Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
PARKŐR Hallania Erzsébet: A A parkőr tejet és kenyeret evett a tej ivóban. A zöld pulton félliteres üveg- korsó állt, mellette a kenyér, negyedtől ó egyiben, s a parikör bütykös ujjaival mindig újabb darabot tépett le belőle. Olyan volt, mint egy kopott öreg madár. A tejivóban tejeskamnák csörömpöltek, kenyerek puffantak a polcon, a tejföl vastagon és illatosán csöppent le a merőkanálról, az üveglap mögött sárga sajtok, cukrozott tészták, barna tetejű pogácsák, köménymaggal behintett sütemények pompáztak, és egy kislány, nyafogó hangon azt mondta: de mondom, hogy nekem vajaskifü béli! Mozgalmas délelőtt volt és az ajtón besütött a nap. A parkőrt senki se vette észre. A parkőrt sose szokták észrevenni, máskor sem, miikor a füvek és bokrok közt bóklászott hosszú, hegyes végű botjával. Néha egy fiatal anya felnézett a könyvéből, álmatagon kö- nilpillantoítt, aztán a gyerek után kiabált: ha nem jössz vissza azonnal, odaadlak a bácsinak! Ilyenkor a parkőr szíve összeszorult, megállt, hogy szól valamit a gyereknek, de az gyanakodva és irtózattal ráme- redt. A parkőr pedig elbújt a házak mögött egy eüba- gyottafeb pádra, és hosszú percekig ült ott, meghúzódva, mint bogár a fűben. Lassan rágta a kenyeret, süppedt szája csendesen és megadóan mozgott. Apró szeme szórakozottan pásztázta a köményes süteményeket A fakó egyensap- ka leért a füléig, mimfiha az idők folyamán hozzánőtt volna a fejéhez. A piros betűk a karján díszelegtek, ott, ahol a gyászszalagot hordják az emberek. A két R betű közül az egyik kisebb volt, afféle nyomorék a hatalmas pókhasú ö nyomasztó árnyékában. Aztán kiürült a tejeskorsó, s akkor a parkőr szép rendesen becsomagolta egy fél újságlapba a megmaradt kenyeret. Nehezére esett megválni a jószagú, mozgalmas helyiségtől, odakint ilyentájt mindig ugyan-, azokkal az emberekkel találkozott. Háziasszonyokkal, akik lihegve huroolták szatyraikat, egy-két üzleti ügyben igyekvő, komor férfival meg a félszemű postással, akit kerülni igyekezett Egyszer köszönt neki, és a féüszemű gőgösen elfordította a fejét. A délutáné® iskolásgyerekek is lejöttek néha, de többnyire az erkélyeken és ablakokban bukkantak fel, hátrapislogtak a szoba felé és suttyomban kihajítottak valamit — diót, kavicsot, törött gombot, csikket. Egyszer egy körtecsutka elta- láta a parkőrt, fuldokló vinnyogás hallatszott felülről, a parkőr mereven továbbment, és csak a ház mögött törölte le az arcát. Estére már nem haragudott a vihogó gyerekekre, csak ült a szobája mélyén a sötétben, és megint a háborúra gondolt, amikor a feje fölött vadul dübörgőit és villogott az égbolt, és ő alig szólt valakihez, csak csinálta, amit mondtak, alig vette észre, ha ráordítottak vagy meglöktek, mert egyetlen gondolata volt csak, hogy hazajusson. Aztán hazajutott, ott állt a romok között, és próbálta megérteni, hogy az asszony meg a gyerek meghalt. Lassan hozzászokott a valósághoz, a parkőr parkőr lett, szája besüppedt ráncos arcéiba, és apró, kifejezéstelen pontokká zsugorodtak a szemei. Zölden ragyogott a fű, s könnyű párákba burkolózott a távoli domb, mikor a parkőr kilépett az