Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)
1971-11-07 / 263. szám
IGOR HISZEL JO V: NYUGTALANSÁG (EGT POÉMA FEJEZETE) A forradalom katonája, Oszkár Orbet emlékére. Elmegyünk mind egyszer, mert az élet földre perdülő, parányi csepp: mégis fáj, hogy látom, sírba lépnek sorban, kik még látták Iljicset. Számolatlan pergeti a naptár lapjait, ki köztünk él tovább; roskadt testű bár és botra kap tán, mégis! hős korának hős dalát dúdolgatja. Légy tanúnk, igaz szó! Más mértékkel mérik az időt, ők, október emlékén virrasztók, kik hallották, s látták egykor - Öt. Homlokukon nem fénylik szokatlan jel. És mégis, meg kell hagyni itt: mélyebben merülnek ők a gondba, mint mi, huszonéves társaik. Mert ha mások, mint ml, akkor abban (ifjú társam, bocsáss meg nekem!), mások ők, hogy részük meghatottan bátor szóra, tettre féktelen; nem hajlanak bármiféle szóra, kimondják, mi nyomja szivüket, sárra koppan botjuk, jégre, hóra, és nyomukban józan rend üget. És nem kérnek, bárhova is jutnak: zajgó város kövén, ugaron. Követelnek, s éppen nem maguknak, s nem számolva, mi a jutalom. é Ez hát minden, mi rajtuk „szokatlan” jelként ég; hogy meg kell hagyni itt, mélyebben merülnek ők a gondba, mint mi. huszonéves társaik. S sós is szám a szégyen kenyerétől, hogy eltelten eldőlt ifjakat ők oktatnak lázas szenvedélyből, mert övék az ifjú indulat, ők tudják, ha rosszul lép az élet. Messze fénylik arcukról a hit. s nyugtalanság, látnak, s messze néznek, ők, Iljics volt harcostársai. Huszonéves nemzedékünk látva egy a céljuk, szent céljuk velünk: hogy Leninre — Leninre magára, az igazra és nem festett másra —, az emberre nyissák rá szemünk. Végh Miklós fordítása 3 NÓGRÁD - 1971. november 7., vasárnap lekatyerina Dubro: EZÜST CSENGETTYŰK (Rövidített /ordítás) i. Szlavka későn ébredt. Nagyszerű dolog ez a szabadság; alhat tovább, heverész- het, majd ebédet főzhet anyának. Máskor rohanás az élet. „Szlavka, miért nem mégy férjhez?” — szokták tőle kérdezni. „Hát nincs mikor, teljesen leköt a munka!” — ez a megszokott válasz a kérdésre. Szlavka kéjesen elnyújtóz- kodott. A szobában — a nyitott ablak miatt — fagyos hideg volt, szinte csípte a fülét. — de nagyszerű! Még lustálkodni akart egy kicsit, ezért felkelt, gyorsan becsukta az ablakot, majd visszabújt a takaró alá. Így, és most kiolvassuk Önt, Jean-Jacques! Kissé bőbeszédű ugyan, de felettébb érdekes. Kár volt attól félnem, hogy unalmas lesz Talán a motorbiciklin rohanó leányt is kinevetné ön? Dima ebben megegyezik önnel, kedves Jean-Jacques. Dima szereti a nyugalmat; nem örül, ha a nő annak a klubnak az elnöke, amely olyan nevet visel, hogy a „Nyugtalan Szívek Köztársasága”. Most már azonban ideje felkelni. Ma is sok a teendő és nem is akármilyen. Szlavka becsapta a testes Rousseau- kötetet, gyorsan összerakta ágyát és becsúsztatta a helyére. Egy-kettő-három, ki- légzés-belégzés, törzshaj lítás, nyújtózkodás... Miután megreggelizett, Szlavka feltette főni a bors- csot, kitakarította a lakást, majd levelet írt bátyjának. Miközben öltözött, hogy elinduljon az üb-re, felcsörgött a telefon. — Tessék. — Felismertelek — hangzott Dima hangja a hallgatóból. — No, mi újság? — Miért nem engedtél be tegnap? Ott voltam, de nem nyitottál ajtót. Tudni szeretném, hogy miért nem. — Fontos ez neked? — Igen, nagyon. — Moziba mentünk anyával — Tényleg? — Tényleg — mosolyodott el Szlavka — Melyik előadáson voltatok? — A félkilencesen. A kétrészes Zord folyót néztük meg. — Gondoltam — mosolyodott el Dima hangja. — Nálad már ebédidő van? — Igen. — Mindjárt ott leszek én is az üzemben. — Gyere fel hozzánk. — Nem. — De, gyere, olyan régen nem láttalak. — Nem. — Olyan vagy mint Anfi- sza. — Milyen? — Igenis, olyan vagy mint ő. — De hiszen Anfisza kegyetlen. — Te is az vagy. — Azonkívül Anfisza mindenre képes: akarta és meglett. — Te is mindenre képes vagy. — Akkor miért nem sikerül nekem semmi. De mindegy, sietek, menj te is ebédelni. — Várj csak! Ma eljövök, jó? — Nem tudom. Mi lesz Rimmával? Gyertek együtt. — Rimkával? Nincs neki ott keresnivalója. — Igaz. Tudod, nem is bírnálak téged fogadni, ha ő is jönne, erre sosem lennék képes. — Miért? — Nem tudom, képtelen lennék rá. Vagy te. vagy ő. — De miért? — Dima. Dima. már indulok. Jó étvágyat! — Szlavka letette a kagylót, majd megsimogatta a telefont és elmosolyodott. í. Dima elég korán hazajött a munkából, nem is mondta miért. Rimma a konyhába sietett. — Nehogy krumplit — szólt utána Dimma — és ne is scsit! — Hái akkor mit? — Mindegy! Mást nem lehet? Minden nap ugyanaz a krumpli és scsi, már szinte le sem megy a torkomon! — Dima egyre jobban belemelegedett. Egész nap otthon ülsz és semmit sem készítesz. Megyek étterembe! — kiáltott a fürdőszobából. Átöltözött, majd becsapta az ajtót. Nézd csak, már megint ehhez a kígyóhoz, Szlavkához megy. Most már véget vet ennek, megmondja neki. Hagyja abba idegen férfiak elcsábítását. Jó, hogy Dimával gyerekkori jóbarátok, de hát Dima már nős ember. Rimma idegesen rángatta fel kabátját. Most azonnal odamegy, ha nincs otthon, megvárja. A kabát nem akart felmenni, Rimma sírva fakadt az önsajnálattól. Ismerte Szlavkát, de személyesen nem. Dima valami miatt sosem mutatta be őket egymásnak. Miután megnősült, változatlanul járt hozzá, bár Rimma ezt megtiltotta neki. Egyszer ki is fakadt: „Vetted volna őt feleségül, ne engem!” „Ö kikosarazott volna — felelte Dima — de te, te!... Szlavka mindjárt mondta, hogy el fogod magad vetetni velem.” Ugyanaikkor mindig azt bizonygatja, hogy egy hetet sem bírna ki Rimma nélkül. Ezek jártak a fejében, mikor kissé sértődötten, de határozottan belépett Szlavka ajtaján. Maga Szlavka nyitott ajtót — Szervusz — köszöntötte kihívóan Rimma. — Üdvözlöm. — Hozzád jöttem! — Tessék — Szlavka ellepett az ajtótól. — Vesse le a kabátját segítek. Most van ugyan nálam egy kisfiú, vár egy kicsit, míg befejezzük a tanulást? — Ráérek. Rimma határozottsága nem csökkent de valami kicsinyességfélét érzett: Szlavka kedvesen fogadta őt, buta dolog lenne erre az udvariasságra azonnal valamiféle ultimátummal válaszolni. De nem baj, majd kivárja, az álláspontját nem kell feladnia. Mintha otthon lenne, ment Szlavka után. a szobába, és leült egy díványra. Az íróasztalnál fekete hajú kisfiú írt. Szlavka épp a füzetébe nézett — Ez ml? — Űj szó képződött. — Olvasd csak fennhangon! Nem lehet? Nem bizony, Vi- tyenka — Szlavka sóhajtott — Nagyon elszomorítasz: három hiba egy szóban! Vityenka hunyorított fekete szemével, és tollszárát rágta. — Miért van itt „o”? — Talán „a” kellene? — kérdezte készséggel a kisfiú, és gyorsan ki akarta jávítani. — Várj csak — fogta meg kezét Szlavka — Miért „a” kell? Vityenka megzavarodott, bizonytalan kiejtése alapján sehogy sem tudta/ hogy tulajdonképpen milyen betűt kellene írnia. ,,a”-t vagy „o”-t. — Na. mi lesz? Gondolkozz, Viktor Nyikolajevics. gondolkozz. — „O” kell ide. mert a tő után nem jöhet „a” rag. — Na, most csukd be a könyvet — Szlavka az ablak felé fordult. — trd: ..Ne engedd lelked eltunyulni.” Felkiáltó jel... „Üres szalmát ne csépelj.... üres szalmát ne csépelj” . .. Leírtad ? — Ez mit akar jelentem? — Üres szalmát csépelni — azt jelenti, hogy hiábavaló- Ságra vesztegetni az időt. Tovább: „A lélek dolgozzon nappal, éjjel, nappal, éjjel” ,.. Liismétlem elölről: „Ne engedd lelked eltunyulni! üres szalmát ne csépelj! A lélek dolgbzzon nappal, éjjel!” Nyi- Kolaj Zaboiockij költö írta ezt egyik versében. Jó lesz megjegyezned ezeket a szavakat. — Miért? — Hogy be ne kormozd az eget. Majd megérted egyszer, csak ne felejtsd. Most mutasd csak a füzetedet. Miért van ezekben az igékben lágyjel? — Az igék főnévi igeneve arra a kérdésre felel. hogy „mit csinálni?” — És ez mi? — A „nye” szócskát. külön kell írni —' kapcsolt Vity- ka — nem figyeltem! — És itt? — Mi van itt? — Minden jó? — Jaj, a vesszőt kihagytam! Hiszen ez felsorolás. — Na, jó, most menj. tanuld a fizikát Míg Szlavka a kisfiúval foglalkozott. Rimma féltékenyen méregette. Arca nem különös, de szürke szeme nagy és gyengéd, ajka kicsiny és duzzadt. Világos, sima haját elválasztva, gumival hátraszorftva hordja. Homloka magas, tiszta. Alakja — formás. Rimma bármennyire is igyekezett minél több hibát felfedezni Szlavkában, ezt kénytelen volt elismerni. Szlavkán barna szoknya volt, kelti színű blúzán, a NYSZK-embléma. — Eljöttem, hogy összeismerkedjünk — mondta Rimma. — Már régóta terveztem ezt, de Dima nem akarta. Szlavka vendége szemébe nézett, aki vizsgálódva szemlélte őt. — Nagyon jó — felelte — jó, hogy eljött. Bocsásson meg, ki kell egy pillanatra szaladnom a konyhába, mindjárt jön anya. — Jó, tessék. Még vagy háromszor kiszaladt, majd leült az asztalhoz, hallgatott és várt. Teljesen nyugodt volt, és ez kissé zavarta Rimmát. — Jár hozzád a férjem? — Néha. — Előfordult olyan is, hogy két éjszakát is itt töltött? — Volt ilyen. — Mondd, miért nem küldöd el? Hiszen családos ember! — Akkor azt mondta, hogy maga az anyjánál alszik. — Ez nem igaz! Mozijegyünk volt, ő azonban arra hivatkozva, hogy fáj a feje, nem tartott velem, és ezért az anyósommal mentem el. Mire megjöttünk, sehol sem volt. Várjuk csak egyre, nem jön. Nagyon nyugtalan voltam. Szlavka valahogy nem értette az egészet, nem tudta, vajon miért van nála ez a fiatal, terhes asszony, és mit is mondjon neki. — És miről szoktatok beszélgetni — kérdezte az aszszony. — Mindenféléről — felelte Szlavka. — Akkor például az irodalomról. — Tényleg, sok könyved van — szólt Rimma a polc felé fordulva. — De mondd csak, mi is az a pirronizmus? Férjem kérdezte egyszer tőlem, de hót honnan tudjak én ilyesmit. — Szkepticizmust jelent, Pirro görög filozófus nevéből van. — Na, látod — mosolyodott el Rimma. — Férjem is mondja, hogy te mindent tudsz. — Ez nem egészen így van — szólt elvörösödve Szlavka. — Bizony sok mindent én sem tudok. Ez most véletlen volt. — Hát, ha csak olvasgatni jön, rendben van. De teljesen ideszokni! Én. a felség, esetleg elüldögélhetnék itt, egész éjjel. de neki ezt nem lehet. ■ Szlavka bólintott: bizony nem lehet. Igaza van Rimmá- nak, mi tűrés-tagadás. Különben is férjéért harcol. Semmi ellenvetése nem lehet erre. Mikor meglátta Rimmát, azonnal megértette, hogy mindennek vége. Olyan sokat sej- tetően tartja szép fejét. és olyan jelentősen cseng a hangja. Szürkés ruhája szűk, hogy szinte kínos ránézni. Tahin nem tudja, hogy előnytelen így mutatkoznia, nem mondta ezt otthon neki senki? Szlavka sajnálni kezdte S bár Rimma határozottan tartotta magát, még egy kicsit ki is düllesztette hasát. Szlavka számára egyre sajnálatra méltóbb lett. Ráiött ■ ezek után. hogy ez az asszony itt ült az ő szobájában kéntelen bármiféle nyugtalanságot okozni számára. Ieaz egyáltalán nem érezte magát bűnösnek az eddigiek miatt. Felcsengeti a telefon. Rimma észrevette, hogy Szlavka elvörösödött, és ezért figyelni kezdett Szlavka pedig félt, nehogy meghalljon valamit, - hiszen Dima elég hangosan beszélt. — Én vagyok. — Igen, te — sóhajtott Szlavka. — Szlavka. mehetek most hozzád? — Szlavka hallgatott. — Akkor megyeit. — Itt van a feleséged. Nem akarsz vele beszélni? Csend, majd sípolás, egyre csak a telefon sípolása. — Nem kellett volna mondania, hogy itt vagyok. Mi lesz most? — Kór teát? — kérdezte Szlavka. — Köszönöm. — Mindjárt hozom — mintha kissé megkönyebbillt volna Szlavka. Letörölte az asztalt, egy tányérra való szendvicset, mézet hozott, felrakta a csészéket. ö, maga csak néhány kortyot ivott. Mindegyre csak az ablaknál állt. — Bocsásson meg, hogy ilyen fesztelenül viselkedem — tért át a magázásra Rimma, először kissé meglepően is hatott ez. — Nem tesz semmit, minden rendben van, csak egyen. — Eszem is: bevallom, megéheztem, — Na, látja, hozok még. Rima megnyugodott. Megértette, hogy ő az erősebb, és Szlavka részéről semmi veszély nem fenyegeti. Az ilyesmit mindjárt megérzi az asz- szony. Szlavka most már kedvesebbnek tűnt szemében, Szlavocskának becézte, és élvezettel mesélt neki családi életéről. „Miért is mondtam le az üdülőről?” — gondolta szomorúan Szlavka. — „Holnap feltétlenül elmegyek!...” Tíz óra volt, mikor Rimma szedelőzködni kezdett. — Hogyan repül magánál az idő! — csodálkozott. — Hat órát ültem itt, és fel sem tűnt! — Felkelt, odahajolt az Íróasztalon álló fénykép fölé: — Ki ez? Rokon? — Alexandra Mihajlovna Kollontaj. Szlavka felsegítette Rimmá- ra a kabátot, ő is felvette csuklyás köpenyét, és elindultak. Az utcán Rimma belekarolt, és jó hangulatban, magukkal elégedetten mentek. A fagy felerősödött, egy kis szél is fújt szembe, metsző havat hordozva. . Sötét volt, csend, és nagyon hideg. Szlavka visszafordult, kesztyűjét szájába tömve, sírt. Szinte zokogva sírt, fagyossá váló köny- nyei égették arcát, alig látott valamit zúzmarásodó szem- pillái mögül. Olyan nagyon- nagyon rosszul érezte magát, mint soha még életében Fordította: Schneider Mikló»
