Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)

1971-09-12 / 215. szám

Lakos Györgyi

Egy régi húsvét

pajtásai, hogy van mire innia

Hűsvét előtt, nagyszámba"

ton szülőfalumhoz közel eső tanyára mentem. A 'tanya lakói mind ismertek, s én is őket, hiszen falumból szakadtak oda. A gyerekek már messziről megismertek. Eli- bém szaladtak, pirosra sült lángost ropogtatva. Duhajkodva, cigánykerekeket hányva kísértek a tanyáig. Mindegyiknek volt lángosa, csak a szegény Bogár Jóskának nem. ö napraforgómaggal bajlódott. De amikor éhes szemeivel látta pajtásadnak jó ízű nyelését, a magot önkénytelenül elhullatta markából. És a szegény fiúnak futott a nyála. Az evés minden mozdulatát utánozta és' helyettük is nyeldesett. De nem könyörültek meg rajta. Nagyot sóhajtva leheveredett a csatakos árokpartra, a hideg földre. Lehet, hogy édesapjára gondolt, aki eggyel meptoldta a hősi halottak névsorát. Valamire gondolhatott, mert arcát a fűbe temette. És ekkor a fiúkhoz mentem, mindegyiktől kértem egy-egy harap ásnyi lángost. Adtak. Odamentem Bogár Jóskához.

— Jóska, neked mért nincs lángosod?

— Azt mondta édesanyám, hogy mi ünnep után sütünk — felelte saepegő hangon —, hízva az anyai szó szentségében.

— Szereted a lángost?

Erre lassan felemelkedett,

és nagy nyeléssel, alázatos mosolyba rándult arccal mondta:

— Jó a lángos.

Emlékszem, ezzel a három

szóval leírhatatlan sokat mondott. Benne volt a kenyérte- lenség, kérés, megalázkodás, a sors ökölcsapásaiba való megnyugvás, az életkövetelés, benne volt az egész történelem — vitézségi érmekkel, fakeresztekkel, hadiözvegyekkel és éhező gyomrokkal. A lángosdarabkákat kalapjába raktam. Örömmel nyargalt édesanyjához, hogy megossza vele. A Jóska gyerek nemsokára kijött az itatókúthoz és ivott egy jó nagyot. Bent is volt vizük, de hadd lássák

a vizet. Ivás után megtörülte száját inge elejével, s aztán büszkén körülnézett a határban, mintha az a föld, amelyen meghordozza tekintetét, mind az övé volna. Aztán hirtelen szaladásnak iramodott. Ugrálta a szekérrudakat, bukfencezett és hányta a cigánykereket

A faluban pedig az új húsvét régi örömét hansonázták a harangok és bódult szilajság- gal hirdették, hogy már itt van Krisztus az új feltámadásra.

A NYÍREGYHÁZI NYÁR ünnepségsorozatában jelentős helyet foglalt el az ötvenéves Vasvári Pál Gimnázium ünneplése. Az emlékünnep műsorában hangzott el a fönti kis írás, amit a gimnázium egyik tanulója még iskolás korában írt. Ez a tanuló, dr. Natkó Gyula, most megyénkben él, Karancsberényben, ez indokolja, hogy felelevenítjük a szociális töltésű, kis írást, írói álneve volt: Matkó,

POHÁNKA ERIKA:

Mást nem is kérünk, csak béke legyen!

(Az Eper és vér c. film után)

Húst szaggatnak az álnyugodtak, a vadállatok. Fekete-fehér bőr egy láncban — bilincs a

gyilkosakon

A béke bilincse a békétleneken.

Nézd mit tettél te vasrabot!

Miért szült az anyád?

Hogy béke köldökzsinórt marcangolj?!

Béke kell!

Békét akarunk!

Békét követelünk!

ne lőjj a virágemberre Tűnj egy odúba,

rágd a belsejét, amíg nem kívánod a napot, a vízcsobogást, a virágillatot,

a szerelmet és a jó szavaikat.

Tűnj a föld alá és káromkodj a kukacokra, te szédült nyavalyás.

Akkor rájössz te is, miért kérjük a

Rád taposunk — tűnj a földiektől! békét,

Szennyes fegyvereddel te áruló báketSrő.

ŐSZI LANKÁKON

(Kiss Attila tusrajza)

bátyjára les, alszik-e még, és megszorítja Gabi karját.

— Hülye vagy, de kedves.

Öszöregember áll mélázva

a konyhaajtóban, tükörsima feje tetejét vakargatja.

— Mi van Magdival? Jöhetne már!

— Nem vagyunk összenőve — mordul vissza Irén, majd Gyurihoz lép. Fel kell ébresztenem ezt a srácot, éjszakás szegény gyerek. Tízre megy.

