Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
f Ked // vés vevő Elkopnak, devalválódnak, visszájára fordulnak szavak, mert a nyelv szüntelenül változik, újul, szegényül és gazdagszik. Liszt Ferencről még azt írta a kortárs költő: „Hir- hedett zenésze a világnak” — és ez annyit tett, mint híres. Egy mai komponista ezt szigorúan kikérné magának. A hölgy valamikor prémes kis állatkát jelentett — ma a gyengébb nem gyöngéd megszólítása. Jó pár esztendeje még dicséretet jelentett, ha valakiről azt mondták, vagy a káderlapjára azt rótták: jó elvtárs — ám ma, így, egymagában lekicsinylőnek, tetszene. A jelentésváltozás régi törvénye vagy szokása a nyelvnek. Meg lehet érezni, hogy mikor kezd osztozni egy szó valamely más értelemmel, s mikor fordul maga ellen. Az egyik kifejezésben még a helyén van, a másikban már egy kis hangsúlyváltozás is segít az új értelmezéshez. Akinek mondták már ezt ' többször és több helyen, hogy: Kedves Vevő — érzi ezt a változást. Érzi a foga alatt a kis homokszemet. Hány, de hányféleképpen lehet ezt mondani! Ha megnyomom az első szótagot, csupa lesajnálás. Ha hangsúlytalanul ejtem és a Vevö-nek adok több szuszt, kihívó. Ha itt is, ott is erősebben préselem ki, gúnyos és pimasz. Ha elsuttogom, csupa bizalmasság. , Egész mondatban ezenkívül hány féle színezet! — Mert a Kedves Vevő azt hiszi, hogy... — ez körülbelül annyit jelent: maga kérem, együgyű, és mégis ma- cerálni akar minket. — Hiába zárjuk be az ajtót, a Kedves Vevő jön és kopog... — vagyis: szemtelen fráter, —Mit nem képzelnek egyes Kedves Vevők! — azaz hogy: nem átallanak a próbamérlegre tenni valamit, netailántán rákérdezni az árra. Sokáig boldog voltam, mert nem érdemeltem ki ezt a kedveskedést. És elégedett is. Nekem megtette a boltban vagy a vendéglőben annyi is: „Tessék ...” De most már alig van kivétel. Már-már minden vevő és vendég kedves valamilyen módon. Már új értelemben. Azt mégsem lehet csak úgy odavetni a vásárlónak, hogy együgyű, pimasz, mit képzel, szemtelen, smucig stb. De hogy kedves — azt igen. Elmehet föllebbezni Lőrmezéhez, az Értelmező Szótárhoz, az Akadémiához! Megesett velem, hogy reklamáltam. Nem azért lettem kedves, mert az elnézést valahogy gyöngéden illik kérni: Hanem, mert: — Mi is emberek vagyunk, mi is tévedhetünk, ehnyit talán a Kedves Vevő is megérthet ... S mit felelhet erre a sértett, ám feljajdulásra illetéktelen öntudat? Nagy birkaszemekkel néz, néz, aztán dadogva megtoldja a bolti önérzetzuhaiagot éppen olyan illedelmes stílusban: — Értem, értem, kézit csókolom ... Sőt, az én jó édes anyukámat... Ugye, milyen kedvesen el tudunk mi társalogni egymással, emberek! Sz. Simon István erényi gr A Cl a* ÖRÖM Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megíoglamazunk, talán ideig-áráig megmarad. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, példánl, evezőcsapás egy őszi tavon.. Meg lebegés, fis dmerüléa. Gyaloglás valahol egy havas úton, egy sáros úton, zöld fák, tarka fák, kopár fik közt, gyaloglás oda, ahol várpak. ahol nem várnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyóra és sohasem vasárnap. De lehet, például, evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyek. Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek. szór láttam az évek során az új gabonát. Ahogy változtak a kalászok a nemesítés során, mindig újakat hoztam haza, a régiekkel a szomszéd iskola biológia óráira adtam regényes, izgalmas „tananyagot”, négy kalász maradt a végén az újabbak közül. A régiek szára vastag, hosz- szú volt, az újabb törzseké a kor gabona- és szalmadivatja, szükséglete szerint törpe, s; az alacsony száron szégyenlősen lehajtott fejű, aránytalanul nagy kalászok. Bókoló kalászok. Jó gazda kezében húsz mázsát is megadnak holdanként. Az ország szinte valamennyi megyéjében termesztik Szabolcstól Zaláig harmincötezer holdon. Nekem, s más laikusoknak is inkább érdekes történet a Triticale históriája. Az a négy kalász, négy kenyérvirág, az ember okos akaratának gyümölcse, egy hosszú küzdelmes kutatómunka regényének csattanója. De már nemcsak ennyi Az elmúlt év végén egy tanyán működő pékségben nagy titokzatossággal a szokásosnál kisebb, s barnább belű kenyeret sütöttek,- s kiosztották a tanya körül lakóknak — ingyen. Vigyék, kóstolják. S az emberek jöttek vissza a pékhez. — Mit adt-M te nekünk? I — Miért, nem volt jó? ‘ — Jónak jó volt, nagyon is, de ez nem búzából van. Miből van? — Triticale ez. A legújabb kenyér. Az igazán céltudatos emberek soha nem állnak meg félúton. A kutatómunka nyomán tovább „nemesedett” a Triticale, már minden téren közeledik szülői jó tulajdonságaihoz. Néhány cipót dr. Kiss Árpád is kapott abból a sütésből, majd becsomagolta min- deniket, s szétbüldte ismerősöknek, szakembereknek. Ízleljék, s ítéljék meg. Egy miniszterhelyettes ezt írja a kóstolóról: „Vasárnapi ebédhez rántott húshoz szeltük meg a Triticale-ból sütött kenyeret, s osztottam ki gyerekeknek, magúnknak. Közlöm véled, nagyon ízlett A húsból még maradt. A kenyér elfogyott...” Ma már országhatáron túl is beszélnek a különös kenyérről, s a Triticale-róL Híre, rangja van. És a kalászok mellé — így szól az ígéret — jön hamarosan cipő. Manapság már alig van gyerek, aki elfogadná apjától, anyjától, s megenné úgy a kenyeret, hogy semmi nincs rajta. Mi úgy kóstoljuk majd meg, ahogy régen ettük. Üresen. Ezzel köszörűjük csöndben az új kenyeret: legújabb kenyerünket. Ibrányl Tóth Béla Szakonyi Károly: HÁZTETŐN — A kulcsokat kéri a mester. A házfelügyelő alsónadrágban borotválkozik a konyhaajtóban. Piros orra, mint a. sárgarépa a hóember arcából, előreugrik a szappanhabból. —■' Mosnak — mondja. — Nyitva a padlás. Miska a táskáját lóbálja és fütyörész. A második emeletre kacsint. Egy lány sepreget valami szőnyegfélét a gangon. — de nem váír ránk, eltűnik a sötét gerendák alatt. Miska megböki a mosókonyha ajtaját, én is benézek a karja alatt. A párában egy barna, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosógépbe; válla, combja fehéren süt át a gőzön. Elharapjá a dal fél- sorát, piros arccal ránkcsodálkozik. — Kezitcsókolom! — vigyorog Miska. Bólintok én is, Zsibbad ^ karom, izzad a tenyerem, görcsösen kapaszkodom — de nem merem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogóval. Ha megcsúsznék, legurulnék, a jó is-r ten sem állítana meg... — Jenci! — Gyere feli — hallom a magasból. A mesterre nézek, hogy mit szól. Nem bánnám, ha nem — Akkor menjünk — mintha azt is észreyehetné. mondja a mester. Tömzsi uj- Jaj, nem tudok soha úgy bánjával megböki á kalapja ka- ni a nőkkel; mint Miska, rimáját. — Kicsodáik maguk? — Menjünk — mondom — Hokteakétások. Alkalmas engedelmesen, vállamon meg- kilövő helyet keresünk az igazítom a szerszámosláda UNESCO megbízásából, gurtniját. Meglököm Miska A nő dühösen visszahajol vállát, mert bosszant, hogy az üst fölé; kék köténye alól már éhgyomorra nőkre ka- kibukkanni készül gömbölyű csingat mellei. Miska pimaszul nézi: A mély, szfüs udvar még — Van valami jó tippje? párás és hűvös az éjszakától, — Hiszen maguk bádogosok Fekete macska nyalogatja — látja meg a lábamnál a talpát a kanális mellett. Ré- szerszámosládát; ázott kezé- szeg az éjjeli sétátóL Mint vei megigazítja kötényét, ki- egy züllött agglegény. csit elmosolyodik. Árnyékos A második emelet gangja fekete szeme van. már sárga a naptól. Miska — Miskaal Jencf? Jenciíil kikukkant, de a lány eltűnt. Gyertek már, az isteniteket! Tömött fénykéve hull a lép- Körül csúcsos, kupolás ház- csóházba, csúszkál a horpadt- tetők, piros és fekete kéméra kopott piros lépcsőkön és nyék, antennák, kormos ké- belevész a málló vakolatba, ményseprő- járások rozoga A negyediken a folyosóajtó vaspálcikákon, meghajló, kilincse forró. A tető mere- semmi korlátokkal,' csillogó deken fut a csatornáig, a pactlásablakok — és felet- sarkon fehér kődíszbe csomó- tünk a fehér, forró ég,, mint sodik. Már előre érezzük a az üveg. Omlik a meleg, iz- cserepek és a bádog égető zik a cserép, a bádog meg- itüzét égeti az ember ujját. A pad— Meleg lesz — köp Miska, lásablakban ülök és figyelem Bakancsunk kopog a gang a mestert, meg Miskát, mit kövén, talán ring is az eme- parancsolnak, mit kell kézbe let; ha lenézek innen a ne- adnom. Miska a kémény kö- gyedikrői, szédülés fog el. rül csinálja a borítást, de a Mintha hajón lennénk, az ár- góré itt térdel előttem, arcá- bóckosár tetején. Miska azt ra árnyékot vet kalapja, kék mondja, ő nem szédül. A zubbonyos hátát perzseli a mester sem. Nekem még tér- Nap. Rongyba bugyoláit lábiszonyom van, csak nemrég bal úgy mászkál a cserepe- kerültem közéjük. Lihegek, A ken, akár a macska, szerszámláda nehéz, de a mes- — Jenci! Vágj le egy hu- ter nem engedte it t hagy in i szonötször negyvenes anyagot! tegnap délután. Azt mondja, ' — Igenis! — Lekúszom á ő még az apjában sem bízik, létrán, kimérem a bádogot, nincs kedve fizetni a kárt a elszelem az ollóval, s már tatarozónak, ha yalámi el- adom is. vész. A gang végén, á mel- — Jenci! Hozz egy fogót!... léklépcsőn megyünk felfelé. Két kezem nekifeszítem az Nagy fekete pókhálók lobog- ablak keretének, lábammal nak a huzatban. Az ébredő kalimpálva keresem a létra melegben édeskés dinnyehéj- legfelső fokát. Eltűnök a pad- bűz szállong a homályból. lás homályában. Száraz hőség — Nehéz? — kérdi Miska, feszíti a gerendákat, szürke, de nem segítene, két hete vastag por fed mindent. Alig szabadult, élvezi a nagyuras- kapok levegőt Tátott szájjal elit. A mester már a padlás- pihegek, kotorászok a szer-, ajtónál van, rángatni kell a számok között. kilincset, cseppet, emelni raj- Fülelek. A mosókonyhából ta, csak úgy nyílik, csikorog- gyengén hallani a neszeket, va. _ Megvillan előttem a- nő két Víz zubog: mormog, bugy- kerek keble. Be kéne kukucs- borékol a mosógép; lavór kálni hozzá. Most nincs itt koccan a kövön; vékony női Miska, hogy lesöpörjön a pá- hang szökik ki az ajtórésen lyáról... és kering a lépcsőház vissz- — Jenci! Jenciiü.. : — Hál- hangjában: lom a tetőről. — Megfulladnék. évig éltünk boldogan, tál odabent, hé!? azután elment, messze jár...” Már megyek. Kapaszkodom — Ügy kell neked! —1 a létrán, közben hallom, hogy mondja Miska, és megfogja a nő megint énekel. Ettől az ajtót, hogy rám ne csapód- egyszeriben a fülembe dobol jön. a vérem. Az előtérben gőz van, érek-. —> Na — mondja a mester ni a ruhák ázott szagát, zu- —, téged kell elküldeni a bog a víz és a női hang für- halálért. dik a gőzben, frissen, mint a Lenn a téren kis fehér ko- hab. esi. Fagylaltot árulnak. Innen — Megnézzük? — kacsint a Dunát is lehet látni, hajók Miska. Minden nő érdekli. A hintáznak a hátán, s a híd mester visszafordul, eltapos- keskeny dereka fölött magas sa a cigarettáját. csúcsokon bronz turulmada— Gyerünk, mert hét óra] rak hetykélkednek. engedne. Semmi kedvem felmászni a kéményre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, vissxamászok hát az ablakon. Hogy gyáva kukac — ezt azért ne! I|em akarom, hogy kiröhögjön. Benn, a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a víz, ingem a haltamra tapad, lábikrám remeg a létra keskeny fokán. Hallom a nő énekét — isten veled világ, gondolom. Kidugom fejem az ablakon, de csak a kémény tövét látom. — Itt vagy? Micsoda nők! Ez némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos korlátot. Miska, tenyerét a szeme fölé tartva, bámul valahová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtésit! Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafordulnék. De Miska helyet csinál maga* mellett a kéményen. — Le ne ránits! — kiált rám, s máris előremutat; — Odanézz!... Tántorogva állok, rettenetes érzés, mintha repülőgépből kéne kiugranom. De, ahogy előrenézek, minden félelmem ettsizállL Hű, a teremtésit! Hifez’ ez a fürdő! Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, szívverésem a torkomba szorítja a vért. A női napozó' teraszán bámuló lányok, bársonybőrű asszonyok fekszenek a nyugágyakon, lépdelnék ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyújtóznak, olajjal kenik meztelen testüket. A Nap simogatja mellük kávészín halmait, csípűjük ívét, combjukat, hasukat... Micsoda paradicsom, égi hárem; hanyag fekvések és lusta paskolás, pihegés! Nem is sejtik, hogy éhes tekintetek lesik ki titkaikat a szemközti ház tetejéről. — Integessünk! — mondom szédülve, de most nem a mély- • ség szédít. — Marha! — int le Miska.' — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyakunkra? Megszeppenek. Akkor veszem észre, hogy mellettünk áll a mester is. — Nézd! — bököm oldalba Miskát. — Vén kujon! — vigyorogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mohón figyel, majd lecsöpög a kéményről. — Ajha! — nyel nagyot. Az meg éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbúra fullasztón borul ránk; repülőgép zúg a város felett, ezüstös csillogása idelátszik. A nők is forognak utána. Mintha a pilótáknak mutogatnák magukat. — Melyik kéne? — nézek Miskára remegő nevetéssel. — Hú, ha beeresztanének!..! Harangoznak. A mester lenyeli a vigyorgást és felmordul: — Elég volt, mozgás! Mikor leszünk kész a borítással?!... Kelletlenül kullogunk visz- saa a padlásra. — Együnk — mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát. Miska csettiratget a nyelvével: — Egy ilyen női napozót cakkompakk rendelhetne nekem az orvos. Hallani a víz csobogásét a roosókonyhábóL A nő megint énekek Miska hegyezi a fülét. Huncutul mosolyog. Halkan dúdolja a dallamot. Az öreg csendes, akárcsak én. Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg; ff*-* .estére vár rám a kis ! Pierre csókot Is érdemet:.” A nő hangja átvilágít a falon, látom kerek mellét. A napozón szebbek is voltak, de ez itt van. Hallgattunk mindhárman. Már nem is eszünk. S akkor egyszercsak Miska feláll, arcán a vigyor, feláll és azt mondja: — Mindjárt jövök..: Lépeget a gerendákon; felkavarja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csikor- dul az ajtó, egy pillanatig erősebben hallaná a dalt: . .estére vár rám ' a kis Pierre...” Aztán csend lesz. Csend. A Nap átfűtötte a cserepeket. Mindjárt felgyullad a padlás. CSANÁDI JÁNOS: .BALKÁN Este a fügefák kísértek csak tovább, illatozva a benzingőzön át — aztán a halpikkelyes messzeségben . a tenger ellapult sekélyen. Gurultunk Szófia felé. A hegyek elmaradtak, messziről mint valami tanyát, láttunk egy várost: itt született az államfő — mondták, s volt valami felemelő: ezt hallani nehéz erdők tövén. És hirtelen megmarkolt valami rég-volt emlékezet: Járt erre már az én szívem! Árhullámsodró ezredévek hozták? Keresztesek? Jobbágyhadak? A félhold alatt elhurcolt gyermekek? Darőcban — vértben vívtam lőfarkas várak ellen? Partizán-nyomokat tiportam amelybe pörgő hegyi porban? — Valami megrázott akkor a mélyen felderengő balkáni éjnek kardsuhogtató erdejében: Szülőhazám! Talán még nem is éltem? | NŰGRÁD - 1971. augusztus 20., péntek
