Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
ZELK ZOLTÁN: Főikéi a perc Eresz alá eső elől —: behúzódtam az ősz elől ebbe a régimódi cukrászdába, hol délelőtt is este van, s nemcsak azért, mert ég a villanylámpa, de valahogy az asztalok, a székek, a tapéta, a falakon a képek, s a vastag lábú pincérlány, aki, mert könnyű vállát lehúzzák a percek, hátát a fáinak vetve áll, i s mert kilenc üres asztal közt magam, s mert a csöndnek visszhangja van — hát este van, hát nagyon este van. Kisasszony, rajtam kívül senki vendég, s lehet, hogy nem is jön be senki már, lehet, hogy többé nem nyílik az ajtó, lehet, hogy nincs is utca túl az ajtón, ugye, ide ülhet az asztalomhoz, ugye, meghallgat, kinek mondjam el, hogy jártam én itt már, akkor is este, fölkel a hold, főikéi a perc és rásüt az ezüstkanálra Irén kezében — emlékszem, eper fagylaltot evett. DARÄZS ENDRE*: Padlásszoba Magasságokban éltem én, Egy fordított világban, Hol félig égben a szegény S a módos mély szobában, Mely, mint a hörcsög rejteke Teli jó élelemmel, Mert fillérekért termeli Az éhes szegényember. Kezünk ügyében volt a Nap, Telisteli arannyal, De tudtuk, ki beléje kap, Az összeégve meghal, S így inkább tengődtünk tovább Rézfillérre vadászva, S csilagokon tapostunk át A koszos lépcsőházba. •A közeimül than eünmyt, kétszeres József Attila-díja« költőre emlékezve közöljük Vadlásszoba című versét. KERÉNYI GRÁCIA: Gievont (Lengyelországi kép) Lecsupaszodva £H az esőben a hegy sziklái sebeiben. Most őszinte, mint öreg eb: nem ragyogóbb, bár örökebb — Ha derült naplemente jön, majd megint rózsállani fog, s azt hisszük, ők a természetesek, ezek a giccsbe hajló alkonyok — Lecsupaszodva áll az esőben áll sziklái sebeiben a hegy. Örök-harag, meguntalak... Napjaink modern fiatalságának életszemlélete, beszédmodora már szinte közhellyé vált az újságok és regények világában. S habár, nagyon sok tollforgató ember próbálja bemutatni az ifjúságot, az élet valósága mindig újabb és újabb oldalról ábrázolja az „agyonírt” teenagereket. A minap egy ismerős fiúval találkoztam a városban. A számomra kissé furcsa, de egyébként nagyon érdekes, vagánykodó kifejezésekkel tarkított beszélgetés közben feltettem a »srácnak” egy kérdést: — Mondd, mi van azzal a kislánnyal, akivel a múltkor láttalak a bálban? — Ja, azt már leugattam. — Mit csináltál vele? — Dobtam —, ha így jobban tetszik. így se tetszett jobban, de tovább kérdezősködtem. — És miért vesztetek ösz- sze? — Nem vesztünk mi ösz- sze, csak éppen rühellem a szövegét. Meg aztán már elég sokáig élősködött a nyakamon. — Nem tetszett neked? ■— Nem arról van szó. De nem volt egy valamirevaló rongya, amiben elvihettem volna a buliba. Csak nem röhögtetem ki magam a haverokkal miatta?! .— Értem márLU — Dehogy érted, még én sem. Mert amikor elmondtam a csajnak, hogy miért nem jó nálam, még 6 volt felháborodva. De azért azt a leugatást nem teszi zsebre. Még az a szerencse, hogy az ötvenesét nem kérte vissza. — Milyen ötvenest? — Hát amit legutóbb, a cukrászdában kértem tőle. De igaz, hogyha már rápazaroltam az időmet, ennyit ő is megtehet. Nem igaz? ... Horváth Mária Vásár Egy levelet hoztak nékem: Amerikából jött, meg kell fejteni, mint eigy elmosódott, régen felírt receptet, ami már egyedül segíthet. — A húgom írta — mondotta az olvasó, pesti öregember. — Los Angelesben él mór harmincnyolc éve, jól megy sora, csomagokat is küld néha, de most az én segítségemet kéri. Eszébe jutott egy vers, nem tud nyugodni tőle, megírja, amit tud belőle: meg kell szerezni, el kell küldeni néki! Olvasom a levelét, amit Szerén írt Amerikából, hogy „Drága Józsikám, most valami bogár ment a fejembe, és nem tudom megfogni, egy verset mondok magamban mindig, és akárhol vagyok, mindig csak mondom és nem tudom, honnét van, pedig egyszer szavaltam odahaza az iskolában. Leírom, amit tudok belőle, unszol belülről ez a dolog. Már az összes Arany Jánost és Vörösmarty Mihányt és amit lehetett itt, mindent megvettem, és nincs meg. Most azt gondoljátok, hogy Szer énke húgunk meg van bolondulva, pedig nem, csak nem tudok szabadulni tőle, meg kell tudnom, mi