Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)
1971-06-06 / 132. szám
ekcíityésnek' mindR máig nem tudom a Jfendts nevét, azt sem, hogy miért éppen ezt a fura gúnynevet kapta. Valójában nem csúnya megszólítás ez igazi névnek is elvállalhatná sok ember Ta- hó nevű is dolgozott velük egy műszakon, s S is megfelelőnek tartotta a nevét. Rekettyés nem És ebben kiadós része volt Jónás Fennek, aki örökösen kitalált valami tréfát Rekety- tyés kárára. Egyszer patkányt fogott és milszekurra kötötte. Rekettyéd, amikor meglátta a szerencsétlen állatot a sínpár közepén tehetetlenkedni, vi- gyori képpel indult feléje. — Gyere esők, szentecskóm, gyere! — szlszeg+e. — Te etted meg a finom kis szalonnámat’ Mégy a patkányhoz, markáfiogy az ötvenes 'évek ele'Jfn jött fel a városba, a bányá*- hoz. Már akkor sem volt egészséges a szelleme, de azért munkát talált magának. Később meg. hogy a bolondsága nyilvánvalóvá vált, az akna magáénak vallotta. Meg nem váltak volna tőle semmi pénzéi t, mégha egy keresztbe- szalmát nem tesz, akkor sem. Dehát Rekettvés szorgalmas ember volt. A bányamester, vagy az aknászok nem mondhattak neki olyant, amit meg ne tett volna, és hogy tisztességes szenelő csapathoz nem került, az azért volt, mert a vájárok tartózkodtak tőle: „Három kerékkel a csille is csak biceg. KI tudja, hogy mikor borul fel? Én vállaljam a felelősséget’” — Így aztán senki nem fogadta párjául Rekettyést. Mikor meg Jónás idekerült — fiatal vájár volt —, akkor Józan; Észfa fSéröBft: Kmfitor felmírlk önnön szerencsétlenségüket, és talán ebbe zavarodnak bele. Így zuhannak vissza abba a feneketlen zsákba, melyből újra csak nagyon hosszú id6 múltán bukkannak elő a végzetes tisztaságba. Bonyoult dolog ez, nem lehet tudni bizonyosat. Mint ahogyan dehogy tudta ez a Rekettyés, hogy a pénztároslény, aki fizette a bérét, csak emberi részvétből mond neki szépeket? — Maga aztán helyre fiú! — mondta neki olykor, — Ha este meghívna egy vacsorára, valamelyik előkelő vendéglőbe, bizony örömmel elmennék magával. Rekettyéinek azonban a bolondságánál csak a félszegsé- ge volt nagyobb. Így erre a kudarcára soha nem került sor. Amiké- szépeket hallott magáról, akkor vigyorgott, ban egy széndarabbal. Jónás meg ott les a sarokstompnál, a drót másik végét szorongatva. Amint meglendült Rekety- tyés keze. elrántotta a már- már alig mozgó párát. — Ugrálsz, bitang? — káromkodott Rekettyés és új széndarabot keresett. Mert ahhoz nem volt bátorsága, hogy a markával megfogja az állatot. Talán éppen az undorító kinézése miatt. Meg nem is jó a megvadult patkányhoz csupasz kézzel nyúlni. Mikor már harmadszor tévesztett célt Rekettyés dobása, előbújt Jónás; cigány képén ördögi vigyor, és csak miután megállt a nagydarab ember előtt, kezdett el hahotázni. Visszhangzott a nevetése a vágatban — Még egy döglött patkánnyal se bírsz? — kérdezte, s ujjaival a megbávult ember szeme köze mutatott. — Bolondos vagy, Rekettyés! Hát ez, ez a „Bolondos vagy, Rekettyés” fájt a legjobban a kuplisnak. — Egyszer elvihetne a sátán! — morogta a kuplis; be- hemót termetét egy otrombán nagy fej tetézte be. Olyan durbincs orra volt, és olyan hatalmas és kerek, ugyanakkor bamba tekintetű szempárja. hogy szinte az ábrázatára, a mozdulataira — egyszóval az egész emberi lényre volt írva a háromkerekűség. Jónás pedig nevetett, nevetett és bakugrásokkal jött a gépház elé, ahol a füstre vérók szalonnáztak. Csuklójára ré- tekerve a milszekund, a végén a patkány, már mozdulni sem tudott, csak pislogott még olykor a gonoszkodó emberekre. — Láttátok? Láttátok? Rekettyés egy döglött patkánynyal se bírt Megijedt tőle, •bizonyisten, megijedt! Rekettyés meg, hogy a rosz- szat még rosszabbat ne tetézze. szótlanul kullogott