Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-11 / 162. szám
Hermynia zur Mühlen Mondják, bosszút állni csúnya, alantas dolog. Indulat! ötszáz voltos áram az erekben, vörös köd az agyon, az idegek vitustáncot járnak, a kéz zöldfehéren szorítja a kemény pengéjű kést, egy rövid cikkázó ív, az ellenfél sóhajt és vérével tisztára mossa a bosszút álló gyilkos családi szégyenét. Szicíliai bosszú! Parasztbecsület! Nemes bosszú! A franciák könnyedebbek. A megcsalt férfi átmegy a szomszédba, karon ragad egy fiatal lányt, tüntetőén elvonul a csaló nő előtt és finoman visszaszól: Ma cherie, ma nem jövök haza. Talán addig maga is szórakozhatna a katonasággal. Csókot int és elvonul, karján a csacsogó, fiatal nővel. A magyar kevésbé hajlik az önbíráskodásra. Ősidőktől fogva a tisztelt bíróságba veti bizodalmát. Ha per, úgymond hadd legyen per. Én is_ bízom a tisztelt bíróságban, de úgy érzem, az én ügyemben most nem tudott volna igazságos ítéletet hozni. Bár ügyem jóval meghaladta a tyúkérőt, mégis az önbíráskodás külhoni módszeréhez nyúltam. Beismerem: bűnöm előre megfontoltan, körültekintően és ravaszul követtem el. Tettem egyetlen indítéka a bosszú, önmagam persze nem tudtam és e percben sem tudom eldönteni, hogy a szívemet féltő érzés és az ebből eredő tettem nemes-e vagy nemtelen. Mindenesetre bosszú után szomjazó lelkem most megnyugodott, mindössze az zavar, ha áldozataimmal találkozom, akaratlanul is kajánul vigyorgok. Lelkemben semmi részvét, semmi bánat. Sztorim a következő: Az utca, ahol lakom, hatalmas háztömbökből áll és mindenben komplett. Na fiam, öltözz fel Korcsma, presszó, patyolat, cipész, csemegebolt, valamint a tánciskola mindössze egy karnyújtásnyira tőlünk. Kétezer táncos lábú fiatal lány és fiú él az utcánkban. Itt felénk játszanak a Scampolóók, az Omegáék. Azt mondja a 16 éves fiam, hogy apa, adj egy kis dohányt, megyek a Scampoló-buli- ra. Kocog a térdem, arcizmaim rángatóznak, de a fiú cseles, a házmesternél előtt kérte a pénzt, nem járathatom le magam, adok egy ötvenest. A szobámban letol a feleségem, hogy én egy smucig fráter vagyok, a fiú mindig őt vágja le egy húszasra, miért nem én adok? Valóban, miért nem én? Feljön a házmesterek fia két sráccal: — Béla, kész vagy már? Kijön a gyerek a fürdőszobából, megfogja a házmesterék fiának lábszárán a nadrágot, felhúzza és mutatja a cipőt. Most kapta a szüleitől. Mindany- nyian engem néznek. — Szép — mondom —, hányas? — Negyvenes — válaszol a tulajdonos. — Érdekes, negyvenötösnek néztem, olyan hosszú és tompa az orra. — Igen, kisiparos munka. Ötszáznegyven forintba került. Párizsban ez a menő fazon. Fiam undorral felhúzza a háromszáz forintos állami cipőt és díszlépésben hagyja el a szobát, ezzel jelezve, hogy az ő lábán nem párizsi, hanem katonabakancs van. Másnap a fiam: — Tulajdonképen mi sem vagyunk szegények, igaz? Zoli papája kertész. Te könyvelő vagy. És neki ötszáznegyvenes cipője van. Miért kell nekem hendikeppel indolnom a lányoknál? Egészen mulatságos, sőt anakronisztikus dolog, hogy-egy modern nővel, modern zenére járom a modem táncot, ócska kincstári szerelésben. Konfekcióruhát veszel nekem, topogóm buta bakancs, nem érzem benne a figurát. Tulajdonképpen ti mire költi - tek a pénzt? Kiszúrod a szemem egy húszassal... — Az az anyád volt.. 1 — Nem mindegy?... Másnap én: — Gyere, elmegyünk vásárolni. Te csak mondd, mi a menő és én megveszem, kérésem: ha megjövünk, légy szíves látogasd meg a barátaidat, lehetőleg az otthonukban. A könnyed mozdulattal ellopott kosztpénz azsebemben