Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)

1971-06-06 / 132. szám

Sarkadi Imre: MEMENTÓ f — Jaj — mondtam. ' De csak úgy mondtam, nemigen volt rá semmi okom. Mindössze egy pará­nyi, egy pillanatnyi érzés, mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az egész nem tar­tott addig, ameddig ezt meg- érezheti az ember. Hőség: ezt kimondani egy másod­perc,, végiggondolni: egy ez- redmásodperc. Ennyi ideig se tartott. De hogy mégis volt, azt észrevettem, mert kivert a veríték. i Hülyeség. Klári rám nézett: mi van veled? — Semmi — mond­tam, s igazam is volt. Illet­ve.., mert, hogy szép ke­zével aggódva végigsimított az arcomon, közben féltem, féltettem a tenyerét, hogy izzadt, hogy nedves lesz a fejem verejtékétől.-xi Mire gondolsz? ! Ez persze hazugság volt, — Tudja az ördög. Rád. semmire se gondoltam. — Most hazudsz. — Ühüm. Lehet. Egyéb­ként sosem hazudok. De hát evvel se lehetett kitérni, mert válaszolt ilyen­képpen : — Ez valahogy kétértelmű. Mert vagy azt jelenti, hogy most nagyon hazudtál, de egyébként, tehát máskor nem hazudsz... és ez se igaz ... vagy pedig azt je­lenti, hogy rám hagyod, mint kis hülyére, hogy iihm. Lehet..., de megjegyzed fi­noman, hogy mégse lehet, hogy én vagyok hülye. Hallgattunk. Furcsa mó­don úgy éreztem, így ültöm­ben, ölembe eresztett kézzel, hogy most minden pillanat­ban kificamodhat a karom, gzóval, hogy nem vagyok többé ura kezemnek, lábam­nak, az izmaimnak, amik eddig, évtizedekig olyan en­gedelmesen szolgáltak... Ez js pillanatnyilag tartott csak, de mégis ébresztette azt a gondolatot, hogy jó lenne kiszökni magamból, így kí­vülről, néhány lépésről szemlélni azt, hogy mit is csinálok én, a másik én, tud­niillik a karom, lábam, nya­kam, fejem, egyszóval testi porhüvelyem, miközben ... S már nem is igen gon­dolkoztam másról, csak ma­iamról. Elkezdtem félni­Megnéztem az órát: há­romnegyed tizenegy lesz öt perc múlva. Pontosan öt perc múlva — ezt azért hangsúlyozom, mert a mu­tató kecsesen éppen a nyol­cas számon állt, s mert éreztem, hogy minden perc fontos. —i Nem csináltam semmit életemben — jutott eszembe. — Nem én fedez­tem fel a relativitás elmé­letét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is van­nak, s ezek művi Ütőn is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad aka­rat biblikus, bolond és csö­könyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván- iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt- Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén. Várj — mondta, s kiment. A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem ■» volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munká­ba kezd, hátracsapódik, s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem. —f Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de any- nyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábava­lóságát. S ekkor hirtelen — öt má­sodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a teste­met — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se je­lent akkor, mikor ilyen bo­nyolult és nehéz dolgok van­nak — és ismeretlenek. Is­meretlenek. Ez ml? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercek­ből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes voltam, s később apa, féltem, sikerem volt, s balsikerem, volt pénzem egyszer-egyszer, s pénztelen­ségem máskor... mi hiány­zik még, amire kíváncsi le­hetnék? Ezt nem mertem kimonda­ni magamban. Közben a tárgyak elvesz­tették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujjamat se tudtam moz­dítani. — Ha modulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősé­ge: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a vilá­gon, csak én. Eddig az egy pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tudás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság —, ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent, s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik ,,de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kí­vül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjaim közt a csillagokat, az And- romeda-köd szétfolyt a te­nyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, s hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt. Kiáltani akartam, npm volt hangom. Kezem, s lá­bam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt si­került, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Meglát­tam, ahogy fekszem eldőlve a .széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt több puha és simogató, hang sé volt, csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy által fel­fogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak, mint a polos­kák, s egy pillanatra bezá­rult minden. Aztán se nyílt ki soha többé. NŐI FOCI „Mindent bele, aranylábú lányok!..tgy buzdítják napjainkban Óbudán a szur­kolók a női focistákat. Igen kérem, megalakult több női labdarúgócsapat, sőt rövide­se megindul a női focibaj« nokság is. Igen, az egyenlő. ség odáig terjedt, hogy leá­nyaink már nemcsak az or­vosi, a mérnöki, a jogi pá­lyán hódítanak teret, hanem a focipályán is. A női ama­zonok megjelenése osztatlan sikert aratott. Egy-egy edzé­sen olykor többen szurkol­nak a lányoknak, mint fér. fi kollégáik mérkőzésein. Ügy látszik a férfiak a bundát szívesebben viselik el nőkön. A mérkőzések izgalmasak, harciasak. A nézők azt is megbocsátják, ha a lányok „dajkálják” a labdát. Hiszen a dajkálás női tulajdonság. Nem róják meg a lányokat azért sem, ha mérkőzés köz­ben cicáznak. Hiszen ez is nőkre jellemző. Az amazonok pedig meg­hálálják a szurkolók lelke­sedését. Szikráznak a futball, cipők. Egyáltalán nem ját­szanak kisasszonyfutballt. Éppen ezért nincs könnyű dolguk a játékvezetőknek. Hiszen melyik férfi tud el­lenállni huszonkét szemrehá­nyó nő tekintetének. Vajon melyik bíró nem hiszi el a tiltakozó női jobbszélső vé­dekezését: bírósporttárs én nem csináltam semmit. Higy- je el, én ártatlan vagyok ..; A női foci tehát tért hódí­tott Óbudán. Kiderült a mér­kőzések folyamán az is, hogy a lányok sokkal takaréko­sabbak mint férfitársaik. Nagyon sokat adnak haza. Természetesen a mérkőzé­sek kritikái is eltérnek majd a szokásoktól. Leírják majd a két női csapat ruháit, azok­nak szabását. Jellemzésül néhány kritika: „Lefkavits Éva tipikus futballt játszott, önző volt és folyton beszélt ” „Tetszett■ Kis Ilonka gólja és frizurája...” Don Quijote de la Mancha (Takács Imre könyvillusztrációja) SIPOS GYULA: TEMETÉS Látványosan temetkeznek tokán. Gyűjtik a pénzt elsőosztályú koporsóra. Mi elvonulunk szelíden, csöndesen, akár az elefántok. Csak az utókor fedezi majd föl az őserdő mélyén, milyen hatalmas agyaraink voltak. És csecsebecséket készít belőlük. A csinos és tehetséges női futballisták tehát tért hódí­tottak Óbudán. Nemcsak a pályán, a civil életben is péU damutatóak. Valamennyien tanulnak, dolgoznak. Egyik sem autóért, lakásért rúgja a labdát. Kizárólag a gólért, a sportért, ,Ezért szeretik őket a