Jónás után. — Ki á’ zisten látta, hogy drótra főzték? — kérdezte gyámoltalanul. — Setét ván, oszt nem lát á zember... Mert így beszélt ez a Rekettyés. „A zember!” „Oszt!” meg hasonlóan. Hiába oktattuk, magyaráztuk neki; ilyenkor elszégyelte magát és visz- szahúzóduit Nem akart? Vagy nem is tudott tanulni a szóból ez az ember? Ki tudja! Annyi; tudtunk róla csak, mindjárt kinézte magának a félkótyást és ugrasztottá, vég nélkül. Mert a drótra kötött patkány nem az első esete, de még kitalált ennél kacifántosabb ugrasztásokat is. A fürdőben, amíg lemosdottak, gyors öltésekkel bevarrta Rekettyés nadrágszárát. Persze, ilyesmire fel kell készülni. Mert a férfiember honnan vesz elő csak úgy ripsz-ropszra tüt meg cérnát? Jónás hozott magával. Máskor meg csípős paprikával kente be Rekettyés kulacsának a száját; a szerencsétlen egész nap az ajkát fújta. — Erősebb az a csipetnyi paprika, mint te! Te mélák! — s nevetett, összegörnyedve és könnyhullatásig, hogy muszáj volt vele kacagni. — Egyszer megjárod. — intette Novak, a körzeti aknász. — összecsomagol téged ez a Rekettye* és akkor világcsúfja leszel! — Engem? — hetvenkedett nevetökomolyan Jónás. — Ilyen embereket szoktam reggelizni. — Na! Csak vigyázz. Ha egyszer ez az ember elveszti a béketűrését. akkor... Isten oltalmazzon téged. Én emlékszem ilyen esetre. Nekem szomszédfalubelim... — Mit csinált ez a Reketytyés? — kérdezte félvállról Jónás. — Egvszer egy gúnyolóját — talán az adta neki a Rekettyés nevet — taligástól, szamarastul beborította az árokba. Űgv bizony. De Jónásnak nem használt a figyelmeztetést. Egy fizetési napon (éjszakások voltunk) az üzemi iroda előtt várakoztunk. Vicceket meséltek, meg számolgattak az embere*. Rekettyés elhúzódva várt a sorára. Soha nem szeretett tolakodni Kivárta, amíg mindenki a pénzéhez jut. ő csak azután állt az ablak elé és nyújtotta a tenyerét. A pénztárosnő szép lány volt, mindenkinek megakadt a szeme rajta. Rekety- tyés is szívesen nézegette. Ki tudja, hogy ilyenkor a belsejében milyen húrok pendül- tek meg? Ki tudja, hogy a szép nő láttán nem sajdult e bele egy-tgy igazi gondolat a valóságos életéről; a szerencsétlen kelelcótyaségáról, a kitaszítottságáról, a magányosságáról’ Mert, ha igaz, akkor a féleszűeknek is akad dünnyögött, bele Is pirult, de nem hitt. Megszámolta a pénzét és már indult is haza, a szállására. — Te, Rekettyés! Fogadni mernék, hogy te szerelmes vagy ebbe a lányba! — állt eléje egy ilyen alkalommal Jónás. — Nem mered bevallani? Rekettyés vigyorgott. — Békén hagyhatnál már — mondta a másik rekedtes hangon. — Akkor minek hordod magadnál a fényképét? — Én? Méghogy én? — restelkedett. — Megvetted a sarki fényképésztől Fizettél érte vagy egy százast. Csakhogy hozzájuss! Mert a fénykép valóban ott lapult már Rekettyés zsebében. Hogy ott volt, arról Jónás gondoskodott. — Nem igaz? — kacagott Jónás. — Hát ez mi? Mikor előkerült a fénykép, a pénztároslány kiabált és veszekedett. — Nem szégyell! magát? Az én fényképemmel dicsekszik ? Mindenki nevetett. Rekety- tyés pedig dühödt pillantással méregette Jónást és a pénz- tárosiányt. Még tiltakozni, mentegetőzni sem mert. A helyzetét már nem lehetett tisztázni. — Te szamár! Te patkány- vadász! — kacagott gúnyosan Jónás. — Hát ilyesmire vetemedsz? Tisztességes lányok fényképevei dicsekszel? Rekettyés tűrte, tűrte a sértegetést, nagy busa feje égett a szégyentől, körmét piszkálta s talán arra várt, hogy menten összeomlik. Aztán elpattant benne valami. Egy hirtelen mozdulattal átnyalá- bolta Jónást és megindult vele a mühelyudvar irányéba, ida, ahol a rossz, bicegős csilléket javítják Jónás tehetetlenül csapkodott öklivel, ám az erős kar vasabroncsként fogta ősze testét a