Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
JOBBAGY KAROLY:, \ • HÁLÓ NÉLKÜL (öregedő artista monológja) Vegyétek el a hálót énalólam s a derekamról a mentőövet! Én anélkül akatrok ugrani... * A fiatal? — az más! A víg közönség álmélkodhat az ügyes figurákon: apró szaltók, két pördülés ott fönt szép orsó... s a pörgésből újra három... és mindig újabb variációk váltják kiji heves ovációt. Negyvenegy évvel ezt már nem bírom, De a trapéztól megválni se tudnék, a repüléstől fenn a csúcsokon. S, hogy a nézőtér mégse unatkozzék, — vegyétek el a hálót énalólam s a derekamról a mentőövet! Hadd morduljon fel a nép elhalóan, hadd feszüljenek meg az idegek, hadd lássák: Itt már a „Halál” a tét; az artista feltette életét. A fiatal? — Leesik, újrakezdi, Hányszor hulltam. Többé nem kezdhetem. Ez a mostani néhány fényes esti mutatvány nekem a mindenem. S azt akarom, hogy minden ugrás most már akár... utolsó vallomás legyen. Vegyétek hát el a hálót alólam! Zenékar, rajta! Pergesd a dobot! Lendítsétek felém a trapézt túlnan! i I Indulok? MEZEI ANDRÁS: IDILLSIRATÓ Végtelenül szűk, cella-sivár minden Mindenség-tagadás, hol a tág ölelésen túl nincs epedés már, nincs álmodozás! Gyönyörűség a folyóvíz, meg a szél, mikor éneket úsztat! A lombos öröklét kisdedeit ringatják, velük alusznak. A gondolatok ma a törvényit tágítják mind szabadabban: Ami a Létben a Több — mégis az emberrel több az anyagban. Szállhat a gép, lezuhanna,' ha elhallgatna az ének: A világűr-csengés... Valahol inin/tfaa juhokat terelnének. 11 sil siienzio Csöpikének nagy, fekete .szeme van, aranyszőke haja, babaarca és filigrán termete. Ö az a nő, akiért meghalnak a férfiak. Ugyanis már a negyedik férfiról mesélte barátnőjének, hogy meg akart érette halni. De hát neki nem olyan szíve van, hogy engedjen valakit meghalni! Kár is lett volna mindegyikért: egy- től-egyik remek fiúk voltak, és milyen gavallérok! Már a házassága is így indult: szülei nem akarták Pityuhoz adni, akinek sem szakmája, sem vagyona nem volt. Szinte gyerek volt még; hogyan tartja el megfelelő keretek között ezt az elkényeztetett kislányt, ezt a gyöngyszemet, akinek eddig mindene megvolt, igaz, szakmát ő sem tanult, de minek is? Majd csak jön érte a mesebeli herceg; a Férfi, aki méltó hozzá. Erre jön egy kis senkiházi és belebolandul. Persze, * hogy kikosarazták. Szegény fiú! Ekkor kísérelte meg a öngyilkosságot, de olyan szerencsésen, hogy azért életben maradt. A lány szüleit meglágyította az eset. Ekkora szerelmet méltányolni kell, ilyen fiúra rá lehet bízni . a kislányt, ez a szó szoros értelmében „majd meghal érte”! Vállalta a nehezebb munkát is, hogy több legyen a keresete, ne nélkülözzön a kis édes... Megtartották hát a hátországra szóló lagzit, azután éltek boldogan ..., no, nem addig, amíg meg nem - haltak, csupán amíg Csöpike meg nem únta ezt is, mint eddig minden játékát. Bűbájos szemével a „srácokat” kezdte nézegetni; Pityu már nem érdekes, nyűgös alak lett belőle: folyton a féltékenységével gyötri. Fáradt, kedvetlen, és különben is — neki még any- nyi más vágya van: feltűnni, csillogni mások előtt is, hiszen fiatal és szép. Ez meg el szeretné dugni, hogy meg ne lássa valaki; hát abból nem eszik! Inkább elmegy dolgozni, de nem lesz itthon rab! Most már el tud szabadulni a gyerektől, óvodába