lapul. Rójuk az utcát, bámuljuk a kirakatokat. Aztán megtérünk a zsákmánnyal. Vettünk egy Lee farmernadrágot, egy ötszáznegyvenes cipőt, egy fehér garbóinget és egy tenyér szélességű derékszíját, rézzel kiverve. Nem mondom, időnként föltámadt bennem az ellenállás, de bosszúvágyam mindig legyőzte. — No, fiam öltözz fel és mutasd meg mindenütt a szerelést. Tessék megmondani, miért? És miért a kaján vigyor az arcomon? És a feleségem miért főz egy hete paprikáskrumplit? És miért főznek minden házban paprikáskrumplit? És a feleségem miért beszél velem ■ dixilend stílusban, trombitahangoá? Hogy az ő szerelése hagyományos, tehát tavalyi? Most még édes a bosszú. De tessék szíves lenni megmondani, ha ebben a nemes versenyben elfogy a pénzem, mit tegyek? Suha Andor A levél Mikor Kajet megismertem, szép amerikai lányról, most már túl volt a negyvenen és ijesztően csúnya volt. Az arcát mintha egy ügyetlen fafaragó készítette volna, szinte azt lehetett hinni, hogy egy életen át formálta a durva orrot, az előreugró csontos állat és a nagy száját. A sötétkék szemek még szépek lehettek volna, ha nem olyan meredt, kísérteties pillantást tükröznének, valami ólálko- dót, valami örökké várakozót. Mégis furcsa volt, hogy Ka- je nem talált magának férjet, hisz’ saját háza, baromfiudvara, tehene és lova volt. De ő senkiről se akart hallani. Ügy mondják, 20 évvel ezelőtt volt az életében egy szép, fiatal külföldi földmunkás, Borisz. Ez aztán — mesélték gúnyosan — alaposan kiforgatta. A csibész! Amerikába készült és pénzt akart. Az asszony miatta adott el két hold földet, 5 tehenet, a nyakláncát, s egy-két családi ékszert, melyben eredeti kövek voltak. Borisz mindent elpakolt, és a kocsmában kiröhögte. Mikor a munka elfogyott, egy-két hónapig még vele maradt, élt, mint Marci Hevesen, aztán tavasszal hirtelen eltűnt. Azóta Kaje nem beszél sen- ’ kivel, ül az udvaron és vár a bolond. éppen mellette üi, aki gyengéd, csinos, szőke, illatos, mint az orgona, s aki olyan jóízűen nevet ennek az asz- szonynak a leírásán, hogy pénzt adott neki az utazáshoz, abba az országba, amely any- nyi csinos nővel van megáldva. — Mit ír? — kérdezte mellettem az érdes hang. Mondja már meg! Gyorsan! Hazudtam. Mi mást tehettem volna! Hazudtam, hogy Borisz gondol rá, s szép órákra, az udvarra, hogy vágyik utána, s egyszer még vissza fog jönni egészen váratlanul, s akkor a karjába fogja zárni. Nehezemre esett a szó, mert az utálat és az együttérzés összeszorította a torkomat. De tovább hazudtam, mindig jobban, szenvedélyesebben... Aztán letettem a levelet az asztalra. Kaje remegő kézzel nyúlt utána. Ez van a levélben? — suttogta. — Ilyen szép szavak? Ennyi szeretet! — sóhajtott — és én ezt nem tudom elolvasni. Borzasztó! Miért nem tanultam meg olvasni? Mutassa meg nekem, melyik sorban van az, hogy vágyik utánam? És hol van az, hogy visszajön egész vá-. ratlamul? A róka és a holló r A holló a fa ágán ült s, szájában egy darab Hóvirágsajtot tartott. A róka a fa tövében kuporgott, és mézes- mázasan hízelkedett: , — Mindenki azt meséli, Hollócska, hogy neked van a legszebb hangod az erdőben. Igazán énekelhetnél nekem valamit... A holló nem sokáig kérette magát, énekelni kezdett. Amint a száját kinyitotta, a sajt lepottyant a földre, a róka felkapta és kuncogva elszaladt vele. A holló észre sem vette, önfeledten énekelt tovább. Éppen arra sétált a süket- fajd, aki azzal a nehéz, szinte megoldhatatlannak látszó feladattal volt megbízva, hogy a Vadonvízió soron következő táncdalfesztiváljára 125 énekest teremtsen