utcára. Szerette ezeket a házakat, fehér, égbeszökő falaikat, fekete-sárga ablakaikat, a tetejükön ágaskodó százféle antennát. Voltak itt hét- meg nyoloemeletes háziak is, és a parkőr egyszer, alkonyat- tájt, fölballagott a legma- gasabhibra, mert szerette volna tudni, milyen lehet onnan felülről. Szép volt onnan felülről, de a parkőrnek nagyon dobogott a szíve, mire fölért, és furcsa, imbolygó bizonytalanságot érzett. A háromszögletű gyep és a bokrok nevetségesen kicsinek látszottak. Aztán búgva megindult háta mögött a lift, a parkőr ösz- szerezzent és gyorsan visz- szafordult. Gépiesen böködni kezdett a botjával, arra gondolt, itt gyorsan összeszedi a szemeteit, aztán leül egy padira, úgy, hogy a nap az arcába süssön. És miközben szedegette az elhajigált buszjegyeket és tízórais papírokat, egy kék szempár követbe megbűvalten a mozdulatait. A parkőr nem vette észre a kisfiút, aki kék nadrágot és csikós trikót viselt és a szeme egészen kék volt. Kiesd fiú volt, a korláton ült és harangozott a lábával, de ahogy nézte a parkőrt, a harangozás lassan abbamaradt. — Mit csinálsz? A parkőr megállt és belebámult a kék szemekbe. Gyanakvása elröppent, sőt, elfogta az igyekezet, hogy mindent megmagyarázzon. — Szedem a szemetet. Nekem kel vigyáznom a parkok tisztaságára. — Miért? — Én vagyok a parkőr. Ahogy öreg íróhoz illik, lelkesen érdeklődök a fiatal és a legfiatalabb magyar irodalom iránt. Büszke vagyok arra, hogy sok fiatal írótársam megtisztel barátságával és bizalmával. Irodalomról beszélgetnek velem, elhozzák nekem verseiket, kis novelláikat és drámáikat, megkérnek arra, hogy olvassam el, mondjak véleményt róluk, és döntsem el azt a számukra és talán az irodalom számára is rettenetesen fontos kérdést: érdemes-e írniok, vagy helyesebben teszik, ha máris végérvényesen szögre akasztják a lantot. Iparkodok segíteni rajtuk, óvatosan és tapintatosan, valahogyan úgy, hogy se a dicséret, se a korholás ne fájjon nekik. Nem könnyű munka ez, annál nehezebb, mert ezek a fiatal barátaim csakugyan fiatalok, nem álfiatalok, hanem igaziak, tizenkét—tizennyolc évesek. Es érzékenyek. Számukra az irodalom egyelőre álom csak, nem megélhetés, különben ebben akárhány idősebb ma* Heltai Jenő születésének századik évfordulója alkalmával közöljük a Koseuth-díjas író karcolatét Ide ás van írva a karomra, ni. — Akkor imént nincs bajszod? — Hált..: — Ment nem is őr vagy — Ujjongott a kisfiú. Titokzatos arcot vágott. — Hanem egy varázsló vagy. Azért van az a bort a kezedben, hogy ha akarod, elkergesd a felhőket meg a boszodká- nyokait. Ez varázspálca, ugye? Még a sárkány ellen is elég erős. Ugye? — Lehet — motyogta a parkőr, kicsit elvarázsolva. — Bár ezzel a pálcával... — Ne is folytasd! — a kisfiú megértő arcoal nézett rá. — Mert a varázslóknak is fáj néha a derekuk. Nem tudsz lehajolni? Na várj csak. Tartsd a botot. A parkőr tartotta a botot, a kisfiú pedig ráhúzta a papírt, amit főieméit a fűről. Ezt párszor megismételték. A kisfiú árgus szemmel vizsgálódott, de a szemét elfogyott. Akkor töprengve nézegette a bot hegyére tűzött fecniket. — Szórjuk szét — javasolta. A parkőr furcsán érezte magát. Kék és arany