Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
Hosszú! Rövid! Hosszú! Rövid!... mg New York-i divatszakemberek állították össze ezt a rajzsorozatot, amely a női ruhák hosszának alakulását mutatja a századfordulótól napjainkig. Ha az éveket követve gondosan végignézzük a divat alakulásai. az 1900-as évek földig érő runacsodáltól, az 1971-es év divatslágeréig, az úgynevezett „hot pants”-ig, azaz a merészen rövid minishortig — hozzátéve saját tapasztalatainkat is — nyugodtan mondhatjuk: ami a ruhák hosszát illeti, nevezzék azt maxinak, midinek, vagy mininek, sok újdonság nincs a Nap alatt. . A hosszú szoknyát rövid, vagy még rövidebb, majd ismét hosszabb, vagy még hosz- szabb követte. De volt már divat a tunika, a test vonalát lazán követő, és a testhez erősen simuló, karcsúsított vonalaz ejtett, hosszított derékvonal és a derékvonal pontosan a derékon. Volt divat a szoknya szűkén és bőven, fodor, hajtás, vagy hói a rövidebb és hosz- szabb szoknyán. És valójában a minishort sem újszülötte az esztendőnek, mert ha közben hosszabb, vagy egészen hosz- szú nadrág lett is a divat, úgy jó 10—15 esztendővel ezelőtt, a nyári üdülőhelyeken, strandokon, ilyen rövid nadrágocskákat, shortokat hordtak egy- re-másra az ifjabb és idősebb korosztályhoz tartozó nők is. Hogy a minishorthoz most elöl rendszerint nyitott és legombolható midiszoknyát is terveztek a divattervezők? Valami újat valóban hozni kell. Jó, hogy a tunika ismét divatos, s a lassan divatjamúltnak mondott miniruha, divatosan, tunikaként hordható. Jó, hogy a rövid ruha megtoldható, a hosszú felhajtható (különösen, ha jó az anyag a világért se vágjuk le!). A divat szélsőségei között pedig valójában a legdivatosabbak talán mégis akkor vagyunk, ha a középutat járjuk. Kreesmáry László Édesanyámnak Ceruzák, ceruzák, de szép színesceruzák! A sárgával csibét festek, a zölddel fát, levelet, a fehérrel havas tájat, a kékkel meg hegyeket, s a pirossal — Jő anyácskám — leírom majd nevedet, hogyha Írni megtanulok, s addig — bár nem nagy dolog ajándékul neked egy szép piros szivet rajzolok! Korunk gyermekideáVja és nevelésünk gyakorlata Sokszor elmondjuk, s mármár közhelynek számít, hogy korunk és társadalmunk egyik legfőbb jellemzője a gyermekközpontúság, a gyerekek sze- retete. S valóban: mind a szülők, mind az állami szervek sok-sok figyelmet szentelnek gyermekeinkre. Ami pedig a marxizmus klasszikusai és a pedagógia kiválóságai által megrajzolt gyermekideált illeti: igazén elégedettek lehetünk, oly színes egyéniségeket ígérnek. Á.-n, ha a mai iskolai és otthoni nevelési gyakorlatot nézzük, nem lehetünk eny- nyire elégedettek. Az elmélet és a gyakorlat, a cél és a pillanatnyi helyzet között olyan széles szakadék tátong, hogy időnként örülhetünk, ha a gyerekek nem fogadnak mindig szót, s nem lesznek olyanok, mint amilyenekké egyes szülők és nevelők formálni szeretnék ókot. Itt van például minden nevelés egyik legsarkalatosabb pontja, az életkori sajátosságok figyelembevétele. Annyit beszélünk róla, hogy már- már magunk is elhisszük, hogy építünk rá nevelési gyakorlatunkban, A valóságban azonban nagyon is felnőttes követelményeket állítunk gyermekeink elé. Érdemes lenne például megvizsgálni egyszer, hogy iskoláink és a családok kiket tartanak jó és rossz gyerekeknek, s egyáltalán mit tekintenek vétségnek, hibának. Ha a megkövetelt iskolai „rendet" és az ellenőrzőket nézzük, bizony elég sötét a kép. Mert mit követelnek a gyerekektől az iskolában? Az órákon azt, hogy figyeljenek, ne mozogjanak, ne beszélgessenek, csak akkor szólaljanak meg, ha a tanár kérdezi őket. És a szünetekben? Azt, hogy csendben beszélgetve sétáljanak az iskolafolyosón (mert sokhelyütt még az udvarra sem mehetnek le), esetleg olvasgassák a következő óra anyagát, ne fut- kározzanak, sőt a tízóraijukat is csak az arra kijelölt szünetben fogyasszák el. S ha mindezt nem tartják be, üze- nétet' küldenek az ellenőrzőben a szülőknek Ezért az ellenőrzői bejegyzések többsége ilyen jellegű: meglökte padtársát, beszélgetett óra közben, szaladgált a folyosón, kiabált az udvaron stb. Bizony a gyerek