elő. Megpillantotta az önfeledten daná- szó hollót, nem teketóriázott, ' - •- - - leszerződtette. Bár a hollónak a fesztiválon csak a 125. helyezést sikerült megszereznie, ez is elegendő volt ahhoz, hogy rendszeresen helyet kapjon az Erdei Rendező Iroda egyik hakni-brigádjában, s azontúl már ementáli sajtra is Jutotta neki. — Ne, nem kelL l", — mondta a beteg gyorsan, s mégis úgy tűnt, mintha minden hang között pihegett volna egyet. — Nem is kínoz most olyan nagyon, csak talán egy kicsit meleg van itt. Biztosan az idegesít ... Inkább a nyugtátokból adj egy pirulát. Az öregasszony aggódó arccal, gyengéd mozdulatokkal igazította meg az ágyat, kicsit lejjebb húzta a paplant és letörölte a férfi homlokát. Addig Ildikó behozta a vizet és beadták a betegnek a gyógyszert, öt azonban, bár igyekezett titkolni, ez a gyengédség, ez a lassú motozás most csak még inkább idegesítette. Miért nem mennek már ki, miért nem hagyják már magára? Csak elrabolják tőle a drága perceket! — Szólj ám, apukám, ha valami kell — rebegte az öregasszony, miközben kimentek, de ő már nem is hallotta. Lehúnyt szemmel, mozdulatlanul, összeszorított fogakkal színlelte a megnyugvást, mig a léptek el nem haltak. Még várt egy darabig, majd megnyitotta kicsit a szemhéját, de csak annyira, hogy a fal ne látszódjék tisztán előtte. Már félt árnyaitól... Aztán, nyilván az orvosság hatására, félig nyitott szemmel elszenderedett. S akkor az az érzése támadt, hogy a szembogara előtt rezgő pillák rohamosan vastagodni kezdenek: már mindegyik egy-egy pálcika, egy-egy bot, egy-egy oszlop... Nem! Már tudta is, mit lát: annak a a börtönrácsnak a rúdjait . . Azt a rozsdás vasrácsot, amit az a behemót nyilas hajdan rácsapott. ,. Már hiába hűnyta be egészen a szemét ijedten, ugyanaz a félhomály vette őt körül, mint abban a bűzös, nyirkos cellában, s ugyanazok az üvöltések hasogatták a dobhártyáját A rátörő félelemtől ordítani szeretett volna, de nem jöt ki hang a torkán, csak valami halk nyöszörgés. A sötét sarokból felé szürem lő szavakat azonban tisztán értette: „Ne félj, nem vagy egyedül...” Ki az, ki beszél? Ki nyújtja felé a kezét? A nevét! A címét! Legalább az arcát mutassa meg végre! Zúgott á feje, szédülés környékezte, a góresölés helyett most keveregni kezdett a gyomra. A karról, melyet a vállán érzett, émelyítő vérszag szúrt az orrába... „Aki fél, az kiszolgáltatja magát, az meghalni se tud ember módjára” — hallotta megint közvetlen közelről. Mepróbált megmozdulni, hogy valahogy a hang irányába nézhessen, de csak az ujjait tudta kissé megemelni... Gondolatai is egyre zavarosabbá, egyre ködösebbé váltak, jóformán már csak szófoszlányok villantak fel benne... Az az idegen is ismeretlen maradt!... Annak is adósa hát mindörökké!... A ztán teljesen elcsendesedett, kimerült teste szinte beleveszett az ágyba, s már se nem élt, se nem halt. A süket csendben az óra ketyegése az ajtónyíláson keresztül a konyháig hatolt, s az ott szöszmötölő öregasszony meg a lánya végre örült, hogy a beteg estére megnyugodott. Tanulság: érdemes kitátani a száníkat ! . A két kecske Két kecske, ellenkező irányból jövet, egyszerre akart átkelni egy szakadékon, amelyet csupán egy vékony deszkapalló ívelt át. A palló közepén talákoztak, tettetett nyájassággal összeölelkeztek, egymás egészsége felől tudakozódtak. Majd az öregebbik kecske megkérdzete: ■— Hová igyekszik, tisztelt ifjú barátom? — Ezer fej káposzta van rámbízva, sok a munka, nagy a felelősség, épp ezért megkérem, engedjen tovább haladni. .. — Hohó, barátocskám —, így a vén kecske, — én