fények ragyogtak fel a messzi múltból. Gépiesen rázta a fejét. — Van egy nagymamám, az is ilyen öreg — kiáltott fel a kisfiú. Támadó akart lenni, de csak csalódott volt. — Az is mindig a fejét rázza. Te se vagy igazi varázsló. Ha én nagy teszek... A parkőr nézte a kék szemeket, amelyek kitágultak a vágyakozástól, és megfeledkezett mindenről, még arról is, amire az elején gondolt; hogy a kisfiút mindjárt keresi az anyja. — Gyere — suttogta a kisfiúnak —, ott a másik kapu előtt rengeteg papír van. Ha akarod, odaadom a varázspálcát. — Te rendes varázsló! — kiáltotta a kisfiú — nagyon rendes varázsló vagy, tudod? És átgázoltak a füvön, a kisfiú harci kiáltásokkal hadonászott a varázspálcával, a parkőr alig tudott lépést tartani vele, a szíve ritmus- talaniul vert a megerőltetéstől. gyár író is hozzájuk fiatalodott már. Ezeknek a gyerekeknek a bizalma már csak azért is értékes számomra, mert senki és semmi sem kötelezi őiket arra, hogy nevemet ismerjék és tiszteljék, és engem jeles írónak ünnepeljenek. A gimnázium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele se fér. Bágyadtan veregeti váltamat az irodalomtörténet is. Az egyetemen egyszer egy jobb sorsra érdemes szerencsétlen kislány rólam akart értekezni, de a tudós profesz- szor jóságosán leintette: — Várjunk, amíg meghal, akkor nem bánom, beszélhetünk róla. Az a kislány férjhez ment azóta, a tudós professzor meghalt, nekem pedig nem sürgős az egyetemen való megdicsőülés. Szerény ember vagyok, jó nekem az a kis szakaszos halhatatlanság is, amelyben ma sütkérezek. A halhatatlanságot különben is addig élvezzük csak, amíg élünk. Mentül tovább élünk, annál tragédia Fél éve nem látta a férjét. Beszélték, hogy együtt él egy nőveL Egy napon hazatért a férj, ingóságait összecsomagolta egy hatalmas bőröndbe, s mielőtt távozott. így szólt: — A nyloningem sehol sem találom. Ha eladtad, adsz kétszázötven forintot! A nő mosolygott. — Beszéljük meg előbb - mondta, és bekísérte férjét a hálószobába. Reggel, amikor kijöttek, az asszony felállt a hatalmas bőrönd hátára és onnan harsogta: , — Munka után azonnal hazajössz! A fizetésed elsején az utolsó fillérig leadod! S ha még egyszer meglátlak azzal a rüfkével, kikaparom a szemed! A LÄBSZAG A őszi Sáp fényét sarlózni lehetett. A hivatalt mégis idegesség feszítette. Felhívták a Geodéziai Intézetet, de nem volt rendkívüli világnap. Felhívták a Meteorológiai Intézetet, de nem jeleztek frontátvonulást. A nők egymást marták, a férfiak egyelőre csak morogtak és káromkodtak. Robot Elek, a szakszervezeti tikár kétségbeesve panaszolta a diri titkárnőjének: — Mindenki az árakat szidja. Máskor ilyenkor Csecse Kázmér lábszagáról beszéltek. .. — Megvan! — kiáltott föl a titkárnő. — A lábszag hiányzik. Ez okozza a zavart. A szakszervezet, a nőbizottság, valamint az igazgató titkársága képviseletében küldöttség kereste föl Csecse Káz- mért, éa a kollektíva nevében felkérte, a jövőben ne mossa meg a lábát — De hiszen ti fintorogtatok folyvást Ti tartottatok kiselőadást a tisztálkodásról. Különben is alkotmány biztosítja a jogomat a lábmosáshoz. Az igazgató kezét tördelte. — Nem tehetek egyebet, Csecse elvtárs! Dolgozóink