Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
L ábujjtíegyen ériiezett á KeT©lce9 Imre; vihar, először a fenyőerdő tetején lépdelt gyengéden és csak később taposott a fák közé. A villámok kéken pislogtak át a tűleveleken. Botorkálva mentek, nem Igazították egymáshoz a lépést. Német katonazubbony lötyögött rajtuk, az egyikről két gomb hiányzott. Fegyvertemetés Az , alacsony, aki valamikor kövér volt, azt mondta, menjenek az erdőn át. Nem tudta biztosan, hogy arra rö- videbb-e az út. De ha átszelik az erdőt, messze kerülnek a háborútól. Az ágyúzás még odahallat- szott, sűrűn kontrázott az égiháborúnak. A fák rongyosaik voltak, kérgüket géppisztolysorozatok tépték le. Nemrég oroszok fésülték át az erdőt, s kitakarították a szét- bomló ellenséget. — Vihar jön — mondta a hosszú. Mindig hosszú volt, de ott az erdőben méginkább az. A hús nem lehetett rajta több 26 kilónál. A csontja is könnyű és likacsos, mint a madaraké. — Menjünk tovább — mondta a harmadik. — Vihar jön, ott sűrűbb az erdő. — Vonszolta a vállát, flekktífusza volt, zörgött a szíve, kopasz fején a serkenő haj között fehér foltok. Ö botlott meg a németben. Le volt takarva vastagon tű- levéllel, még a feje is. Kir ugrott a tűlevélpaplan alól és farzsebéhez kapott. Egyetlen töltény volt a csőben. Nem vette elő a revolvert, inkább hátrált a fáig. A fa gyönyörűen felépített fenyő volt. Rúdja tökéletesen egyenes, kemény gerinc. Árboc a zöld vitorla közepén. A német a fához nyomta a hátát, a hábát szétvetette. A zubbony bal karján, meg a nadrág bal szárán, a térd fölött tenyérnyi barna folt. — Németek vagytok? — kérdezte, de inkább csak lehelte a szót. A másik három azért értette. Az ex kövér lehunyta a fél szemét, mintha kacsintana. A lágerben mindenki tudta róla, hogy idegbajos. — Igen, — mondta a flekk es. de ezt is alig tudta tisztán kinyögni, ebbe is belezörgött a szíve. Homzű és furiasztó csend lett. mind a hárman gyanúsan harapták a levegőt — Maguk zsidók — mondta a német. — Csak mi ketten... — felelte az alacsony, s magára, meg a flekkesre mutatott. A hosszú mögöttük állt, onnan horgászta a német tekintetét. Az nem tudott menekülni a barna foltok miatt, ott lőtték át, kötés volt rajta, — Csak ketten? — kérdezte a német. — Csak,.. — Van valami szándékuk? — Nincs — mondta a hosszú. Sokára mondta ki, s nem éppen tisztán. — Mondják meg, ha el akarnak intézni. Mind a hárman hallgattak, a német kezét figyelték. Az egyik lógott a foltos zubbonyban, a másikat meg kamasztartásban csöngette. — Sebesült vagyok — mondta. — Látjuk.. 1 — a flekkes válasznak szánta, de elharapta a végét, s ettől úgy hangzott, mint aki nem is akarta kimondaná. — Vége... mondta a német, s máris megbánta. így nem lehetett befejezni. — Vihar jön... — folytatta. — Ott van egy bunker. A védelem mindig bunkerben állt. — Mindegy — mondta a flekkes —, régen nem álltam esőben. — Nem akart bunkerbe menni. Irtózott attól, hogy a bunker falát érintse, s betonsapkát viseljen. Az agya még nem működött tisztán, a láz megviselte az idegsejteket. Kígyók kísérték, még a fekhelyről, ahol a lázát töltötte. Szalmaszálak a pokróc alatt. Először a térde regenerálódott, mindig szeretett sétálni. — Ki ez? — kérdezte, a németre biccentett a .fejével. — Ez egy ember — mondta az ex