viszont főnyalogató vagyok a Sóhivatalbani, az én munkám még fontosabb, így hát ön engedjen utat nekem! Az ifjabbik nem volt hajlandó engedni, s dühös szit- kozódásha kezdett, már-már felöklelte idősebb társát. — Ejnye, fiatal barátom nem így kell ezt elintézni Üljünk le, beszéljük meg i problémát, s bizonyára talá lünk majd valami megoldást — tanácsolta a tapasztalt öreg állat. Ügy is tettek, hozattak két széket magúknak, leültek egymással szemközt a palló közepén, s hosszas diskurzusba kezdtek arról, hogy melyiküknek is sietősebb az útja. s melyiküknek illenék kitérnie. Végül mindketten eiál- mosódtak, elszunnyadtak, s egy óvatlan pillanatban székestől együtt beleestek a szakadékba. Tanulság: hosszú értekezletek alatt nem árt csavarral a padlóhoz rögzíteni a székeket!. Radványi Barna CSALÁS Freknoy Adám és neje, született Varga Panni tizenöt évvel ezelőtt mondták ki egymásnak a boldogító igent és házasságuk eleinte boldognak is látszott. Később, amikor három év után megszületett a kis Gyurika, még boldogabbak lettek, a férj nagyon tehetséges mérnök volt, akit nemcsak a felesége kedvelt, de a vállalatnál is szerették. Sokat dolgozott, könyveket is írt, műszaki dolgokról, az asszony is dolgozott, de közben a gyerekeket is nevelgst- te, majdnem egyedül, mert a férjnek erre nem volt ideje. Egy idő óta a férj kissé megváltozott. Titokzatos útjai voltak, munka után órákra eltűnt hazulról, kipampillázta magát, gondosan kötögette a nyakkendőjét és amikor az asszony érdeklődött titkos útjai felől, a férj kitérő válaszokat adott: — Nézd szivem, tudod, hogy szeretlek, tudod, hogy minden gondolatom a családé, de egy férfi életében vannak bizonyos dolgok. Tizenöt évi házasság után az ember már nem tud úgy lángolni, mint eleinte, szóval, jobb, ha nem firtatjuk ezt a dolgot. Panni okos volt és megértette, hogy a férfiak ilyenek. Jólesik nekik néha egy kis változatosság, biztosan talált magának valami kis nőt, hadd lelkesedjék, hadd szaladgá jón, elmúlik hamar az égés kár ügyet csinálni belőle. Erről nem beszéltek több« az asszony megnyugodott < amikor férje elindult titokz; tos útjaira, meg sem kérde te, hová megy, úgyis tud és azt is, hogy a fellángol: nem tarthat soká, mert utói bi időben Ádám egyre nyui talanabb. És egy szép keddi napon férj elment hazulról, a gyi rek kirándulni indult kis ko légáival és Panni betévedt < egyik belvárosi eszpresszób egy feketére. Már az ajtóban meglátl Adámot. Hatalmas könyv vo előtte, körülötte papírok, ( Önfeledten írt. Amikor fe pillantott, meglátta ' más mellett a nejét. A férj zavai tan mentegetődzött: — De szivem... vagyis te. hát ugyanis... — Hol van a zengő nag szerelmed? — tért a tárgyr a feleség. A férj a kéziratcsomőr mutatott: Itt. Tudtam, milyen oko vagy és megérted. Egy ki ballépést még elnézel nekeír de nyugodtan dolgozni mel letted és a gyerek lármájával meg a telefonnal együtt, saj nos, nem tudok. Királyhegyi Pál Talán túl sokáig nem beszélt már senkivel, s talán könnyebben fogadott bizalmába egy teljesen idegent, mint a szomszédokat, akiknek az irigységét már ismerte, mert mikor elhaladtam az udvar mellett, behívott a szobájába. Sokáig kutató szemekkel méregetett, majd mélyet lélegzett és azt mondta: — Biztos hallott már rólam. De nem kell mindent elhinni, amit beszélnek. Ö nem hagyott el engem, vissza fog még jönni. Felállt, kissé nehézkesen, mint az idősebb asszonyok. Egy nagy festett ládához lépett, s egy elsárgult levelet vett elő. A dátum már 10 éves volt, a feladóhely New York, Brooklyn. — Ezt írta nekem — mondta, s