ez, és amit én akarok, azt nem adom fel és egy kis verssel csak elbirok, nagyon kérlek, szerezzétek meg és azonnal küldjétek el..." Hatvanegy éves ez az elszármazott pesti asszony, ez a Szerén, aki, mikor idehaza kislány volt még, az Elemér utcában ' lakott, a Murányi utcába járt ábécét tanulni, és bátyjára lett bízva délutánonként, a Józsira — hetvenéves már ez a Józsi —, ő vitte magával a Ligetbe, a fás körbe, ahol még a FeldKÖBANYAI GYÖRGY: Az idézet nek nem volt kőszínháza, csak fából épült teátruma, s a palánkon be is lehetett les- kelődni. Ez a Szerén — meséli az olvasó, ez a Józsi bácsi, aki most verstöredékkel járja a várost, mint egy nehezen beváltható, életmentő gyógyszer receptjével — színésznő szeretett volna lenni, de az elemi után varrni tanult, a varráshoz is gyenge volt, a tüdeje..abba is hagyta, mikor férjhez ment, ezért is ültek hajóra oly hamar, az első háború után. Sosem kért semmit, csak most: honnét való ez a vers? Segítsen! Helyesírás-hibásak a sorok, nehezen olvashatók, ennyit lehetett kibetűzni: „Jöjj ár- bócomra, jöjj és pihenj meg ott. — Jó tengerész, én nem pihenhetek ott, a vágy ragad engem, s a szívem beteg. — Sietnem kell az óceánon át, hogy meg láthassam a távoli hazát” Ki tudja ezt, miből van? Meg kell tudni: lélekmentés, már csak ez a foszló kötél, szakadozó vers köt negyven év és egy óceán távolából haza, ide, Pesthez egy Los Angelesben élő magyar asz- szonyt A szerkesztőségben senki sem ismer rá. G., a színész, alti arról híres, hogy minden magyar verset ismer, és az 6 beugratós játéka, hogy ki írta a „Mi fehérük ott a síkon távolban”-t (merthogy az népköltészet), még ő sem tudta. A Múzeum-körúti antikvárius, aki költeményes Réti Zoltán tusrajza könyvek eladásában és eladók visszautasításában töltött el egy életet, csak támpontot adott: talán Ábrányi, talán Vajda... Hajszoltuk a verset, már- már társasjáték lett. Lemásoltuk öt—tíz példányban a töredéket, így adtuk kézről kézre: ki tudja? És tegnap, az egyik Nép- köztársaság úti cukrászdában felállt egy idős hölgy és az asztalomhoz lépett: „Én ezt tudom, de csak az elejét, nem az egészet", és behunyta a szemét, és mondta éneklő hangon, mint egy kisiskolás: „Vándormadár. A gálya reng... s a méla tengerész Páradt szemével a magasba néz. — Borongó, síró alkonyég alatt Lát fönn repülni vándormadarat.. Maradj velünk! Itt éden a világi Balzsam a lég, nem hervad a virág! Feledd hazádat, úgyis mostoha! Hazát feledni nem lehet soha!” , „ — Ki írtaH — Azt nem tudom. Kérem, mikor volt az? Iskolai vizsgán szavaltam. De ha így is segítettem, írják meg Amerikába, hogy özvegy Lantos Artúmé minden jót kíván. Most már könnyebb volt megtalálni a verset. Vajdához nem is kellett nyúlni. Ábrányi Emil „Költemények” című kötetében fejezetkezdő vers: „Vadmadár”. A fejezet címe: „Haza” és az 1877-ben írt vers előtt a mottó: „Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel nem kívánom.. Kimásoltuk az elfeledett költő versét, s lélekmentő küldeményével expressz légipostával átküldtük Amerikába. A komp már megtelt, de a *’*• partról még özönlött a nép. Az emberek vidámak voltak, jókedvűek, ahogyan az szokásos, a szombat délutáni napsütésben. Alfréd a komp kátrányszagú korlátjánál horgonyzott le kerékpárjával és a fekete víztömeg lassú sodrását figyelte. A motor egyhangú zörgése ritmikusan hullámzott át a bárkán, amely felett sirályok röpködtek, de most nem rikácsoltak, és item rontottak neki a fáradt hullámoknak. Mintha szokatlanul magasan szálltak volna, fehér, nyugtalan szárnyuk a széllel perelt. Az ősz hajú kalauz tarkakockás ingében és elnyűtt, olajfoltos nadrágjában, bőrtáskával a nyakában körbejárta az utasokat, serényen osztogatta a jegyeket. Azán felhördült a motor, fortyogott a víz, meglódult a lomha komp. Az ősz hajú elsétált Alfréd mellett, de nein szólt hozzá. Miután beszedte a viteldíjakat, lepakolt a szolgálati helyiségben, majd megállt Alfréd mellett és nézte a fiút. — Nos? — kérdezte egy idő múlva. — Mit nos? — Alfréd nem tekintett -rá. A komp egyenletesen szelte át a folyót. — Hogy élsz? — Élek... — szólt a fiatalember. — Akkor