Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)

1971-10-24 / 251. szám

I A majanem elcsattant pofon KEVÉS EMBER LAKIK a környéken, aki ne ismerné Apropót. De ha felnőttek nem is mind istnerik, a teenager- Lányok körében annál na­gyobb a népszerűsége. Apropó azok közé a szép­lánynak, aki már ugrott is a hangra. — Korán jöttél. Csak nem vagy magányos? — érdeklő­dött hízelgőén a miniszok­nyás, telt hölgyike. — Még ha az lennék, sem fiúk közé tartozik, akiknek — kérném, hogy te vigasztalj! főleg a rajongó bakfisok vé­leménye szerint — nehezen lehet ellenállni, ö a megtes­tesült férfiasság, modernség, lezserség. a mai srácideál. Mennyi barátnője is van? Ta­lán maga sem tudja. De ez nála nem is fontos. Egyik jön, a másik megy. Igaz, legtöbb­ször Apropó megy fel hozzá­juk, de ez csupán formaság. A lényeg az, hogy rühelli ezt az egész nyavalyát, ezt a nyüglődést és főleg a melót. No, nem arról van szó, meg­fogja ő a munka végét, ha éppen muszáj. De hát nem muszáj... Amikor tavaly nyáron az építkezésnél dolgo­zott, hazavitte havonta azt a három-négy ezrest. Aztán a fater letiltotta a dolgot. Egy jogász fia nem fog téglát rakosgatni. „Olyan vagy, mint az anyád!" — mondta. „Nem tudsz a fene­keden maradni. Most aztán nyűglődhet 6 is amellett a koszos fodrász mellett. Nem elég neked az a pénz amit tőlem kapsz?” Aztán Apj-opó megtanult a ^fenekén maradni”. A pénz is elég volt, amit az apjától kapott, vagy ha mégsem, hát kért hozzá. De ez a helyben- jérás nem ment sokáig. Jöt­tek a haverok, meg a csajok. Árpit, azaz akkor már Apro­pót felfedezték. És a fénykor azóta is tart.. Ö pedig .únja. Elege van. Hiszen a fegnyávogósabb csaj is félkézzel elvégzi azt a pe­mordult rá a fiú, majd kissé enyhébben hozzátette: — Előbb fogyj le vagy öt kilóit, aztán majd meglátjuk. Lehet hogy beajánlak a „halpia­con”. A zenékar halk melódiába kezdett és Apropó idegesen igazgatta zöld kötött pulóve­rét. „Már igazán jöhetné­nek” ! Az ajtón most egy fiatal pár lépett be. A lány feltű­nően csinos és elegáns volt. A szemközti asztalhoz ültek. Apropó látta, hogy az asztal alatt fogják egymás kezét. Ujjaikon csillogott a valószí­nűleg új, vastag gyűrű. Márti...!!! Igen, ez ő. Ez a sötét, csillogó haj, az a szép ívű szemöldök, az a fekete szempár... Apropó elsápadt. Hogy kerül ez ide?... Hány éve is...? Már több mint há­rom éve, hogy nem látta. Nem lett. .. .Milyen szép (Szerelem volt.- Vagy csak szalmaláng? Nem. Márti szerette őt. És ő? Ki tudja. Esetleg suhanc volt még akkor. Németórá­rohadt érettségi. És ez a fő. nem? Vagyok én olyan fej, mint bárki.,. Mint ez a fi­csűr. A pincérlány- már a negye­dik felet tette le elé. „Hol a nyavalyában vannak 'azok a haverok?!” — Nekem is egy felet! — szjplt felette egy csicsergő női hang. Majd a „szőke macska” leült mellé és belekezdett színtelen dorombolásába. — Látod azt a fickót azzal a fekete madonnával? — kér­dette Apropó. — Mi van vele. Te sakkal jobb fej vagy — mondta a szőkeség. — Helyes. De akkor azt mondd meg, hogy miért 6 táncol vele. Miért? — Sokat ittál. Mi dolgod azzal a fekete csajjal? — Hogy mondtad? — Hagyd a fenébe att a csajt. Különben is, rád se... — Csajt? Miféle csajt...? Tudod te, hogy ki ez a lány? — Egy felfuvalkodott kis tyúk... De ezt a mondatot már nem fejezhette be. Apro­pó kemény tenyere kis híján változott Esetleg szebb a szőke macska púderezett ar- cán csattant.