lábával, kezével, mellkasával. — Megöllek! — kiabálta Jónás pulykamérgesen. — Megöllek ! — Belefojtja a vízbe ez a kelekótya! — morogták többen. Rekettye* pedig, mint akit egy bosszúálló szellem szállott meg, vitte, vitte és beleejtette egy vízzel teli csillébe, két* 8 NÓGRAD — 1$7T. június 6., vasárnap user; lílrommöf 1 vfz atf nyomta. Jónás, amikor kiszabadult újra meg újra neki akart rontani Rekettyésnek. Már a kését is kivette, megtörölte nadrágja szárában Egyszerre fázott és égett a szégyenletes dühtől. Ügy vicsorgott, mint egy megtépázott farkaskölyök. — Megölöm! Kettéhasítom! — Mondtam neked, hogy a végén megjárod! — figyelmeztette Novak. — De te nem hallgattál a jó szóra. Most aztán nyughass! A pénztáros kislány bezárta az elfüggónyzött ablakot, s talán egy keskeny kis résen at lesett ki a tillekedőkre. Semmi más ezen a napon nem történt Másnap is csak any- nyi, hogy Jónás nem jött műszakba. Negyedik napon tudtuk meg, hogy kikérte a munkakönyvét és elutazott. A következő két fizetésen Rekety- tyés még türelmesebben várt a sorára Mintha megfogyatkozott volna hatalmas feje, és sápadt vo.'t. Sokan úgy mondják, a biztató szót leste annak a lánynak az ajkáról. A bo- londító, biztató szavakat. Csak a szeme parázslott, amint reszkető kezét kinyújtotta a bérért. Nehézkes betűkkel leírta nevét a bérjegyzékre. Több ezután nem történt vele. Még annyi hogy az egyik fizetés után vele sem találkoztunk. Mondják, hazament a falujába, ahol egy portát és egy kicsiny házat örökölt. Találkoztak is vele a nagy árvíz idején. Megöregedett, megroppant Hívták vissza a bányába. _ — Ott dolgozik még az a lány... ? — kérdezte. — Az, akt az ablaknál állt, amikor pénzt osztottál?... S amikor megtudta, hogy annak a lánynak már híre- nyoma sincs akkor azt felelte a hívó szóra: — Ugyan bizony minek mennék én oda...? S ha pontosan figyelték meg ennek az embernek az arcát a hírhozók, akkor ugyanúgy égett a szeme, mint amikor türelmesen vért a sorára. S talán egy pillanatra egészségesen lépkedett a gondolata is. Hogy aztán újra belezuhanjon a bicegő végtelenbe, az 6 igazi világába. JÉKELT ZOLTÁNi Júlia M. sírjára Ötvenéves koporsó-ágyadat rúgd fel, hagyd ott és gyere ki! A hold szeme sóvdrgón rádtapad, ha tetemed meglibbented neki. Hátha elkaphatom porló ruhádat, a csipke-inget, melyben eltemettek, s megérzem illatát édesanyádnak a könnyekből, melyek arcodra estek. Hátha megfoghatom fehér kezed, s szoríthatom keblemre — hogyha fáznál — érezve: még mindig benned rezeg a dal. melyet utolszor zongoráztál ■ ■ ■ S akkor — polgár temető láss csodát! — táncra perditne minket ez az ének! Az órházban a vad farkaskutyák Sosem hallott hangon üvöltenének. Hát mindhiába zúgnak el feletted ezek a vad-szagú tavasznapok? Pedig egykor, mint én, te is hihetted, hogy tavasszal feltámad a halott. És most e gyilkos bizonyosság rémületében fogam is vacog: a holtaknak immár hiába hozzák vad szagukat a kóbor tavaszok! SZOMORÁKY SÁNDOR: MEGSZÜLETETT Már csak a világot kellene magamban újra összerakni érted; száz félig született, széthullt arcból néked az egyetlen enyémet. Már csak a korai pusztulás irtózatát kell elfelednem; a kihűlt égbolt éveit rámnyíló gyanútlan szemedben. Már csak a célja vesztett szó hitét kell fürkésző csöndben elérnem; a társtalanul lüktető zenét csípőid vérkörében. Gyermeklépted már Itt kísér a sors alatti éjszakában. Megszületett egyetlen arcod. Eltévedtem, de Jönnöd kell utánam. MAKAY IDA! NEM FÁJHAT Nem vehetnek el többé semmit attól, aki tündöklő űrrel lett tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillag parázstól ég már sérthetetlen. Szobákba sem lép. Hó s fény a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért már, kinek erdők csöndje lett a kedvese.