szurkolók, De talán nemcsak ezért. Jól kergetik a kerek bőrt. Azonkívül szí­vesen kimennek férfitársaink azért is egy-egy női foci­meccsre•, mert ott nemcsak a labda gömbölyű... Aba! Pál Varga Rudolf: ABORTUSZ cigarettázik ez a gyerek. Három és fél sJUHLl l dobozzal szív naponta. Reggel hunyorog­va kinyitom a szemem, már nyúl érte. Délelőtt kevesebbszer, eztán egyre gyakrabban gyújt rá, Attól félek, megárt nek;. Estére füst szagú vagyok, mint a szénégetők. Sápadtságomat nézem a tükörben, összeszűkült szemmel. Másfél dobozzal már végzett. Jön az éjszakai két csomag. A parázsló csikk­ről gyújtja meg az újabb rudacskákat. Már összefüggő seb a szám. Torkom kiszáradt. Szájpadlásomhoz tapad a nyelvem. Ujjaim sárgák a nikotintól. Elcigarettázom életemet. Riasz­tott emlékek röppennek fel, mint a madárrajok. Köröttem füstből ezüstszárnyak verdesnek, ott villognak, vakítanak közte, az ő fehér szárnyacskái is. Ezért hunyorítok mindig, ezért olyan kicsik a szemeim, lárvaarcomon. Még szerencse, hogy így van. A dohányzás így minden figyelmét leköti. Po­hárért nem nyúl, nem kábitószerezik a gyerek. De nagyon sokat szív. Hajnalra befüstöl mindent. A szag már beleitta magát a bútorokba, ágyneműbe, ételbe, a vízbe, levegőbe is. Az egész lakás az övé, és ő füstöl. A dohányzáshoz sok le­vegőre van szüksége. így elszívja a levegőt is. Légüres tér­ben élek. Ha arra gondolok, hogy ez a füst a temetés töm­jénfüstje. nem hiszem el. Pedig így van. Egy műtőasztalon talán éppen ebben a pillanatban sza­kadt el az, ami hozzánk kötötte a kisfiúnkat. Más nem. Hiá­ba is beszélnénk más kötésről, kötelékről. Hazudnánk. Le­szakadt Pirosán forgó nagy kövek őrölnek koponyámban. Szabad életet él, szabadon járkál köztünk, köröttem, szaba­don rabolja álmainkat. Lépni sem tudok tőle: a lábamra csimpaszkodik. Gyorsan megszülettél kisfiam, mondom neki. Tudod, most nem volt idő hosszabb szülésre. Bólint. Érti miről van szó. Nézzelek csak kicsim, szőke a hajad? Anyuka is, én is feketék vagyunk. Hogy lehetsz te szőke? Nem is. Ősz haja van a kisfiamnak. Szép ősz haja van. Jaj, persze, csapok a homlokomra. Hiszen öregebb mindkettőnktől! Ha összead­juk anyuka, meg az én életkoromat, te kettőnknél is ... Meg­előztél minket, túljársz te már mindenen. Mégis nagyon sok mindent kérdezel. Nem tudok hirte­len mindenre válaszolni. A te csillogó szemed helyett fog fény leni majd anyuka gyűrűje? A te sírásodat utánozza az a rádió, amit belőled veszünk? A te éjszakai rossz magavi- seleted zavaró? Nem lenne nyugalmunk? Lesz-e? A te babakocsid árából veszünk majd autót? Kisfiam.:; A te bölcsőd helyett új lakást? Anyukád fogom szeretni he­lyetted is? A szoptatásod ideje alatt majd kinyújtja fáradt lábait anyád? Csak kérdezz kisfiam. Mindenre meg foglak tanítani. Nem árt veled együtt újratanuini a világot. A fűvek, mada­rak nevét, a csillagokét, az ábécét. A te pelenkáid árán zsebkendőket veszünk majd, legyen mibe sírni. Kisfiam... Ne mondj ilyet. Nem szabad ezt így felfogni. Hogy kire marad a föld? Kinek csináltuk az utakat, miért emelkednek azok az állványok, vasak az ég felé? Tu­dod, anyukád még nagyon fiatal és szép. Nagyon szép anyu­kád van neked, kisfiam. Büszkék lehetünk rá. Énekel ne­künk esténként. Mi pedig várjuk a vacsorát. Meghallod, mi­lyen szép dalokat tud. Persze mi is vele éneklünk, és va­sárnaponként elmegyünk sétálni. Anyuka nagyon szeret té­ged. Látod, hogy sír most is? Kis ingeidet mossa fehérre. Az emlékedet. Ebben a mosásban, takarításban, lassacskán