-'Te, te! Te mered azt mondani, hogy... — Hagyják el kérem a he­lyiséget! állt meg felet­tük egy felháborodott pin­ra jártak együtt. Márti iftáf cér. — Az ilyesmit intézzék él akkor is- nagyon szép lány négyszemközt. volt. A haverok irigykedtek, ha hazakísérte. Aztán eladta. Igen, a szó szoros értelmében egy Beatles-lemezért adta el annak a csibész Kőhegyinek. Mit? — kérdezte Apft>- pó meghökkenve. Majd hal­kan motyogta: — Igen... bo­csánat, igen,.. Az estét már felborzolta a Jó előre megbeszéltél», hogy csípős, októberi szél. majd a parkban ügyesen át­passzolja. .. Sötét volt, Márti a pádon Ulit, ő meg geszte­nyét vert a tomapapuceávaL hely melót, ami a hivatalban Aztán a bokrok mögül előug* Apropóra hárul. De hát a rótt Kőhegyi. Márti sikított, mód, a körülmény, a tiszta-t ő, Apropó meg pofátlanul el- ság... No igen, meg az az isfckolt... álszent főnökasszony, aki A lemezt persze nem kapta kedvéért a fater szombaton- meg. Nem gondolta volna, ként kifosztja a sarki virág- hogy ilyen tróger az a Kóhe­üzletet. Az öreglány még a syi- ö arról igazán nem tehet, doltam, hogy. Nagyon fázol? — húzta magához Apropó a didergő lányt. — A, dehogy — bújt hozzá a szőkeség — egy . cseppet sem. — Feljössz?.;. — Hát persze. Mit gondolsz, miért ücsörögtem ott egész este. Nem Is tudom. Azt gon­hivatalt is felbokrétfizza azok­kal az átkozott szegfűkkel. Legalább ne becézgetné őt állandóan, hogy Arpika így, meg Arpika úgy, legyen szí­ves ezt ide hozni, vagy azt oda vinni. Kedve lenne olyan­hogy a lány nem állt kötél- — Azt gondoltad — vágott nek. Titkon azért örült neki. közbe a fiú. Akkor minek Persze, aljas üzlet volt, az vagy Itt? Miért aftaszkodsz szent. rám, mint egy kullancs! Leg­Mártiék nem sokáig laktak alább ne játszanéd meg ma- a városban. A papáját Pestre gad. Te, te kis buta, szőke helyezték. Azt a bizonyos es­kor a képébe vágni egy kö- tét követő napon Apropó nem tef borítékot vagy összefir- mert a lányhoz szólni. Az kált géppapírt és röhögni, meg odament hozzá a suliban, amint á gondosan felillesztett Hagy bátorság volt, hogy egy műszempilla az asztalra köp- másodikos gimnazista lány pan. Igen. egyszer ezt fogja csi­nálni. De mikor? Mikor lesz bátorsága a fater képébe mondani, hogy elege van. Hogy hagyja ki őt a másodvi- rágzásábói!,,, .. .Ma korán jöttem — gondolta Apropó, amikor be­lépett a csaknem néptelen bemenjen a negyedikes fiú­osztályba. „Köszönöm” — csak ennyit mondott. Apropó meg utána óbégatta, hogy „Szívesen, máskor is!” De ezt már csak a haverok kedvéért tette. Valójában úgy érezte, hogy egy ökör, egy állat volt, aki... __L I...