jár. Néhányszor a nyakába vette a várost, munkát keresett. Mindenütt kedvesség, előzékenység fogadta, és ígéret, ígéret... Természetesen ott, ahol férfi volt a tárgyalófél. Tudja isten hogy, hogy nem, mégsem talált kedvére való munkát. — Azzal is meglepnék valahogy — tárta szét a kezét Kamilió. — A baj csupán az, hogy a bútorok kissé megviseltek. A heverómnak például egészen kiáll egy rugója, s ebből a múltkor is kellemetlenségem volt, amikor a vendégem reggel felkelt... Mátyás kissé borongós arccal meditált magában egész nap a szobájában. Sehogy se fért a fejébe, hogyan juthatott Kamilió lakájhoz, bútorhoz, meg minden egyébhez, amikor a többiek, akik jórészt • abban a vízparti városban látták meg a napvilágot, hónapos szobában hányódtak. Nagy problémát persze nem csinált az ügyből, mert különben is jó véleménnyel volt Ka- jnillóról. Bizonyos vonatkozásban mi is tiszteltük, - mert nem volt nála jobb barát. Pénze ugyan ritkán akadt, dehát melyikünk , dúskált a föníciaiaknak eme elpusztíthatatlan találmányában. Így aztán mindenki menő volt a szemünkben, ha két garasnál több csörgött a zsebében. Kamilió esetében még az is imponált nekünk, hogy apróbb-nagyobb zsiványságai- val jóval fölénk emelkedett. Valószínű, máig is a vezérünk marad, ha nem jön közbe az az apró malőr, ami mint annyi százezer esetben, most is a őszebbik nem képét öltötte magára. Egyébként Julinak hívták városszerte, s a megközelíthetetlenség és hideg tisztesség mintaképe volt. Arca annyira szende volt, amennyire még egy hajdani szobalányregény írója se tudta volna elszendíteni. Nagyokat sóhajtottunk, de merő véletlenségből se mertünk arról ábrándozni, hogy majd egyszer... Nem így Kamilió. ö még alig melegedett meg városunkban, eljegyzésre invitált bennünket. Nagy vacsora volt, rövid italokkal, pezsgőkkel, és mindenféle földi jókkal. Élt ugyan bennünk némi gyanú a számlát illetően, de ki szokta nézni, mibe kerül egy mennyországba szóló belépőt Kamilió se nézte, már csak azért sem, mert némi egyezkedés után, az apósjelölt gálánsán fizetett. Már a lagzira készülődtünk, a nászajándékon törtük a fejünket, amikor beütött a baj. Akkor még nem volt annyira egyszerű a női balesetek el- boronálása, mint mostanában, s egy kisvárosban meg különösen messzire Szállt mindennek a híre. De még ez ■sem lett volna nagy baj, hiszen az esküvőt már mindenki elkönyvelte. Illetve mégsem. Volt ugyanis egy másik nő, akit véletlenül szintén Julinak hívtak, s az előbb nagy szeretettel emlegetett Julitól csak annyiban különbözött, hogy asszony volt, s Kamilió — bizonyára egy nagy szerelem következményeként — egyszer már bekötötte a fejét... Ez a második Juli egy esős őszi estén állított be, anélkül, hogy érkezését jelezte volna. Feltehetően nem számított nagyobb fogadtatásra, de Karnil- ló se arra. ami abban a hirtelen szerzett szoba-konyhás lakásban történt. Nem volt» merszünk megnézni a csata színhelyét, a szomszédok szerint azonban az összes megmaradt berendezés a szende Julii egyik copfja volt, ami bizonyára véletlenül oct maradt a küzdelem tetthelyén. Maradt még aztán Kamilió arcán is néhány apróbb nyom, érre azonban semmit se adtunk. Innen számítva azonban észrevehetően megcsappant Ka- milló önbizalma. Gyakran elmélkedett egy spriccer mellett az emberi természet