nyugalma megkívánja, hogy biztosítsa a régi, megszokott lábszagot. Ha a közérdeket nem tartja tiszteletben, számolnia kell 3 következmé- nyekkeL.. hosszabb ideig vagyunk halhatatlanok. A legtöbb esetben a halál nemcsak az életet üti agyon, hanem a halhatatlanságot is. Egy csapással két legyet. Fiatal barátaimnak nem vagyok öreg író. Számukra a huszonöt évesek az öregek, azok a huszonöt évesek, akik a huszonhat éves írót szidják öregnek. Az irodalomban mindenki önmagával kezdődik és fejeződik be, az egész játék azon alapszik, hogy sem előttünk nem. volt senki, sem utánunk nem jön senki. Abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy más író is van a világon, nemcsak mi, az írás nem öröm többé, hanem szenvedés. Miféle irodalmi problémák izgatják ezeket a gyerekeket? Valami nagy bizonytalanság van bennük. Ugyanaz, amely tapogatózásra kényszeríti az öregeket is. Nem értik meg ezt a világot, amely nem érti meg őket. Szeretnék föltárni magukat, az igazukat. Szeretnék elmondani a mondaxuva— Nem vagyok individuals- ta, de a lábmosást választom. Fölszegte a fejét, gerincét kiegyenesítette, és átsétált a falon. BABLEVES KOLBÁSSZAL Mónika káprázatos fekete nő volt. Csupa báj és tűz. Odaadóan imádta a férjét, amit azon is le lehetett mérni, hogy Bödön Ödön súlyvesztesége hamarosan elérte a kilenc és fél kilót. A lépcsőházban magányosan éldegélt özvegy Kamyómé, született Kese Rozi, aki viszont csodálatos ételkölteményefckel tudott hatni a férfilélekre. Amikor meglátta a fonnyadton hazatérő Bödön Ödönt, kedvesen megfogta a karját. — Finom kolbászos bablevest főztem. A bíróság elegendő válóoknak találta, hogy Mónika rendszeresen elhanyagolta háztartását, hiszen az urán kívül mást sohase főzött. Rozika minden pénzét élelmiszerre költötte, de hónap végén már csak bablevesre jutott. Tízliteres fazékban párolgott az étel. Bödön Ödön hamarosan százhúsz kilóra dagadt. A házmestemé, akinek a férje a nyárom, disszidált. behívta magához. — Ödönke! — dorombolta. — Ha így halad, szívtrombózist kap, vagy megüti a guta. Csatlakoztak a kocogómozgalomhoz. A bíróság elegendő válóoknak találta, hogy Rozika nem tett eleget házastársi kötelességének, hiszen éjszaka is mindig csak sütött-főzött A HATÁROZAT Terpitkó Barnabást leütő+te a hajókötéL Az özvegyen kívül 16 aprócska, gyermeket 1 öny lójukat. Nyilvánosság kell nekik, szószék, megafon, rádió. Sajtó. Ifjúsági közlöny. Szerkeszti Péter. Péter ötödik gimnazista, jó- barátomnak a fia. Kedves, okos fiú, tehetséges és lelkes. Azért látogatott meg, hogy elém tárja az ifjúsági közlöny tervét. Megbeszélték az iskolában, hogy újságot adnak ki. Sokszorosító vállalat fogja előállítani. Hektográf? Mi az? Megmagyaráztam neki, hogy az én gyerekkoromban vegyi tintával, kézzel írtuk, és zselatinlapról húztuk le az újságot. Szép nevük volt ezeknek a magánújságoknak. Hajnal. Tavasz. Első kísérlet stb. Az enyémet Hasznos Aurórának hívták, abban jelent meg első regényem. Utazás az Északi-sarkra — ez volt a regény címe. De odáig jutottam el csak, hogy a sarkutazó fölvette a télikabátját. Öt perccel a vonat indulása előtt, örökre megszűnt az újság. Egy hónap múlva