____ A ZENEKAR ISMÉT LAS p resszóba. De hát nem volt SŰ SZAMOT játszott és Már kedve otthon maradni. A fa- tiék táncoltak. Már a lány is tér is idegesnek látszott, biz- felfedezte Apropót és most tosan várta a nagyságát. No de kerülte a fiú szemtelen tekin majdcsak jönnek a haverok tétét, Szorosan simult vőlegé- is. Hétre talán az a szőke nyéhez és mosolyogva hallgat macska is eljön az első eme- ta kedves becézgetéseit. létről. A múltkor nagyon oda Nagy a szerelem — gondol volt tánc közben. Talán kér ta keserűen Apropó. Pedig volt elugrasztani a kis fekete valamikor értem lángolt, mint miatt. De hát náluk jobb a a rongy. Most meg ez a cin­kégli. Meg aztán, ahogy esik, gár, nyálas alak kell neki.. úgy puffan. Ki bánja... Persze, mert én csak olyan — Még egy felet! — szólt hülye diák voltam. De a vé- oda barátságtalanul a pincér- gén mégiscsak sikerült az a tyúk... — Én csak.;; — TUDOM. TE CSAK A MÁNAK ÉLSZ. És én nem szeretlek. De mondd, holnap, holnapután és azután mi lesz? Kit szedsz majd föl? — Mi van- veled? — Igaz is, Miért kérdezek olyasmit, amire magam se tudnék válaszolni... Na, gye­re! Siessünk! Horváth Mária — Gyere csak, gyere, Öcs­kos! Pont rád van itt most szükség — mondta a nagybá­csi, és kedves vendégként tuszkolta be az érkezőt a szo­bába. A vendég levetette esőkabát­ját, felakasztotta a fogasra és kérdőeb mosolygott. — Majd abbahagyod te a mosolygást mindjárt! — je­gyezte meg a nagybácsi. — Ész kell ide, öcskös! Nagy munkában vagyok. Segíts! Azzal újsággal, ceruzával a kezében leült a pamlagra. — No, szedd össze magad! Itc az első kérdés: zeneszer­ző, hat betűből. — Csajkovszkij — kiáltott fel vidáman az unokaöccs. — Nagyszerű fickó vagy — mondta a nagybácsi és kezdte írni a betűket a keresztrejt­vény kockáiba. Egyszercsak fölpillantott: — Nem stimmel. Négy betűvel több, mint ahány kockám van. — Mit számít az? — nyug­tatta meg az öcskös. Az a fontos, hogy kitaláltuk. Vagy ott nem lehet elírás? — Ügy gondolod, hogy rossz a rejtvény szerkesztése? — ráncolta össze a homlokát a nagybácsi. — És ha más ze­neszerzővel próbálkoznánk? — Kivel mással? — tört ki az unokaöccs. —. Na jó, legyen igazad — hagyta rá a nagybácsi és oda­rajzolt négy kockát a kereszt- retvény széléhez, beírta a fennmaradt négy betűt. — Íme, itt van 3 következő vízszintes kérdés: folyó, hat betűből. — Volga! — vágta rá az unokaöccs. — Vág az eszed, mint a borotva. Micsoda lexikalitás! De ez meg kevés. Egy kocka üresen maradt. — Egy betű? Hát már az is valami? — bosszankodott az unokaöccs. — Véleményem szerint, azt Is elírták! A bácsi megtörölte gyön- gyödző, kopasz feje búbját ,közben számolgatta a kocká­kat. — Na és más folyót nem ismerünk? — Minek azt ismerni? — mordult rá az unokaöccs. — Hát jó... — Ezzel a bá- csilta besatírozta a felesleges kockát. — HŰ, de nagyon meleg van itt — panaszkodott az unoka­öccs, .