fonákságéiról, s egy késő őszi estén lemondóan kijelentette: — Nincs akikora zsivány- ság, amelyiknél nagyobbat ne lehetne találni a világban. M intha csak a temetési beszédet mondta volna el, úgy hangzott az egész, különös jelentőséget azonban mégiscsak azután tulajdonítottunk neki, miután Mátyás egy hét végen színe elé rendelte. Mi történt, mi sem közöttünk, örökre titok marad. Annyi azonban bizonyos, hogy Kamilió a következő héten ejtávozott körünkből. Rendkívüli szabadságot kapott, s mint utólag kiderült, egy nap alatt eladta a lakását, meg azokat a ( köl- csönbútorokat. amelyek ugyan kopottak voltak egy kissé, de azért még értek valamit. Öt napot pedig arra használt fel, hogy kibékítse Julit. Persze^ nem a szendét, hanem a másikat. aki miatt leáldozott a csillaga. Azóta nem hallottam róla. Csak ilyenkor, törtsugarú őszelőn jut eszembe néha-néha. Ha él, jó egészséget kívánok neki, ha netán más * a helyzet, akkor béke poraira. Szolnoki István De talált annál nagyobb dolgot: az igazit! Igen, most találta meg az igazi szerelmet, ilyen még nem volt a világon sem. Ö, meist tudja csak mi a szerelem! Mit tudta ő azt szinte még gyerekfejjel... Tetszett neki a korai menyasszonyság, a barátnői irigysége, ifikor látták a karikagyűrűjét, majd esküvői ruháját, tetszett a nagy lakodalom, melynek ő volt az ünnepelt hősnője. Ez azonban egészen más. Bandival elmenne a világ végére is. No, odáig azért nem kellett menni, csupán a fővárosig, mert egy nap Bandi bejelentette, hogy Pestre megy dolgozni. Ez egyszer Csöpike akart meghalni, nem a fiú! — Szerelmem, ne menj el! Meghalok nélküled, nem bírom, nem! — zokogta, s a fiú mellére bújt. — Elmegyek veled én is, Itthagyom Pistát! — Édesem, bárhogy fáj a szívem érted, nem jöhetsz, értsd meg! Nincs lakásom. , — Ez neked akadály? Veszünk ki egy kis szobát, kettőnknek nem sok hely kell... — És a kislányod? Tündit hova tesszük? — Nem érdekel senki és semmi, csak te! Maradjon az apjának! Téged szeretlek, vele^ megyek. Nekem is jogom vatn a boldogsághoz. Felugrott a szekrényhez, sietett és pépzt vett ki. Ilyen elszántságot még soha nem látott rajta a fiú. — Itt van, vegyél ki szobát! Hétfőn megyek utánad, akkor lesz Pista délelőttös. A gyepeket elviszem óvodába és megyek hozzád a déli vonattal. — De kis csillag, jól meggondoltad? Nem fogod megbánni? Csöpike égő szemmel bámult rá, i& elcsukló hangon kérdezte: — Szeretsz még? Nem te bántad meg? — Ugyan, kis csacsikám, mit bánnék én? Gyere csak, nekem nagyon jó lesz! — Drága szerelmem! Gyere akkor, hallgassuk meg együtt az én kedvenc lemezemet... S ígérd meg, hogy minden este... mondjuk kilenckor, rám gondolsz. Akkor hallgatom én is és ez olyan lesz, mintha együtt hallgatnánk. Nem örült különösebben, mikor egyik barátnőjétől névnapjára az II silenzio-t kapta, mert ő csak modern tánclemezeket vett eddig, de hogy Bandit megismerte, ez a szám lett a kedvence. A zene közepén egy kedves férfihang így szól: „Jó éjszakát, szerelmem! Rád gondolok, ha leszáll az éj, rád, aki olyan távol vágyj” Magányos esteken, ha Bandf nem jöhetett, mindig meghallgatta. Mintha ő szolt volna a lemezről hozzá: elveszett a világ körülötte, csak őt hallotta, őt látta, más nem 'érdekelte. Csak már hétfő lenne! És eljött a hétfő. Tündi — szinte, érthetetlen módon — megmakacsolta magát: — Nem' akarok oviba menni! Ne vigyél anyuka!! — De el kell menned! Anyukának sok dolga van. Sietünk. — Nem megyek! Fáj a hasam, 4e akarok feküdniii... ! Szégyenszemre úgy kellett végigvinni az utcán, bőgve. Dehát ilyen semmiségen csak nemi borulhat fel a tervük! A boldogságáról van szó.. . Ez a bőrönd is szörnyű nehéz lett, de a lemezjátszót mégis elviszi. Ott majd együtt’ hallgatják a zenét, ezentúl mindig együtt... Az a sok buta ismerős az utcán! Mind azt kérdezi: hova utazol? Haza, anyukáék- hoz, mit is mondhatna mást? Utólag megírja* majd anyukának, persze, de most még ne tudja senki. Bandi várja azóta, hogy örül majd, ha megérkezik! Pista meg csak féltékenyked- jen, most már lesz rá oka. Hagyott azért egy sor írást az asztalon: „Ne keress, úgysem találsz meg. Bandit szeretem, vele mentem.” Felőle most már fel is kötheti magát, 6k boldogok lesznek, mint a mesében. .. A mesebeli boldogság mindössze három hétig tartott. Akkor borzasztó dolog történt. Csöpike fodrászhoz ment. Csinos akar lenni mire Bgndi megjön. Tudja ám ő, hogyan kell megtartani egy férfit; legyen az asszony mindig csinos, vonzó, ápolt. Így lesz! A fodrásznál sokan voltak, alaposan megkésik ma a vacsorával. De még jobb lesz, ha nem főz ma. Elmennek valahová, most igazán csinos, felveszi a kék ruháját, ez a legszebb. Jaj, de jó ötlet! Három gyors koppanás az ajtón: a megbeszélt jelük. Csend. Az ajtó zárva. Hol ez a fiú, csak nem ment el eléje? — Házi néni, nem tetszik tudni hol a férjem? — Ä fér je? — az asszony ajkán gúnyos mosoly bújkáltl — Hát nem - tudja? Most pai naszölta, hogy vidékre helyezték, azonnal utaznia kellett Ügy érezte, megnyílik alatta a föld és zuhan a nagy, feneketlen mélységbe. — Rosszul van kedvdS? Kinyitom az ajtót, pihenjen lej Gyöngéden bevezette a szó-: bába. Pihenni! Könnyű azl mondani. Kérés, kutat, szekrényben fiókokban, egy tárgyi egy sor üzenet után, mint az őrült... Sehol, semmi! Hát így szökött ki az életéből» hogy még emléke sem marad utána...? Ekkor pillantja meg a kis asztalkán a lemezjátszót. Rajta még ott a lemez, melynek édes dallamára ágyba bújtak az este, minden este mióta itt élnek: az II silenzio. Céhmestér Erzsébet' ! Mustó János linómetszete SIPOS GYULA: Elégia egy somogyi vadkörtefához Jaj, nékem az a legszebb, mégiscsak az a legszebb, az a vadkörtefa, a félig lombjavesztett, áll a legelő szélén, áll a tűnő időben, nyája nélküli pásztor, szikár magányos őrszem, üszkös fekete ágak, fészkeit nem rejtő ágak, úti pihentétől tovaszálló madárnak, makacsul még a kék ég táblája felé nyúlnak s nem írnak, nem törölnék ezek a görcsös ujjak, nem élnek, el sem múlnak, nem írnak, nem törölnek, mondják a mond hatatlant a minden szónál többet ősz van, kései ősz van, fanyar-édes ízekkel borzongató vizében fürdet a hűvös reggel, a nap heve is enyhül, fáradt mosolya van csak, éjszaka mellig ködben állnak a szénakazlak. Ősz van, kései ősz van, tudom, elmúlik minden, , elmúlik ez a perc is, hogy az új megszülessen. Szerelem teljessége! honnan támad e bánat, hogy jajszót mondunk néked és jajszót a halálnak. Nőnek még fák meg erdők, tölgyek, platánok, hársak, nékem már ez marad meg örökre óriásnak, ez a vadkörtefa, a félig lombjavesztett, jaj. nékem ez a legszebb, mégiscsak ez a legszebb. N0GRÄD — 1971. szeptember 26., vasárnap 9