durva kezei végtelen szeretettel tartották az elsárgult papírt. — Nekem írta. Kedves, jő szavak, az egész szíve ebben a levélben van. — Újra rám nézett, majd határozottan így szólt: — Tudom, hogy szerelmeslevél. De szeretném tudni mi van benne valóban. Minden kedves szót, minden gyengéd mondatot és azt is, mikor jön, hogy ismét 6 legyen az úr az udvaron. Nagyon értelmetlen képet vághattam, mert Kaje rögtön hozzáfűzte: — Én nem tudok olvasni, asszonyom. És kinek is mertem volna odaadni ezt a levelet Azok mind gyűlölnek engem. Az asszonyok — mert a falu legszebb férfija az én szeretőm vol, — a férfiak pedig —, mert egyre se nézek rá. Tudom, hogy csak a házam akarják! így őriztem ezt a levelet, olvasatla- nul. De gyakran kiveszem a ládából, s elképzelem mi van benne. De most, ha ön elolvasná ... nagyon hálás lennék. Elvettem a levelet. Az írás műveletlen volt és kusza. Először magamnak akartam elolvasni. Az asszony fürkésző szemekkel ült mellettem. Úgy nézett, mint egy kiéhezett ember, aki elé ételt tesznek, de hozzányúlnia nem szabad. Elolvastam a levelet egyszer, kétszer, háromszor és végigfutott a hideg a hátamon. Olyan durvaságokat, aljasságokat írt, hogy azt hittem részegen fogalmazta. Az egész levél csúfolódás volt a bolondról, aki elhitte a szép szavakat, egyetlen gúny a csúnyaságáról. Nem kímélt egyetlen vonást sem, leírta a durva szemöldököt — mint sörtét, a nagy csontos szájat, mint a varangyét, s mesélt egy Az első és az utolsó oldalra mutattam. Kaje lehajtotta a fejét. — „Ha én ezt tudtam volna ebben a nagy magányosságomban! Ha minden nap elolvashattam volna ezt a csodálatos levelet”. Rám nézett. — Meg lehet még tanulni olvasni az én koromban? — Ez nagyon nehéz munka — válaszoltam kitérően. Meg aztán, most már minek? Már tudja mi van a levélben. — Azt igen, de minden szót külön szeretnék megtanulni. — Tágra nyílt szemekkel ábrándozott, s észre sem vette, hogy kiosonok a házból. Azután mindig elkerültem az udvart, nehogy még egyszer el kelljen olvasni a levelet.1 De hamarosan hallottam az asszonyoktól, hogy Kaje minden nap megy a faluba a tanítóhoz. „Olvasni tanul” — gúnyolódtak, öreg napjaira megtanul olvasni. Talán előkelő hölgy akar lenni. Van egy nagy könyve,' mint a gyerekeknek, azzal ül a pádon a háza előtt és hangosan mondja maga elé: bé...e..J gé. Halálra nevetjük magunkat. Egyszer gyalog jöttem hazafelé. A bokrok mögött lopóz- va jutottam el Kaje házáig. Aztán egyszercsak meghallottam az érdes, kemény hangot, ahogy áhitatosan, mint egy imát, minden szót hangsúlyozva olvasta: a ház, az udvar, a kutya, a tehén. Borzalmasan hangzottak ezek a mindennapi szavak. Istenem! Most tennél valamit, mielőtt elolvassa a levelet! Vakítsd meg, vagy tégy bármit, légy hozzá irgalmas ... Az ősz hamar megérkezett.’ Szél járt a házak között, a fák megkopaszodtak, aztán tél lett és leesett az első hó. Minden fehér lett, vakítóan fehér. De egy éjjel vérpirosra szí-' neződött a fehér világ. Magasra csapó lángok világították meg a szomszéd erdőt. A férfiak kirohantak, hogy eloltsák a tüzet. Mikor az udvart elértek, már minden lángokban állt. Az istállókban félelmetesen bőgtek az állatok, a lovak kiszabadultak, szétrúgták az istálló ajtaját és őrült trapban elmenekültek. Az égő ház előtt egy ősz hajú, zavarodott arcú asszony állt és nevetett. Olyan hangosan, hogy a tehenek bőgé- sét és az égő fa ropogását is túlharsogta. Nevetett, csak nevetett és nem tudta abbahagyni... Kaje megtanult olvasni..; (Fordította: Steiner Katalin NÓGRÁD - 1971. július 11., vasárnap 9