és kivette nyakából a csillogó, fémszálas nyakken­dőt; utána az ingét Í6 levetet­te. — Na, lássuk tovább a függőlegest. Mi a következő? — Figyeld! Kémiai elem, — Viz. — De... az első betű „CS”, mivelhogy Csajkovszkijt elfo­gadtuk. — Akkor legyen csukamáj­olaj. — Eszes fickó vagy öcskös. Andrej Kucsájevr Elsöprő tudás — A bácsika kezdte írni a betűdet. — Eszed az van ... Több a kelleténél... De a be­tű. — Miért 'tesznek fel rossz kérdéseket a rejtvények. Vagy ezt is elírták? — bosszanko­dott az unokaöccs. — Ügy gondolod, megint té­vedtek? — A bácsika vette a ceruzát és berajzolta a hiány­zó kockát. — Mi a következő? — Magaslat. Sok-sok betű. — Elbrusz. , — Micsoda ész! Csakhogy kevés. — Elírás, biztos elírás. — Azt mondod? — Hát nem képzeli, hogy In tévedek? Nézzük csak teP vább! 1 — Felvilágosító és humanis­ta a tizenkilencedik század­ban! — Mi? Hogyan? — Felvilágosító és humanis­ta a ... Az unokaöccs lassan öltöz­ködni kezdett. Felvette a zok­niját, atlétatrikóját, ingét, mellényét, kabátját és kalocs- niját. — Csak nem sértődtél meg, Száska? Lehetséges, hogy ez is elífás, vagy rosszul fogal­mazott kérdés? — kérlelte szinte könyörögve a nagybá­csi, miközben kikísérte uno- kaöccsét az előszobába. A vendég szó nélkül vette le a fogasról az esőkabátját, taszított egyet a lábához dör­gölődző macskán, az ajtó hangtalanul becsapódott, mö­götte. Fordította: Sigér Imre Szépség - mint késő ősz... Szépség — mint késő ősz, hirtelen enyhületének csalóka nyugalma a kérlelhetetlenség előterében (mert hisz’ a tél bizonyos) — mihez fogjak veled, Seneca vére, jó zsibbadás, mihez, te még egyszer 'lotnb az ágon, te utoljára és dtvonulóban, te kétes ragyogás — mielőtt végleg magamra hagysz? Várady Szabolcs ZELK ZOLTÁN: KINEK MI JUT István tegnapelőtt Rómába utazott, László tegnap Párizsból jött haza, Ferenc Bostonban keltezett képeslapját ma hozta meg a posta. Kinek mi jut, nem irigykedem én: kat-kat — mondják a tanulékony percek, utánozva a kerekek szavát, s én tenyeremmel, ahogyan szokás, letörlöm a tél fagyni. készülő leheletét emlékem ablakáról: a töltéstől egy karnyújtásnyira ott áll most is a körhinta a réten, megül a hó a lovacskák farán, megül a teve két púpja között. S NÖGRAD — 1971. október 24., vasárnap Rákosy Gergely: EGY KENYÉR jjj-árame^en voltak, ta- arasznyi közelségben hullá­ién ha tizenöt őr .kí­sérte őket, de lehet, hogy csak tizenkettő, Nem tudta pontosan megállapíta­ni, mert hosszú volt a sor. Ötösével mentek, fájdalma­san csikorgott a talpuk alatt a hó. Sütött a nap, de ke­gyetlen hideg volt, az északi szél oldalba kapta az utat, láthatatlan apró izzó tűhe­gyekben roppant jéghegye­ket - zúdított rájuk. Ruha mintha nem/ is lett volna rajtuk, három napja nem ettek, negyvennyolc órát pincében álldogáltak, soha el nem tudta volna képzelni, hogy egy néhány méteres pincerekeszbe százötven em­ber beleférjen. Első nap még izgatottan ismerkedtek, volt aki komó­tosan még az élettörténetébe is belekezdett, s egyáltalán valami izgatott túlfűtöttség Uralkodott el rajtuk, mintha ébren levő tudattal álmodna valaki, s máris az járna a fejében, hogy fogja majd tétani száját X vagy Y, ha kényelme* körülmények kö­zött nekiláthatnak az apró­lékos mesélésnek. Igen,' ha­tározottan kedélyesnek tűnt moztak, kellemes meleg volt, lábfej lábfejet, csípő csípőt, véli vállat ért, s még füstöl­nivaló is akadt, egy szabol­csi dohánykertész fél háti- zsáknyi szüzdohánnyal