a tanácselnök jelentést tett a végrehajtó bizottságnak: — Demokratikusabbnak tartom, hogy a bizottság kollektívája döntsön: kinek mondjunk föl, hogy Terpitkónénak helye legyen. Hiszen ő szorul rá a legjobban. S kezdte olvasni a neveket. Csicsóné, a főelnök felesége, Szuszékné. a főigazgató felesége, Csömöge Gáspárné, a főtitkár felesége, ámde a vb. minduntalan nemmel szavazott. így jutottak el a bizottsági tagok feleségeiig. A bizottság Ismét nemmel szavazott. özvegy Terpitkóné szociális segélyét fölemelték háromszáz forintra. HOGY BAJ NE LEGYEN A bizottság együtt ült, s már többé-kevésbé döntött is, amikor egy torzonborz, groteszk mozgású, kigúvadt szemű férfi toppant eléjük. — Nem akarok konzseniális ötletekkel dolikocefálni az elvtársak irányában, hiszen summa summárum öt karak- teológus kulminálja a helyzetet, de a marxizmus—leniniz- mus oldaláról tekintve a helyzetet, materiális és mat- rimoniális szemszögből felpol- larizálva a helyzetet, nem lehet közömbös, amint azt a görög bölcselők is megmondták: faber est quisque fortu- nae suae, avagy facia ut des, facia ut facias, mindazonáltal fakszimilébe és kamarillában fölajánlom szolgálataimat. Most már csak egy kérdésem van: hogyan kontumnizál a faktor? Az elnök bólogatott. — Köszönjük az elvtárs felajánlkozását — mondotta. — Várjon kívül néhány percet. Óriási vita kezdődött, hogy vajon őrültei vagy zsenivel állnak-e szemben, de dönteni Megkérdeztem Pétert, mi tüzelte föl őket arra, hogy lapot alapítsanak. Elgondolkozott egy kicsit. Péter őszinte fiú. Nem szépítette az okokat: — Elsősorban az, hogy a lányok is alapítottak lapot. Három szám meg is jelent már... — Mi a lap címe? — Tempó. Keserűen fölkacagtam: — Tempó! Persze! Mi lehet ma, a sport, a robogás, locsogás és lebegés korában egy ifjúsági közlönynek a címe? Tempó! Tempó akkor is, ha lányok szerkesztik és írják. Tempó: az élet üteme, az ambíciónak meg a karriernek az üteme. Nagyon helyes, hogy ezzel szemben ti, gondolkozó fiúk is lapot csináltok, olyan újságot, amelyben komoly irodalmi és társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Természetesen erről van szó, ha jól értettem azt. amit újságodról elmondtál... — Erről van szó. — Remek. És mi az újság címe? Péter lehajtotta fejét, és halkan mondta: — Rekord. NÓGRÁD — 1971. szeptember 19.,. vasárnap 9 hagyott hátra. Bodega község saját halottjának tekintette. A temetés napján összeült a végrehajtó bizottság, és megszavazott havi 200 forint szociális segélyt özvegy Terpitkő- nénak. S, minthogy az asz- szony a hetedik határba járt el csekély pénzért dolgozni, úgy határoztak, hogy helyben keresnek számára munkát, az életrajzlyukasztó vállalatnál, ahol magas a jövedelem. A határozat végrehajtásával a tanácselnököt bízták meg. “—-- VCgUi azi ej foglalt állást, hiszen hiv^ ból ő a legokosabb, külön nem lehetne elnök. — Lehet, hogy őrült mondta —, de az is le hogy zseni. Én azt javas! hogy nevezzük ki a tudó nyos egyesület elnökévé, ból baj nem lehet. A töl majd meglátjuk. És kinevezték a tudomár egyesület elnökévé, minth abból baj nem lehet. A többit pedig megláttál Heltai Jenő :* Ifjúsági köz Lakos György: Mini-novellák