— Akár a Gabi apja — saellemeskedik öszöregember Gabi rovására. — Csak az öreg nem aludta ki ' magát ilyen jól. Kapált egész nap. Ugye, Gabi?!

Gyuri felcihelődik, szó nélkül kezet fog a fiúkkal, asztalhoz ül. Ásít, Népszabadságot vesz maga elé, olvas, majd hirtelen felkapja a fejét.

— Irén?! Magdi hol van?

— Majd jön. De oda vagytok érte — mondja Irén.

Körbeülik a nagy asztalt, Irén szed mindenkinek a lecsóból. Gyuri evés közben is olvas. Gabi az asztal alatt óvatosan Irén szoknyája alá nyúl. Gyuri rábök egy cikkre maga előtt.

— Olvastátok?

Gabi elkapja a kezét Irénről, az asztalra teszi, iskolásán figyel.

— Mit?

— Ezt ni. A fiatalok házasságáról. ..

Gabi rákacsint Irénre, tele- szájjal beszél.

— Hogyne, persze.

— És mi a véleményed? — fordul most már Gyuri Gabi- hoz.

Gabi eszik, habzsolva. Fesztelenül rögtönöz.

— Nem rossz, nem rossz. Bár... Tudod mit!? Elterelő szöveg az egész.

— Hogyegy elterelő?

Gabi kenyérhéjjal kitörli a tányérját, vizet tölt magának, hosszan nézi a szeméhez emelt poharat, aztán leteszi maga elé az asztalra. Kicsit még kivár, úgy folytatja.

— Mint ahogy a pohárban csak víz van. És én, ha akarom úgy iszom, mintha tokaji szamorodni lenne.

— És? — kérdezi Gyuri.

— Semmi és! Ha te ezt

egyetemista létedre nem érted, nincs miről beszélni. Egy csóró pincér magyarázzon egy műszaki értelmiséginek?

Nincs értelme.

Irén felpattan.

— Gabi, ne légy szemtelen! — Gyuri mögé lép, vállára teszi a kezét. — Akármibe fogadok, hogy te ebben az évben sem olvastál újságot, nemhogy éppen ma. És még neked áll feljebb. Megcsókolja bátyja arcát, rendezgeti elfeküdt haját.

— Te meg nem veszed észre, hogy ugratnak?!

Gyuri szó nélkül kimegy a konyhába, rakosgat, készítget, készülődik. Gabi Irén mellé

lopakodik, megcsókolja a nyakát. öszöregember nyújtózkodik, unottan bámul Gyuri után.

— Mire jó ez a cirkusz, Gabi? Én a Gyuri helyébe orr- barúgtalak volna, bizony isten.

Irén a konyhaajtóhoz húzódva lassan kibújik Gabi karjából. Gabi pózolva suttog.

— Ez az elterelés! Nehogy Gyuri azt higgye, itt minden csak arra megy, hogy befűt- sük a lányokat. Mi itt néha komoly politikai kérdésekről is szót ejtünk, igaz Irén?

Az udvari ajtón Magdi lép be. Telt, hirtelenszőke diáklány. Kedves, áttekinthetően egyszerű jelenség. Gabi rögtön felé fordul.

— Ugye, Magdi?

Magdi kényszeredetten elviseli, hogy Öszöregember megcsókolja az arcát.

— Miről van szó? Azt se tudom, miről van szó.

— Kinnfelejtetted a bugyidat a szőlőhegyen tegnap este. Arról.

Magdi nevet a viccen, mosolygósdühösen pofon akarja vágni Gabit, kergeti körbe a szobában. Gabi megfogja a karját, birkóznak. Irént idegesíti a jelenet, annál is inkább mert Gyuri kopott sportszatyorral a kezében a konyhaajtóban áll.

— Elég legyen már! — kiáltja Irén.

Magdi Gyuri mellé meneSzegény Rezső

Ärtattanahfo és kedvesebb

asszony nem dolgozik a központi hivatalban Hidvégi Re- zsőnénél, aki ugyan nem világszépség, nem elbűvölő szexbomba, de lelki finomságaival feledtetni tudja arcának re- dőit, és az orra sarkában rendszeresen kinövő szőrszálakat Arany szíve van és egyedül a családjának él. Különösen a három kisgyermeknek, aki rendkívül hálás a szívből jövő szeretetért, de a férjének is, aki szerinte közel sem olyan megbecsült az üzemben, mint ahogy mérnöki önképzése és hivatástudata alapján megérdemelné.