elkopik. Segítsünk neki? Látod, milyen jól megvagyunk mi, hárman. Csak úgy fáj, hogy te nem vagy. Kisfiam, arra vigyázz mindig, hogy ne veszítsd el a ta­lajt a lábad alól. így lépjél, vigyázva... Játsszál csak játé­kaiddal, engedd, hogy nézzem, milyen házat építesz ezekből a kockákból. Sejtjeidet, szerszámaidat tartsd rendben, sose nézd, ne kíméld magad. Felhúzod majd vascsizmáidat és elindulsz. Ha akarsz hétmérföldeset, az még jobb. Égig növő vagy te. kisfiam, Egy napon majd eljön, gyerekkorodtól elköt a szerelem. Fellázítja napjaidat. Nem fogsz senkitől, semmi­től félni. Az évszakok? Hát igen, legszebb a tavasz... De az ősz is szép, csak meg kell barátkozni vele. Igen. A vadludak elszállnak, új évszakért... A tél? Te fentről látod a felhő­ket, vadászgépeket. Igen, mi is meg fogunk őszülni. Hasonlítunk majd egy­másra? Völggyé fáradnak hegyeink, kialszanak tűzhányóink. Fázni fogunk- Te akkor fogsz hiányozni legjobban. ítélkezz csak nyugodtan. Tudjuk mi azt. Szociális otthonba, öregek napközijébe dugj minket. Ott jó lesz nekünk. Jó lesz, hidd el. Értünk nem jönnek az égből angyalok dobbal. Mi itt ma­radunk a földön, barátkozunk az éjszakával, s egyszer hoz­zénövünk. Földesülünk, szemhéjunk alá rejtőzünk majd! Már el is kezdtük az éjszakázást. Ezek a gyertyák nem neked, dehogy neked égnek. Hiszen te élsz. Kár, hogy egy fényképünk sincs rólad. Időnként elő­vennénk, megnéznénk, mondanánk; milyen szép fiúnk van. Keresünk mindig téged. Az arcokat nézzük, igyekszünk ösz- szerakni a te arcodat. A gyerekek szemét nézzük anyáddal itt a földön. Mint a visszapillantótükrök, olyanok a gyerekszemek. Csendben élünk. Csendünk van, békénk nincs. Kihűl a beszéd is tor­kunkban. Hiába mondjuk azt, hogy eljössz, hazajössz; vissz­hanggá ürültél, hűtlen lettél hozzánk, öregjeidhez. Mindenki­nek azt mondjuk: a fiúnk pilóta. A felhők fölött jár. Már gyakran hazudjuk ezt egymásnak is anyáddal. Anyád azt mondta tegnap, hogy megtanítottunk téged imádkozni. Én tudom, hogy nem, de ráhagytam. Sokáig sír­tunk utána... Felidéztük azt az időt, amikor iskolába jártál; Kis garabonciás. Hát így hordjuk ki a bánatot, kis fiam. Ne haragudj, nekünk már csak az maradsz. Négy égtájnyi a mi magá­nyunk. Az életbiztosításunkat is lemondtuk, annyi év után..; Már befizettünk siratóasszonyokra... Ne haragudj, arra gondoltunk, anyáddal, hogy ez ne kerüljön pénzbe majd ne­ked. Ne is gyere el a temetésünkre. Kétezer fényévnyire vagy. Hosszú az út. 1 Ma éjjel azt álmodtam, hogy egy dióhéjban dióbél vagy, és nem tudsz megszületni. Én pedig nem tudom feltörni a diót. Se kővel, se kalapáccsal. Jó volt felébredni, és tudni, hogy te már megszülettél. Szerettünk volna, ha velünk töltötted volna a kará­csonyt az idén. Majd a barátaiddal szilveszterezel. Mostaná­ban furcsa dolgok történnek velem. Vagy egy hete lehet, találkoztam veled, de te nem ismertél meg. Egy lánnyal vol­tál. Anyáddal meg majdnem összevesztem, mert azt mondta egyik ismerősének, hogy te leestél a gépeddel, megsebesül­tél ... Ne haragudj rá, össze-vissza beszél. Öregasszony. A -y. 11 mondani akarok az, hogy akartunk ne- ■*"*i*-*-* l ked egy élő testvérkét. Nem lehetett. Anyád nagyon beteg. Azt mondta, egy unoka kárpótolná... Én akkor bevallottam neki, hogy megöltünk téged. Sokat cigarettázik ez a gyerek. Három és fél dobozzal elszív naponta. A parázsló csikkről gyújtja meg az újabb rudacskákat... f NÓGRAD — 1971. június 6., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom