabálva nem lehet bizalmasan beszél­getni. De különben sem le­hetne már fölkelteni az érdek­lődését. Nincsen benne hiúság, az sem rázza föl, ha munkát hoznak. — Nem kell énnekem már semmi — dünnyögi. — Miért nem megy inkább a Berendi- hez? Itt lakik nem messze, a másik utcában. Fiatalabb is nálam. Az még akármit el­vállal. Én már nem tudok dolgozni... — Akadna azért még mun­ka? — kérdem. — Hoznának — bólogat. — De én már nem bírom. Még ezt a keveset se. Főleg az erdészettől jönnek. De csak javítanivaló van. Ott tartanak még lovakat. Nem nagy szük­ség lehet már a szerszámra, mert ide hozzák javítani, de nem nagyon sietnek érte. Lát­ja, ott a falon, ki tudja mióta ott lógnak azok a szerszámok Zsúfolt a műhely. Kopott szerszámok és szíjak mozdu­latlanul néznek le a falakról. Nem nyúl hozzájuk senki. A por észrevétlenül rájuk rakó­dik. A öreg magába roskadva ül, a hatalmas asztal előtt, ta­lán nem is látja az évtizede­ken át űzött kemény munká­tól fényesre csiszolódott fém­szerszámokat. A nagy asztal mögött különösen aprónak és törékenynek tűnik az idős mester. Szinte megfoghatóvá dermed a bőrszagú levegőben a belőle kisugárzó keserűség, amelynek a mélyén nem éles és sajgó, hanem tompa, bele­nyugvással elegyedő a fájda­lom. Nem az öregség nyomasztja, hanem a munkátlanság. Nem tud belenyugodni, hogy nem tud többé dolgozni. Talán rossz óráiban úgy érzi, mint­ha az élettől búcsúzna, a szer­számoktól, amelyek már nem engedelmeskednek az erőtlen ujjaknak. Talán akkor kezde­nek elszakadozni az embert a forrongó, változó világhoz láncoló kötelékek, amikor a munkát abba kell hagyni. A legnagyobb rossz: a betegség. S ami kikezdi az öregek élet­kedvét: a tétlenség és a te­Nemcsak jól, de szépen is! BESZÉLGETÉSEINK bárhonnan indulunk el, többnyire, mindig ide kanyarodnak visz- sza: munkahelyi problémákhoz és anyagi gondokhoz. Szeretünk panaszkodni. Elmonda­ni valakinek, hogy milyen sok helye van an­nak a pénznek, amit keresünk. El vagyunk adósodva. A jövedelmünknek majdnem a fe­le az OTP-hitelek törlesztésére, az állandó kiadások rendezésére megy eL Hol ezzel, hol azzal kell kiegészíteni ruhatárunkat, a ház­tartást, a gyerekek se akarnak lemaradni az osztálytársaiktól, a velük egykorúaktól. Ál­landóan újabb és újabb kiadások jönnek, a hónap végén sokszor már a pénztárca alján kotorászik a háziasszony. Szeretnénk egyre jobban élni, de úgy látszik, mintha egyre ne­hezebb lenne, hiszen filléres gondjainkból nem tudunk soha kivergődni. Ezek szerint évről évre nehezebb lenne az élet nálunk? Talán rosszabbul élünk ma­napság, mint néhány évvel ezelőtt? Akinek feltettem a kérdést, elnevette ma­gát. Körülbelül másfél évtizeddel idősebb nálam, munkásember, megélt már egyet, s mást, van mihez hasonlítania. A feleségé­vel úgy kerültek össze, hogy a két kezükön kívül semmijük sem volt. S nem ők az egyedüliek. A kellemetlen régi emlékeket de­rűs történetekké szelídítették az évek. Moso­lyogva magyarázta, hogy leendő feleségének még cipője sem volt, ő vette neki a lábbe­lit — mert akkortájt jól keresett —, hogy egybekelhessenek. — össze sem lehet hasonlítani, mennyivel jobban élünk — tette hozzá. — Csakhát, min­dig többet akarunk. Azokhoz hasonlítgatjuk magunkat, akiknek még nálunknál is job­ban megy. Azért törjük magunkat, hogy utolérjük őket. És elégedetlenek vagyunk, mert ez nem mindig sikerül. Egyeseknek valóban túlságosan felvitte az isten a dolgát. A családok többsége velük nem versenyezhet. Az is igaz, hogy az ár­emelkedések nem egyformán érintik az egyes családok költségvetését, akadnak, akik­nek romlott az anyagi helyzetük, egyáltalán nem, vagy alig emelkedett az életszínvona­luk. Hű képet mégis csak az adhat növekvő jólétünkről, ha saját korábbi helyzetünket vetjülr össfe a jelenlegivel. Ha nem ezttesz- szük, könnyen úgy járhatunk, mint az a szakmunkás, aki nagy hangon állította, hogy sokkal rosszabbul él, máit öt évvel korábban. S maga is meglepődött, amikor közösen ki­számoltuk, hogy ezalatt majdnem harminc százalékkal emelkedett a keresete. Arra a kérdésre pedig, hogyan van felszerelve a háztartásuk, sorolja el, mijük van, így vála­szolt: — Inkább azt mondanám, hogy mi nincsen. Például grillsütő... Kopogtasson csak be valaki vasárnap dél­idében