minden rendben... — És veled? — érdeklődött Alfréd. — Láthatod... — A kalauz áthajolt a korláton, intett valakinek, majd megtörölte a nyakát. — Szerencséd van ma öreg, az idővel... — Egész héten ilyen volt- igaz, néha annyi a szúnyog, azt se tudod hová csapjál... — Olyankor nehéz... — bólogatott Alfréd és hirtelen hozzátette: — Elmegyek innen. .. — Mifene... És hová? — Még nem döntöttem. Lehetőleg minél messzebbre. Űj életet akarok kezdeni. Az öreg hallgatott, mintha a gépek zúgását ellenőrizné. — Megértelek. Magam is el akartam menni. Messzire- messzire. De valahogy leragadtam. — üreg vagy ehhez — — mondta Alfréd. Lehet. Talán ezért maradtam. .. — Bizony, — szólt a fiatalember. — Minden bizonnyal így van. — Kiköpött a vízbe. Az öreg szemei megőrizték nyugodtságukat. Alfréd levette róla tekintetét. Szemével a sirályok röptét követte. Manfred Jendryschik: Alapjában szimpatikus — És ö? — Mit törődöm vele! — fakadt ki Alfréd. — Ö sem törődött soha senkivel.., — Ne beszélj így. — Anyád nem volt mindig ilyen... Szóval mégis elmégy? — Igen — mondta Alfréd. — Lehetőleg minél hamarabb. — Mi hajt? — Ki kell törni ebből az áporodott levegőből. Menekülni az idióta pletykafészekből. Tudod milyen undorító a második férje? Az öreg hallgatott. Kerek, tágranyílt szemével figyelmesen nézte a fiatalembert. — Kezemben a kilincs, utánam kiált, hová megyek, kitudakolja, hol voltam, mit csináltam, és ez így van mindig. De amikor valamit mesélek, hozzá teszem: tudod, ahol tegnapelőtt voltam... ott... akoi kiderül, halvány gőze sincs semmiről, de nem is érdekli, ami velem történik. .. — Nem olyan egyszerű dolog ez — mondta az ősz hajú — és nem is könnyű. Korral is jár... — Könyökömön jön ki... Mindent elhitt, amit szájukra vettek az emberek. Az öreg hallgatott. — Űjabbar. csak egy jár az eszében: minél több pénzt összekaparni. Tulajdonképpen ügyes a kuncsaftokkal szemben: „alázatosan kérem frau Weiss, ó, természetesen Grotzke úr”, mihelyt azonban kihúzzák a labukat máris: „ezeknek a komisz alakoknak benyújtjuk a számlát”. Az öreg megtörölte cserepes ajkál. — Amikor tisztességesen befejezed a munkád, akkor légy kedves mindenkihez, fiatal vagy, igyál velük, fizesd a számlát, rnert különben neheztelni fognak rád a főnöknél. — Régen egészen más voltál — tagolta az ősz hajú. — Szerelőkre mindenhol szükség van... Találok munkát. — Ott is meglesznek a magad gondjai. — Igen de milyenek! Remélem, értelmes gondok. Amelyeken érdemes éjszakákon át töprengeni. Utálom az üres szócséplést, hogy a tojás tavaly olcsóbb volt egy fillérrel. .. az igazgatónk hadilábon áll a főnévragozással... A kalauz bólintott és tenyerével a nyakát tíörzsölget- te. Vízre szegezett tekintettel mormogta: igen, igen, igen... Aztán szokás szerint a körmét kezdte rágni. — És ha majd az új helyemen valamit nem jól csinálok, megszidnak érte ahogy illik, akkor majd tudom, jó helyen vagyok... A sirályok még mindig magasan szálltak, vakítóan fehér szárnyukat méltóságteljesen kinyújtva. A szél erősödött kellemes hűvös érkezett. — Uh, huh — az ősz hajú percentett egyet. A sodronyhuzalt kezdte tekerni lefelé. Mind gyorsabban dolgozott. Kigombolt inge egészen felcsúszott. Alfréd nyugtalanul figyelte a kikötőben sürgő-forgó utasokat. Mintha csatára készülnének. — Aztán írd meg, hogyan mennek a dolgok — mondta az ősz hajú. — Feltétlenül — válaszolt a fiatalember. — Ha netán szükséged lesz egy barát tanácsára... Az öreg még dörmögött valami alig érthetőt. Szemei idegesen futkároztak. — Feltétlenül írok neked. Tekintetük találkozott. — Tudod — mondta Alfréd. — Mindig sokat adtam a véleményedre. De a helyzet valójában egészen más, mint gondolod. Majd hozzátette: — Alapjában véve mindig szimpatikus voltál nekem... — Ugyan... ugyan,.. — Hidd el, Igazán mondom. — Elhiszem. Persze, hogy elhiszem. — Hát akkor... Viszlát, papa. A lfréd lelépett a köves partra. Megfordult. Az öreg alakja élesen kirajzolódott a korai alkonyatban. Körös-körül füst volt, a levegőben benzinszag terjengett. — Viszlát! — hallotta az öreg hangját. Kovái Iván fordítása N0GRÄD - 1971. július 25., vasárnap 9