Érthető tehát hogy némi meghökkenéssel, de hitetlen- kedve fogadta a telefonbejelentést, amelyet egy nikoti- nos, karádis női hang adott tudtára:

— Asszonyom, ön vak? Nem veszi észre, hogy a maga Rezsője évek óta megcsalja egy fiatal rüfkével? Nézzen el csak délután öt óra után a „Napos oldal” eszpresszóba, bizonyára nem teszi zsebre, amit látni fog.

— Az én férjem? Nevetséges!

— Talán nem is lesz olyan nevetséges. Az már sérti a normális ember szeméremérzetét, amit nyilvánosan véghez visznek.

— Az én Uram?

— Igen. Hidvégi Rezső mérnök úr. El tudom képzelni milyen mérnök lehet...

—‘ Kérem, ne becsmérelje és rágalmazza a férjemet. Ha nem tudná, az én férjem a teljes havi fizetését saakköny- veicre költi és sokszor egész éjszakákon át az üzemben, az irodájában tanulmányozza őket

A telefon másik végén észtvesztő kacaj.

— Röhögnöm kell.

Hidvéginé azonban nem

hallgatta tovább a mocskoló- dást A kagylót a helyére tette és sietett vacsorát készíteni a ricsaj ózó gyermekeknek.

Éti

F&Je már éjffil előtt haza

érkezett Nagyokat fújt mint a beteg elefánt időközben pedig mélyeket sóhajtott.

— Későn jöttél — mondta a felesége, aki családi körben a Veronika névre hallgat.

— A hiperszupermarfeet hatását tanulmányoztam az automatizáció pszichológiai befolyásoltságára. Ügy belemerültem. ..

— Készítem a vacsorát.

— Ne fáradj. Annyi cigarettát szívtam, hogy elvette az étvágyamat. Mi újság?

— Semmi különös. Azaz. .1

— Csak nem a gyerekekkel van baj?

— Nem. Valaki telefonált Képzeld, azt állítja, hogy te minden délután a „Napos oldal” eszpresszóban... Nevetséges! Hogy valami lánnyal láttak ott.

— Valóban nevetséges. Miből mennék én eszpresszóba. Hiszen jól tudod, hogy minden fillérem szakkönyvekre költőm.

— Látod, ilyen sanda nők is vannak — állapította meg VeronikaMásnap a hivatalban el is újságolta, hogy milyen öcsin ány módon megrágalmazták, gyanúba keverték a férjét, aki éjt napallá tesz, hogy szakmai hozzáértését szakkönyvek tanulmányozása révén is az egekig fokozza.

— Szegény Rezső! — tette hozzá nagy szeretettel.

A pletykás Ozorainé azonban gúnyosan elhúzta a száját. v

— Honnan tudod, hogy a pénzt szakkönyvekre költi? És ha nőt tart belőle? A végén kisül, hogy te tartod el a családot, ő meg csak lébecol. Különben se tűrném...

(★)

A kozmetikusnőtől, aki a csintalan szőrszálat távolította el, önkéntelenül a „Napos oldal” eszpresszó felé vette útját. Ráért, hiszen Rezső ezúttal is bennmaradt az üzemben, szakkönyveit tanulmányozni. Az eszpresszó előtt összetalálkozott Kockás Olgával, aki erőszakos természetű és nagy száj, és nem nyugodott addig, amíg egy feketekávéra meg nem adta magát.

Az eszpresszó hűvös és félhomályos sarkában ott ült Hidvégi Rezső egy pirosnad- rágos, feszes pulóverű, teenager kinézetű kamaszlánnyal. Kétségtelenül az asztal fölötti cvkipuszit tanulmányozták romantikus elmélyültséggel.

— Nem a férjed az véletlenül, drágám? — kérdezte meg minden él nélkül Kockás Olga. — Látod milyen szemérmetlenek a mai lányok? Menj és tépd le a fejéről azt a fekete parókát!

— Szegény, Rezső! — sóhajtott föl Hidvéginé. — Semmi kétség, hogy behálózták.

— Kapard ki a szemét a kis szemétnek! — biztatta barátnője.

— Csak nem gondolod komolyan? — képedt el az asz- szony. — Zavarba hoznám Rezsőt, ö pedig olyan érzékeny lélek. Semmi kétség, hogy az a kis szemérmetlen perszóna a hibás...

[*!

— Hidd el, nem. Először, fordult elő.

— Honnan tudjam?

— Hihetsz nekem.

— Ki volt az a lány?

— Pszichológus. Ű szolgáltatja az adatokat a legújabb kutatásaimhoz.

— De hiszen csókolóztatok.'

— Nem csókolóztunk.

— De hiszen láttam.

— Szép dolog — adta a sértettet Rezső. — Tőlem elvárod, hogy higgyek neked, te meg a legelső szavamat' kétségbe vonod.