velük egy rekeszbe került, másnap reggelre ráncos, lapos vén­asszony mellé eseti össze a nemrég fekete-zsírosán da­gadó hátizsák. De akkor nemsokára már Indultak is. Addig semmi volt az éhség. Meleggel és cigarettával ha­lálig bírja a dohányos em­ber. Eleinte fel sem tűnt, az áporodott levegőjű félho­mály után részegítően hatott rájuk a szikrázó fény. a késéles tömör levegő, s a merev álldogálás után a mozgás, Nem is igaz, hogy selyemharisnyája, még ki sem értek a városból, már érezte, hogy sarkánál elron- gyolódik, a cipő hideg kérge minden lépésnél belemart a lábáűa. De aztán ez is el­múlt. > Mintha egy dzsungelbeli, rég kihalt városon mentek volna keresztül, de még ri­asztóbb, mert a zöldellő li­ánokat hallgatag fehér hóta­karó helyettesítette az össze- roskadt szétlőtt házak rom­jain, kivirágzott óriáspenész a téglák málló húsán, a ge­rendák széttört csontján. S a néhány látszatra ép ház is süket és vak. Nem lehetett senkinek odaktáltani egy kis ennivalóért, darab kenyérért, vagy akárcsak egyetlen sár­garépáért. Á, persze, kenyér az az álomban is álom. hi­foglyok, most tápászkodtak szén már vagy egy hónapja ki a térdet merevítő iskola­padból, szólt a ‘ csengő, s most mindjárt vidám hógo­lyózás kezdődik az udvaron. Fél óra Sem telt bele, s e képzelgésekből semmi más nem maradt, csak a hideg és az éhség. Sokuknak nem is volt felsőkabátja, legtöbb­jükön csak félcipő, s rajta ráadásul még csak rendes senkinek sem volt a város­ban, de a, répa, hogy ropog a fog alatt, kis hasábokra oszlik, s még a szilánk is, ami a fog közt megszorul, édes és friss ízű, ha kipisz­kálja a nyelv hegye. De ré­pa se volt. Semmi nem volt, csak az a kézi fegyverek ropogását a léptek neszénél Is halkabb­ra zilálta szét a távolság. Az Ötödik óra elteltével, legfeljebb ha háromkilomé- terea sebességgel haladtak. Időnként zömök gépek húz­tak el felettük a város felé, a pilóta bizonyára azt hihet­te, a hosszú fekete hangya- sör belefagyott a szikrázó fehérségbe. Ekkor már nem néztek fél. A legkisebb nem-htuszáj mozdulattal is takarékoskod­tak. Nem is beszéltek, leg­feljebb, ha valaki ételt em­legetett, akkor szakadt ki némelyikből egy szó: kuss! Később hosszú erdőfal mellett mentek el. a szél a fák fölé kényszerült, a hi­deg jócskán veszített erejé­ből, ugyanakkor éhségérze­tük hatalmasan megnőtt, szinte egyeduralkodóvá. Tői­dig érő hófúvatokon vergőd­tek keresztül, összefohódó lihegésük párája cseppekben a fák kérgére fagyott. Kar­nyújtásnyira sötét lett az er­dő. a tenger, s háromezer gróf Monte Christo fürkészte a mélyét, de Dumas nem volt sehol. Az őrök nyaká­ban lógó géppisztolyok rö­vid csöve hosszabb volt a iák törzsénél, torka mélyebb és feketébb mindennél, S különben is mi elől, hová és hogyan? A gépágyúk ugatnak, a hó megőrzi a nyomokat, s a ritka ép há­a dolog. Fülek, tarkók, orrok zokni sem, hanem a nővére út. a hó. a szél és az őrök. zak yakok, süketek és taszí- Messze, de csak mint a hal- tok. S mindezen felül egyt- lucináció, gépágyúk ugattak, kőjük sem volt biztos a má­I

Next

/
Oldalképek
Tartalom