kövér. Rákacsintott a hosszúra, az meg összerán- dult. Áramütést érzett a karjában, éppen villámlott, és ezzel el is műit a sokk. Most jöttek rá, hogy a német éppen olyan pucér, mint ők. Már el is felejtették, mikor volt utcájára ember a német Zubbony volt, derékszíj, rangjelzés, lövés a halántékon, állkapocs, kapca, r I!; Az egyik napon aztán mégis hiába várték a tüzérek az ösvényen Hay-t. Vajon mi történhetett? Egyre lesték, távcsővel figyelgették a domboldalt, ám a kislány még déltájban sem mutatkozott. És még később sem. A katonák gondolataikba merülve aggodalmaskodtak. Beteg lenne?... Vagy talán az éjszaka a repülők, amelyek arra jártak...? Alkonyat után Hoant küldték le a faluba, hogy járjon végére a dolognak. ,3izonyára csak beteg. Bizonyára csak beteg” — hajtogatta egyre magában a szakács, s futva tette meg az utat a faluig. Amint azonban kibukkant az erdőből, megtorpant. Borzalmas látvány fogadta. Lerombolt, füstölgő, vagy még égő házak meredez- tek esetlenül a semmi felé. Az egyik ház romjai között egy hajlott hátú öreg néni ke- resgélt-kutatott valami, vagy valaki után. •— Néniké, — szólította meg Hoan az idős asszonyt, — ezeket a házakat itt az éjszaka bombázták Je? — Igen Persze, — tekintett feléje gyanakvóan a néni. — Ki vagy te? —- Egy a katonák közül. Erre felé van az állásunk... És mondd csak ... a Hay-ék háza ... az is leégett? Le. Teljesen porig égett ;.. A család az elmenekült... S a néni lassan, fájdalmasan, vontatottan kezdett beszólni az elmúlt éjszakáról, a repülők megjelenéséről, a bombázásról Hay sebesüléséről ... Hoan meg csak állt, állt, s szinte kővé meredve hallgatta a fájdalmasan kop- panó szavakat. •— Csak nem rokona vagya családnak? — kérdezte végül az asszony, s Hoan csak éppen mormogott valamit válaszképpen Mire a néni vállalkozott rá, hogy elvezeti az erdőbe, s megmutatja neki Hay-ék rejtekhelyét. A kunyhó az erdő sűrűjében állt, nem is olyan mesz- sze a falutól. A sebesült kislányt — akit éppen etetett az anyja a katona belépésekor — rögtön észrevette és felismerte Hoant. Szólni is akart valamit mindjárt, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki rajta. Látszott a gyereken, hogy rettenetesen szenved, s hogy magas láza lehet. Csupán a szeme égett-ragyogott olyan tisztán, okosan, mint azelőtt mindig. Hay feje mellett ott hevert az ismerős iskolatáska, s egy darabka zöld színű anyag. — Elégett... — súgta szinte alig hallhatóan a kislány. — Annyi baj legyen! — próbálta vigasztalni Hoan. — Majd varrunk mi neked egy újat .. S az még szebb és jobb lesz, mint amilyen ez volt!... ::. Másnap reggel, amikor ellenséges lókhajtásos gépek jelentek me? a horizont felett, a „H” tüzérüteg katonái még gyorsabban és pontosabban irányították fegyvereik csöveit a közeledő célpontok felé. A katonák szemében és szívében még inkább fellángolt a gyűlölet, s a legelső sortűz után máris zuhanni kezdett egy repülőgép. A gyilkos vasmadár pillanatok alatt a földbe fúródott, s a tüzérek állásától nem is olyan messze robbant szét százezer, millió darabra... Fordította: Krccsmáry László szögesdrót, áram. Egyszerre csak homlok lett, két szem, orr, tüdő, tekintet. Nem tudták, hogy a németnél revolver van. Zavartan álltak, lámpaláza- san. A német szeme a sebláztól csillogott, s átdöfte a nyelvüket. Szó nélkül meredtek rá, nem léptek se közelebb, se hátra. „Meg kell ölni” — morogta a hosszú nyelve alatt, és úgy remegett benne az elhatározás, mint négerben az ítélet. Jogász volt, tudta, mi a rend, foga alatt már elma- sírozott a vádbeszéd. A védő leült, az ítélet kinyúlt az asztalon, a bíró még ünnepélyesen állt, s hallgatott a pont után. A törvény igazságtalan és enyhe, a halálos ítéletet csak egyszer lehet végrehajtani. Az ex kövér gyanút fogott, mert a seblázas szeme hasonlított a bolondokéhoz. A német bolond, be akarja csalni a bunkerba, s a nyíláshoz csövet' vezet. A láger- belinek gázpasztilla is lehet a zsebében. Ha leül, elalszik, a bunkerben ülni kell, a flekkes gyenge, a hosszú jogász pedig összecsuklik, és mennél hosszabb valaki, annál jobban. A flekkes levetette a német katonazubbonyt, amit indulás előtt szedtek magukra a lágerben. Halomra hevert az udvaron. A civilnadrágokat is ott találták, a bakancs maradt a régi. A lábcsontok is, azok nem fogynak le. A csontok tartották magukat a lágerben. — Elnézést — mondta a német —, ha megbántottam magukat. — Nem volt vita köztünk — mondta a flekkes. — Nem, vita nem volt.. 1 — folytatta a német filozofikus lágysággal —, csak éppen feltételeztem, hogy maguk németek. Elnézést. — Soványak vagyunk — mondta a jogász és kihúzta magát. A feje mintha a fenyők hónaljáig emelkedett volna, keményen megnyúlt a nyakán. — Nem vagyok bűnös — mondta a német —, sose jártam lágerben. Harcoló alakulat hagyott itt, két sebem van... A két zsidóban bízott. A hosszúból semmi jót nem nézett ki. Egy golyó volt a revolverében, ha azt kilövi, a védelem összeomlott, a tankok áttörik a frontot, a foglyokat Itt nem kímélik. Két sebe van és egy golyó a csőben. A golyót kilövi, aztán ő következik. Betakarják majd tűlevéllel, arccal a földnek fektetik, és télen a vadak tapossák a hátát. A tömegsírban együtt nyugszanak az emberek. — Add elő a fegyvert — szólt rá a hosszú. A hang gyenge volt, épp, hogy befogadta a német füle. Olyan nyersen, mintha fültövön vágták volna csontos, lesoványodott, kihegyezett kézzel. Most értette meg, hogy emberek állnak előtte, s rájött, hogy mindegyik homlok, orr, nyak, ránc, a csontokon, megőszült, sovány szőr a mellen, a zubbony hasítékán. Egy golyó volt a csőben, hátlianyölt. X revolvert WSobtft a lábuk elé. A háború véget ért. Kriegs kaput, Deutschland über alles, Heil... A sebláz a fának döntötte és egy pillanatra kihagyott az eszmélete. A flekkes erre kilépett. Egy lépés előre, úgy állt ott, mint az „Appel”-en, hideg vízzel leöntve, mínuszban. A hosszú kinyúlt érte, visszahúzta a sorba az ex kövér mellé. — Van még nála... — mondta a hosszú. A német magához tért, elmúlt a megadás pillanata, túlélte ezt a süket, rohadt változást. Ráadásul balkezes volt és a jobb keze annyit sem ért, mint másnak a bal. A rosszullét betömte a fülét, s nem hallotta, amit a hosz- szú mondott a flekkesnek. — Van még nála... — ismételte a hosszú. — Bő zubbonyt hord, ott van alatta. — Már megettem — mondta a német. Azt hitte éhesek, csak kétszersültje volt, de már tegnap se kívánta, csak nyelte, fásultan. Alighogy elfogyott, jött a láz. — A gáránátot... — mondta a hosszú. A német széttárta két karját, meglengette a zubbonyszárnyat. A jelzést megértették, a hosszú kilépett a két zsidó mögül, s felvette a fegyvert. A nyakát összehúzta, számított arra, hogy a német mégis bevágja a rejtett gránátot. Visszaállt a helyére, s ujját a revolver ravaszára tette. Az eső még szitált, a szél a fák csúcsán tovább rohant. A hosszú megszólalt: ' — Meg kell motozni. A német zubbonya tetves volt. Az ex kövér, meg a flekkes motozta, a hosszú tartotta a revolvert. Ingben állt ott a fa mellett, a levegő hütötte a lázát;. A zsebeit átkutatták. és megvizsgálták, nem tant-e valamit a tenyerében. — Igazat mondott — jelentette az ex kövér —, nincs nála semmi.- csak tetű... nyüzsög a zubbonyán, — Ez nem lágerteitű... — mondta a flekkes. s odahajolt a zubbonyhoz. — A lásertetű szürke volt. ezek litt bánnák. A hosszú is intett a fejével. Az eső szétrabbent a lövéstől A hosszú küldte az utolsó golyót, föl. a fa csúcsának. A revolvert eldobta, aztán rákaparta .a lábával a tűflleveleket. Azért itt-ott kilátszott a csöve, de nagyjából eltemette. Ez jóidéig tartott tíz percet is rászánt, míg abbahagyta. Az ex kövér kirázta a német zubbonyát mert utálta a tetűt s félt tőle, a flekkes pedig lehúzta az ingét s kibontotta a kötést a német karján. Látni akarta a sebet, orvos volt A géz már undorítóan ö$j- szeragadt, mégis valahogy emberszag csaipta meg a sebből. A német nekidólt a fának és káromkodott: a seb jobban fájt kötés nélküL A flekkes orvos a zubbonyzsebhez nyúlt: mikor még ruhát hordott, azon a helyen tartotta a szemüveget. De már rég nem volt szemüvege... Az ex kövér leült egy fa tövébe és kenyeret rágott, a hosszú pedig keresett egy tisztást a fák között és ott tűnődött azon, hogy miért siketült meg. Mióta lehúzták a németről a zubbonyt, nem hallja többé az ágyúdörgést. KABÁT Gonda Zoltán rajza ! G. Sahnovics: Őszinte beszélgetés — Beszéljünk őszintén — ajánlotta az igazgató. — Rajta! — egyeztem bele. — ön korábban mérnökként dolgozott? — Igen. — Meg tudott birkózni a feladatával? — Nem tudtam megbirkózni a feladatommal. — Mi elnézőek voltunk, és részlegvezetővé neveztük ki, hogy bizonyítson. De ismét adós maradt. Ismét nem tudta kellően ellátni a feladatát. — Ismét igy volt. — Mi újból a hóna alá nyúltunk. Főmérnökké léptettük elő. Ezt a feladatát sem volt képes ellátni. NAPFELKELTE Kiss Attila rajza — Ezt sem — mondtam: — Ideje, hogy megváljunk egymástól. Azt ajánlom, írásban, önként mondjon fel a cégnek. — Beszéljünk őszintén — ajánlottam most már én. — Beszéljünk — felelte az igazgató. — Mérnökként nem végeztem el a feladatomat, igaz? — Igaz. — Elnézőek voltak, és kineveztek részlegvezetőnek, igaz? — Tökéletesen igaz — hagyta jóvá a.z igazgató. — Ismét képtelennek bizonyultam a munkám ellátására, de önök előléptettek főmérnökké — vagy nem így van? — De így, ez az igazság. — Ha ez igy van, akkor ajánlom, beszéljünk még őszintébben — mondtam erre én. — Ha eddig jó voltam, akkor miért kellene elmennem éppen most? Van lehetőség még tovább emelkedni, a ranglétrán. Halálos csend következett. Én az igazgatót néztem. 0 pedig engem. — Igen, igaza van — mondta elgondolkozva az igazgató. — Legyünk következetesek. Az következik, hogy kineveztessem a saját helyettesemé, műszaki igazgatónak. De figyelmeztetem, hogy ez az utolsó állomás, feljebb már nem juthat! Oroszból fordította: Sigér Imre