száméra komor az ilyen iskola. Pedig a feszes rendet megkövetelő nevelők szentül hiszik, hogy jót csinálnak. Ám a túlzott szigorral és a görcsös renddel éppen visszájára fordul minden, hiszen ilyen körülmények között nem érzik jól magukat a gyerekek az iskolában, s ezzel éppen a pedagógus munkáját nehezítik — mégpedig a tanítás-tanulás folyamatában is. Az elevenséget nem szabad öszetévesztení a rosszasággal. Röviden: a gyereket tartsák gyereknek, olyannak, aki még — éppen életkoránál fogva — nem hibátlan. Mindezzel nem akarom persze azt sugallni, hogy egyik napról a másikra hirtelen változtassunk a dolgokon, mert ebből káosz is lehet. De azt igenis ki kell mondani, hogy az iskola ottí' .^ÉtÉfe; f 'Üt* ' OTTHON■ -CSŐIM honosabbá tétele nem csupán a függönyös tanteremablakot jelenti, hanem azt is, hogy játékosabb és szabadabb, illetve felszabadultabb legyen a légkör, mert csak így lehet igazán megszerettetni a gyerekkel a komoly tanulás színhelyét, az iskolát. S, hogy más oldalról is megközelítsük a korunk gyermekideálja és a nevelési gyakorlat közti mai ellentmondásokat, szólnunk kell az olyan, joggal megkívánt tulajdonságok kialakításáról is, mint amilyen az önállóság, a problémalátás ’ és problémamegoldás, vagy a közösségi érzés. A gyerekek önállóságát sajnos, gyakran arra korlátozzuk, hogy „önállóan” oldják meg házi feladataikat, de arra, hogy önállóan döntsenek, vagy önállóan véleményt mondjanak — különösen az általános iskolások — alig van lehetőségük. Döntenek helyettük a nevelők, vagy a szülők, mert nem adják meg nekik a jogot, hogy tévedjenek is. Állandóan „kézenfogva” vezetjük őket a „jő útra”, s nem gondolunk arra, hogy a leg maradandóbb tanulságokat magunk is saját kárunkon szereztük. Véleményt sem na gyón mondhatnak, hiszen a felnőtteknek készen van az okosságuk, a helyes álláspont kialakításához minek húznák az időt a gyerekek balgaságainak meghallgatásával. Ami pedig a közösségi érzés kialakítását illeti: sokhelyütt inkább csak beszélnek róla, s nehezen tudják összeegyeztetni ezt a feladatot a személyiség fejlesztésével. Súlyos dolgok ezek. Sokan tagadják is igazságukat. Hiába, nem szeretünk olyan tükörbe nézni, amely nem mutat bennünket kedvező színben. S könnyebb a tükröt összetörni, mint az igazsággal szembenézni. Pedig ez lenne az egyetlen kiút mai helyzetünkből, hiszen a társadalmi élet gyors demokratizálódásakor az iskola sem zárkózhat el sokáig a friss szelek elől. Ma még minden jó szándék és változtatási készség ellenére Iskoláink többségében a régi „porosz iskola” légköre uralkodik. Tévedés azonban azt hinni, miszerint a mai családi nevelési gyakorlat jobb lenne az iskolainál. Gondoljunk csak arra, hogy a jó osztályzatokért folytatott szülőt küzdelemben hányszor háttérbe szorul a gyerek, mint önálló egyéniség hogy a tehetséget a szülők is milyen gyakran azonosítják a tanulási képességekkel, s milyen ritkán ismernek el más irányú rátermettséget, hogy a nevelést sokszor azonosítják a gyerek betörésével, a felnőttek akaratának kritikát- lan elfogadtatásával Kérdés: hogyan lehetne változtatni a mai nevelési gyakorlaton? A válasz nem köny- nyű. Egyelőre az is eredmény lenne, ha a szülők és a nevelők elgondolkoznának a dolgokon. Aki egy kicsit is őszinte önmagával szemben, az belátja, hogy rengeteg tennivaló van még azért, hogy a gyerekek gyerekek maradhassanak, s közben gyakorlóteret kapjanak azoknak a tulajdonságoknak a kialakításához, amelyeket holnap, mint felnőttektől, elvárunk tőlük. Ha ennek érdekében könnyebbé tesszük a gyerekek életét, könnyebb és hatékonyabb lesz a szülők és a nevelők munkája is. Tóth László Segíts, ha lehet Fiatalos, mellényen együttes. Szoknyája elől széles hóiban, s egy-cgy széles hajtással bővülő. A rövid szoknyát kedveld fiataloknak blúzokkal, pulóverekkel praktikus, csinos viselet TörtSnt egyszer, hogy az erdei út porában fáradt hangya baktatott és egy magánál ötször nagyobb, elpusztult hernyót vonszolt maga után. Amint húzta, vonszolta nehéz terhét az egyik lapulevél alól ráköszönt egy ott hüsölő kecskebéka: — Jó estét, kicsi hangya, hová igyekszel? — Sietek hazafelé, mert vacsorát viszek a gyerekeimnek — felelt udvariasan a hangya, azután megkérdezte: — Hát te, béka pajtás, kire, vagy mire vársz itt az út szélén? — Én bizony egy tücsökre várok. Azt hallottam, hogy erre kell hazatérnie, s mivel egész héten nem jutottam valamirevaló ennivalóhoz, most meglesem, megfogom és legalább finom vacsorám lesz. — Szerencsés vadászatot — köszönt a hangya és tovább ment. Nem sokkal messzebb egy erdei tisztáson hasonló beszélgetés folyt le a tücsök és egy hangyászbogár között. A tücsök hegedűjével a hóna alatt lassan baktatott, mikor belebotlott a hangyászbogárba, aki éppen egy tölcsér alakú lyukat fúrt a laza homokba, — Miért ásod ezt a vermet, hangyászbogár, talán bizony csapdát készítesz valakinek? — kérdezte a tücsök. — Jól látod, kis tücsök. Bizony azért ásom ezt a vermet, mert két napja nem ettem, s az előbb azt hallottam, hogy erre megy haza egy hangya. Ha elsétál a verem felett, a fellazított homokon megcsúszik, és beleesik a csapdámba, ahol csápjaimmal megragadom és kész a pompás vacsora. A tücsöknek nem tetszett a dolog, ezért sürgősen jó éjszakát kívánt és eltávozott. Fele úton azután találkozott a hangya és a tücsök és egyikük sem sejtette, hogy milyen veszedelem felé tart. A hangyának azonban megtetszett a helyes kis tücsök, ezért barátságosan köszöntötte: — Jó estét, kis muzsikus, hová igyekszel? — Neked is jó estét hangya pajtás, sietek az erdei zenekarba, az éjszakai hangversenyen én vagyok a prímás. — válaszolt a tücsök és közben eszébe jutott, hogy szólni keltene a hangyának, mert ha tovább megy, a biztos halál vár rá. Ugyanakkor és ugyanaz járt a hangya fejében, hogy a kis tücsköt ezen az úton nem szabad tovább eresztenie. És mert egyikük sem volt önző, szinte egyszerre szólaltak meg és egyszerre mondták egymásnak: — Jól figyelj, pajtás, figyelmeztetni szeretnélek, amíg lehet! — és mind a ketten elmondták egymásnak amit láttak és hallottak útközben. Persze el lehet képzelni menynyire meg voltak döbbenve mind a ketten, mikor megtudták, mi várt volna rájuk, s rájöttek, hogy csak azért kerülték el a biztos halált, mert becsületesek és jóakaratúak voltak egymás iránt, örök barátságot fogadtak hát egymásnak és őszinte hálálkodás után búcsúztak el és tértek haza kerülőutakon. És mit csinált a béka és a hangyászbogár? Azok bizony vacsora nélkül maradtak és még most is várnak a tücsökre és a hangyára, ha ugyan meg nem unták azóta. Angol ötletből írta: Pfeifer Vera RECEPTEK Rakott kel kolbásszal és tojással Egy nyolcvan dekás tömötl kelkáposztafejet megtisztítunk, félbe vágjuk, megmossul és enyhén sós vízben puhára főzzük. Egy tűzálló tálat kivajazunk, a legnagyobb kellevelekkel kibéleljük, majd tíz deka puhára főtt rizsből rakunk le egy sort. Ezután ke- ménytojás-kaxikák következnek, személyenként két tojás I használunk fel. Utána tíz deka vékony karikákra szelt füstöli kolbász, majd Ismét kellevelek következnek. A tetejét locsoljuk meg két deci tejföllel, amit előzőleg öt deka paradicsompürével kevertünk össze. Erre öt deka vajat morzsolunk és a sütőben rózsaszínre sütjük. Lecsós burgonya tojással ft s . Egy kiló burgonyát meghámozunk, megmossuk, karikákra vágjuk és sós vízben félpuhára főzzük. Közben három deka apróra metélt füstöt szalonna zsírján megpirítunk egy közép nagyságú, apró kockára vágott vöröshagymát. Fel kiló húsos zöldpaprikát is megmosunk, megtisztítunk és felszeletelünk. A hagyma t meghintjük egy kávéskanál pirospaprikával és már rakjuk is bele a paprikát és egy negyed kilógramm felszeletelt paradicsomot. A lecsót fedő alatt puhára pároljuk. Majd egy kizsírozott tűzálló tál aljára egy sor burgonyakarikát rakunk, erre egy sor lecsó következik, a szalonna egy részével meghintve. És így folytatjuk, amíg a burgonya és a lecsó tart. A tetejére öntjük a paprikás szalonnazsírt és végül négy tojást sütünk rá. A sütőben rózsapirosra sütjük, ía nagyon tartalmasnak akarjuk, lerakhatunk benne tíz _ t izenöt deka füstölt főtt tarját is szépen felszeletelve. Ízesíthetjük karikára vágott füstölt kolbásszal is. NÓGRÁD — 1971. június 13., vasárnap 11 t