[★]

Hidvégi Rezső elköltözött

otthonról és albérleti szobájában állandó vendége volt a pirosnadrágos lány. Gyakran látták azonban nyilvános helyeken is, étteremben, moziban és beatkocerten őket. A párttitkár jóindulatú bizalommal kérdezte meg Hidvéginét:

— Fizeti-e a gyerektartást?

— Egy fillért sem.

— No, majd intézkedünk!

— A világért sem, Koritár elvtárs! Majd elleszek ezután is. ahogy eddig elvoltam. Neki jobban kell az a pénz. Ezek a mai fiatal lányok nagyon igényesek.

— Gazember az a te urad!

— Ne hidd, Koritár elvtársi Szegény Rezső! Egyszerűen behálózták.

f#l

A válóperi tárgyaláson minden másképpen ment, mint ahogyan arra Hidvéginé, de főképpen az ügyvédje számított. Hidvégi Rezső félretéve minden tisztességet, a legszemérmetlenebb rágalmakkal rukkolt elő.

— Tiszteit bírósági Nincs szándékomban gyermekeim édasanyját nyilvánosan megJ hurcolni, de a tisztánlátás ér-« dekéfben hangsúlyozni kívánom, hogy nem érdemli meg az édesanya nevet. Gyermekeit elhanyagolta, rendszeresen utánam szaglászott, mi- közben az ártatlanságok otthon sírtak és éheztek. Anyagilag és erkölcsileg rendszere-; sen kizsákmányolt, minélfogva népgazdasági fontosságú kísérleteim kivitelezésében döc- cenők álltak be. Élete javát éjszakai lokálokban és egyéb kétes helyeken töltötte. Az öröklakásra félretett pénzünket elherdálta. Kérem, illetve követelem, hogy a gyermekeket és a lakást, amely az én verejtékem árán vált tulajdonná, szíveskedjék számomra kiutalni és feleségem kiköltözését elrendelni.

Az ügyvéd idegesen fölpattant.

— Rágalmazásért és becsületsértésért feljelentést teszünk. Köztudomású ugyanis. ..

kül, néz Gabira pirosán, durcásan, hivogatón.

— Dehát olyan disznó...

Gyuri megcsókolja Irén arcát, kezet fog Magdival.

— Sajnos, mennem kell. Szevasztok, lányok! Ti meg, fiúk, gondolom, jöttök velem a busszal! Nem?

Gabi nem kis erőszakoltság- gal hangosan felkacag, lehúzza az ablakon a redőnyt.

— Érdekes. Ugyanezt kér dezted tegnap este is, Gyuri. Ügy emlékszem, akkor még maradtunk.

Miután eligazítja a redőnyt az ablakon, szorosan Gyuri elé lép, szemébe néz.

— És most is maradunk!

Irén békítőén fogja meg a

bátyja karját, az ajtóig kíséri.

Az óra éjfélt mutatott, amikor Rezső benyitott a hálószobába.

— Hol jártál? — kérdezte Veronika.

— A szakkönyveimet tanulmányoztam.

— Láttalak a „Napos oldal”- ban. Nem voltál egyedül.

— Tehát leskelődsz utánam?

— Ö, dehogy! Csak Olga hívott meg egy feketére.

— Tehát, amíg én a szakkönyveket búvom, te a presz- szókat járod!

Hidvéginé megrángatta az ügyvéd kabátját.

— Ne bántsa szegény Rezsőt! Nem az ő hangja ez. Jó ember ő, csakhogy az a kis csábító beszél most belőle.

W

Amikor Hidvéginét saját, anyai örökségéből kifizetett öröklakásából kilakoltatták és eltiltották gyermekei látogatásától is, állítólag sajnálkozva így sóhajtott föl:

— Szegény Rezső! Szegény, szegény Rezső! ;

PILINSZKY JÁNOS:

INTELEM

— Maradnak még egy kicsit.

Gyuri csak int, ahogy elmegy.

A buszmegálló közel van a házhoz, már toporognak néhányan a villany alatt. Gyuri jobbra-balra köszöntget, majd visszanéz a házukra. Alakokat lát mozogni a szobaablak mögött. Mesz- szire rúg egy üres gyufásdo- bozt. Kutya dolog ilyenkor éjszakásnak lenni! Keserűen köpi érkező társai elé a szer- vuszokat. A konyhában kialszik a fény. S épp, amikor be* I áll a megállóba a munkásjá- rat, sötét lesz a nagyszoba két ablaka is.

Ne a lélegzetvételt. A zihálást. Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csendjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel, tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedül érdemes.

írnok,

akkor talán nem jártál itt hiába.

NÓGRÁD — >971. szeptember 12., vasárnap 9