egy-egy munkáscsaládhoz. Ha vannak is, akiknek még nem a gyarapodás, hanem a szolid megélhetés a legnagyobb gondjuk —, általában mégis gazdagon terített asztalokat láthatna, elvétve találhatna csak szűkölködő- ket, szegényes ebédeket. Vagy nézzen alapo­san körül a kisvárosi színházi előadás szüne­tében. Akár egy divatparádé. Elámulhat a szebbnél szebb ruhákon, a csillogáson, a jó­lét ezernyi apró jelén, pedig a közönség nem csupa „nagymenőkből” áll, hanem jobbára átlagos keresetű értelmiségiekből és munká­sokból. S nemcsak az ünnepi alkalmakkor, de az utcáJt a buszon és vonaton sem igen látni rosszul öltözött embereket. Talán ezért hallani manapság annyiszor, hogy szegények vagyunk, de jól élünk. És még jobban akarunk élni. Éppen hogy azt érezzük, hogy a hőn óhajtott javak soha még ennyire elérhető közelségben nem vol­tak. Dühödten sarkantyúzzuk magunkat a pénzszerzésre, mert szeretnénk minél gyor­sabban gyarapodni. S mivel vágyaink leg­alább két lépéssel mindig megelőzik lehető­ségeinket, hát elégedetlenkedünk és panasz­kodunk, annak sem tudva igazán örülni, amit már elértünk. Ebben a hangulatban az a felismerés is szerepet játszhat, hogy talán egy kicsit úgy vagyunk a nagyobb jólétre való törekvéssel, elnézést a hasonlatért, mint az agárversenyen a kutya a műnyúllal. Amit kergetünk, való­jában soha nem érjük utói. Pedig egyre na- gyobb erőfeszítéseket teszünk érte. Szeret­nénk legalább a velünk együtt gyarapodók- kal lépést tartani, hajszoljuk magunkat, nem véve tudomásul, hogy — legalábbis ez a veszély nálunk még keveseket fenyeget — nincs az a jólét, aminél még jobban ne lehet­ne élni. Mivel nincsen megállás, sokkal sze­rencsésebb dolog az alkatunknak és körül­ményeinknek legjobban megfelelő tempót választani, mint idő előtt kifulladni és megkeseredni. KI-KI TETSZÉSE szerint mérheti saját boldogulását, az apró örömök helyett csupán a megszerezhető anyagi javakkal, vagy szab­hat józan ésszel korlátot elszabadulni kész mohóságának. Ha valakit érdekel a vélemé­nyem, sokkal rokonszenvesebbnek tartom a mértéktartást. A gazdagabb országok példája igazolhatja, hogy egymagában a jólét nem minden. Sokkal jobban izgathatna bennünket az a kérdés, hogyan lehetne szebben élni? Kiss Sándor Költözik a Tretyakov képtár Oj otthont kap a világhírű moszkvai Tretyakov képtár. A képtárat befogadó 250 méter hosszú alumínium, üveg és márvány borítású létesítmény a Moszkva-folyó partján épül. A művészet új templomának kiállítási területén a Tretya­kov eddig raktárakban őr­zött klasszikus alkotásait is kiállítják majd. A képtár tel­jes anyagának megtekintésé­hez három kilométert kel] megtennie a látogatónak — lassú, „múzeumi” lépésekkel. hetetlenség, a feleslegesség ér­zése. — Csinált-e régebben új szerszámokat? — kérdem, hogy kizökkentsem szótlanságából. Egy pillanatra fellobban a szemében az érdeklődés, de ugyanolyan gyorsan kialszik. — Hogyne — mondja. — Négylovas hintókhoz grófok­nak, meg báróknak. De az már régen volt! Bejön a műhelybe az öreg lánya, negyven év körüli, mo­solygás, molett asszony, men­tegetőzve magyarázza: — Beteg, reumás. Állandó­an jár hozzá az orvos, kapja az injekciókat. Amióta nem tud dolgozni, azóta ilyen rosszkedvű. Nem szívesen be­szélget senkivel. Ha egy kicsit jobban van, azért még meg­iszogatja esténként a maga kis borát... Senki sem örökli a mester­séget a családban. A gyerekek, az unokák más pályát válasz­tottak maguknak. Ami teljesen érthető, hiszen a szíj gyártás­nak nincsen jövője. Mert ál­lítólag olyan a hírünk ugyan a világban, hogy lovas nem­zet vagyunk, idegenforgalmi és valutáris meggondolásokból igyekszünk is föltámasztani régi hagyományainkat, de a városi ember manapság már lóval jóformán csak verseny- pályán és kolbász formájában találkozhat. K. S, Elhullajtották levelüket a fák Egy munkás gyűjteménye Több mint 70 ezer repró- Kohászati Kombinát munkásai dukciót és különböző országok Ez a világon az egyik legna- ismert mestereinek 3 ezernél gyobb magángyűjtemény. A több, eredeti képét gyűjtötte gyűjtemény egyes darabjait össze Iván Rehlov nyugdíjas, külföldön is többször kiállí- az észak-szábériai Norilszki tották. NÓGRÁD — 1971. november 14., vasárnap 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom