Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)

1971-11-02 / 258. szám

Nógrádból indult

I

Képernyő előtt

J\la1alreaz éjszakában

Sokan arra gondoltaik a szombat esti éjszakai előadás címe láttán (Natalie), hogy valami könnyed, zenés, táncos Yves Montand-i filmnek lesznek tanúi, nem pedig egy irodalmi alkotás tóvés adaptációjának. Hogy erről szó sem lehetett, erről már az első képkockák is meggyőzték a nézőket, akik azért mégsem csalódtak. De ha nem is egy könnyed, pikáns, és gáláns kaland elevenedett meg a filmkockákon, ennek a műnek is megvolt a maga pikantériája.

Ugyanis a beavatottak közül sokan tudták, hogy Ivan Bu- nyin, az elbeszélés szerzője voronyezsi, orosz származású, de Párizsban, emigrációban halt meg, mégpedig nem is olyan régen, 1953. november 8-án. Ivan Bunyin. a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, 1920-ban menekült ki az országból, és még nagv pártfogója, támogatója, Gorkij sem tudta visszatartani ezt az általa „hidegremek tehetségnek” jellemzett írót.

Ivan Alekszejevics Bunyin 1870. október 22-én született, híres orosz író és költő. Elszegényedett nemesi család gyermeke, aki 1889 után korrektori, statisztikusl, majd újságírói állást vállalt Polta- vában. 1887 óta írta parnasszista, finom hangú költeményeit, amelyeknek első kötete 1891- ben jelent meg Költemények (Sxtyihotvorenyija) címen. Tíz év múlva, Lombhullás (Lisz- topod) című kötetéért elnyerte a Pusikin-díjat. 1909-ben az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Nagy fordulatot hozott életében. találkozása Gorkijjal, aki akkor a Znanyije-kiadót vezette. E találkozástól kezdve Bunyin nagyobbára prózai műveket írt, és művei egy évtizeden át, rendszeresen megjelentek Gorkij könyvkiadójánál. Gyakran utazott, úti élményeit beszámolókban, versciklusokban örökítette meg. A forradalmat azonban elutasította, olyannyira, hogy emlgrálása után. számos szovjetellenes cikket is írt, később azonban módosított politikai állásfoglalásán. 1933-ban megkapta az irodalmi Nóbel- díjat. A második világháborúban pedig azért a szilárd magatartásáért emlegették, hogy nem volt hajlandó a német megszállókkal együttműködni.

Halála után hazájában is újból felfedezték, ismét kiadták müveit és a szovjet kritika a klasszikus orosz realizmus utolsó nagy képviselőjének nevezte. Kiemelték költői nyelvezetét, prózájának versszerű tömörségét. Kitűnően ábrázol hangulatokat, lelki rezdüléseket, és mély líraiságá- ért, természetkultuszáért a kritikusok Csehovval és Tur- genyevvel emlegették együtt. Kiemelik, hogy az emigrációban nagyobbára csak gyermekkori élményeit és a nemesi világ elmúlását örökítette meg, miközben korát minden optimizmus nélkül kegyetlennek és keserűnek mutatta be. Maró gúnnyal ostorozta az anyagiasságot, az önzést, a kispolgári életformát.

Emigráció* írói munkásságát a Világirodalmi Lexikon a következőképpen jellemzi:

„Gyakran visszatérő motívuma a férfi és nő hirtelen egymásra találása és ugyanolyan gyors szétválása; felfogásában a szerelem pusztító érzés, illúzió; a rövid boldogságot hosszan tartó kiábrándulás kö~ veti.”

Ugyanezek az észrevételek jellemzik a Natalie-ét, Iván Bunyin elbeszélésének csehszlovák tévéfilmváltozatát is, amelyet Josef Silhavy írt filmre és Petr Tucek rendezett. Az érzékeny lelkű Natalie férje halála után, találkozott élete első nagy szerelmével, ámde a beteljesülés mégsem következhetett be, mert az élet útjaikat másmás irányba terelte. Keresték a boldogság kék madarát, de azt. amit egyszer elszalasztottak, nem tudták többé megtalálni. A szentimentális és mégis reális történet szépségét növelte Frantisek Matousek, Dana Klichová, valamint Carmen Rauschgoldová költészettel átitatott játéka.

A mai, keddi műsorból külön is felhívjuk olvasóink figyelmét a Melyiket az ötezerből? című sorozatra, amely most a szakközépiskolák rendszeréről és a gépkocsivezetők munkájáról nyújt értesülést (17.55). A fő műsorban Pogo- nyln drámájának, A Kreml toronyórájának magvarul beszélő szovjet tévéfilmváltozata megy (20.00) és megismerkedhetünk operaházunk fiatal művészei közül Kovács Eszterrel, és Turpinszky Bélával (21.25).

Lakos György

Kulturális

KI TUD TÖBBET SALGÓTARJÁNRÓL? A múzeumi hónap programjaként Salgótarján két kollégiumának diákjai között a napokban zajlott le a Ki tud többet Salgótarjánról? címmel rendezett

vetélkedő. Egy ponttal a

Stromfeld Aurél Gépipari Technikum és Szakközépiskola kollégiumának csapata győzött a leánycsapattal szemben. Az első öt helyezett, Vidárni Ildikó, Torinszki József, Pintér János, Nagy Helén és Tőzsér Lajos múzeumi kiadványokat kapott jutalmul.

is

CSOHÁNY KÁLMÁN. DEBRECEN. A pásztói származású, Munkácsy-díjas grafikus- művész október második felében a debreceni művésztelep vendége volt. Az Egyetemi

Galéria művésztelepi tárlatának megnyitása kapcsán laptársunk a Hajdú-Bihari Napló interjút készített Csohány Kálmánnal, aki elmondotta, hogy a beszélgetést legszívesebben azon bányászok neveivel egészítené ki, aki közé érettségi utáni éveiben Nagy- bátonyban a szükség vezette, és akik között máig is a legtöbb szolidaritást, humanizmust, emberséget talált.

*

VYLETEL VTÁK. A Politikai Bizottság nemzetiségi határozat, a tv Röpülj páva műsorai, a helyi évfordulók a szlovák kultúra iránt Is fokozták az érdeklődést. A szlovák népművészeti hagyományok további kutatása és felhasználása. az öntevékenv művészeti mozgalom fellendítése céljából a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége Vyletel Vták címmel kulturális vetélkedőt hirdet. Jelentkezni lehet november 15-ig a Nógrád megyei Tanács művelődésügyi osztályán. A jelentkezések már Nógrádban is megkezdődtek, a nézsai ÁFÉSZ menyecskekórusa elküldte benevezését

BS

MADÁCH MELLSZOBRA

Mátraverebélyi Általános Iskola épületének előkertjében jövő év elején helyezik el Madách Imre mellszobrát. A szép környezetről az iskola tanulói gondoskodnak majd. A szobrot és posztamensét is idős Szabó István, Kossuth- díjas szobrászművészünk készíti nagy gonddal és szeretettel.

(Lengyelből

fordította:

Varsányi

István)

ANDRZEJ ZBYCH;

»3.

Az ifjabbik von Vormann, a nácizmus ellenségének tartotta magát, bár ezt senkinek el nem árulta. Miután, kölyökkorában rövid Ideig fuldoklóit a nemzetiszocialista ideológiában, arra a meggyőződésre jutott, hogy a hitlerista csőcselékkel egyszer, s mindenkorra szakítania kell. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy rossz néven vette a Harmadik Birodalomtól a világhódító eszméket, sőt, úgy vélte, hogy a csőd szélén álló kelet-poroszországi birtokaikat rabszolgák, ingyenmunkájával kellene megmenteni a végső romlástól, és az ellen sem volna kifogása, ha a Vormannokat bíznák meg az ukrán területek egy részének civilizálásával.

Az első győzelmek kiváltotta indokolatlan jókedv azonban hamar elmúlt, és a Harmadik Birodalomnak eszébe jutott von Vormann. Apuka, aki már rég sejti, hogy Erikből nem csinál igazi tisztet, jó, csöndes, csaknem polgári állást hagyott neki Münchenben. De most ennek vége.

A kép az ablakon át szürke volt és monoton; semmiben sem hasonlított a színes levelezőlapokhoz, amelyeket a kis Erik gyűjtött. Az igazat megvallva, nem érdekelte Franciaország, alapjában véve mindent megvetett, ami nem volt porosz, sőt, még a bajorokkal szemben is megvetéssel, vegyes bizalmatlan- ságfélét érzett.

Von Vormann ránézett órájára, Ha hinni lehet a menetrendnek, akkor már

negyven perce Saint G illésben kellene lenniök. Valahogy csikorog a német pedantéria gépezete.

Kinyitotta az ablakot. Hideg, nedves szél csapta meg arcát. Közel járhattak már a tengerhez. A kanyar mögül kezdtek előkandikálni Saint Gilles csúcsos tetői, s egyre közelebbről lehetett látni a védelmi rendszer barna, párhuzamos betonfalait, az atlanti falat, amely megakadályozza az angolok és az amerikaiak partraszállását. És megakadályozza? Erik von Vormann felhajtotta köpenye gallérját, a csomagtartóról leemelte elegáns neszesszerét.

Amikor este megjelent a kaszinóban, az egykori szálló, a hivalkodó nevű „Hotel Majestic” éttermében — a cégtáblát valahogy senkinek sem akaródzott levenni — visszatért a kérdés, amelyet

4 NÓGRAD — 1971. november 2,, kedd

Lehotka Gábor orgonaművész

v

Októberi orgonahangverseny a fővárosi Zeneakadémia nagytermében, Bár a rádió eredetiben is közvetítette a teljes műsort, mégis zsúfolt a nézőtér.

Sikeres nyári hazai és külföldi vendégszerepléseik után, először adott hangversenyt az új évadban Lehotka Oábor, a neves orgonaművész. A hangverseny közönsége lelkesen ünnepelte Lehotka Gábort, aki valamikor Nógrád megyéből indult, és vált művésszé.

*

A hangverseny után László Istvánnal, a Keszegi Általános Iskola nyugalmazott igazgató- tanítójáé a szó.

— Lehotka Gábor szülőhelye Nógrád megye, Keszegen volt kisdiák. Büszke vagyok rá, hogy az én harmóniumo- raon „alakítgatta” az első akkordokat. Kilencéves korában már felkéredzkedett a kórusra. Kerített egy fújtatógyereket, és bámulatos hallással, ritmusérzékkel Ismerkedett az orgonával, a hangszerek' hangszerével.

A folytatást már a lexikonokban és művészeti folyóiratokban olvashatjuk. A család Vácra költözött, ahol Lehotka Gábor tovább folytatta tanulmányait, kiváló mesterek oktatták.

1063-ban fejezte be tanulmányait a Zeneakadémia orgona tanszakán, kitűnő eredménnyel. Két évvel később, zeneszerzésből kapott diplomát. Immár nyolc éve az Országos Filharmónia szólistája. Budapesti, nagy sikerű hang" versenyein kívül, állandó vendég az ország nagyobb városaiban. Külföldön ts a „szá- montartott” szólisták közé tartozik, Lengyelország és Jugoszlávia után, a Szovjetunióban koncertezett sikerrel. Lemezei nem hiányoznak a komoly zene barátainak gyűjteményéből.

Lehotka Gábor, az egykori keszegi kisdiák kitartó munkával, sok-sok gyakorlással és nagy tehetséggel, máris előadóművészeink legjobbjai közé emelkedett.

P. R.

Hr in rr 1

n a jovonek

Körülbelül egy hónapja bomlott ki az állványok mögül ez az emlékmű. Kicsit úgy bontották ki, mint a zsákbamacskát. Az emberek meglepődtek. Varga Imre Város című kompozíciója ott áll a dombon, a főtérről, a Narancs Szálló elől a járókelők megbámulják. Vannak, akiknek tetszik, egyeseknek nem, mások pedig közömbösek

vele szemben. Gondolom, — . . ....

minden szobor és emlékmű hogy másnak e tájék mit jelent..Szürke a hata.

Varga Imre: Város

ez nőtt-sorok „Nem tudhatom,

Én a hajdani Menház utca felől is megközelítettem. Az utcasor jobb oldalát jórészt már lebontották, az innen nyíló házsorok, kertek is rommá lettek, békésen hódít a jelen. A vadonatúj, fényes ablakú, sokemeletes ház tövében a tűnő időre gondolok, amikor itt, az egykori városszélen — faluszélen! — még temető volt. Egy héber betűs sírkő felirata a múlt század legelejét idézi. E kis egyéni emlékművek is földre dőltek, némelyik zúzottan fekszik hanyatt, a kő friss törése virít, mint a seb. Régóta nem temettek már ide. A Város című kompozíció a hajdan voltak emlékét is őrzi? „Hátán” Radaz első osztályú kocsi ablakában állva a tengerparti beton védelmi rendszer láttán tett fel magának. Sikerül-e feltartóztatniok a szövetségeseket, megakadályozzák-e a partraszállást?

Bort töltött poharába. Lőre. Apjára gondolt, aki valahol Nyugat-Ukrajnában „vonja összébb az arcvonalat”, hogy a hivatalos nómenklatúrát használja. Nem kell különösebben nagy stratégának lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja, mit jelent ez. És von Vormann még jól emlékszik gyermekkorából azokra a kis zászlócskákra, amelyeket még apja tűzögetett fel a hatalmas vezérkari térképekre, amikor az öreg porosz még azt remélte, hogy fiából igazi tisztet csinál.

Nekünk mit jelenthet ez az emlékmű, amelyet a Televízió november 5-én délután mutat be az országnak Kompozíció "71 című műsorában, s amelyet a város novemberben ünnepélyesen felavat?

S felmerülhet a kérdés, miért Salgótarjánba került?

A város rekonstrukciója évek óta áldozatokat követel valamennyi lakosától. Nemcsak a rekonstrukcióval járó köznapi kellemetlenségekre gondolok. Az áldozaithozatal- nak egy sajátos módja az az életformaváltás is, amelyet a város szinte mindenkitől megkövetel, különböző formákban. A ma élők alkotása hosszú ideig megmarad, ez maga a város. Az emlékmű pedig az alkotóknak az alkotás művészi átfogalmazásával kíván emléket állítani. Valameny- nyiünk tiszteletére — s emberöltő múlva, majd emlékére — áll a dombon. Mert nemcsak a múltnak lehet emléket állítani.

Hangozhat a következő kérdés: miért ilyen ez az emlékmű?

Milyen? Nonfiguratív. Varga Imre szobrászművésztől nemrég megkérdeztem: egyéni munkásságában okoz-e gondot, hogy nonfiguratív, vagy más kifejezésmódot használ?

— Egyáltalán nem — mondotta. — Természetesnek tartom, hogy az embert elsősorban mondanivalója kényszeríti valamire, s az megtalálja a saját nyelvét.

Egy városrekonstrukcióban részt vevő közösséget a képzőművészet nyelvén figurálisán

megfogalmazni szinte lehetetlen. S azt Is, amiért jó itt élni, s amit József Attila így fogalmazót meg: „megvilágo- sul gyönyörű képességünk, a rend.” Ez a megvllágosulás, azt hiszem, a rekonstrukcióban a legkézzelfoghatóbb. Például a szellemi légkörben még távolról sem ilyen egyértelmű.

De a közvélemén v szerint — bár ezzel a fogalommal érdemes csínján bánni, hiszen nehezen megfogható, s általában nehéz hivatkozni rá — megfogalmazza-e az emlékmű azt, amire hivatott? Valóban a mi emlékművünk-e?

Varga Imre nemrég svéd; belga és francia képzőművészekkel látogatott el Salgótarjánba, a kisplasztika! bienná- lé vendégeivel, s megmutatta nekik az emlékművet. A vendégeknek szakmailag tetszett a kompozíció, s a kivitelezést is jónak tartották (ezért az AGROFIL dolgozóit illeti a dicséret). A korszerű emlékműszobrászat útjait itt érdemes keresni, vélekedtek. Odament a vendégekhez egy Idős ember is, bólogatott.

— Ebben látom még a foJ gaskereket is — mondta.

Hát a fogaskerék nincs benne, a gyárkémények sem. Azonban nem baj, ha valaki fogaskereket és gyárkéményt is lát benne. Annál gazdagabb lesz ez az emlékmű is, minél többet mond az egyénnek.

Vannak „praktikusabb*

szemléletű emberek, akik így teszik fel a kérdést: építettek volna inkább óvodát azon a pénzen. Nehéz lett volna, hiszen az emlékmű költségeihez a város csak hozzájárult, a pénz többségét a Képző- és Iparművészeti Lektorátus adta. Nemhogy óvodát, ötven méter járdát se építhetett volna a város ezen a pénzen.

Mások legyintenek: ez egv makett. .Ilyen makett nincs. S az emlékmű nem Is a várost kívánja szimbolizálni, hanem az emberi alkotómunka eredményét. S azt a harmonikus tettvágyat, amely, a városépítők legszebb dicsérete.

S a fények, amelyek este ragyognak elszórtan a kubu- sok, a teret betöltő formák között? A fények az emberek, s az emberi élet örömei. Ezzel a ragyogással is hírt adhatunk magunkról a jövőnek.

Ha este arra visz utam, s felpillantok a Város-ra, arra gondolok: az ember saját ragyogását az alkotás adja meg. E vonatkozásban ragyogunk-e mindig mi, emberek?

Tóth Elemér

Hová tűntek a szigetek?

Szeme sarkából észrevette a kaszinóba belépő Elért ezredest, aki mától kezdve köz- velten felettese. Azonnal újság után nyúlt és színlelt érdeklődéssel elkezdte tanulmányozni az Oberkommando der Wehrmacht tegnapelőtti hadi jelentését, közben arra gondolt, hogy ebben a sárfészekben. ahová száműzték, még az újságok is késve érkeznek.

(Folytatjuk)

Leningrád a kézikönyvek adatai szerint a Finn-öbölbe torkolló Néva deltájának 101 szigetére épült. A. Szerogo- rodszkij nyugalmazott tengerész a helyismereti bizottság megbízásából „leltározása” során csak a szigetek felét találta. Pedig a 101-es szám helyes volt. De csak 1864-ben,

amikor a hídrográflal ügyosztály összeállította a Néva-del- ta térképét. Az idő azonban változásokat hozott, mégpedig nemcsak a természeti folyamatok eredményeképpen. Nem is olyan régen például egy mesterséges átkötéssel a Voi- nij szigetet félszigetté alakították.